Szombat előfizetés 2017

Rochelle Fürstenberg: Posztcionizmus – az új kihívás

Írta: Rochelle Furstenberg - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Posztcionizmus: az új kihívás*

Mi a posztcionizmus?

Az elmúlt évtizedben Izrael-szerte heves vita folyt a poszt­cionizmusról. Sokan sokféleképpen értelmezték: de inkább tekintették egy bizonyos hangulatnak, tendenciának, vagy orientációnak, semmint ideológiának.

A legegyszerűbb értelmezés szerint a posztcionizmus Izra­el történelmének jelenlegi korszaka. Amennyiben a politikai cionizmust a zsidó nép államának megteremtésére irányuló mozgalomnak tekintjük, a posztcionizmus találó kifejezés a következő korszakra, amelyben a már létező állam „magá­hoz gyűjti” a diaszpóra-zsidóság tekintélyes hányadát.

A posztcionizmus második értelmezése az elsőből adódik. A megerősödött és prosperáló zsidó államban a nemzeti célok megvalósítása, az önfeláldozás, az egyén alárendelése a közös­ségnek már kevésbé fontos. A franciákhoz vagy angolokhoz ha­sonlóan az izraeliek is – értve ez alatt főként az izraeli zsidókat – többé-kevésbé adottnak veszik nemzeti identitásukat.

A értelmiségiek számára a posztcionizmus a társadalom demokratizmusának kiteljesedését jelenti. Az „ostromlott erőd” állapotának megszűntével egyre erősebb bírálat éri a korábbi és a jelenlegi kormányok politikáját, mivel az izrae­liek már nem érzik az eszme elárulásának, ha feltárják a cio­nista történelem negatív mozzanatait vagy kritizálják az Izra­el Államban uralkodó jelenlegi állapotokat.

Tágabb értelemben az ideológiák világszerte tapasztalható hanyatlása az izraelieket is arra bátorította, hogy szkeptikusabban szemléljék saját mítoszaikat. Mára megtörtént a poli­tikai berendezkedésnek, a hadseregnek, az állam alapító atyáinak és a korai pioníroknak a demitologizálása.

Különösen heves vita alakult ki a posztcionizmus legradi­kálisabb formája körül, amely sokak számára megkülönböz­tethetetlen az anticionizmustói. Ennek az irányzatnak a leg­radikálisabb képviselői – írók, tudósok, művészek és publi­cisták egy csoportja – arra a dilemmára hívják fel a figyelmet, mellyel Izrael napjainkban szembesül: nevezetesen azokra a problémákra, melyek a zsidó nacionalizmusnak a liberaliz­mus és demokrácia értékeivel való összeegyeztetéséből fa­kadnak, s amelyek korántsem oly egyszerűek, mint a cionis­ták hajdan hitték. A liberális, demokratikus értékek legfőbb szószólói is kényszerűen szembesültek azzal a problémával, hogy Izrael képtelen megfelelni egy olyan zsidó állam eszmé­jének, mely egyformán bánik polgáraival. Aligha képzelhető el ugyanis, hogy az állam egyrészt kifejezésre juttassa a juda­izmushoz és a diaszpóra-zsidósághoz fűződő szimbolikus kö­telékeit, valamint elősegítse a zsidó bevándorlást a visszaté­rési törvény keretein belül, másrészt elvárja, hogy az ország arab lakosai egyenrangúnak érezzék magukat az izraeli zsi­dókkal.

Éppen ezért a radikális posztcionizmus képviselői elszakí­tanák a diaszpóra-zsidósághoz fűződő kötelékeket. Mivel a világban szétszórtan élő zsidókban – úgymond – csalódtak, mert azok nem települtek át Izraelbe, inkább az országban élő arabokkal törekednének jobb kapcsolatokra. Innen szár­mazik a baloldal jelszava, hogy Izrael legyen az „állampolgá­rok közösségének” állama. Ám akik ezzel egyetértenek, elfe­ledkeznek ennek egyik legfontosabb folyományáról: ebben az esetben Izrael aligha nevezhető majd zsidó államnak.

A radikális posztcionisták szerint az izraelieknek választa­niuk kell a liberális, demokratikus és univerzális értékeket, vagy az általuk antidemokratikusnak tekintett partikulás zsi­dó értékeket valló állam között. A legtöbb izraeli visszariad e döntéstől.

