A honosítás százada

(Jacob Katz: Kifelé a gettóból. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Hungaria Judaica sorozat, 1995, 237 oldal, ára 420 Ft)

A jelentéktelen külső mögött ezúttal igen jelentékeny mű rejtőzik. Jacob Katz, pozsonyi rabbik leszármazottja, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzo­ra, a zsidó történetírás élő klasszikusa teljesen ismeretlennek nem mondható Magyarországon: cikkei, tanulmányai jelentek már meg hazai folyóiratokban, ám hogy mekkora formátumú tudós, az igazán ebből az első, magyar nyelven megjelent monográfiájából világlik ki. A kötet tárgya az „emancipáció”, „ho­nosítás” vagy „polgárosodás” százada, az 1770 és 1870 közötti évszázad, kis­sé talán leegyszerűsítve, de érzésem szerint a szerző intenciójával nem el­lentétben: a szekularizált zsidóság ki­alakulásának és a keresztény európai társadalomba való betagozódásának folyamata. Hogy ez a modernizációs fo­lyamat mennyire nem volt egyértelmű és könnyű „menet” – olyannyira nem, hogy gyakorlatilag máig sem fejeződött be

-, már a kiinduló helyzetből követ­kezett: a modem európai történelem kezdetekor a zsidóság legalább két ok­ból számított „idegen testnek” a kiala­kulóban lévő nemzetállamokban. A hagyományokhoz való ragaszkodás eleve megnehezítette jó néhány, a modem államszervezet szempontjából magától értetődő követelmény teljesülését. A messianizmus pedig a nemzetállami in­tegráció szempontjából rögtön „gya­nússá” tett egy olyan csoportot, amely ideiglenesnek tekintette az egyes álla­mok területén való tartózkodását. Ép­pen az a helyzet változott meg fokoza­tosan, olyannyira, hogy – mint Katz mondja – a 18. század utolsó harmadá­ban „egy zsidót mondhattak angol, francia vagy német zsidónak, attól füg­gően, hogy melyik országban élt… Száz évvel később viszont, ha francia, angol vagy német zsidónak neveztek valakit, valamiképpen már az összetett kifeje­zésbe foglalt mindkét társadalmi egy­ség részének tekintették – e nemzetek valamelyikéhez tartozott, és emellett zsidó volt”. A „nemzethez tartozás” azonban – ha csak a végeredmény felől tekintjük túl egyszerű, úgy is mond­hatnánk, sima átmenetet sejtet. Hogy a valóságban milyen ellentéteken, vissza­eséseken, a nem zsidó társadalom ré­széről érkező, hol biztató, hol az ered­ménytől visszariadó jelzések, reakciók közepette ment végbe -, arról éppen Katz szubtilis elemzései tanúskodnak. És még valamiről. Talán az ő munkásságában érezhető leginkább, nála a leg­hangsúlyosabb az a belátás, hogy a mo­dem korszakban immár visszavonha­tatlanul nincs külön történelem és „zsi­dó történelem”: a zsidóság közeledése a környező nem zsidó, keresztény tár­sadalomhoz egy általános szekularizá­ció és modernizáció keretei között ment végbe, s ennyiben – ha a tradíció oldaláról talán veszteségként jelentke­zett is – beilleszkedett az átfogó euró­pai folyamatokba. A különbség csupán annyi – s erre a kötet elméleti fejezetei­ben, de a konkrét elemzésekben is számtalan példa található -, hogy míg az európai nemzetek átalakulása fő­ként gazdasági, társadalmi és politikai jellegű volt, addig a zsidók esetében ennél mélyebb változás ment végbe, ami „társadalmi létük egész jellegét” érintette.

Talán ez is okozta, hogy az asszimilá­ció és integráció sohasem teljesedhe­tett ki. Katz éles szemmel látja meg, hogy ez ráadásul nem is abban a for­mában történt, amelyet a környező tár­sadalom is elfogadott volna: azaz úgy, hogy a zsidók vallásilag különülnek el, egyéb tekintetben – foglalkozási struk­túra, kulturális beállítottság stb. – vi­szont hasonulnak a „befogadó” nemze­tekhez. Sok helyen ennek az ellenkező­je ment végbe: az általános szekulari­záció következtében a vallási tényező a vártnál kisebb szerepet játszott, ugyan­akkor a zsidó közösség „inkább egy új és egyedülálló társadalmi entitás lett… Ahelyett, hogy új vallási közösség lett volna, amely teljes egészében a kör­nyező társadalom része, egyfajta társa­dalmi alcsoporttá vált, amely a népes­ség nagyobb részétől eltért foglalkozási megoszlás, családi kapcsolatok, s a he­lyi közösségeken túl, más zsidó közös­ségekkel való kapcsolatai és az irántuk való elkötelezettség tekintetében.”

E cikk elején arról írtam, hogy a ma­gyar olvasó számára először ebből a könyvből derülhet ki, mekkora formá­tumú tudós is Jacob Katz. A formátu­mot nem is elsősorban a feldolgozott források irdatlan mennyisége és minta­szerű kezelése jelzi. Nem is csak az, hogy a hagyományos történetírás leíró szemléletével szakítva, Katz – az euró­pai zsidóság kutatásában talán először – a mélyebbre ásó történetszociológiai, társadalomtörténeti felfogás híve (nem véletlenül volt, egyebek között, Mannheim Károly disszertánsa is). Inkább arra a kérlelhetetlen sine ina et stúdió szemlé­letre gondolok, amely minden igazán je­lentős történetírás sajátja. A történetíró Jacob Katz ebben a könyvében – és hatalmas életműve minden darabjában – erről az elfogulatlan látásmódról nyújt ékes tanúbizonyságot.