A honosítás százada
(Jacob Katz: Kifelé a gettóból. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Hungaria Judaica sorozat, 1995, 237 oldal, ára 420 Ft)
A jelentéktelen külső mögött ezúttal igen jelentékeny mű rejtőzik. Jacob Katz, pozsonyi rabbik leszármazottja, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, a zsidó történetírás élő klasszikusa teljesen ismeretlennek nem mondható Magyarországon: cikkei, tanulmányai jelentek már meg hazai folyóiratokban, ám hogy mekkora formátumú tudós, az igazán ebből az első, magyar nyelven megjelent monográfiájából világlik ki. A kötet tárgya az „emancipáció”, „honosítás” vagy „polgárosodás” százada, az 1770 és 1870 közötti évszázad, kissé talán leegyszerűsítve, de érzésem szerint a szerző intenciójával nem ellentétben: a szekularizált zsidóság kialakulásának és a keresztény európai társadalomba való betagozódásának folyamata. Hogy ez a modernizációs folyamat mennyire nem volt egyértelmű és könnyű „menet” – olyannyira nem, hogy gyakorlatilag máig sem fejeződött be
-, már a kiinduló helyzetből következett: a modem európai történelem kezdetekor a zsidóság legalább két okból számított „idegen testnek” a kialakulóban lévő nemzetállamokban. A hagyományokhoz való ragaszkodás eleve megnehezítette jó néhány, a modem államszervezet szempontjából magától értetődő követelmény teljesülését. A messianizmus pedig a nemzetállami integráció szempontjából rögtön „gyanússá” tett egy olyan csoportot, amely ideiglenesnek tekintette az egyes államok területén való tartózkodását. Éppen az a helyzet változott meg fokozatosan, olyannyira, hogy – mint Katz mondja – a 18. század utolsó harmadában „egy zsidót mondhattak angol, francia vagy német zsidónak, attól függően, hogy melyik országban élt… Száz évvel később viszont, ha francia, angol vagy német zsidónak neveztek valakit, valamiképpen már az összetett kifejezésbe foglalt mindkét társadalmi egység részének tekintették – e nemzetek valamelyikéhez tartozott, és emellett zsidó volt”. A „nemzethez tartozás” azonban – ha csak a végeredmény felől tekintjük túl egyszerű, úgy is mondhatnánk, sima átmenetet sejtet. Hogy a valóságban milyen ellentéteken, visszaeséseken, a nem zsidó társadalom részéről érkező, hol biztató, hol az eredménytől visszariadó jelzések, reakciók közepette ment végbe -, arról éppen Katz szubtilis elemzései tanúskodnak. És még valamiről. Talán az ő munkásságában érezhető leginkább, nála a leghangsúlyosabb az a belátás, hogy a modem korszakban immár visszavonhatatlanul nincs külön történelem és „zsidó történelem”: a zsidóság közeledése a környező nem zsidó, keresztény társadalomhoz egy általános szekularizáció és modernizáció keretei között ment végbe, s ennyiben – ha a tradíció oldaláról talán veszteségként jelentkezett is – beilleszkedett az átfogó európai folyamatokba. A különbség csupán annyi – s erre a kötet elméleti fejezeteiben, de a konkrét elemzésekben is számtalan példa található -, hogy míg az európai nemzetek átalakulása főként gazdasági, társadalmi és politikai jellegű volt, addig a zsidók esetében ennél mélyebb változás ment végbe, ami „társadalmi létük egész jellegét” érintette.
Talán ez is okozta, hogy az asszimiláció és integráció sohasem teljesedhetett ki. Katz éles szemmel látja meg, hogy ez ráadásul nem is abban a formában történt, amelyet a környező társadalom is elfogadott volna: azaz úgy, hogy a zsidók vallásilag különülnek el, egyéb tekintetben – foglalkozási struktúra, kulturális beállítottság stb. – viszont hasonulnak a „befogadó” nemzetekhez. Sok helyen ennek az ellenkezője ment végbe: az általános szekularizáció következtében a vallási tényező a vártnál kisebb szerepet játszott, ugyanakkor a zsidó közösség „inkább egy új és egyedülálló társadalmi entitás lett… Ahelyett, hogy új vallási közösség lett volna, amely teljes egészében a környező társadalom része, egyfajta társadalmi alcsoporttá vált, amely a népesség nagyobb részétől eltért foglalkozási megoszlás, családi kapcsolatok, s a helyi közösségeken túl, más zsidó közösségekkel való kapcsolatai és az irántuk való elkötelezettség tekintetében.”
E cikk elején arról írtam, hogy a magyar olvasó számára először ebből a könyvből derülhet ki, mekkora formátumú tudós is Jacob Katz. A formátumot nem is elsősorban a feldolgozott források irdatlan mennyisége és mintaszerű kezelése jelzi. Nem is csak az, hogy a hagyományos történetírás leíró szemléletével szakítva, Katz – az európai zsidóság kutatásában talán először – a mélyebbre ásó történetszociológiai, társadalomtörténeti felfogás híve (nem véletlenül volt, egyebek között, Mannheim Károly disszertánsa is). Inkább arra a kérlelhetetlen sine ina et stúdió szemléletre gondolok, amely minden igazán jelentős történetírás sajátja. A történetíró Jacob Katz ebben a könyvében – és hatalmas életműve minden darabjában – erről az elfogulatlan látásmódról nyújt ékes tanúbizonyságot.
Címkék:1996-04