Való igaz, hogy a „posztcionizmus” vádja politikai eszköz­zé, olykor szitokszóvá vált a jobboldali és vallásos cionisták körében, akik hajlamosak mindazokat, akik vitába szállnak nézeteikkel, „posztcionistáknak” kikiáltani. Ugyanakkor nem szabad lekicsinyelni a posztcionizmus hatását a tömegkultú­rában, s mindenképpen szükség van jelentőségének és hatá­sainak elemzésére.

1948 újjáértékelése

A posztcionizmus térhódítása az „új történészek” fellépé­sével kezdődött.** Egyik jeles képviselőjük, Benny Morris szerint „az izraeli/cionista élmény felfogását, értelmezését és megértését alapvetően az határozza meg, miként viszonyu­lunk 1948-hoz.”

Morris szerint ő aligha vádolható a cionizmus delegitimációjával. „Elképzelhető, hogy egy nacionalizmus nélküli világ jobb lenne, de ez korántsem biztos. Mindenesetre, a cioniz­mus legalább annyira legitim, mint bármely más nemzeti mozgalom, s a Holocaust, valamint 1948-as év eseményeit tekintve ez kétségkívül nagyobb jelentőségű és sokkal in­kább halasztást nem tűrő volt, mint a legtöbb más nemzeti mozgalom.”

Az „új történészek” – többek között Benny Morris, Avi Shlaim, Tom Segev, Ilan Pappe és Gershon Shafir – által támadott mítoszok sorába tartozik, hogy a zsidók támogatták Palesztina felosztását, míg az arabok ellenezték; hogy 1948-ban a zsidó fegyveres erők viszonylag gyengék, míg az ara­bok erősek voltak; hogy a palesztin menekült-probléma alapvető oka nem más, mint hogy a palesztinok önként elhagy­ták otthonaikat, illetve az arab világ vezetői erre buzdították őket, s azzal kecsegtettek, hogy „győzedelmesen térnek majd vissza”; s végül az, hogy a háború befejeztével a zsidók békét akartak kötni, ám az arabok ellenszegültek minden ez irányú kísérletnek.

Az „új történészek” szerint Izrael korántsem afféle fegyver­telen Dávidként küzdött az arab hadsereg Góliátja ellen. Mor­ris szerint az izraeli hadsereg jóval szervezettebb volt, s több katonával, illetve fegyverrel rendelkezett, mint a harcokban ténylegesen részt vevő arab seregek. Ami pedig azt a cionis­ta mítoszt illeti, hogy az arabokat nem kiűzték, hanem saját elhatározásukból távoztak – s ezért csak magukat okolhatják a menekült-problémáért -, nos, Morris szerint ez sem ennyi re egyértelmű. Elismeri ugyan, hogy a palesztin történészek állításaival ellentétben nem létezett a palesztinok kiűzésére vonatkozó átfogó terv, de arra is rámutat, hogy a Hagana bi­zony szándékosan elűzte például Rámle és Lod arab lakossá­gát, míg más arab közösségeket tudatosan megfélemlített. Morris azt is megjegyzi, hogy a palesztin vezetés 1948. ápri­lisában elhagyta az országot, s palesztin követőik így teljesen magukra maradtak.

Benny Morris tanulmányai nem politikai szándékkal íródtak, de ugyanez már nem mondható el Ilan Pappe írásairól. Pappe szerint 1948 megjelenítése az izraeli történetírásban „a győztesek történelme”, s az eseményeket úgy állítják be, mintha az arabokkal való konfliktuson kívül nem lett volna más alter­natíva. Pappe a palesztinok szemszögéből elemzi az esemé­nyeket, mivel meggyőződése, hogy erre szükség van – hiszen „a nacionalista-cionista ideológia hegemóniája elnyomott minden más hangot, manipulálta az ország emlékezetét és igyekezett kitörölni az arabokat az ország történelméből.”

Az „új történelem” kritikája

Az Izrael Állam megteremtésével összefüggő események értelmezésével kapcsolatban heves vita alakult ki. Az „új tör­ténészek” azon igyekezete, hogy bebizonyítsák: Izrael valójá­ban nem Dávid, hanem Góliát volt, különösen azokat bőszítette fel, akik átélték az 1948-as háborút, látták barátaikat meghalni és rettegtek saját életükért is. Sulamit Hareven rá­mutatott ama, hogy a harcokban részt vevő csapatok valós, „objektív” számától függetlenül, a háború évét jellemző álta­lános félelem és az arabok szándékaitól való jogos rettegés megmagyarázza a zsidók sebezhetőség-érzését.

