„Nem kell folytatni, elég volt”

Ma 75 éve halt meg Karinthy Frigyes. Ebből az alkalomból közöljük unokájával, Karinthy Mártonnal készült korábbi interjúnkat, melyben a család történetéről, nagyapjáról is beszél.

Karinthy Márton (Fotók: Tóth Csilla)

– Nemrég múlt hatvan éves, a Karinthy Színház pedig nemsokára harmincadik születésnapját ünnepli. Pár éve jelent meg a Karinthy családról szóló könyve, a nagysikerű Ördöggörcs. A Karinthy Színház hangulata a régi idők mozijára emlékeztet, intim, gemütlich, kis színház. A legenda szerint Karinthy Frigyes és Kosztolányi séta közben megálltak a már akkor itt működő mozi előtt, és megjegyezték, hogy itt egy jó színház lehetne, mondjuk a Hököm Színház.

– Most már van, én valósítottam meg. Ez a legenda nagyon hihetően hangzik és az is biztos, hogy már mozi is állt itt 1936-ban. Akkor még Hunniának hívták, és a tulajdonos is itt lakott, ebben a házban.

– Ön már kora gyerekkorában a fejébe vette, hogy a színház lesz az élete, mindenáron rendező akart lenni, gyermekszínházat szervezett, majd megalapította, előbb a Hököm Színpadot, utána pedig –a Karinthy Színházat. Mondana valamit a pályájáról, meg a magánszínházáról, arról, hogy hogyan működteti?

– Csaknem egy évtizedet töltöttem állami színházaknál míg rájöttem, hogy az nem nekem való. Beosztottnak sem voltam jó, igazgatóknak sem tudtam gazsulálni, sem a pártvonalat lesni. Kellett valamit csinálnom, amiben jól érzem magam. Azért alapítottam magánszínházat. Évfolyamtársaim, így például Ascher Tamás és Kornis Mihály jobban indultak, sikeresebbek voltak. Azt szoktam mondani, hogy én ütöttem az első rést a sztálinizmus betonfalán. Ugyanis 1982-ben volt egy nyitás, lehetett vállalkozni már, gazdasági szövetkezetek, munkaközösségek alakultak. Mi néhányan egy kulturális kisszövetkezetet alakítottunk Hököm Színpad néven. Ilyen magánszínház – amely általános volt a háború előtt –, akkoriban Magyarországon nem létezett.

– És hogyan működik egy ilyen magánszínház?

– Nagyon észnél kell lenni, minden egyes napot megtervezni, nagyon konstruktívan és gazdaságosan kell működtetni, s főként nem becsapni a közönséget. Nem kell mindenben kiszolgálni, mégsem szabad engedni a színvonalból.

– Ahhoz, hogy már gyerekkortól kezdve színházzal foglalkozott, nyilván hozzájárult, hogy apja révén körül volt véve színházi emberekkel, minden ajtó nyitva állt Ön előtt.

– Egy gyereknél ez nem így működik. Nagyon hangos családba születtem, ahol mindenki mondta a magáét, és ebből a felfokozott életből egy pici területet én is ki akartam magamnak szakítani. Nekem minden döntésemet a pánik szülte. Apám termeténél fogva is igen erőteljes egyéniség volt, az ő árnyékában nehéz volt a saját hangomat megtalálnom. Felvonultam a padlásunkra, és ott töltöttem a gyerekkoromat a barátaimmal meg a házbeli gyerekekkel, többek között a Benedek gyerekekkel, Benedek Elek és Marcell leszármazottaival. A Liliomfiban négy Benedek is játszott egyszerre. Én pedig rendeztem, igazgattam, szedtem a jegyeket és kettős szerepet is alakítottam.

 

– Önről mondta valaki: indulásakor a legnagyobb baja az volt, hogy Karinthynak hívták. Azért nyilván előnye is származott egy ilyen családnévből. Sokat ír arról, milyen problémás volt a kapcsolata édesapjával, Ferenccel. „Elszívta előlem a levegőt” – olvashatjuk valahol. Az Ön apját is nyomaszthatta a saját apja, Frigyes, de talán inkább írói nagysága, a zsenialitása okán. Volt ugye, az a mondás, hogy ellentétben Hamlettel, Ferencnek nem jelent meg apja szelleme.

– Ez megint bonyolult kérdés. Egyrészt imádtam az apámat, hiszen mindent tőle örököltem. Másrészt, ha valaki művészpályára akar lépni, meg kell vívnia a szintén művész apjával a szó legnemesebb, ugyanakkor legalpáribb módján is. Egyszerre kellett saját hangot találnom, és szembesülnöm apám összes hibájával és erejével. Ez nyilván vele is megtörtént, ő is szembesült a maga apjával, amiről oly szépen ír a Szellemidézésben. Ott van még a nagybátyám, Karinthy Gábor, aki viszont az apja zsenialitásába őrült bele. Épp ez a félelem íratta velem az Ördöggörcsöt, hogy nem kerülök-e én is ugyanebbe a gödörbe, hogy ezek az őrült gének nem hatalmasodnak-e el majd rajtam is. A zsenialitás persze eddig már kiderült volna.

