A cionista nagypolitika hajnala

1896 júniusában Herzl Konstantinápolyba indult, és közben megállt Buda­pesten. 1895-től gyakran fordult meg szülővárosában, hiszen Törökország fe­lé a magyar fővároson keresztül veze­tett az útja. Heltai Jenő visszaemléke­zése szerint általában a Royal-szállóban szállt meg, és itt, illetve a Vadászkürt- kávéházban folytatta tárgyalásait. 1896 júniusában itt csatlakozott hozzá Newlinsky. A Nyugat-Európát a Balkánnal és Törökországgal összekötő Orient-expresszen Herzl megtapasztalta a sajtó hatalmát, a neki tulajdonított óriási be­folyást. Newlinsky bemutatta neki Ziadot, a moszkvai koronázásra küldött tö­rök misszió vezetőjét, Karatheodory-t és Tewfik pasát, a Porta belgrádi köve­tét. Tewfik „…csodálattal beszél a Neue Freie Presséről régi vezércikkek passzusait idézi.” (G. Gerő László ford.) Ziad kifejtette, hogy a „territórium” át­engedése ellenkezik elveikkel, mire Newlinsky azzal érvelt, hogy Anglia is átengedte Helgolandot Németország­nak. A kifejezetten Newlinsky tiszteleté­re, útközben felszálló Nacsovics bol­gár miniszter arra kérte Herzlt, hogy „…legközelebbi lemondása alkalmával a Neue Freie Presse ne búcsúztassa olyan érzelmes hangon, mert különben az ezidő szerint oroszbarát Bulgáriában Ausztria kegyeltjének tűnnék fel s en­nek következtében működése osztrák értelemben megnehezülne.” (G. Gerő László ford.) A különféle diplomaták te­hát nem a zsidóság és a cionizmus ki­emelkedő személyiségét, hanem befo­lyásos osztrák újságírót láttak Herzlben, aki ki is használta ezt.

Szófiában Herzlt a helyi zsidók Messi­ásként ünnepelték; az egyik zsidó ve­zető beszédében „Izrael szívének, ve­zetőjének” nevezte. Két héttel koráb­ban még így vélekedett: „Hogyha meg utáltatják velem a fáradozásaimat, egész egyszerűen felhagyok velük, és hogyha hálátlanságot észlelek – termé­szetesen nem egyesektől, akik quantité négliable (elhanyagolható mennyiség – N.A.), hanem a tömegektől – teljesen visszavonulok”. A főként szefárd zsi­dók által lakott bolgár fővárosban érez­te meg Herzl a saját bőrén azt, hogy mi­lyen várakozásoknak kell megfelelnie, és hogy a zsidóság régi messiási ígére­teinek beteljesítését sokan, – főleg Ke­let-Európában – éppen tőle várják. Bierer, a helyi közösség egyik vezetője Herzl tudomására hozta, hogy Edmund Rotschild megbízottja nemrégiben Konstantinápolyban járt, és pénzt aján­lott fel, ha folytathatja palesztinai tele­pítéseit. „Ez talán sakkhúzás ellenem”(G. Gerő László ford.) – jegyzi meg keserűen Naplójában Herzl, aki még nem volt tisztában a nagypolitika sza­bályaival, és sokszor összeesküvést sejtett akkor is, amikor csupán a politi­ka és az üzlet szokásos egymásra találásának volt tanúja. Herzl még a vonaton vázlatot készített Törökország pénzügyi szanálásáról: „…20 millió fontot a tö­rök pénzügyek rendezésére fordítunk. Ebből két milliót Palesztináért adunk a jelenlegi 80.000 font hozadék tőkésíté­se alapján. A fennmaradó 18 millióval megszabadítjuk Törökországot az euró­pai ellenőrző bizottságtól. A dette publique (államadósság – N.A.) A, B, C, D címletek tulajdonosait általunk közvet­lenül juttatandó előnyökkel, kamatho­zadékunk felemelése, az amortizáció meghosszabbítása, stb. bírjuk rá, hogy a bizottság megszüntetéséhez hozzájá­ruljanak…” (G. Gerő László ford.)

