A csernovci csodaváró
Joszif Burg a jiddis irodalomról és Bukovináról
Talán a kelleténél egy kicsivel több kajánsággal a hangomban tettem fel az agg mesternek az első kérdésemet, nevezetesen, hogy milyen érzés az utolsó közép- és kelet-európai jiddis nyelvű írónak lenni. Az arca pirosra váltott, pár pillanatig levegő után kapkodott, kereste a szavakat, de ez az aprócska stressz direkt jót tett neki: megemelte a tónusát, felélénkült, és egy cseppnyi egészséges agresszivitás is kihallatszott a hangjából. „Ön, fiatalember, úgy látom, igen rosszul tájékozott. Hálunk, Csernovciban valószínűleg tényleg én vagyok az egyetlen, és hangsúlyozom, az egyetlen, nem pedig az utolsó, nézzen alaposabban körül Ukrajnában: nem egy tehetséges fiatalt talál Lvovban, Ivano-Frankovszkban, Odesszában, aki kitűnően ír jiddisül.”
Szívesen megérdeklődtem volna, mennyire érzi hitelesnek ezeket az írásokat, nem manír-e napjainkban egy kihalófélben lévő nyelven keresni az önkifejezés lehetőségét, és egyáltalán értékelhetők-e ezek a művek esztétikai szempontok szerint, vagy csak a nyelvválasztás gesztusában gyönyörködhet az olvasó. Megkérdezhettem volna, csakhogy Burg addigra már nem volt provokálható állapotban, a riportalanyom gyakorlatilag önállósította magát, nem hagyta magát befolyásolni a kérdésektől.
„Más lett volna persze, ha azt kérdezi, vannak-e olvasói ennek a jiddis irodalomnak. Itt, Csernovciban, a mi városunkban sajnos nincsenek. De mi megteszünk minden tőlünk telhetőt: iskoláztatjuk a fiatalokat, tanfolyamokra járatjuk az idősebbeket, egyszóval: ismerkednek a nyelvvel. Tudja, sehol a világon nem volt olyan magas az egy olvasóra eső írók száma, mint a volt Szovjetunióban. A negyvenes-ötvenes években a mi irodalmunk legjelesebb képviselőit kivégezték a sztálini munkatáborokban. Sztálin idejében bezáratták a zsidó iskolákat, kultúrházakat, zsinagógákat, nem volt mód használni a nyelvet, ápolni a hagyományokat. Amikor azután 1961-ben megjelent a jiddis nyelvű Sovietisch Heimland első száma, kiderült, hogy még százhúsz zsidó író maradt az országban. Ők az én nemzedékemhez tartoztak, ez a generáció pedig lassan eltávozik az élők sorából. Később megjelent a fiatalabb nemzedék, átvették a lapot, majd az első adandó alkalommal kivándoroltak Izraelbe és Amerikába. Most a csodában bízunk, lehet, hogy itt is csoda történik, hiszen mindazok, akik ma ezt a nyelvet beszélhetnék, nincsenek. Nincs az az öt- vagy hatmillió, akik a jiddisen kívül más nyelven nem beszéltek, s akiket a háborúban megsemmisítettek. Azt mondja, Magyarországon már alig beszél valaki jiddisül. Nem kétlem, de ott van maguknál például Szabó Vera, aki gyönyörűen beszél jiddisül – nem hiszem, hogy minden ok nélkül tanulta volna meg ezt a nyelvet, ez már önmagában is jelzi, hogy van valamiféle érdeklődés, valaki tanul jiddisül, mindegy, tízen, húszán vagy ötvenen vannak-e az érdeklődők. Azután nekik is lehetnek tanítványaik, követőik, akik potenciális olvasók, nyelvhasználók.
Nemrég jelent meg egy amerikai folyóiratban egy cikkem, amelyben arról értekezem, lehet-e zsidó író az, aki nem zsidó nyelven ír. Arra a következtetésre jutottam, hogy ez lehetetlen. Én például kitűnően beszélek oroszul, németül, még írni is tudnék ezeken a nyelveken, de az anyanyelvem a jiddis. Semmilyen más nyelven nem tudnám úgy kifejezni magam, nem tudnék más nyelven úgy érezni, mint ezen. És ezzel nem csak én vagyok így, hiszen nemzeti irodalom csak nemzeti nyelven születhet. Elképzelhetetlen egy angolul alkotó magyar író, vagy egy akármilyen nyelven alkotó német író. Aki pedig németül ír, az csakis német író lehet, hiába ír zsidókról, hiába zsidó származású ő maga is, mint Kafka vagy Lion Feuchtwanger, Alexandr Baszewicz Zinger (I. B. Singer – a szerk.) egész életében jiddisül írt, és csakis jiddisül. Az megint egészen más kérdés, hogy ő maga fordította angolra a művei egy részét. Malamud csak és kizárólag angolul írt, tehát az amerikai irodalom része, akárcsak – mondjuk – Saul Bellow. Ők emigráns szülők gyermekei, angolul írtak zsidókról, tehát műveik a zsidókról szóló amerikai irodalom részét képezik. Ha ugyanezt jiddisül vagy ivritül írták volna meg – mert ez a zsidóság két nyelve -, akkor nyilván zsidó írók lettek volna. Kinek jutna ma eszébe például Ilja Ehrenburgot vagy Borisz Paszternakot zsidó írónak titulálni? Ezt Paszternak kérte volna ki magának elsőként, hiába zsidó származású. Bábellel egy kicsit más a helyzet. Tény, hogy Bábel orosz író, az orosz irodalom kitörölhetetlen része. Csakhogy ő lelkében, minden porcikájában zsidó. Amikor oroszról jiddisre fordítom Babel szövegeit, rögtön új életre kelnek, a mondatok sok-sok új értelemmel telnek meg, a nyelvezete egy csapásra izgalmasabb és szebb lesz. De mit van mit tennünk: Babel sajnos akkor is orosz író marad.”
