A cionista nagypolitika hajnala I. rész

Novák Attila

Kelet-Európába is utat talált Herzl Zsidó Állama, a héber- és az orosznyelvű cio­nista lapok beszámoltak róla. Bár nem először fordult elő, hogy egy, az európai kultúra szinte minden elemét sajátja­ként birtokló asszimilálódott zsidó értel­miségi „cionista” lett, de Herzl volt az első, aki – miközben a világ számára Közép-Kelet-Európa egyik legfontosabb orgánumának vezető újságírójaként és színpadi szerzőként volt ismert – ezzel párhuzamosan zsidó nem­zeti program képviselőjeként is fellépett. A Ha-Melic („A tol­mács”) című lap szerint a zsidó nemzeti ügynek olyan szószóló­ja támadt, akit nem lehet úgy mellőzni, mint egy „tudatlan len­gyel zsidót”. Herzl „minden mér­ték szerint tetőtől a talpáig euró­pai” – írta a lap, és üdvözölte azt, hogy a szerző visszatért az eredeti forráshoz. A Ha-Magid („A Szónok”) előkészítette a mű héberre történő lefordítását, ugyanakkor óvakodott attól, hogy azonnal elismerje Herzl nagyságát: „Dr. Herzl rövidesen arra a következtetésre fog jutni, hogy az idő még nem érkezett el, és hogy mun­kánknak – természetes és gyakorlati eszközökkel – a Szentföldön lévő tele­pülések száma növelésére kell irányul­niuk. “ A Ha-Melic pedig minden szimpá­tiája mellett leszögezte, hogy „furcsa” az ausztriai cionizmus, tagjai pedig azt a kellemes álmot álmodják, melyet „Herzl álmodott a számukra”. A varsói Ha-Cefi-ra még elutasítóbb volt, publicistája, Nahum Sokolow** ellenezte a mű jid­disre történő lefordítását, mivel a népet „megzavarhatják” a könyv „képzelgé­sei”. Az orosz nyelvű zsidó lap, a Voszkhod azon gúnyolódott, hogy Herzl ki­rállyal, miniszterekkel, csendőrséggel és arisztokráciával akarja létrehozni az államot, maga pedig a „királyi udvar ki­küldöttje” akar lenni Bécsben. A nagy kortárs zsidó publicisták nem írtak a Judenstaat-ról, csak Cvi Farbstein „eresz­tett meg” egy rövid kritikát a Ha-Siloah című új orgánumban, Ahad Haam új­ságjában. A kritika a szerkesztő állás­pontját tükrözte, fő tézise az volt, hogy Herzlnek a zsidó helyzetről adott leírása csak féligazság, ezért látja kizárólag nemzeti kérdésnek a zsidók problémá­ját. Pedig az antiszemitizmusnak társa­dalmi és gazdasági okai is vannak: a zsi­dóknak a társadalomban betöltött gaz­dasági szerepe. Ami szükséges lenne, érvel Farbstein, az, hogy a zsidók a sa­ját társadalmi és gazdasági életüket vál­toztassák meg, mégpedig radikálisan. Az állam – e felfogás szerint – csak esz­köz, és nem cél: „Nem pusztán az állam segítsége, de a föld megművelése tehe­ti jobbá népünk életét.” Voltak azonban olyanok, mint amilyen az orosz cionista, Menahem Ussishkin (Herzl későbbi nagy ellenfele), aki kifejezetten oppo­nálta a könyvet. 1896 májusában a bé­csi Chovevé Cion azzal a kéréssel küld­te el hozzá a művet, hogy terjessze, amit ő kereken megtagadott. Kijelentet­te, hogy semmi olyan nem szerepel benne, ami ne lett volna meg Pinskernél és Lilienblumnál, a gyakorlati részt pedig nagyon felszínesnek tartja. Us­sishkin azt is leszögezte, hogy „az orosz zsidók” semmit sem tudnak a szerzőről, akinek először tettekkel kell érdemét bizonyítania. Később Ussishkin találko­zott Herzlvel Bécsben, de a találkozón sem sikerült feloldani az ellentétet.