Június 18-án Herzl Gyevad bejjel tár­gyalt, aki leszögezte, hogy „…Jeruzsá­lemnek okvetlenül török fennhatóság alatt kell maradnia…. Messzemenő ex-territorialitást ígértem. A kulturvilág szent helyei senki tulajdona ne legye­nek, legyenek az egész világé. Azt hi­szem, végül is hozzá kell járulnunk, hogy Jeruzsálem megmaradjon jelenle­gi helyzetében”. (G. Gerő László ford.) Herzl ismét felvetette a velenceihez ha­sonló, arisztokratikus köztársaság ötle­tét. Newlinskyt pedig fogadta a szultán, aki kijelentette, hogy „ebben az ügy­ben” egy tapodtat se tegyen Herzl, „…mert a föld nem az enyém, hanem a népemé. Az én népem vérével szerezte meg és termékenyítette meg ezt a biro­dalmat. Ismét vérünkkel fogjuk elárasz­tani, mielőtt tőlünk elragadnák…A zsi­dók tartsák meg milliárdjaikat. Ha fel lesz osztva birodalmam, talán ingyen megkapják Palesztinát. De csak a holt­testünket fogják felosztani. Viviszekcióba nem egyezem bele”. (G. Gerő Lász­ló ford.) Izzet bej azt tanácsolta más­nap, hogy a zsidók szerezzenek meg valami más területet, és azt ajánlják fel Törökországnak. Herzl Ciprusra gon­dolt, aztán az egyik hatalmasság azt ta­nácsolja, hogy „a zsidók szerezzék meg a török ál­lampapírokat és töltsék meg zsidókkal az el­lenőrző bizottságokat”. (G.

Gerő László ford.)

A szultán – Newlinsky minden próbálkozása el­lenére – elutasította, hogy fogadja Herzlt, és a Neue Freie Presse részéről tanú­sított ellenszenvre hivat­kozott. „…Néhány hónap­pal Bacher kihallgatása után személye ellen gyű­lölködő támadás jelent meg, mely ebben a nem­ben felülmúlta az összes lapokat – az angol és ör­mény lapokat is beleszá­mítva. A szultán panaszko­dott emiatt. Calice osztrák nagykövetnek is kifejezet­ten sajnálkozott afölött, hogy Bachert bemutatta neki. Ezzel szemben ba­rátként fogad és akar engemet fogadni – ha már szolgálatokat tettem neki -. A következő szolgálatot kéri tőlem: törekedjek egyrészt arra, hogy az euró­pai újságok (Londonban, Párizsban, Berlinben és Bécsben) az örmény kér­dést barátságosabb hangnemben ke­zeljék, másrészt hassanak oda, hogy az örmény vezérek meghódoljanak ne­ki, mely esetben ő minden lehetséges engedményre hajlandó”. (G. Gerő László ford.) Herzl kijelentette Newlinskynek, kész arra, hogy Londonban „áthangolja” a lapokat, de azt is kérte, hogy pontosan világosítsák fel az ör­mény kérdésben, hiszen azt nem jól is­merte. Végül pedig interjút készített a nagyvezírrel a Neue Freie Presse szá­mára. Newlinskyt az utolsó napokban is fogadta a szultán, aki kijelentette, hogy „…egy nagyhatalom kérdést inté­zett hozzá, hogy minő álláspontot fog­lal el javaslatommal szemben….(Némi elégtétellel kell megjegyeznem, hogy mégis csináltam már egyet és mást, hogyha ma már egy nagyhatalom diplo­máciai lépéseket tesz tervem ügyében, melyet annyian neveztek őrültségnek. Szegény Friedrich S. …! Szegény Moritz Benedikt!” (G. Gerő László ford.) Új te­rület kerül a látómezőbe: a szultán ép­pen görögellenes politikája megerősí­téseként felvetette a jelentős görög és zsidó lakossággal rendelkező Szalonikit, mely ötlet elfogadása csak a helyi lakosokat állította volna szembe a zsi­dó telepesekkel.