Az „új történészekről” írt cikkében Anita Shapira bírálja őket, amiért a cionizmust nem a zsidó történelem összefüg­géseiben vizsgálják. Rámutat ama, hogy a zsidó vezetés tisz­tában volt ugyan a palesztinok siralmas helyzetével, de úgy érezték, hogy a zsidók katasztrófája ennél súlyosabb. Shapi­ra szerint az „új történészek” radikális képviselőit, s különö­sen Ilan Pappét, „valójában nem érdeklik a cionizmus és a zsidó állam megteremtésére irányuló mozgalom kialakulásá­hoz vezető valós, tizenkilencedik és huszadik századi törté­nelmi folyamatok. Kiszakították Palesztina problémáját az európai zsidó kontextusból, és egy másik, közel-keleti síkra helyezték át. Ez a megközelítés aláássa a zsidó állam megala­pításának erkölcsi alapját, s kizárólag az erőviszonyok szem­pontjából magyarázza létét.”

A holocaust történelme posztcionista szemszögből

A Holocaust Izrael Állam alapító mítoszának talán legfonto­sabb része. Az európai zsidóság pusztulását követően Izrael Állama afféle „megváltást” kínált, s ezzel alátámasztotta a cionizmus legfontosabb állítását, miszerint csakis egy zsidó állam képes hatékony védelmet nyújtani az antiszemitizmus ellen.

Az „új történészek” ezt is más megvilágításba helyezik. Egyrészt leválasztják az izraeli-palesztin konfliktust a Holoca­ustról, s azt az izraeli kolonializmus következményeként ma­gyarázzák. Az izraelieket azzal vádolják, hogy a Holocaustot a zsidó fennmaradással kapcsolatos paranoia szítására hasz­nálták. Tom Segev szerint a cionisták egyszerűen arra használják a Holocaustot, hogy fokozzák az arabokkal szembeni ellenséges érzéseket, akiket az izraeliek által náciknak állíta­nak be.***

Ugyanakkor azzal is vádolják az izraelieket, hogy nem tettek meg mindent a zsidók megmentéséért. Az „új történészek” szerint a cionisták csak akkor mentették európai hitsorsosaikat, amikor politikai-nemzeti érdekeik ezt diktálták, s ezzel nem kevesebbet állítanak, mint hogy illúzió az egymásért fe­lelősséget érző „egy zsidó nemzet” eszméje.

Az „új történelem” anticionista folyományai

A Benny Morrishoz hasonló történészek posztcionisták ab­ban az értelemben, hogy – ami a cionizmust illeti – számuk­ra semmi sem szent. Úgy érzik, a történészek feladata a té­nyek feltárása, még akkor is, ha ezzel rámutatnak az alapítók által elkövetett kisebb-nagyobb hibákra és leszámolnak egy­két mítosszal. Egyeseket, mint például lián Pappét, azonban más szándékok vezérelik, amikor új megvilágításba helyezik azt a – szerintük – hibás nézetet, mi szerint az izraeliek igaz­ságosan és etikusan viselkedtek az arabokkal. Ők ez által re­mélik orvosolni az arabok ellen elkövetett állítólagos bűnö­ket. Más szóval aláásnák az izraeli zsidó dominanciát, felé­lesztenék és visszahelyeznék jogaiba a zsidó kultúra által ki­szorított arab kultúrát, és megfosztanák Izraelt zsidó, illetve cionista jellegétől, amely ez által inkább az összes állampol­gár országa lenne, semmint zsidó állam.

Az „új történészek” szerint a közös etnikai és/vagy vallási identitás – bármennyire mélyen gyökerezzen is a történelem­ben – nem képezheti egy állam alapját. Szerintük az állam az egyének önkéntes társulása egy politikai közösség megte­remtésére.

Egyes radikális posztcionisták még azt is megkérdőjelezik, hogy a zsidó nép valójában egy nemzetet alkot – szerintük e tétel megcáfolása elengedhetetlen ahhoz, hogy Izraelt „cionistátlanítsák”. Dan Michman szerint a hagyományos törté­nészi felfogás úgy tartja, hogy a nacionalizmus „valamiféle rejtélyes prototípusból” fejlődött ki és a nemzet tagjait „spi­rituális kötelék fűzte egységbe”, míg az „új történészek” ezt mesterséges ’konstrukciónak’ tartják és elvetik.” A „cionis­ta narratíva” holmi „zsidó lélekről” és az „ősi föld iránti vágyakozásról” szól, a posztcionizmus azonban tagadja az effé­le nemzeti lelkűiét vagy kötelék létét. Michman szerint a posztcionisták azt állítják, hogy nem létezett semmiféle közös ország vagy nyelv.

