Szombat előfizetés 2017

„A 20. századi traumák nem hogy hegedtek volna, inkább elmélyültek”

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Hazai dolgaink, Kiemelt

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kovács Mónika Kollektív emlékezet és holokausztmúlt című frissen megjelent könyve nemcsak a traumatikus történelmi múlt feldolgozásának szükségéről, kísérleteiről, lehetőségeiről és eredményeiről szól elméleti megalapozottsággal és nemzetközi összehasonlításra is lehetőséget adó empirikus kutatások adataival, hanem arról is, milyen korlátokkal kell szembenézni e folyamatok kapcsán.

Arról kérdeztük a szociálpszichológust, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának docensét, hogy ezeknek a korlátoknak az ismeretében, és alkalmasint ellenére hogyan érhetjük el a kívánatoshoz közelítő állapotot.

Kovács Móni fotó jav

Kovács Mónika a kötet bemutatóján (Fotó: Kováts Miklós)

A múltfeldolgozást nyomatékosan szorgalmazók nem fognak örülni némely állításodnak, mint például ennek: „…a szembesülés az áldozatok és leszármazottaik máig tartó szenvedésével  és az így kiváltott bűntudat nem feltétlenül növeli az irántuk érzett rokonszenvet, inkább okává válhat bizonyos »másodlagos« ellenszenvnek”. Ez azt jelenti, hogy az antiszemitizmus egykori következményeivel, a vészkorszakkal kapcsolatos felelősséggel való szembesülés újabb antiszemita indulatokat válthat ki.

Igen, az áldozat mivoltnak – ha ezt elismerik – óriási morális fölénye van. Ez egyébként érdekes módon magasabb morális elvárásokkal is társul, ami szintén „visszacsaphat” az áldozatokra, amennyiben nem tudnak ezeknek a magasabb morális elvárásoknak megfelelni. Ezt történik akkor, amikor az úgy nevezett „kettős mércét” alkalmazzák az izraeli politika megítélésekor, Izrael esetében olyan magas morális/emberi jogi standardot alkalmazva, amelyet egyetlen más állam esetében nem alkalmaznak. Az „áldozatokra” másként tekintünk, mint a „hétköznapi emberekre”: konfliktus esetén – legyen az személyes vagy csoport szintű – ezért próbálja mindkét fél áldozatként beállítani magát. A morális fölény percepciója azonban irigységet és ellenszenvet (is) kelt, különösen akkor, ha a másik fél úgy érzi, hogy az ő áldozat mivoltát kevésbé ismerik el. Az irigység és ellenszenv pedig igazolást igényel és már el is jutottunk a másodlagos antiszemitizmus jelenségéhez.

Német kutatások szerint azok a kísérleti személyek, akiket azzal szembesítettek, hogy a zsidó túlélőknek máig tartó szenvedést okoz a holokauszt, nagyobb ellenszenvet mutatattak a zsidók iránt – ha úgy tudták, hogy valós attitűdjeiket nem tudják eltitkolni a kísérletvezető előtt –, mint akkor ha „csak” magáról a holokausztról olvastak. Lengyel kutatások szerint pedig kevesebb rokonszenvet éreztek az izraeli zsidók iránt – kevésbé érdeklődtek a zsidó tradíciók iránt, kevésbé akartak izraeli zsidókkal találkozni és kevésbé tartották szükségesnek a zsidóknak fizetett kárpótlást – azok, akik a kielcei pogromról olvastak, mint azok, akiket nem szembesítettek az ott történtekkel. Sőt az antiszemitizmus egyik legveszélyesebb változatának – a zsidó összeesküvés feltételezésének – elfogadását is növelte az, ha a lengyelek által elkövetett pogromra emlékeztették a kísérleti személyeket.

Egy izraeli-palesztin felmérést idézve úgy fogalmazol, hogy a megbékélés akadálya lehet az is, hogy: „a másik csoport iránti alacsony bizalom miatt a bocsánatkérést nem tekintették őszintének és a másik csoportnak manipulatív szándékot tulajdonítottak, arra voltak motiváltak, hogy megvédjék saját elképzelésüket a másik csoportról, és ezért a másik csoportról alkotott korábbi képüknek ellentmondó információra a saját csoport felsőbbrendűségének védelmével, és a másik csoport leértékelésével reagáltak”. Ez a jelenség a vészkorszakkal kapcsolatos engesztelés-engesztelődés kapcsán is megfogalmazható. Az áldozatcsoport és utódaik részéről érthető a bizalmatlanság. Hogyan teremthető meg a bizalom légköre?

