A csernovci csodaváró

Joszif Burg a jiddis irodalomról és Bukovináról

Talán a kelleténél egy kicsivel több kajánsággal a hangom­ban tettem fel az agg mester­nek az első kérdésemet, ne­vezetesen, hogy milyen érzés az utolsó közép- és kelet-európai jiddis nyelvű írónak lenni. Az arca pirosra váltott, pár pillanatig levegő után kapkodott, keres­te a szavakat, de ez az aprócska stressz direkt jót tett neki: megemelte a tónu­sát, felélénkült, és egy cseppnyi egész­séges agresszivitás is kihallatszott a hangjából. „Ön, fiatalember, úgy látom, igen rosszul tájékozott. Hálunk, Cser­novciban valószínűleg tényleg én va­gyok az egyetlen, és hangsúlyozom, az egyetlen, nem pedig az utolsó, nézzen alaposabban körül Ukrajnában: nem egy tehetséges fiatalt talál Lvovban, Ivano-Frankovszkban, Odesszában, aki kitűnően ír jiddisül.”

Szívesen megérdeklődtem volna, mennyire érzi hitelesnek ezeket az írá­sokat, nem manír-e napjainkban egy kihalófélben lévő nyelven keresni az önkifejezés lehetőségét, és egyáltalán értékelhetők-e ezek a művek esztéti­kai szempontok szerint, vagy csak a nyelvválasztás gesztusában gyönyör­ködhet az olvasó. Megkérdezhettem volna, csakhogy Burg addigra már nem volt provokálható állapotban, a riportalanyom gyakorlatilag önállósí­totta magát, nem hagyta magát befo­lyásolni a kérdésektől.

„Más lett volna persze, ha azt kérde­zi, vannak-e olvasói ennek a jiddis iro­dalomnak. Itt, Csernovciban, a mi váro­sunkban sajnos nincsenek. De mi meg­teszünk minden tőlünk telhetőt: isko­láztatjuk a fiatalokat, tanfolyamokra já­ratjuk az idősebbeket, egyszóval: ismer­kednek a nyelvvel. Tudja, sehol a vilá­gon nem volt olyan magas az egy olvasóra eső írók száma, mint a volt Szov­jetunióban. A negyvenes-ötvenes évek­ben a mi irodalmunk legjelesebb képvi­selőit kivégezték a sztálini munkatábo­rokban. Sztálin idejében bezáratták a zsidó iskolákat, kultúrházakat, zsinagó­gákat, nem volt mód használni a nyel­vet, ápolni a hagyományokat. Amikor azután 1961-ben megjelent a jiddis nyelvű Sovietisch Heimland első szá­ma, kiderült, hogy még százhúsz zsidó író maradt az országban. Ők az én nemzedékemhez tartoztak, ez a gene­ráció pedig lassan eltávozik az élők sorából. Később megjelent a fiatalabb nemzedék, átvették a lapot, majd az el­ső adandó alkalommal kivándoroltak Izraelbe és Amerikába. Most a csodá­ban bízunk, lehet, hogy itt is csoda tör­ténik, hiszen mindazok, akik ma ezt a nyelvet beszélhetnék, nincsenek. Nincs az az öt- vagy hatmillió, akik a jiddisen kívül más nyelven nem beszéltek, s aki­ket a háborúban megsemmisítettek. Azt mondja, Magyarországon már alig beszél valaki jiddisül. Nem kétlem, de ott van maguknál például Szabó Vera, aki gyönyörűen beszél jiddisül – nem hiszem, hogy minden ok nélkül tanulta volna meg ezt a nyelvet, ez már önma­gában is jelzi, hogy van valamiféle ér­deklődés, valaki tanul jiddisül, mind­egy, tízen, húszán vagy ötvenen van­nak-e az érdeklődők. Azután nekik is lehetnek tanítványaik, követőik, akik potenciális olvasók, nyelvhasználók.

Nemrég jelent meg egy amerikai fo­lyóiratban egy cikkem, amelyben arról értekezem, lehet-e zsidó író az, aki nem zsidó nyelven ír. Arra a következ­tetésre jutottam, hogy ez lehetetlen. Én például kitűnően beszélek oroszul, né­metül, még írni is tudnék ezeken a nyelveken, de az anyanyelvem a jiddis. Semmilyen más nyelven nem tudnám úgy kifejezni magam, nem tudnék más nyelven úgy érezni, mint ezen. És ezzel nem csak én vagyok így, hiszen nem­zeti irodalom csak nemzeti nyelven születhet. Elképzelhetetlen egy angolul alkotó magyar író, vagy egy akármilyen nyelven alkotó német író. Aki pedig né­metül ír, az csakis német író lehet, hiá­ba ír zsidókról, hiába zsidó származású ő maga is, mint Kafka vagy Lion Feuchtwanger, Alexandr Baszewicz Zinger (I. B. Singer – a szerk.) egész életében jiddisül írt, és csakis jiddisül. Az megint egészen más kérdés, hogy ő maga fordította angolra a művei egy ré­szét. Malamud csak és kizárólag ango­lul írt, tehát az amerikai irodalom része, akárcsak – mondjuk – Saul Bellow. Ők emigráns szülők gyermekei, angolul írtak zsidókról, tehát műveik a zsidók­ról szóló amerikai irodalom részét ké­pezik. Ha ugyanezt jiddisül vagy ivritül írták volna meg – mert ez a zsidóság két nyelve -, akkor nyilván zsidó írók lettek volna. Kinek jutna ma eszébe például Ilja Ehrenburgot vagy Borisz Paszternakot zsidó írónak titulálni? Ezt Paszternak kérte volna ki magának elsőként, hiába zsidó származású. Bá­bellel egy kicsit más a helyzet. Tény, hogy Bábel orosz író, az orosz irodalom kitörölhetetlen része. Csakhogy ő lelké­ben, minden porcikájában zsidó. Ami­kor oroszról jiddisre fordítom Babel szövegeit, rögtön új életre kelnek, a mondatok sok-sok új értelemmel tel­nek meg, a nyelvezete egy csapásra iz­galmasabb és szebb lesz. De mit van mit tennünk: Babel sajnos akkor is orosz író marad.”