Az orosz Chovevé Cion vezetők kez­deti idegenkedését az magyarázza, hogy Herzl mindannak a szöges ellen­téte volt, ami őket jellemezte, ráadá­sul a sokkal szaba­dabb bécsi miliő gyanakvással és irigységgel is eltöltötte őket. Sokuk már egy-két évtize­de részt vett a cio­nista gyakorlati munka szervezésé­ben, és ezt hiányol­ták a „neofita” bé­csi újságíróban Később javult a vi­szony, hiszen Herzl sikerei őket is meggyőzték a politika fontosságáról, ráadásul több orosz cio­nistát – bár inkább a Chovevé Cion másod- és harmadvonalából – személye­sen is megigézett Herzl személyisége és az, amilyen prófétai hevülettel, ugyanakkor „gyakorlatiasan” vonult be az akkori világ fontos diplomáciai-hatal­mi központjaiba. Erre pedig ők nem voltak képesek.

A Judenstaat megjelenése után új és romantikus Figura bukkant fel Herzl éle­tében: William H. Hechler, a bécsi an­gol követség káplánja. A nevezetes fér­fiú misszionárius fiaként született 1845-ben Dél-Afrikában. A badeni Lajos herceg nevelője volt és 1880-ban jelentette meg „A zsidóság Palesztiná­ba történő visszakerülése a próféták szerint” című könyvét. Megjósolta, hogy 1896-ban vagy 1897-ben zsidó próféta bukkan fel, aki a zsidó nemzeti otthon helyreállítását fogja célként ki­tűzni. A pogromok hatására menekülő orosz és román zsidókon is palesztinai betelepítéssel akart segíteni. Hechler magas, nyurga ember volt, égő sze­mekkel és nagy szakállal. Amikor meg­hallotta a Der Judenstaat megjelené­sét, kijelentette: „Íme, itt van a megjö­vendölt mozgalom”. Herzl is sajátosan reagált Hechlerre: „Hechler Goldsmid százados után a legkülönösebb ember, akit csak eddig a mozgalomban megis­mertem”. A lelkész meglátogatta Herzlt, és eljátszotta neki a doni dalt, melyet a zsidók visszatéréséről komponált. „Megmutatta nekem, hogy számításai szerint hol kell majd állnia az új Temp­lomunknak: Bételben! Mivelhogy ez az ország központja… Közelinek tartja Jeruzsálembe való elindulásunkat és megmutatta nekem a kabátzsebét, ahol majd a nagy Palesztina-térképét fogja tartani, amikor együtt járjuk végig lóháton a Szentföldet”. Hechler tulaj­donképpen csak az első alakja a cionis­ta mozgalom és Izrael történetében oly fontos nem zsidó keresztény (általában protestáns) személyiségeknek, akik bibliai alapon voltak „cionisták”, és (keresztény)eszkatológiai szempontból tá­mogatták a zsidó állam helyreállítását. Hechler be akarta mutatni Herzlt a badeni nagyhercegnek, II. Vilmos csá­szár nagybátyjának, de az újságíró za­varba jött, mivel nem tudta, mi fog tör­ténni a találkozón. Mivel II. Vilmos Bécsből nagybátyjához, a nagyherceg­hez utazott, a káplán azt tanácsolta Herzlnek, hogy utazzon vele Karlsruhéba, hogy hadd mutassa be ott mindket­tejüknek. Herzl így emlékezett vissza a történtekre:„Elutasítottam, hogy vele utazzak; ez kalandosnak tűnt a szá­momra. Amennyiben a magas méltósá­gok nem éreznének indíttatást arra, hogy fogadjanak engem, méltatlan helyzetbe kerülnék és ez nem tenne jót az ügynek. Egyedül kell odautaznia és hogyha velem szeretnének beszélni, a távirati meghívásnak eleget téve azon­nal odautazok”.