Az „új történelem” egy másik, posztcionista változata elfo­gadja a zsidóságnak mint népnek a létét, de azzal a megkö­téssel, hogy ezt legjobban a galut, a világban szétszóródott közösségek léte fejezi ki. Ammon Raz Karkotzkin erőtelje­sen bírálja a galutot elutasító izraeli álláspontot, mivel ez szerinte megköveteli a kulturális konformitást és nem teszi lehetővé a különféle kulturális hagyományok sokszínűségét.

Az „új szociológusok”

A posztcionizmus erős hatást gyakorolt a szociológiára is. Az establishment-ellenes elméletek sokat merítettek az 1960-as, 1970-es évek amerikai újbaloldali szociológusainak műveiből.

Az izraeli szociológusok idősebb nemzedéke a konszenzusra és az alkalmazkodásra helyezte a hangsúlyt. Mivel feltételezésük szerint az önálló nemzeti lét iránti vágyakozás idővel valóban a nemzet létrejöttéhez vezetett, ezek a szociológusok műveikben azt mutatták be, miként rendelték alá a legkülönbözőbb csoportok saját érdekeiket Izrael Állam megteremtésének és felépítésének.

Az új paradigma szerint azonban Izrael Államban számos – zsidó és arab – csoport küzd a zsidó és nem zsidó kisebbsé­geket egyaránt elnyomó establishment ellen. A posztcionista szociológusok keményen bírálják a Munkapárti kormányza­tot, amiért az arabokat „kifelejtette” a nemzet meghatározá­sából, és marginalizálta a szefárdokat, a nőket, a nem mun­kapárti zsidókat, sőt még azokat a Holocaust túlélőket is, akik nem illettek bele a cionisták által elképzel „új zsidó” ké­pébe. E szerint a felfogás szerint David Ben Gurion a főbű­nös, aki – úgymond – száműzte a palesztinokat, a politikai, gazdasági és kulturális hatalmat pedig a Munkapárt kezében összpontosította – más szóval: csírájában fojtotta el a plura­lista fejlődés lehetőségét az akkori Izraelben.

Kolonializmus

Az „új szociológia” hívei szerint Izrael kolonizációs politi­kát folytató állam. Baruch Kimmerling, a Héber Egyetem professzora szerint Izrael politikája a brit gyarmatpolitika egyenes folytatása.

A „kolonialista” Izrael-elmélet egy másik prominens képvi­selője Gershon Shafir, aki szerint az őseik földjére való visszatérésben és az új, „produktív” zsidó megteremtésében bízó a cionista pionírok hagyományos beállítása nem más, mint a kolonizáció, mások földje elvételének az idealizálása. Szerinte az igencsak eszményített kibuc és szövetkezeti moz­galom nem a szocialista öntudatból, hanem abból a felisme­résből nőtt ki, hogy az ország képtelen lesz a települések fennmaradását biztosító, megfelelő számú kapitalista tele­pest, illetve magánbefektetőt magához vonzani.

Ennek az elméletnek a legvehemensebb kritikáját Aharon Megged, az 1948-as nemzedék egyik írója fogalmazta meg. Kimmerling tézisét nemes egyszerűséggel „az orosz propa­ganda utolsó hajtásának” nevezte, ami „túlélte Oroszország hanyatlását, és ami a cionista történelmet ellenségei szem­szögéből ítéli meg.” Megged szerint a cionisták nem azzal a céllal érkeztek, hogy kizsákmányolják az arabokat, hiszen ha ez lett volna szándékuk, nem vesztegették volna drága idejü­ket a föld megvásárlására, hanem azt egyszerűen elragadták volna, és a gyarmatosítók másutt már jól bevált szokása sze­rint az arabokat olcsó munkaerőként hasznosították volna.

A kritikára válaszolva Kimmerling kifejtette, hogy a gyarma­tosítók általában magasztos eszmék mögé rejtik valós szándé­kukat, s a világért sem vallanák be, hogy céljuk a kolonizáció.

