A győztes

Azon az éjszakán, amikor a világ megtudta, hogy 1993 januárjától Bill Clinton az Egyesült Államok elnöke, Izraelben mindenki örült (bár a hír nem érte őket váratlanul), és Bagdad utcáin táncolt a tömeg (egyes nyugati megfigyelők szerint „felső” bíztatásra vonult ki örülni), mert Bush, az Öböl-háború vesztese (Irak szerint) elnökként is megbukott. Izraelben annak örültek, hogy az a Clinton győzött, aki választási kampánya során több rokonszenvet tanúsított Izrael iránt, mint Reagant leszámítva bármelyik elődje. Izraelben viszont nem volt sok lehetőség a látványos örömre: az északi falvakra, városokra ismét hullottak a rakéták, a lakosság ismét leköltözött az óvóhelyekre, s ismét voltak halottak, fiatal katonák, gyerekek. „Az Egyesült Államoknak Izrael-barát elnöke lesz írja Martinez Peretz, az amerikai New Republic című folyóirat főszerkesztője -, de Izraelnek még sokáig veszélyesen kell élnie. A ClintonGore páros sohasem fogja rontani helyzetét. Ezt nem lehet elmondani George Bushról és hű szövetségeséről, James Bakerről.”

Amíg a két szuperhatalom létezett, Izraelben az volt az általános vélemény, hogy ami jó Amerikának, az jó Izraelnek. Jichak Samir legalábbis miniszterelnöki gyakorlatában nem egészen osztotta ezt a nézetet; Jichak Rabin, szavaiban, s most már miniszterelnökként tetteiben is, igen. Most Izrael és az amerikai zsidó körök egyaránt azt vallják, hogy a Gore-Clinton páros nagyon megerősíti ezt az egyenlőségjelet.

Egyetlen példa: ha Clinton csökkenteni akarja az Egyesült Államok függőségét a külföldi olajtól, ez csökkenti az arab világ geopolitikai súlyát, s ez jó Izraelnek, bár ő az egyetlen a Közel-Keleten, akinek nincs olaja. Sőt, Izrael szemszögéből az sem baj, ha az új gazdaságpolitika nem kedvez Japánnak és Nyugat-Európának. Elegendő emlékeztetni arra, milyen közönnyel nézte Párizs, Bonn, London a gázálarcot viselő izraeli gyerekeket. S Izraelnek különleges gazdasági kapcsolatai vannak az Egyesült Államokkal.

A választási kampány idején a Moment című amerikai zsidó folyóirat felkérte a két elnökjelöltet, fejtse ki nézeteit a lap hasábjain az amerikai zsidókhoz és Izraelhez való viszonyáról. Bush hosszú nógatásra megküldte a választ, amelyet a lap szerint nem ő írt, mert stílusa és tartalma a külügyminisztériumi fogalmazókra emlékeztet. Az ember legszívesebben osztályozná: tartalom elégséges, fogalmazás elégséges, külalak jó. A dolgozat felsorolja, mi történt a világban Bush elnöksége idején, a Bush-adminisztráció sikereként könyveli el, hogy az arab szomszédok és Izrael leültek a tárgyalóasztalhoz. Nem említi, hogy mellesleg szétesett a Szovjetunió, ami azért besegített az események alakulásába. Clinton véli a Moment szerkesztősége vette á fáradságot és maga fogalmazta meg cikkét. Nagyon meggyőzőén, mert Clinton tud írni, Clinton ez ritka az amerikai politikai életben entellektüel, s ami ugyancsak ritka, valóban azt írta, ami a meggyőződése, sőt, képes volt kifejezni érzéseit. Ez is ritka egy politikusnál (akinek talán nincs is szüksége érzésekre). George Bushnak nem voltak érzelmei. Különös módon egyetlen vonatkozásban árult el fanatikus érzéseket: a hitelgarancia és a telepítések, a humanitárius segítség és a politikai stratégia már-már megszállott azonosításával. (Holott nem is az ő, illetve az állam pénzéről volt szó; ez még egyértelműbbé teszi fanatizmusát.)