Ugyanakkor elment a bécsi Operába, hogy megfigyelje a császárt, és ezzel is kóstolgassa a világszemélyiségek, a „nagyok” bizsergető közelségét. Herzl híre kezdett elterjedni, egyre többen keresték föl, és ajánlották fel szolgála­taikat: a Marmorek-fivéreken kívül egy Karl Bleicher nevű magántudós is: „Kezdetben snorrernak (a koldus jiddis neve – H.A.) néztem, annak alapján, hogy volt nála egy könyv, melyben a hozzájárulásokat vezette. De nem beje­gyezni akart engem, hanem rendelke­zésemre álló agitátorként lépett fel. Megjegyzem, hogy ez a szegények meghatódottságának jele. Ez az öregember, aki ajándék guldenekből és tízesekből biztosítja megélhetését, kinyitja nekem a pénztárcáját, megmutatja, hogy men­nyi van benne, és visszautasítja adomá­nyomat. Ez a legfontosabb különbség Hirsch báró és az én tevékenységem között. Tőle koldulnak és nem szeretik, engem viszont szeretnek a koldusok. Ezért vagyok én erősebb”. Herzl az él­mények hatására kezdte feladni arisz­tokratikus attitűdjét, de nem a népszerűsködő demagógia ízére ébredt rá, ha­nem arra, hogy vannak olyan egyszerű zsidók, akik személyében látják az ín­ség megszűnésének hírnökét.

Április 21-én meghalt Hirsch báró, és ugyanaznap Herzlt Karlsruhéba hívta Hechler „Sok múlik ezen a tárgyaláson és azon a benyomáson, amelyet rá fo­gok tenni. Mégsem fogok elájulni ezen nagyságok láttán. A halálra gondolok majd és komolyan viselkedek. Hűvös, teljesen nyugodt, szerény, ugyanakkor elszánt leszek és beszélni fogok”. A bádeni nagyherceg, Frigyes felvilágoso­dott és szabadgondolkodó ember híré­ben állt. Herzl maga nagyon is készült a találkozóra, fényképeket tanulmányo­zott: „Ezek a külsődleges dolgok annál fontosabbak lesznek, minél inkább ma­gasra jutunk. Mivel az egész szimboli­kussá válik”. Végül eljött a várva várt pillanat, Herzl nagy gondossággal állí­totta össze ünnepi ruháját, majd „…Az első várószalonba vezettek minket. Nem ez a legfontosabb terem. Azonban eláll az ember lélegzete, mivel itt állnak pompásan – sorban és rendben – az ezredzászlók…. Törekedtem arra, hogy az­zal semlegesítsem magamban ezeket a rendkívülien erős benyomásokat, hogy, riporterként leltárba vegyem a tárgya­kat: a zöldszínű bútort, a szék szárának barnás, ívelt fáját, mely az arany szegé­lyekkel van díszítve, három német csá­szár fotóját”. A két és félórás megbe­szélés teljesen Herzl várakozásainak megfelelően alakult: meggyőzte a het­venéves nagyherceget vállalkozásának igaz és komoly voltáról. Herzlnek tetszett az a szerep, melyet a saját magá­ba és a zsidóság nemzeti jövőjébe ve­tett hit alakított ki, hiszen eljött az a pil­lanat, hogy a „világ vezetőivel” találkoz­zék. „A kihallgatást megelőző félelem­re, később a kihallgatás mámora fe­lel… Nekem felelős vagy nem felelős kormányzati tényezőkkel – valamint mi­niszterekkel, hercegekkel – kell közvet­lenül és a külvilág számára is elismer­ve, kapcsolatba lépnem. Csak ezután hisznek nekem a zsidók és fognak kö­vetni”.

A magyar Millennium májusának ele­jén Herzl szülővárosába látogatott. Bu­dapesten kereste fel a konstantinápolyi Osmanische Post szerkesztője, Rosenfeld, aki vázolta a török birodalom ka­tasztrofális anyagi helyzetét, ami felkel­tette a cionista céljait elsősorban a Tö­rök Birodalomban megvalósítani akaró Herzl érdeklődését. Rosenfeld egyben felajánlotta, hogy Izzet bejen, a szultán másodtitkárán keresztül a török udvar legmagasabb köreibe juttatja be Herzlt, aki tárgyalni akart a szultánnal, a már meglehetősen beteg Abdul Hamiddal.

