A jó Kádár

KÁDÁR ÉTKEZDE

A jó Kádár

Arról, hogy a Klauzál téri Kádár étkezde a budapes­ti őstörténet része legyen, saját maga gondoskodik.

A falakat egykori és mai celebritások fotói, elis­merő szavai díszítik, a kockás terítős, szódásszifonos miliő olybá hat, mintha öröktől fogva lé­tezne és a végtelenségig tartana. A baráti árak, a békebeli hangulat, és igen, a jó kony­ha széles törzsközönséget vívott ki magának az idők során, akik nemegy­szer csalódottan tapasztalják, hogy az egyre jólértesültebb útikönyveket bú­jó külföldiek elfoglalják a megszokott asztalokat, és önfeledten oldódnak fel a budapesti retróban – a bennszülöt­tek rovására. Nekünk ezúttal szeren­csénk volt a szabad asztalokkal, bár biztosra mentünk, hiszen közvetlenül a nyitás után érkeztünk. Szerencsénk volt azzal is, hogy a keddi nap ellen­ére sólet is kellette magát a napi me­nün, ráadásul frissen sült, ropogós li­bacombbal. A gerslit itt külön említe­ni sem kell. (A sóletre csak pénteken és szombaton lehet bizton számítani, akkor is csak a készlet erejéig. És gyorsan fogy…) Ez megkönnyítette a választást, és nem is kellett csalód­nunk. Kifogástalan volt a húsleves, valamint a frissiben készült, rántott kacsamáj is. A vadas, különös tekin­tettel az elementáris méretű zsemlegombócokra, szintén olyan volt, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, vagy még inkább: ahogy a nagyma­máink készítették. Csak még talán an­nál is autentikusabb. A szerencse vé­gig nem pártolt el mellőlünk, mert desszertként szintén egy örök klasszi­kus, aranygaluska szerepelt az étla­pon. Sajnos ezt ezúttal igazi vaníliá­sodó helyett sűrű, talán cseppnyit túl­édesített vaníliás puding alá rejtették, de ez sem volt elég, hogy megtörje a varázst. Hiszen kompenzálásnak ma­radt még bőven elég retrónagyágyú, ahogyan a kijáratnál történő fizetés­kor el is soroljuk: két málnaszörp jég­hideg szódával, két darab verhetetlen tejfölös uborkasaláta, összesen négy szelet kenyér, köszönjük, viszlát. És vissza a mába.

– dibbuk –