Egyrészt hosszú munkával, másrészt következetességgel. Nem véletlen az, hogy Németországot tartják a múltfeldolgozás modelljének. Kezdetekben ugyan inkább külső nyomásra, később már magától értetődően a (nyugat-)német politikai elit, évtizedek óta évről- évre egybehangzóan ugyanazt a normát képviseli a múlttal kapcsolatban. Ezek alatt az évtizedek alatt a holokausztra való emlékezés és oktatás széles körűen intézményesült. Az intézményesült oktatás és emlékezés pedig már önmagában biztosítja a múlttal való szembesülés folyamatosságát.

A bizalom megteremtéséhez azonban nem elegendő a politikai szint, nagyon fontos a személyes kontaktus is. Ezért fontosak a fiatalok (és nem fiatalok) személyes találkozásai, például diákcserék és tanulmányutak révén. Erre példa a második világháború után elindított francia-német program, amelynek keretében sok tízezer német és francia volt már cserediák a másik országban, vagy a különböző izraeli-német és izraeli-lengyel tanulmányutak, ahol a sztereotíp képzetek helyett valós pozitív tapasztalatok alakulhatnak ki a másik csoportról. Sokkal könnyebb úgy utálni a másik csoport tagjait, hogy soha az életben nem találkoztam velük, mint úgy, hogy a diákcsere során sok szeretettel láttak vendégül és nagyszerű közös élmények fűznek össze minket. Magyarországon egyébként már önmagában a zsidó iskolák és a nem zsidó iskolák közös programjai is elindíthatnak ilyen pozitív folyamatot, vannak is ilyen kezdeményezések.

„Különösen nehéz a csoportközi megbékélés” – írod –, „amikor maga a traumatikus esemény jelöli ki a csoportok határait ugyanazon a társadalmon belül, amikor korábban egy csoporthoz tartozók közül kerülnek ki az áldozatok, az elkövetők és a be nem avatkozók egyaránt. Utóbbiak számára pedig az áldozat csoporttal szemben elkövetett bűnök bevallása jelenthet komoly fenyegetést a társadalmi identitásra. A megbékéléshez két fél szükséges, és amennyiben az áldozatok csoportja valamilyen okból – például túl súlyos a trauma, vagy túl fontos szerepet tölt be saját identitásában, vagy nem érzi őszintének a bocsánatkérést – nem képes túllépni a traumán, vagy az elkövetők és be nem avatkozók csoportja túl nagy fenyegetésként éli meg a trauma elkövetésének beismerését, az megakadályozza a bizalom újraépülését.” Az ember azt gondolná ennek olvastán, hogy nincs remény arra, hogy Magyarországon nyugvópontra jusson a múltfeldolgozás és megbékélés folyamata, különösen, ha a társadalmat több 20. századi trauma emlékezete terheli, és erre épül rá a mai jobb- és baloldali történelempolitika.

Valóban, úgy tűnik, hogy a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben a 20. századi traumák nem hogy hegedtek volna – amit az emlékezet intézményesülése és az időbeli távolság növekedése egyébként elősegíthetett volna –, hanem inkább elmélyültek. Ebben óriási felelősség terheli a politikai elitet, amely a konszenzus-keresés helyett, gyakran egymás ellen igyekezett kijátszani az egyes áldozatcsoportokat és az indulatokat. Éppúgy nem történt meg a kommunizmus – különösen a Kádár-korszak – bűneivel való szembenézés és a felelősök elszámoltatása, ahogy gyakran hiányzott a holokauszthoz vezető politikai ideológiáktól és szereplőktől való világos elhatárolódás is.

KovacsMonika Kollektiv emlekezet es holokausztmultAmi a legszomorúbb, hogy felnőtt egy nemzedék, amely már azokban az értékekben is elbizonytalanodott – emberi jogok, demokrácia, Nyugathoz tartozás –, amelyek a rendszerváltáskor még evidenciának tűntek, és nincs is tisztában az alternatívák lehetséges – és történelmileg már bizonyított – katasztrofális kimenetelével. Az emberek nem tapasztalták meg az egymás iránti bizalom és a kölcsönös szolidaritás érzését, az identitásokat nem a közös idetartozás, hanem a csoportokat meghatározó ellenségképek határozzák meg, amit csak súlyosbít a Nyugattól való lemaradás, valamint a Nyugattal szemben érzett irigység érzése. Az elmúlt években pedig csak tovább erősödött a „társadalmi tehetetlenség” érzése.