Bush nem volt antiszemita (talán legjobb barátai között is voltak zsidók), de tiltakozott a „túlzott zsidó hatalom” ellen az amerikai közéletben; adminisztrációjában számszerűen bizonyítható dolgozott a legkevesebb zsidó, a háború utáni adminisztrációkkal összehasonlítva, ő vállalta a „magányos kis fickó” szerepét, aki fogadja a felháborodott telefonhívásokat, s aki elnézi, hogy külügyminiszterét (az ország első diplomatáját) úgy elragadja az indulat, hogy felkiált: „Kib…tt zsidók!” (Sokan hallották.)

A Bush-adminisztráció ügyetlen volt a szavakban, de végső fokon jól politizált mondták egyesek: Irak meggyengült, Irán nem erősödött meg túlzottan, bekövetkezett a csoda: Izrael és Szaud-Arábia, ha csak jelképesen és rövid időre, szövetségesek lettek. S a hitelgarancia megtagadásával nem ér-e fel, hogy Hillary, Mrs. Clinton egy nemzetközi karitatív szervezet vezetőjeként 15 ezer dollárt juttatott közvetve egy palesztin nőszervezetnek, amely köztudottan a Fatah fedőszerve?! Clintont többek között ezért is vádolták baloldalisággal, ezért ironizálnak most azon, hogy „megválasztották Hillary férjét”, s Clinton ezért hivatkozik Hillary pozitív gesztusára, a HIPPY-re.

Minden elnökjelölt leírta a tiszteletkört Izraelnek, így mondják sokan, józan izraeliek is. Ámde: teljesen egyértelmű, hogy Bush az 1967-es határok mögé akarta visszaszorítani Izraelt. Clinton nem állítja ennek ellenkezőjét, de a leírt jeruzsálemi koncepció ellentmond az 1967-es szituációnak. Más a véleménye a palesztinokról is. (Sőt, véleménye Arafatról, szöges ellentétben áll a bölcs zsidó professzor, Jesajáhu Leibovitz véleményével.)

A történelem furcsa, de egyre inkább azt hiszem, nem véletlen paradoxonokat produkál. Végső fokon saját hibáin túl a Likudot és Jichak Samirt George Bush buktatta meg. Az Izraeli Munkapárt, az izraeli baloldal tehát hálás lehet a baloldalinak és ultrademokratának végképp nem minősíthető” Bush-kormányzatnak, hogy júniusban megnyerte a választásokat. És most mégis felszabadultan tapsol annak, hogy Clinton győzött. S ha még egyet húzunk a csavaron, talán odáig is elmehetünk, hogy Bush politikája segítette győzelemre azt a Bili Clintont, aki valószínűleg jó lesz Amerikának és Izraelnek, de nem lesz jó Európának, s nekünk, itt Keleten vegetálóknak végképp nem. Bár nem elhanyagolható, hogy januártól olyan elnök költözik a Fehér Házba, aki valóban őszintén gyűlöli az antiszemitizmust.

Nálunk régóta nincsenek utcabálok és sokáig nem lesz miért ujjongani. Ha szeretjük és féltjük Izraelt (márpedig szeretjük és féltjük, s valljuk be, nemcsak önzetlenül, hanem nagyon is saját érdekből), akkor azért mi, zsidók, itt Magyarországon örülhetünk. Bizakodva nézhetünk a Fehér Ház, s aggódva a libanoni határ felé. Izraelnek sokáig kell még veszélyesen élnie. Ez nem egy elnöki beiktatástól függ. Mi több: ma már nem kérdéses, hogy Izrael hajlandó területet adni békéért. De még mindig kérdéses, hogy az arabok hajlandók-e békét adni a Területekért. S Izraelt cseppet sem vigasztalhatja, hogy mi itt, Budapesten is veszélyesen élünk.

Szécsi Éva