Herzlt bemutatták a nagyvezérnek, megkapja a Medzsidije rend harma­dosztályú. vezérkeresztjét. „Hogyha a szultán nem fogadna, legalább egy fel­mutatható rendjelet adjon, mely javas­latom meghallgatása, majd ennek elu­tasítása után még en coquetterie (tetszelgésből – N.A.) nálam marad. A tete­jébe egyébként alkalmas is vagyok egy magas kitüntetésre. Ezért esdekelve kérem, hogy ne tartson engem ezért rendjelvadásznak. Mindig is fütyültem és most is fütyülök a kitüntetésekre. De szükségem van arra, hogy londoni em­bereim a szultán jóindulatának kifeje­zéseként lássák ezt”. Ez a kitüntetés Herzl egyetlen és materializálható sike­re volt, de mégis nagyon büszke volt rá, hiszen tárgyalásainak szimbolikus jelentőséget kölcsönzött: „ebben a tíz napban egy darab világtörténelmet készítettem elő”.

A palesztinai vazallusállam megte­remtésére irányuló igyekezete ered­ménytelen maradt. Erre titkon számí­tott is: „már eleve őszintétlenség volna, hogyha a vazallusok mindig csak arra gondolnának, hogy lehetőleg nemsoká­ra függetlenné váljanak”. Jellemző Herzlre, hogy ugyanakkor imponált ne­ki a török szultán saját magára emlé­keztető konok eltökéltsége: „A szultán valódi szavaitól meghatódtam és meg­rendültem, ámbár reményeimet – egyelőre – teljesen meghiúsította. Van valami tragikus szépség ebben a fataliz­musban, amely agyonüttetheti és fel­oszthatja őt, de az utolsó lélegzetvéte­lig tiltakozni fog ellene”.

Newlinsky visszafelé az úton azt ja­vasolta, hogy Palesztinát, a szultán fennhatósága alatt zsidó fejedelemség­ként alakítsák meg. „Kiválónak tartom ezt az ötletet. Valami ehhez hasonlóra gondoltam Konstantinápolyban, de erről sohasem beszéltem. Mindeneset­re ott van egy elfogadhatóbb javaslat, és én korábban csak elfogadhatatlanokat vethettem fel, mivel nem vagyok biztos abban, hogy vajon a londoniak nem fognak-e engem az utolsó pilla­natban cserbenhagyni.” Visszafelé újra megálltak Szófiában, ahol Herzlt a he­lyi zsidók ismét Messiásként ünnepel­ték: „…A cionista egyesületben üd­vözlő beszédek. Aztán a templomba kellett mennem, ahol több ezren vol­tak… Az olvasóemelvényen álltam. Mi­kor nem tudtam mindjárt, hogyan for­duljak az emberekhez, anélkül, hogy hátat fordítanék a szentélynek, valaki felkiáltott: ‘Nyugodtan hátat fordíthat az oltárnak, mert szentebb, mint a Tó­ra’. Sokan kezet akartak csókolni” (G. Gerő László ford.) A messianizmusban rejlő antinomikus tendencia, azaz a „végső időkben”, a zsidó törvényekkel szembeforduló, annak érvényességét tagadó magatartás itt, a pravoszláv templomokra emlékeztető, a városköz­pontban elhelyezkedő szép szófiai zsi­nagógában mutatkozott meg. Nem vé­letlen, hogy a kelet-európai ortodox rabbik, egy maroknyi kisebbségtől el­tekintve gyanakvóak voltak Herzl-lel szemben, és a cionizmus későbbi sza­kaszában szembefordultak a mozga­lommal.