Az idők folyamán egy másik fontos ember jelent meg az életében, a len­gyel nemesi családból származó Philipp Michael Ritter von Newlinsky. Orosz újságokat szerkesztett, majd osztrák diplomáciai szolgálatba lépett, és hosszú ideig Konstantinápolyban élt, ahol kiváló kapcsolatokra tett szert. Amikor Herzl megismerte, Bécsben élt, de teljesen el volt adósodva. A „Correspondance de L’ Est” című csekély terje­delmű, de befolyásos orgánum kiadója és több magasrangú európai kitüntetés tulajdonosa volt, így Herzl rendkívül örült, hogy megismerhette.

Herzl első kívánsága az volt, hogy Newlinsky mutassa be a szultánnak. De kezdetben nagyon naiv volt: „Barátság­ban van a szultánnal. Talán baksisért meg tudja szerezni számunkra a szuve­renitást”. Azt gondolta, hogyha majd be­szél a szultánnal: a világsajtó az örmény kérdést „kedvezőbb” színben fogja fel­tüntetni, ez az örményeket önmérsék­letre készteti majd, és a zsidó tőke se­gítségével (mely akkor nem állt még rendelkezésére) Törökország pénzügyi gondjait is meg tudják oldani. Newlinskyt közben Londonba küldte, hogy próbálja meg semlegesíteni az ottani ör­mény vezetőket azzal, hogy a szultán nevében bizonyos autonómiát ígér ne­kik, ha ők is „kompromisszumkészek” lesznek. Newlinsky ugyanis azt ajánlot­ta, amennyiben tevékenységében Herzl támogatja, cserébe segíteni fog Paleszti­na ügyében. Már itt is megmutatkozott a nagypolitika előnye és hátránya, kettős arculata: az eszme kilépett éteri, éppen ezért morálisan feddhetetlen, bírálhatatlan közegéből és elindult a kölcsönös engedmények, kompromisszumok és megalkuvások mezején át a megvalósu­lás felé. Ám a cselekvésen keresztül a tiszta morál szempontjai már politikai érdekekkel keveredtek, így elkerülhe­tetlen bekövetkezett a „bűnbeesés”.

Herzl Bécsben találkozott Agliardi pápai nunciussal, a Vatikán képvi­selőjével. Herzl jó szemmel vette észre a Vatikán tartózkodó, majdnem elutasí­tó álláspontját a palesztinai zsidó álla­mi törekvésekkel szemben, mely a ke­reszténység hivatalos antijudaista állás­pontjából egyenesen következett. „Úgy hiszem, hogy Róma ellene lesz, mivel a zsidókérdés megoldását nem a zsidó államban látja, sőt még talán fél is ettől” – írta Naplójában.

Mikor Newlinsky visszaérkezett Bécsbe, kijelentette Herzlnek, hogy legutób­bi konstantinápolyi útján már beszélt a Zsidó Államról a szultánnak, de az kö­tötte „az ebet a karóhoz”. Álláspontja szerint „Omár jeruzsálemi mecsetjének örökre az Iszlám birtokában” kell ma­radnia. Az iszlám álláspontját nem na­gyon értő Herzl viszont úgy vélte, Jeru­zsálemnek területen kívüli, azaz extra­territoriális jogi helyzetű városnak kelle­ne lennie, Newlinsky leszögezte, hogy a szultán az örmények legyilkolásáról folytatott propaganda csökkentését sze­retné, és ebben számít Herzl újságírói tevékenységére és befolyására. Majd Herzlt Londonba hívták egy olyan fellé­pésre, ahol a hallgatóságtól pénzt kér­tek. „Fizető közönség előtt nem beszé­lek” – jelentette ki önérzetesen. A Judenstaat-ot egyébként Gladstone, volt angol miniszterelnök. – Sir Samuel Montague jóvoltából – már olvasta. Sok cionista ekkor már komoly kritiká­val illette Herzlt, mert szerintük tárgyalá­saival veszélyezteti a már eddig is elért eredményeket, ráadásul semmilyen le­gitim felhatalmazással sem rendelkezik.

* Részlet a szerzőnek Theodor Herzl című, a Vince Kiadónál az Ünnepi Könyvhétre megjelenő könyvéből. A második részt következő számunkban közöljük.

** Orosz cionista (1859-1936).