Teázás közben meggyőződhettem arról, hogy a mester nem bízza az utókorra a majdani Burg-emlékház berendezését. A falakat precízen körberakta a saját életútját dokumentáló fotókkal, véletlenül sem fordult elő, hogy a hibátlan rendben sorakozó dossziékból hiányozzon egy publikáció vagy akár egy cetli. Az öntudat és a pedantéria ilyen tökéletes ötvöződése irigységgel töltött el, de hamar be kellett látnom, hogy Burg esetében ez nem annyira jellem kérdése, mint inkább tudatos túlélési stratégia. Burg a helyi zsidó kulturális egyesület elnöke, s ha egy magafajta intellektuel nem akarja egy habókos öregúr látszatát kelteni a közéleti szerepkörben, igen pontosan kell adminisztrálnia magát és szervezetét. Burg emellett lapot szerkeszt Csernovcikije Lisztki címen, a holocaust túlélőinek visszaemlékezéseit gondozza és adja ki, jótékonysági akciókat szervez, kollektív tiltakozásokat nyújt be vagy egyetértést fejez ki a hatóságok felé – mikor mit kell. Legutóbb a bukovinai kureny emlékművének avatása zaklatta fel a helyi zsidóság kedélyeit, ami körülbelül olyasmi, mintha Szegeden a fehérterror különítményeseinek állítanának szobrot „Bukovinában, de kiváltképp Csernovciban eddig még sohasem tudtak gyökeret verni a nacionalista eszmék. A régiek közül, persze, mára alig néhányan maradtunk, de a légkörből valami átöröklődött, az emberek toleránsabbak egymással, nem irritálja őket a másság. Legalábbis úgy hittem egészen mostanáig. Egy ilyen emlékmű felállítása régebben elképzelhetetlen lett volna, hiszen a szobor a legvéresebb történelmi eseményekre emlékeztet. És hiába tiltakoztunk, hiába érveltünk, csak felavatták. Amikor szóba került az emlékmű ötlete, összejöttünk az irodánkban, és elmondtuk a kezdeményezőknek mit tartunk a bukovinai kureny felől. Mondtuk, hogy nem kellene, mire ők azt felelték, mégiscsak kellene. Emlékeztettük őket, hogy ezek a fickók saját kezükkel gyilkolták a zsidókat, ők pedig azt válaszolták, nem, nem gyilkoltak ezek senkit. Nem sokra jutottunk velük. Mindezzel együtt azonban nem hiszem, hogy ez az esemény a békesség végét jelentené. Bízom benne, hogy Csernovciban éppen elég értelmes, egészséges erkölcsi tartással megáldott ember maradt, akinek az elméjét nem lehet egy ilyen emlékművel megzavarni.”
Az emlékmű avatásán boldog-boldogtalan megjelent: elképesztő mennyiségű pópa osztott áldást, görög katolikus egyházi személyek gondoskodtak a buli ökumenikus jellegéről, a helyi egyetem rektorának a szeme végignedvezte az eseményt, anarchista ifjak egy csoportja félhangosan lefasisztázta az összegyűlteket, felvonultak az egyenruhás, hazafias ifjak, dundi honleányok kíséretében, személyesen bemutatkozott nekünk a helyi televízió elnöke, aki megemlítette, hogy hazájában híres költő is egyben, és persze ott voltak a mieink is – az ukrán zsidó szervezetek szövetségének elnöke, a zsidó iskola igazgatónője, egy-két hitközségi aktivista. Utóbbiak persze nem szórakozni jöttek, csupán szerették volna megtudni, mire virradnak másnap.
Aznap este jött be az első őszi ünnep. Mint rendesen, másnap reggelre sem történt csoda, csak néhány ezer csernovci polgár számára új év kezdődött.
Címkék:1996-01