Kimmerling szerint Izrael militarista állam. A hagyományos cionista állásponttal szemben – miszerint Izrael a biztonsági megfontolások ellenére is demokratikus állam maradt -, Kimmerling rámutat az állampolgárok életében központi he­lyet elfoglaló hadsereg szerepére, a „hatalom rituáléjára”, a dalokkal, háborús albumokkal fenntartott militarista szellem­re, a katonai temetések ceremóniáira és a katonai vezetők hangsúlyos politikai jelenlétére.

Miért éppen a posztcionizmus?

A posztcionizmus az utóbbi évtized gazdasági növekedésé­nek és prosperitásnak terméke. Korábban az alternatív szem­léletmódok és ideológiák, többek között a szocializmus és a „vissza a földhöz” romantikája késleltették a posztcionizmus megjelenését. Ám annak dacára, hogy ezek ugyanabból a történelmi táptalajból nőttek ki, mint a cionizmus, és gyak­ran fedik is egymást a cionizmussal, idővel mégis elhalvá­nyultak a posztcionista ethoszt tápláló városi életmód, a high-tech profizmus és az egyre inkább a szabad piacra épü­lő gazdaság árnyékában.

Nagyon sok izraeli bűntudatot érez a palesztinok szenvedé­sei miatt. Akár valóban elűzték az izraeliek a palesztinokat, akár nem, aligha kétséges, hogy a cionista pionírok úgy érez­ték, „lakatlan” területre érkeztek és a helyi arab lakosság nem számit. A palesztinokkal szemben elkövetett igazságtalanság miatti bűntudatot fokozta a gázai övezet és más területek megszállása. Mindez az intifáda alatt érte el csúcspontját, amikor az izraeli katonasággal való összecsapások során sok arab megsebesült vagy meghalt. Megkérdőjeleződött az arab agresszióra és az izraeli fegyveres erők védelmi jellegére épü­lő mítosz, és ez ugyancsak hozzájárult a radikális posztcioniz­mus vádjainak kedvező közhangulat kialakulásához.

A posztcionizmus kulturális hatása

Számos mozzanat utal arra, hogy az értelmiségi elit által megfogalmazott posztcionista állítások kezdenek az izraeli köztudat részévé válni. Az elmúlt évtizedben tucatjával jelen­tek meg a „revizionista történelem” és a „posztcionista” szo­ciológia téziseivel foglalkozó könyvek, esszék és cikkek. Az egyetemi hallgatók különösen „veszélyeztetettek”, hiszen tanáraik gyakran e nézetek legharcosabb szószólói.

A posztcionizmus hangsúlyosan van jelen az izraeli szín­házban és a médiában, melyek mindent megtesznek az establishment demitologizálásáért. A támadások az egészséges kritikától az Izrael Állam iránti lojalitás aláaknázásáig terjed­nek. A hadsereg is a támadások kereszttüzébe került. A bajtársiasság klasszikus mítosza helyett a katonai gépezet bru­talitását ecsetelő beszámolókat hallhatunk.

A cionizmus delegitimációja a nyelvre is kiterjed, amennyi­ben néhány publicista és történész tudatosan mellőzi a cio­nista vagy cionista eredetű kifejezések használatát. A koráb­bi alija helyett – ami az Izrael Országába való „feljövetelt” s hagyományosan a spirituális felemelkedést is kifejezte – a posztcionista körök újabban az értéksemleges „bevándorlás” kifejezést használják. A posztcionisták megfosztották a zsidó nép önrendelkezését biztosító Függetlenségi Háborút nemze­ti jellegétől, s egyszerűen csak 48-as háborúnak nevezik.

Az izraeli irodalom szerepe

Dacára annak, hogy a jelentősnek mondható izraeli írók többsége hithű cionista, ők is hozzájárultak a mítoszrombo­láshoz azáltal, hogy elhintették a posztcionizmus megszüle­tését elősegítő kritika magvait.

Az európai egzisztencializmus hatására az 1960-as évek iz­raeli irodalma is hozzájárult az establishment-ellenes hangu­lat kialakulásához azáltal, hogy a nemzetépítés ethoszát a kormányzati hatalmi struktúra jóval prózaibb képére cserélte fel. Sok író, így például A.B. Jehosua, Jehuda Amichaj, Amosz Oz és David Groszmann nagyban elősegítették egy kritikus közhangulat kialakulását, különösen ami az arabok­kal szembeni politikát illeti.