„Amennyiben a trauma nem kerül feldolgozásra és lezárásra, az okozott és elszenvedett trauma emléke nemcsak az egymáshoz való viszonyban, de mindkét csoport társadalmi identitásában kulcsszerepet fog játszani. Ha az áldozat csoport társadalmi identitásának központi elemévé válik a trauma, az nagymértékben meg fogja határozni a másik csoporthoz való viszonyát.” „A bizalom helyreállítása és a megbocsátás mellett, a megbékélés másik feltétele a korábbi áldozatidentitás feladása. Olyan közös identitás elfogadása szükséges az egykori áldozat csoport tagjai részéről, amely mindkét csoportot, mind az áldozat, mind az elkövető/be nem avatkozó csoportot integrálja.” Magyarországon azonban a többség is áldozatnak érzi magát… Milyen példa van arra, hogy tömeges trauma után, áldozati identitást odahagyva új, pozitív identitást épít fel egy közösség – leszámítva azt, hogy elhagyja szenvedése színhelyét, és új államot alapít? Mi lehet egy új, közös identitás alapja?

Nemzeti értelemben egy független nemzetállamban létező és a világ egyik leggazdagabb gazdasági-politikai közösségébe tartozó nemzet nem tekinthető áldozatnak. Az elmúlt évtizedben a közös unióba tartozás lassan elhalványította még a trianoni határok egy részének jelentőségét is. Lehet, hogy a nyugati értékrend és politikai rend – részben külső okokból – recseg-ropog, ez mégsem jelenti azt, hogy bárki jobb alternatívát tudott volna találni, mint az „Egalité, Liberté et Fraternité” európai hitvallása. A történelem szerencsés alakulása folytán most ehhez a közösséghez tartozunk, és csak komolyan kellene venni ezt a hovatartozásunkat.

Hogy a történelmi sérelmek alapján szomszéd szomszéd elleni uszítása hova vezet, már megtapasztaltuk a balkáni háborúk idején. Önmagában az egymás iránti szolidaritás és az egyenlő emberi méltóság tiszteletben tartásának ethosza elegendő lehet a kisebbségek integrálására is. Jól látható, hogy a nyugat-európai zsidó kisebbségek – egészen mostanáig – sokkal nagyobb biztonságban érezték magukat a holokauszt tapasztalata ellenére is, mint a közép-európaiak. Ennek alapja gyakran nem a holokausztmúlt különösebben mély bevallása volt, sok helyütt éppúgy megkésve történt ez meg, mint a poszt-szocialista országokban. Ami lehetővé tette a múlton való „túllépést”, az az emberi jogi konszenzus volt, amely éppen az európai fasizmus és népirtás következtében erősödött meg.  Sajnos az iszlamista erőszakhullám megingatta ezt a biztonságérzetet, de mivel ez az erőszak nem csak a zsidó kisebbséget fenyegeti, még közelebb is hozhatja egymáshoz az európai zsidókat és nem-zsidókat.

Súlyos üzenetként élhetik meg alábbi tézised azok a szervezetek és személyek, amelyek és akik identitásában központi elem a vészkorszak emlékezete. „Maga a holokausztemlékezet lehet az akadálya a megbékélésnek, hiszen a múlt lezárása nélkül a traumatikus múltra való fókuszálás fenntartja az áldozat és elkövető/be nem avatkozó csoport közötti határt, és lehetetlenné teszi a túllépést a traumán. Így paradox módon minél több az emlékezés, annál kevésbé történhet meg a megbékélés, hiszen ebben az esetben az emlékezés nem egy állomás a megbékélés felé vezető úton, hanem az út célja.” Hogyan lehet megtalálni a mértéket, ami nemcsak a múlt feltárását, az emlékezést, de a jelenben való megbékélést is szolgálja?

Hosszan írok a könyvben arról – Judith Hermannt idézve –, hogy a trauma el nem ismerése másodlagos traumatizációt okoz. Véleményem szerint ez a másodlagos traumatizáció nagyon jellemző a holokauszt után született második generációra, akik óriási terhet vettek magukra azzal, hogy mintegy „vállalták” – tudatosan vagy tudattalanul – a szülők traumájának továbbvitelét és a tanulságtételt. A második generáció hihetetlen lelki erejének és kitartásának  a megfogható bizonyítéka, hogy az „Eleven Emlékmű” még mindig él a Szabadság téren, vagy a Holokauszt és a családom „emlékmű” a Facebookon.