– Saját bevallása szerint is nyugtalan kisfiú volt. Állandóan ott szaladgált, téblábolt a szülők körül, nem hagyta békén se őket, se a társaságukat, állandóan a színházról kérdezett, s erről édesapjával több levélváltását is közli. Ferenc viszont habzsolta az életet, vízipólózott, evezett, lábteniszezett, női voltak, járta a világot. Ön rendező is valahogy az apja ellenében lett.

– Valóban. Egyrészt apám mindent elkövetett, hogy ne menjek művészpályára. Látod, mondta, hogy milyen tragikus élet ez, egész nap ülni az írógép előtt. Másrészt, én tényleg igen kellemetlen gyerek lehettem, folyton kérdező, türelmetlen, szemtelen, aki mindenáron el akarta érni, hogy rá is figyeljenek. 1958 táján a Nemzeti Színház igazgatója, Major Tamás bevitt a színházába – nyolc éves voltam –, a Tartuffe-öt adták. Attól a naptól kezdve a színházon kívül semmi más nem érdekelt. Csak azzal foglalkoztam, hogy társulatot, színházat csináljak. Apám már arról is megpróbált lebeszélni, hogy a főiskolára jelentkezzem. Arról pedig végképpen, hogy színésznőt vegyek feleségül.

– A Karinthyak nem csupán egy család, hanem egy nagy dinasztia immár, olyanok, mint a Latabárok. A legnagyobb név a családban természetesen Frigyes, akiről Babits azt mondta, hogy ő volt közöttük az egyetlen zseni. Apja, testvérei mind nagyon tehetséges, soknyelvű, művészi hajlamokkal megáldott emberek voltak. Ferenc azt mondja róluk az Ön könyvében, hogy őrültek voltak. Czeizel Endre pedig külön könyvet szentelt Számadás a tálentomról címmel a Karinthy család géntörténetének. Könyvében Ön sokat beszél arról, hogy a családjára mennyire jellemző volt a mániás depresszió. Ettől szenvedett élete vége felé az édesapja, és nagyanyjának, Böhm Arankának is határozottan ilyen tünetei voltak.

– A genetikusok szerint az erre való hajlam a tehetséghez hasonlóan öröklődik. Ezt próbáltam körbejárni a könyvemben, ezzel pedig megmenteni a saját életemet. Ehhez a család csak a környezetet adta. Gábor valóban beteg volt, ám feltevésem szerint csak részben öröklött okok miatt. Ugyanolyan erővel lépett fel nála a kilépési szándék is a szörnyű 20. századból. Ez a kettő együtt eredményezhette azt, amit ő maga ördöggörcsnek nevezett. Ez metaforikusan az egész századra értendő, annak összes szörnyűségével együtt.  A zsenialitás és az őrültség sokak szerint meglehetősen közel állnak egymáshoz. Mindkettő izgatott szellemi állapotot jelent, felfokozott vagy letargiás helyzeteket.

 

– Kérdés, nem háborodott vagy fantaszta-e az a Karinthy Frigyes is, aki szerint az együttérzés minimumát törvénybe kellene iktatni?

– Megszállottnak vagy prófétának is mondhatjuk.

– Arankáról szól az anekdota, hogy Karinthyt a kávéházban a telefonhoz hívják, s amikor visszajön, látja, hogy Hitler ül Aranka mellett. Karinthy szánakozva felsóhajt: Szegény Hitler, ha tudná, hogy mi vár rá!

– Aranka szellemi és fizikai izgalmat is keltett az emberekben, mitikus meg anekdotikus történetek keringtek körülötte. Fricivel ezért nagyon jól kiegészítették egymást: mindkettő rendkívül exhibicionista, ugyanakkor szorongó ember volt. Azt mondják, ha Frici első felesége, Boga nem hal meg spanyolnáthában, egészen másképp alakul az ő sorsa is. Akkor persze én sem lennék, most nem velem beszélgetne. De Frici biztosan boldogabb lett volna. Arankával egy puskaporos hordón ültek, és ez a helyzet hozzájárulhatott nemcsak Frici írói termékenységéhez, de korai halálához is. Aranka sorsa ugyanakkor mélyen tragikus.

– Érdekelne, hogy volt-e apjának, Ferencnek bűntudata azért, hogy Aranka őmiatta jött vissza Amerikából, s ezért pusztult el.

– Nem, ő akkor még egyetemista volt, habzsolta az életet. Anyjával elég sokat hadakozott, mert Arankával nem volt könnyű kijönni. Apámnak inkább a sokáig elfojtott zsidósága miatt lehetett bűntudata.

– A Karinthyak származását mindig titok övezte. Egyik titkára, Dénes Miklós egyszer rákérdezett erre, mire Frici vonakodva bevallotta, hogy anyja a pápai zsidó temetőben nyugszik.