Segítőjéről, Newlinskyről egészen megváltozott Herzl véleménye: „Newlinski furcsa ember. Bécsben igaztalanul kezelik… Sokkal műveltebb, mint a nemes emberek általában, van művészi érzéke, gyöngédlelkű. Csak eszköz­nek akartam felhasználni, és most már tisztelem és szeretem...“ (G. Gerő Lász­ló ford.)

Ha összegezni szeretnénk az első konstantinápolyi út tapasztalatait, azt mondhatnánk, hogy Herzl útja nem volt sikeres. A Palesztinát uralma alatt tartó Törökország nem fogadta túláradó örömmel a valójában senkit sem képvi­selő újságírót. Herzlnek szembesülnie kellett a Porta időhúzó, végső soron el­utasító magatartásával, szövevényes és korrupt jellegével, melyet a nyilvános szavak és a személyes karizma végte­len lehetőségeiben bízva nem ismert fel. Herzl nem volt tisztában a világpoli­tika realitásával; az 1856-os párizsi kongresszus után, melyet Törökorszá­got is jelenlétével „tisztelt meg”, az eu­rópai hatalmak igen nagy befolyást gyakoroltak a Portára. Franciaország, Né­metország, Oroszország, Nagy-Britannia és a Monarchia a Török Birodalmon belüli nem-muzulmán kisebbségek védőhatalmaként lépett fel. Ennek fé­nyében érthető, hogy a cionizmust és az európai zsidóság palesztinai letelepí­tésének gondolatát kedvezően fogad­ták az európai hatalmak, mivel ebben is saját befolyásuk kiterjesztésének a lehetőségét látták. Az új zsidó telepe­sek askenázi (európai) zsidók voltak, akik – a Török Porta szefárd zsidó alatt­valóival ellentétben – visszariadtak a dhimmi (nem-muzulmán kisebbségi) státusának elfogadásától, és attól, hogy ottomán alattvalók legyenek. Ezért in­kább egy nyugati hatalom védnöksége alá helyezték magukat. A török kor­mány tehát nagy gyanakvással fogadta a cionisták törekvéseit, bár kifejezetten ellenséges nem volt velük szemben. Másrészt viszont, mégsem végződött teljes kudarccal az első konstantinápo­lyi út, hiszen Herzlt, mint tárgyalópart­nert, – főleg munkahelye, a Neue Freie Presse miatt – komolyan vették, így re­ménykedett abban, hogy ez a jómódú angliai zsidókat is a mozgalomban való részvételre ösztönzi.

