Átalakítás alatt… a felszabadítás zavartalanul üzemel

ÁTALAKÍTÁS ALATT…

…a felszabadítás zavartalanul üzemel

A Szombat e havi számában össze­állítást olvashatnak a kommu­nizmus zsidó áldozatairól. És vajon magáról az eszméről már kizárólag múlt időben be­szélhetünk?

1989-ben, a kommuniz­mus bukásának eufórikus pillanataiban egy percre úgy látszott, hogy véget ért a történelem, meg­szűnt a konkurens világmagyaráza­tok harca, és csak a győztes, a liberá­lis kapitalizmus marad a porondon. Néhány év múlva kiderült, hogy a harmadik világ nyomora, az iszlám válsága, a természeti környezet pusztulása, a globalizált világtól va­ló félelem nem a szép új világ ap­róbb szépséghibái, hanem a tovább dübörgő történelem robbanásveszé­lyes elemei. A kapitalizmus mint egyetemes gyógyír nem működik. A meghaladottnak vélt ideológiák újra kísértenek. A totalitárius ideológia az iszlám fundamentalizmus képé­ben tért vissza, míg a megváltó bal­oldali eszmék, melyekből a kommu­nizmus is táplálkozott, a politikailag korrekt, újbaloldali ideológia formá­jában éledtek újjá.

Az újbaloldali ideológia egyik leg­fontosabb vonása, hogy – a marxi hagyományokra alapozva – korunk minden konfliktusát az elnyomó-el­nyomott, elnyomás-felszabadítás di­menzióban hajlamos értelmezni, s elveti azt a lehetőséget, hogy egy embercsoport (bármilyen értelem­ben) hátrányos helyzetében maga a csoport kulturális hagyománya, sajá­tos dinamikája is szerepet játszhat. A legutóbbi pári­zsi zavargások kö­rüli heves viták Franciaországban, Magyarországon és másutt alapjá­ban arról szóltak, hogy lehet-e az el­vadult erőszakban bármiféle szerepe a gyújtogatok afrikai származásának és iszlám vallásának. Az ortodox po­litikai korrektség (új keletű betűszó­val: PC – ejtsd: píszí) bajnokai szá­mára ilyet említeni is szentségtörés, és jobb esetben a „tudatlan”, „műve­letlen”, rosszabbik esetben a „rasszista”, „fasiszta” bélyeget sütik a tőlük eltérően gondolkodókra. Ek­képp – hithű marxista nagyapáik pél­dáját követve – újratermelik a társa­dalmi jelenségek egydimenziós ma­gyarázatát, amely alkalmatlan az összetett problémák kezelésére. A hátrányos helyzetű kisebbségek gondjaira kizárólag egy gyógyszert ismernek: a többségi társadalom fo­kozza a juttatásokat és szüntesse meg a kirekesztést. Hogy egy ki­sebbségi csoport éppúgy lehet kire­kesztő, rasszista, szexista, homofób stb., mint a többség, az a permanens felszabadító harc bajnokai számára hivatalból lehetetlen. Hogy az Euró­pában élő iszlám vallású kisebbség saját körében korántsem bánik kesz­tyűs kézzel a nőkkel, melegekkel, az a PC-ortodoxia számára gyakorlati­lag kezelhetetlen probléma, hisz őnáluk a különböző kisebbségek ki­vétel nélkül az „elnyomott” rubriká­ba vannak besorolva. Nem tagadják le ugyan ezeket az anomáliákat, csak éppen nem beszélnek róla.

Az ortodox újbaloldal félhivatalos ideológiája a multikulti: kötelezően szeretik a legkülönfélébb népek, et­nikai, vallási csoportok táncait, dala­it, ételeit, használati tárgyait, egzoti­kus szokásait. Gondosan megmarad­nak azonban a felszínen, és nem szí­vesen veszik tudomásul, hogy e cso­portok egyes – mélyen gyökerező – hagyományai (illetve ezek találkozá­sa a modern világgal) előmozdíthat­ja, vagy éppen gátolhatja integráció­jukat a nyugati társadalmakba.

Nemzetközi téren e javított kiadá­sú felszabadító ideológia – átvéve a szovjet külpolitikai hagyományokat – ádázul támadja az „olajra éhes” amerikai imperializmust, palesztin zászlókat lengetve rasszistának bé­lyegzi Izraelt, és szinte semmiféle kritikai attitűdöt nem tanúsít az el­nyomott népek nevében szónokló (és saját népüket elnyomó, gyilkoló) rezsimekkel szemben.

A permanens forradalom e hívei a zsidókkal tudnak legkevésbé boldo­gulni. A holokauszt áldozatait be­emelték a kánonba, és a par excellence áldozat státusába helyezték őket. Ennek megfelelően a zsidóság holokauszt előtti kultúráját (jiddis írók, klezmer zene, Freud, Chagall, Kafka stb.) bőségesen fogyasztják, ugyanakkor igen kedvelik a balolda­li, anticionista zsidó értelmiségieket (Susan Sontag, Noam Chomsky), akikre mint házi zsidókra mutogat­hatnak.

Csak épp a probléma maradt, ami volt: a zsidók közössége sehogy sem akar beleférni az előre gyártott sé­mákba. Az elpusztított zsidóság emléke a nyugat erkölcsi világrendjé­nek alapja, míg a zsidók létező álla­ma kezelhetetlen, emészthetetlen, és – többnyire – ellenséges indulatokat kiváltó képződmény. A haladó nyu­gati értelmiségi ma megemlékezik a holokauszt áldozatairól, elítéli Izra­elt mint elnyomó államot, és közben fogalma sincs, milyen skizofrén mó­don cselekszik. E magatartás okait igen mély rétegekben kell keres­nünk, de e nélkül is könnyen belát­ható, hogy az egydimenziós világlá­tás alkalmatlan a zsidóság végtele­nül komplex jelenségének értelme­zésére, feldolgozására. Ennek ered­ménye csak újabb frusztráció és a zsidókra kivetített újabb indulatok lehetnek.

Ugyanakkor az elnyomó-elnyo­mott képlet meghatározó jelentőségű volt (és ma is az) a palesztin identitás kialakulásában. A helyszínre látogató töméntelen sok újságíró, televíziós forgatócsoport, politikus és szolidari­tási delegáció mind egyértelmű sé­mákat közvetít a palesztinoknak: a megszállás áldozataiként kívánják látni őket. Erről szólnak a kizárólag palesztinokat gyámolító ENSZ-szervezetek, az évente átutalt dollár milliárdok. A palesztin gyakorlatilag egy­dimenziós nép, a zsidóság antitézise: kultúrájának túlsúlyos eleme a „harc az izraeli megszállás ellen”. Az átlag nyugati médiafogyasztó a palesztino­kat szinte kizárólag ebben a szerep­körben látja.

Az újbaloldali politikai korrekt­ség. ezen ügyeletes felszabadító ide­ológia egydimenziós világképe zsák­utca, aminek következményeit – szo­kás szerint – a zsidóság tapasztalja meg elsőként. Ennek tudatosítását szolgálta a Szombat januárban ren­dezett Új antiszemitizmus című kon­ferenciája. Magyarországon és az új EU-tagállamokban, ahol a politikai kultúrát még nem itatta át oly mér­tékben a „progresszív” Izrael-ellenesség, talán van még esély ennek a fejlődési szakasznak a kikerülésére.

Gadó János