– Sokan próbálták felderíteni a család származását, de mindig zátonyra futottak. Köztük Karinthy monográfusa, Szalay Károly vagy Czeizel Endre is. A valós dokumentumok az Ördöggörcs írása közben jutottak el hozzám, erről részletesen beszámolok a könyvben. Ezek szerint a család 1886-ban, tehát egy évvel nagyapám születése előtt keresztelkedett ki a Deák téri evangélikus templomban. Nagyapám nem is sokat gondolkodott a származásán, 1938-ban pedig, amikor a kérdés kritikussá vált, már nem élt.

– Írótársai közül Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Németh László vagy nem becsülték Karinthy Frigyest, vagy egyenesen durván firtatták a származását. Ugyanakkor, érdekes módon, ugyanezek az írók a fiát, Ferencet, kimondottan kedvelték. Ferenc maga pedig azt gondolta, hogy őt a zsidók nem szeretik, holott, gondolom, olvasóinak többsége zsidó lehetett.

– Fricit, akiről tudták, hogy zseni, sokszor érte támadás, balról is meg jobbról is. Illyés volt a kivétel. Németh László meg Tamási Áron, feltehetőleg kompenzációként, fiukként szerették Cinit, aki nem kötelezte el magát sehova, de nagyon fontosnak tartotta, hogy őt a népi írók is elismerjék. Illyés Gyula mondta neki elismerően, hogy „ma te vagy a Karinthy”. Rejtély, hogy milyen erők dúlnak egy emberben, hogy kinek és miért akar megfelelni.

– Karinthy Frigyes írásai hemzsegnek a zsidó nevektől, a pesti zsidó zsargontól, a humoráról nem is beszélve. Baráti köre is nagyrészt zsidókból állt. Csak egy zsidó írhatta le, sajátos iróniával, hogy a Vörös-tenger kettévált, és így jutottak a zsidók száraz lábbal Budapestre.

– Valószínűleg az egész pesti flaszter meg a kávéház is zsidó gyökerű, s ez nemcsak Karinthyra vonatkozik, aki ebben a közegben élt, ezt szívta magába. Ezt a kört irtották ki szinte teljesen, a zsidó polgárságot.

– Koestler írja, hogy elcserélné száz mai olvasóját azért, hogy száz év múlva egy is legyen. Mit gondol, mennyire van jelen ma íróként Karinthy Frigyes és Ferenc?

– Ugyanilyen jogon azt is felvethetnénk, hogy van-e a Nyugat egész nemzedékének valódi utóélete. Karinthy Frigyes szelleme, bölcsessége, próféciái maradandóak. Mindig a humoráról beszélünk, és ez fontos. De ennél sokkal fontosabb a magyarságért, az emberiségért, ezek megmaradásáért érzett súlyos aggodalma. Azt írja, hogy nem szabad a világot olyannak itt hagynunk, amilyennek találtuk. Azaz kell, hogy valami nyoma legyen annak, hogy itt jártunk. Kosztolányival közös képzetük volt, hogy minden ember egy csodálatos teljesség. Karinthy Frigyes a felvilágosodás gyermeke volt, aki az európai kultúrát óvta, építette, és az emberi lényeg romlásától, enyészetétől rettegett.

 

– Nagy racionalista és humanista volt. („Inkább egyenek meg a férgek, minthogy a férget megegyem” – írja egyik vesében.)

– Mint az igazi nagy szellemek általában. Ő nemcsak viccelt erről („Humorista az, akivel viccelnek” – mondta), hanem egy új evangéliumot akart létrehozni a világnak, hogy megmentse az emberi szellemet, gondolatot. Bármilyen műfajban írt, abban mindig az emberiségért érzett aggodalma jelent meg. Mindennek látta a színét és a fonákját, tökéletesen értette a korát, Hitlertől Sztálinig, vöröstől a feketéig. Pontosan tudta, hova vezet a zsidózás, hol kell meghúzni a határt, meddig lehet elmenni a másik érző lény megalázásában. Látnok volt. Ha szabad ilyet mondani: talán jókor halt meg.

– Nemrég nyílt meg újra Karinthy hajdani törzshelye, a Hadik kávéház. Ma feltűnően hiányzik a polgárság, a játékosság, a viccek, az igazi humor, az ugratás. (Frigyest gyakran ugratták a barátai, Ferenc pedig ugyanezt tette a barátaival.) Elmagányosodásnak vagyunk a tanúi, a közösségek, a társaságok széthullottak.

– A kávéházhoz elsősorban nem kávé kell, hanem két dolog: jókedv és polgárság. Jelenleg ez a kettő hiányzik Magyarországon. Szkeptikus vagyok, mégis örömmel nyitottam meg a Hadik kávéházat. Megnyitották korábban a Centrált is, és újra működik a New York, de már egyik sem a régi. Karinthy járt mindháromba, de a Hadik volt életében a meghatározó, itt alakult ki leginkább Karinthy társasága és köre.

– Folytatódik-e a Karinthy dinasztia?

– Nem kell folytatódnia, elég volt, sok is volt. Nekem is van egy lányom. Norvégiában, Franciaországban rengeteg Karinthy leszármazott él, tehetséges, boldog emberek, de egyik se író vagy művész. Inkább azt szeretném, ha bölcs és nyugodt polgárok lennének belőlük, akik békében élhetnének a saját korukkal, önmagukkal és az egész világgal.