Teázás közben meggyőződhettem ar­ról, hogy a mester nem bízza az utókor­ra a majdani Burg-emlékház berendezé­sét. A falakat precízen körberakta a saját életútját dokumentáló fotókkal, véletle­nül sem fordult elő, hogy a hibátlan rendben sorakozó dossziékból hiányoz­zon egy publikáció vagy akár egy cetli. Az öntudat és a pedantéria ilyen tökéle­tes ötvöződése irigységgel töltött el, de hamar be kellett látnom, hogy Burg ese­tében ez nem annyira jellem kérdése, mint inkább tudatos túlélési stratégia. Burg a helyi zsidó kulturális egyesület el­nöke, s ha egy magafajta intellektuel nem akarja egy habókos öregúr látszatát kelteni a közéleti szerepkörben, igen pontosan kell adminisztrálnia magát és szervezetét. Burg emellett lapot szer­keszt Csernovcikije Lisztki címen, a holocaust túlélőinek visszaemlékezéseit gondozza és adja ki, jótékonysági ak­ciókat szervez, kollektív tiltakozásokat nyújt be vagy egyetértést fejez ki a ható­ságok felé – mikor mit kell. Legutóbb a bukovinai kureny emlékművének avatása zaklatta fel a helyi zsidóság kedélyeit, ami körülbelül olyasmi, mintha Szege­den a fehérterror különítményeseinek ál­lítanának szobrot „Bukovinában, de ki­váltképp Csernovciban eddig még soha­sem tudtak gyökeret verni a nacionalista eszmék. A régiek közül, persze, mára alig néhányan maradtunk, de a légkör­ből valami átöröklődött, az emberek toleránsabbak egymással, nem irritálja őket a másság. Legalábbis úgy hittem egészen mostanáig. Egy ilyen emlékmű felállítása régebben elképzelhetetlen lett volna, hiszen a szobor a legvéresebb tör­ténelmi eseményekre emlékeztet. És hiába tiltakoztunk, hiába érveltünk, csak felavatták. Amikor szóba került az em­lékmű ötlete, összejöttünk az irodánk­ban, és elmondtuk a kezdeményezők­nek mit tartunk a bukovinai kureny fe­lől. Mondtuk, hogy nem kellene, mire ők azt felelték, mégiscsak kellene. Emlé­keztettük őket, hogy ezek a fickók saját kezükkel gyilkolták a zsidókat, ők pedig azt válaszolták, nem, nem gyilkoltak ezek senkit. Nem sokra jutottunk velük. Mindezzel együtt azonban nem hiszem, hogy ez az esemény a békesség végét jelentené. Bízom benne, hogy Csernovciban éppen elég értelmes, egészséges erkölcsi tartással megáldott ember ma­radt, akinek az elméjét nem lehet egy ilyen emlékművel megzavarni.”

Az emlékmű avatásán boldog-boldog­talan megjelent: elképesztő mennyiségű pópa osztott áldást, görög katolikus egy­házi személyek gondoskodtak a buli öku­menikus jellegéről, a helyi egyetem rek­torának a szeme végignedvezte az ese­ményt, anarchista ifjak egy csoportja félhangosan lefasisztázta az összegyűlte­ket, felvonultak az egyenruhás, hazafias ifjak, dundi honleányok kíséretében, sze­mélyesen bemutatkozott nekünk a helyi televízió elnöke, aki megemlítette, hogy hazájában híres költő is egyben, és per­sze ott voltak a mieink is – az ukrán zsidó szervezetek szövetségének elnö­ke, a zsidó iskola igazgatónője, egy-két hitközségi aktivista. Utóbbiak persze nem szórakozni jöttek, csupán szerették volna megtudni, mire virradnak másnap.

Aznap este jött be az első őszi ünnep. Mint rendesen, másnap reggelre sem tör­tént csoda, csak néhány ezer csernovci polgár számára új év kezdődött.