Herzl nem adta fel a reményt: dina­mikus, soha nem fáradó, a cél giganti­kus elérhetetlenségét inkább örök késztetésnek felfogó személyisége nem ezt diktálta. A konstantinápolyi be­vezetés csupán arra szolgált, hogy be­jusson az angol zsidóság fontosabb kö­reibe. Londonba utazott, ahol Lucien Wolff interjúvolta meg a Daily Graphic és Israel Zangwill a Sunday Times számára. Claude Montefiore és Mocatta a befolyásos Anglo-Jewish Association gyűlésére hívták meg. Itt adta először a nyilvánosság tudtára a cionizmust, ám (közben) önmagát is kritizálta: „A Society of Jews célja, hogy népjogilag meg­szerezzen egy territóriumot azoknak a zsidóknak a részére, akik nem tudnak asszimilálódni. Ezt a programot aláír­hatják minden ország legjobb hazafi­ai….” (Patai József ford.) Könyvével el­lentétben már lehetségesnek tartotta, hogy cionista és nem cionista zsidók együttmunkálkodjanak a zsidó nemzeti cél érdekében, itt Herzl a pinszki szüle­tésű és Svájcban tanult vegyész, Chaim Weizmann által hasonló elvek alap­ján, 1929-ben megalapított Jewish Agency ötletét fogalmazta meg. Herzl azt is leszögezte, hogy sok helyről ka­pott bíztatást arra nézve, hogy „az írást kövesse a tett”. Szintén kijelentette, hogy a zsidók szenvedéssel szerezték meg a jogot a földterületre, így az ál­lamra. Közvetve bírálta a Chovevé Cion akcióit is, hiszen állami védelem nélkül a települések helyzete veszélyes. A zsi­dó gazdagok nem mennek az új földre, de mennek a szegények, őket pedig a „túlprodukált zsidó középintelligencia” fogja vezetni, aki mostani lakóhelyén a zsidóüldözések miatt úgyis elproletárosodik. Herzl büszkén beszélt a Rison le Cion település termékeiről, melyet a berlini kiállításon látott. Előadása vé­gén saját személyére reflektált: nem akart vezér lenni, de a zsidó államesz­me „kikergette” a dolgozószobájából „…és tulajdonképpen magam is ámulok, ha a gyűléseken látom és hallom magamat, mint itt…” (Patai József ford.) Július 6-án ellátogatott a Makkabeus-klubba, ahol szintén előadást tar­tott. Herzl szövege sok mindenre nyíl­tan és burkoltan is utalt. „Nem csekély haladásnak tekintem azt, hogy egy zsi­dó állam megalapításának tervéről ural­kodó személyiségek teljes komolyság­gal tárgyalnak velem. Ez meglepheti azokat, akik néhány hónappal ezelőtt rajtam is, balga eszméimen is gúnyo­san mosolyogtak…” (Gärtner Mose ford.) A politikai célok érdekében a szultán iránti rokonszenvet is fel kíván­ta kelteni: „…A szultán kegyeli a zsidó­kat. Sőt, bátorkodom kijelenteni, hogy a zsidóknak jelenleg az egész világon kevés nagylelkűbb barátja van, mint éppen a most uralkodó szultán őfelsé­ge.” (Gärtner Mose ford.) A „világ nagyjaival” való tárgyalásaiban tehát saját szavahihetőségének bizonyítékát látta. Az előadásban egyébként megismétel­te a „Zsidó állam” alaptételeit, és azt is hozzátette, hogy szerinte a nem zsidók kevesebbszer támadták elképzelését, mint a zsidók, hiszen a zsidókból az ül­döztetések évszázadai alatt kiveszett az „államalkotói bátorság”. Másrészről viszont az egyenjogúsítás történelmi ér­demének tudja be azt, hogy újraébresz­tette a zsidók eme tulajdonságát. A nemzetépítésre vállalkozó zsidóknak csak azt üzeni, hogy „vallási vagy nemzeti okokból” nem fogják őket üldözni. Ismét élesen támadta a filantróp moz­galmakat: „Egy népen filantrópiával nem lehet segíteni, csakis és kizárólag politikai úton… A zsidókérdés nem ol­dódik meg azzal, hogy néhány száz, vagy néhány ezer családot Palesztinába vándoroltatunk. Sőt, azt hiszem, hogy annál veszélyesebb lesz ezeknek a ki­vándorlóknak a helyzete, minél többen lesznek, ha nem oltalmazhatja őket a saját államuk… A filantrópiából fakadó telepítésnek éppen az a legnagyobb hi­bája, hogy nem számol az érdekelt or­szágok hangulatváltozásaival…” (Gärt­ner Mose ford.) Herzl továbbra is eluta­sította a tőkeellenes szocializmust: „…Meggyőződésem szerint a pénz an­nak megfelelően jó vagy rossz, hogy mire használják.” (Gärtner Mose ford.) A cionizmus nagyon fontos momentu­mára, a kollektív becsületre utalt előadása végén: „…Az Önök tömörülé­sének az volt a célja, hogy megmutas­sák a világnak, hogy a zsidókat más ér­dekek is fűtik, nemcsak a pénz. Nagyon sok régi, ellenséges legendát kell kiirta­nunk, amíg elhiszik végre, hogy semmi­vel sem vagyunk értéktelenebbek, mint mások. Ha pedig Rotschild báró föld­műves-telepei azt a legendát akarják eloszlatni, hogy a zsidók alkalmatlanok a testi munkára, akkor ezt is hálás elismeréssel köszöntjük…” (Gärtner Mose ford.)