A következő generáció azonban már egészen másképpen viszonyul saját zsidóságához, olyan világban nőtt fel, ahol személyes kapcsolatok és barátságok tucatjai kötik Izraelhez és a más országokban szintén diaszpórában élő zsidókhoz. Ők is hordozzák a trauma emlékét, de már nem másodlagosan traumatizáltak, mint a második generáció, ezért sokkal kevésbé centrális identitásukban a holokauszt emléke. Ideális esetben – ha közben kialakulna a holokauszt-emlékezettel kapcsolatos társadalmi emlékezetről valamiféle mindenki számára elfogadható konszenzus –, a harmadik és negyedik generáció már nem ragaszkodna annyira az áldozati identitáshoz, mint ahogy – teljesen érthető módon – az előző generációk. Sajnos, az elmúlt években a kormányzat lépései – Nyírő újratemetés, Szabadság téri emlékmű, Hóman-„vita”, a Schmidt Mária vezette Sorsok Háza projekt, stb – inkább a felelősség hárítását sugallták, így a megbékélés és a múltról való „közös emlékezet” kialakításának lehetősége még távolabb került.

Könyvedben hangsúlyozod, hogy nem várható el az egyféle, homogén emlékezet kialakulása, illetve túl kell lépni a puszta tettes/áldozat dichotómián, mert a többségi társadalom oldalán is sokféle magatartásmodell volt. Példaként kínálod, hogy az embermentésekre is kell fókuszálni, hogy megteremthető legyen egy új közös identitás, mely áthidalja a szakadékot. Viszont, ha a hangsúly eltolódik, akkor átcsúszhat a felelősség relativizálásába, nem gondolod?

Így van, ezt magam is hangsúlyoztam. Amíg a traumával kapcsolatos felelősségvállalás nem egyértelmű, és a tagadó és mentegető stratégiák nemcsak felmerülhetnek, hanem időnként szobrokban és kiállítási koncepciókban testesülnek meg, addig az embermentők – hangsúlyozom, sajnos kivételes – viselkedésének felemlegetése csak mélyíti a szakadékot az áldozatok utódai és a többség között. Éppen ezért olyan fontos hangsúlyozni a politikai – és a mindenkori – kormányzó elit felelősségét, hiszen a politikusok beszédeiből, állami kiállításokból, tananyagokból, köztéri szobrokból, oktatáspolitikai törekvésekből, stb. jön létre az a hivatalos emlékezet, amely kifejezheti a többség megbékélési szándékát. A trauma elismerése, bocsánatkérés és kárpótlás nélkül a megbocsátást követelni csak a seb felszakadását eredményezi, nem a megbékélést.

Az oktatás módszertanával kapcsolatban világos álláspontot fogalmazol meg: „Emlékezni és gyászolni akkor lehet, ha lehetővé tesszük a következő generációk számára, hogy megismerjék, hogy mi veszett el örökre, ha a hiánnyal szembesítjük őket.” Tehát nemcsak a pusztítás tényét, adatait, nemcsak a politikai felelősséget, hanem azt is meg kell mutatni, hogyan élt például a zsidóság Magyarországon a diszkrimináció és az üldöztetés előtt, milyen volt az együttélés, többség és kisebbség viszonya. Mennyire érvényesül az oktatás gyakorlatában ez az elv?

A lehetőség ott van, és ebben óriási szerepe volt a fiatalabb zsidó nemzedékeknek, akik fáradhatatlanul dolgoznak ezeknek az emlékeknek az összegyűjtéséért és továbbadásáért. Gondoljunk arra, hogy csak a pesti zsidónegyedben 3-4 szervezet vezetésében vehetünk részt helytörténeti sétákon, az online elérhető családtörténetek száma is óriási. A holokausztban elpusztított magyar zsidóság holokauszt előtti életéről – és egyébként magáról a zsidóságról is – sokkal több információ áll rendelkezésre, mint akár még 10-15 évvel ezelőtt is.

Nagyon fontosak ezzel kapcsolatban azok a lengyel kutatások, melyek szerint pusztán egy város holokauszt előtti multikulturális múltjával való ismerkedés pozitív attitűdökhöz vezetett nem csak általában a zsidók iránt, de még a cigányok iránt is. Kelet-Közép Európa egykor multikulturális olvasztótégely volt, ez is része kell legyen identitásunknak.

  • Sári Gabriella

    Nagyon fontos meglátások, köszönjük!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Elég lenne visszaszólni valami elegánsat”

Interjú Hidas Judittal

Misna magyarul- Sviit 4.

"Idegeneket buzdítani lehet, hogy ápolják a földjüket a hetedik évben, de Izraelt nem. A békés viszony érdekében „sálommal” köszöntik őket."...

Close