A reakció nem maradt el, Israel Zangwill író (Ahad Haamhoz hasonló stílus­ban) élesen kritizálta Herzlt, mondván, hogy cselekedeteit kizárólag a külső kényszer, azaz a zsidóüldözés motivál­ja. Lucien Wolff indítványozta, hogy a makkabeusok küldjenek ki bizottságot Herzl tervének megvitatására. Herzl meglátogatta Sir Samuel Montague-t, a The House of Commons, azaz az an­gol alsóház tagját. „E parlamenti masi­néria láttán – mely külsőségeit nézve oly drámaian működik – oly könnyű szédülést éreztem, mint korábban a bádeni nagyherceg előcsarnokában”. Jel­lemző módon, persze inkább tudatlan­ságból, mint tudatos provokációként, az ortodox zsidó Montague-nak szom­baton aláirt levelezőlapot küldött. A be­folyásos és gazdag Montague a nagyha­talmak beleegyezésétől, a Hirsch-féle alapítvány tizmillió fontsterlinges támo­gatásától és Rotschild bárónak a Bizott­ságban történő részvételétől tette füg­gővé a saját támogatását, és ez tovább­ra is azzal kecsegtette Herzlt, hogy azért a zsidó pénzarisztokráciát is be­vonhatja vállalkozásába.

Szófia után egy kelet-londoni munkásgyűlésen ismét megtapasztalta a tö­megek erejét. „…Vasárnap, a munkásszinpad pódiumán sajátos hangulat fogott el. Láttam és hallottam, hogy a legendám hogyan keletkezik. A nép szentimentális, a tömeg nem lát világo­san. Azt hiszem, hogy többé …tiszta ké­pet nem alkotnak rólam. Könnyed pára­felhő gomolyog körülöttem, – mely ta­lán később néppé válik -, és amelyben én előrehaladok. Előrehaladásomat nem tudják többé kivenni, de azt észre- vehetik, hogy nagyon jót akarok velük tenni, és hogy a szegényeket képvise­lem.

Természetesen ők egy ideküldött előadó vagy szélhámos iránt is ugyano­lyan szeretettel viseltetnének, mint irántam, akiben csalódni nem fog­nak… mialatt követőim hangsúlyos sza­vait és biztatásait ezen a népies színpa­don hallottam, egyre inkább az az elha­tározás erősödött meg bennem, hogy bizalmukra és szeretetükre egyre mél­tóbb és méltóbb leszek”. „A Kelet már a miénk” – jegyezte meg diadalittasan, és ezt nem a Közel-Keletre vagy Kelet- Európára, hanem a londoni East End­re, az ottani orosz-lengyel eredetű zsi­dó proletariátusra gondolt. Herzl, mi­előtt elhagyta volna Londont, még összekülönbözött a Chovevé Cion londoni vezetőivel. Az egyesület vezetősé­gi ülésére díszvendégnek hívták meg, ám ő állást foglalt az egyesület Paleszti­nába történő „lassú beszivárgási” gya­korlata ellen, és a szükséges közjogi biztosítékok mellett érvelt, ami teljesen szemben állt a szervezet elméleti és gyakorlati princípiumaival.

Majd Párizsba utazott, és 1896. július közepén találkozott a (párizsi) Rotschilddal. A Herzlre egy „furcsa vénfiú” benyomását tevő Rotschild udvariasan, de határozottan elutasította a „vezér” elképzeléseit. Öt perc után Herzl félbe­szakította: „…Így kezdtem el: ‘Egy tele­pülés valójában egy kicsiny állam. Egy állam pedig egy nagy település. Ön egy államot akar létrehozni – én egy hatal­mas települést.’ Ezután – mint már annyiszor a múltban – elmondtam az egész tervet. Időnként meglepetten hallgatta, néha csodálatot láttam felra­gyogni a tekintetében.

Kiderült, hogy nem bízik abban, hogy a törökök megadják az engedélyt. De ha bízna benne, akkor sem vállalná a dolgot. Úgy véli, hogy lehetetlen a tö­megek Palesztinába özönlését rende­zett keretek között tartani. Szerinte először is 150.000 snorrer jönne, a pe­dig szegényeket táplálni kellene. Nem érez magában annyi erőt hozzá, ben­nem talán van, teszi hozzá. Nem vállal­hatja a felelősséget. Sok tragédia tör­tént.

Máskülönben nem történik? – vetet­tem ellene. – Nem elég tragédiát okoz az antiszemitizmus?…” (Halász Zoltán ford.) Rotschild azt is kifejtette, hogy a londoniak támogatását nem tartja ele­gendőnek, és közölte: Goldsmidtől ép­pen az imént kapott levelet, melyben az egész Herzl-féle vállalkozást vesz­élyesnek minősítette. Herzl látta, hogy nem sokra megy a felmerült aggályok­kal: „…Kétórai vita után kezembe vet­tem az esernyőmet és felálltam: Befeje­zésül ezt mondtam: ‘Egy eszme hatal­mát arról lehet felismerni, hogy az em­ber akkor is vállal valamit, ha igent mond, és akkor is, ha nemet mond rá.’

A báró kelletlen, majdhogynem mér­ges pillantást vetett felém.

Hozzátettem a mondottakhoz: az egész kombinációnak ön lett volna a pillére. Ha visszahúzódik, minden szét­hullik, amit eddig felépítettem. Kényte­len leszek másképpen csinálni. Hatal­mas agitációba kezdek, persze a töme­geket annak során még nehezebb lesz rendezett keretek között tartani. Át akartam engedni az ügy vezetését önöknek, és magam vissza akartam vo­nulni tőle. Amikor már elrendeződött volna a szultánnal a dolog, ön annyit hozott volna nyilvánosságra a megáll­apodásból – és annyit tartott volna titokban belőle -, amennyit csak akart volna. A tömegkivándorlás szervezése a kormány feladata… Jó szándékomat akartam kinyilvání­tani, meg kívántam mutatni önnek, hogy nem vagyok forrófejű. Ön nem ért egyet ve­lem – én mindenesetre meg­tettem a magamét.’…” (Ha­lász Zoltán ford.)

A (párizsi) Rotschilddal való találkozás, illetve a hozzá in­tézett beszéd sorsfordítónak bizonyult Herzl életében, hi­szen ezután végleg letett ar­ról, hogy a zsidó pénzarisz­tokratákra alapozza politiká­ját. Mindenesetre nagy fö­lénnyel beszélt Rotschilddal, ami a kettejük befolyását, va­gyonát és hatalmát figyelembevéve nem kis teljesítmény: „…Beszélgetésünk során a báró egy ízben megkérdezte:

‘ Tulajdonképpen mit kíván tőlem?’ Mire nyersen így felel­tem: ‘Bocsánat, ön nem értett meg. Tiem kérek semmit öntől. Csupán meghívom, hogy csatla­kozzék, bizonyos feltételekkel.'” (Ha­lász Zoltán ford.) A „nagyokból” kiáb­rándult Herzl ezek után Londonba akart írni, ahol „…a tömegek szervezését el lehet kezdeni”. A párizsi orosz-zsidó di­ákok meghívták körükbe. írt Zadoc Kahn-nak, Franciaország főrabbijának: „…Felajánlom az összes országban lévő barátaimat, hogy legyenek a kivándor­lás ügyében káderek. Azt hiszem, hogy pár hónap alatt, körülbelül tavaszig, a nemzeti zsidók minden országban ka­tonásan meg lesznek szervezve….(Edmund Rotschild)nak egy centime-ot sem kell adnia és semmilyen lépést sem kell tennie, de még exponálnia sem kell magát. Pusztán el kell fogad­nia a már kész és befejezett dolgo­kat… Magyarázza el Neki, erre kérem Önt. Talán én túl ügyetlen vagy türel­metlen vagyok. Ugyanakkor az ottani ügyek nem az én hibáim miatt nem mennek előre”.

Közben a bádeni nagyherceghez is fordult: bárha kifejthetné tervét a német császárnak. A fáradhatatlan Newlinsky összehozott egy találkozót Ferdinánd bulgáriai herceggel. Herzl azt kérte a hercegtől, hogy próbálja őt kapcsolatba hozni a cárral. Viszont „…kénytelen voltam harcba bocsátkozni a német cionis­tákkal, akik az egész ötletet elvetették”.

A héber sajtóban közben komoly at­takok érték. Machum Sokolow, a varsói Ha-Cefira című orgánumban cikket írt s ebben azt állította, hogy Herzl „könnyelmű bolondként” veszélyezteti a palesztinai kolonizációt. Herzlt elked­vetlenítették a nem várt nehézségek, és ennek naplójában is nyomát talál­juk: „Be kell ismernem, hogy demoralizálódtam. Semmilyen oldalról sincs se­gítség, de minden oldalról támadásokat kapok… így lassan megszerzem a jogot arra, hogy a legnagyobb antiszemita le­gyek”. Két hónappal később: „Úgy ér­zem, hogy kifáradtam. Sokkal gyakrab­ban érzem, mint korábban azt, hogy mozgalmamnak már nincs sok hátra. Meg vagyok győződve a teljes megvaló­síthatóságról, de nem tudok túljutni a kezdeti nehézségeken”. Herzl csak 1897-ben került olvasói „viszonyba” Leon Pinsker, ogyesszai orvos 1882-ben keletkezett „Autoemancipáció” cí­mű művével. Lelkesen, de megdöbben­ve reflektált rá: „Ma olvastam az ‘Autoemancipáció’ brosúráját… Megdöb­bentő az egyezés a kritikai és nagy a hasonlóság a konstruk­tív rész között. Kár, hogy az írást a könyvem megjelenése előtt nem olvastam el. De na­gyon jó, hogy nem ismertem a müvet – talán meg sem ír­tam volna a sajátomat”.

Pinsker műve csak kis kör­re volt hatással, és nem volt gyakorlatias, nem foglalkozott a szervezéssel, nem is szólva arról, hogy névtelenül jelent meg; „Egy orosz zsidó intő szózata (Mahnruf) hittestvére­ihez” ez volt olvasható a szerző gyanánt. Ráadásul Pinsker sem volt éppen dina­mikus személyiség. A két em­ber közti különbséget Martin Buber fogalmazta meg: „ele­mentárisán aktívnak” nevezte Herzlt a „problémázó” vagy „tépelődő” alkattal szemben, akire Pinsker szolgált például. A tépelődő ember szünet nél­kül és aggályosán vizsgálja meg napi cselekedeteit: mi az, amit jól és amit rosszul tett, és alapvetően szorong a jövőtől, hiszen bármikor elkövethet rossz tetteket, és ezzel tovább sérülhet alapvetően sérülékeny személyisége, ami további rossz cselekedetek forrása lehet. Szorong bármilyen cselekedet megtételétől is, hiszen senkinek, így magának sem akar kárt okozni a rossz tettek elkövetését követő bűntudattal. Herzl azonban nem ilyen ember volt, és a kudarcok, a majdnem lehetetlen­nek tűnő feladatok nem megállásra, hanem újabb és újabb kísérletekre sar­kallták a zsidóság nemzeti ügyével fo­lyamatos harmóniában lévő, de a fel­adat roppant volta miatt megnyugodni soha nem tudó lelkét.

* Részlet a szerzőnek „Theodor Herzl” című, a Vince Kiadónál, az Ünnepi Könyvhétre megjelenő könyvéből.