A zsidó identitás iránti ambivalencia

Dacára annak, hogy a cionista pionírok fellázadtak szüleik hagyományos életformája ellen, és a vallást a diaszpóra-lét kifejezésének tartották, nem szakadtak el a zsidó hagyo­mánytól és a Bibliától. De ugyanúgy, ahogy az Amerikába ki­vándorolt zsidók idővel elveszítették zsidó kultúrájukat, az izraeliek is egyre kevésbé ismerik saját hagyományukat, és e hagyomány elhalványulása a nemzeti érzés szétfoszlásához vezet.

Ez tükröződik a jelenlegi nemzeti tantervben is, melyben egyre kevesebb hangsúlyt fektetnek a zsidó nép történelmé­re és klasszikus irodalmára.

A Héber Egyetem történésze, Mose Zimmermann által ja­vasolt nemzeti tanterv gyakorlatilag a posztcionizmus törté­nelmi tanfolyama. Célja nem más, mint „egy szintézis megte­remtése, a világ- és a zsidó történelem között tátongó űr át­hidalása … és a zsidó történelem elhelyezése a világtörténe­lem kontextusába.” Ebben a programban a cionizmust érték­mentesen mutatják be. így például az alija csak egyike a hu­szadik század hajnalán kibontakozó kivándorlási hullámok­nak, a Holocaust a II. világháború történetének egyik alfejezete, míg Izrael Állam megteremtése a hidegháborúról szóló fejezet része. A egész üzenete pedig az, hogy a zsidó nép, il­letve a zsidó történelem nem rendelkezik különleges, egye­dülálló vonásokkal. Ez a megközelítés bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy a zsidó történetírás a lehetőségekhez képest végre elfogulatlanná váljon, de ennek súlyos ára van, hiszen egyúttal megfosztják a zsidó identitás komponenstől is.

Ugyancsak megfigyelhető a diaszpóra zsidóságtól való ide­genkedés. Az amerikai és izraeli zsidók egyre távolabb kerül­tek közös gyökereiktől és a zsidó hagyománytól, s ez által egyre kevésbé éreznek bármiféle sorsközösséget egymással. A posztcionisták körében a diaszpóra-zsidóságtól való ide­genkedést az „izraeliség” hangsúlyozásával fejezik ki. Amennyiben pedig a „zsidóság” egyre kevésbé releváns, előbb-utóbb az izraeliek többsége úgy fogja érezni, hogy jobb, ha a zsidó állam helyébe az „állampolgárok közösségé­nek” állama lép.

A posztmodernizmus hatása

A posztcionizmusra erőteljes hatott a posztmodernizmus, ami az irodalomtudomány, a filozófia és a társadalomtudo­mányok napjainkban legjelentősebb irányzata. A posztmodernizmus hatása kimutatható a posztcionisták gondolkodá­sában és műveiben, és egyúttal megkönnyítette elméleteik elfogadását értelmiségi körökben. A posztmodernizmusnak számos ágazata van: jelen tanulmány szempontjából ezek közül a posztnacionalizmus a legfontosabb, napjaink nem­zetközi vállalati kultúrája szerint a nemzet, mint olyan, túlhaladott, hiszen a kommunikációs technológia rohamos fejlő­dése megteremtette a „világfalut”, és ez igencsak megkérdő­jelezi a nemzeti identitás létjogosultságát.

A posztmodem szerint a nemzet relatív fogalom, mestersé­ges konstrukció. A posztmodemek úgy vélik, hogy az állam­nak nincs egyetlen lényegi vonása sem, nem rendelkezik ab­szolút, időtálló identitással. Szerintük a nemzet közmegegye­zésen alapuló fikció, amely az establishment hatalmát bizto­sítja bizonyos mítoszok segítségével. A dekonstrukció elmé­leteivel felfegyverkezett posztmodernizmus az ismeretelmé­leti agnoszticizmust hirdeti, mely szerint semmi sem ismer­hető meg objektívan, s ki-ki maga dönti el, melyik „nemzeti narratíva” a számára legmegfelelőbb.

A „normális” iránti vágy

A tizenkilencedik század cionista gondolkodói számára a saját állam megteremtése volt a „normális”. A nemzeti érzés kiteljesedésének korában a zsidóknak is végre saját orszá­guk és kormányuk lesz. Leon Pinsker találóan jegyezte meg, hogy a zsidók sem lesznek többé „kísértetek”, azaz csupán spirituálisán létező, de fizikai léttel nem rendelkező nép.

A jeruzsálemi Héber Egyetem irodalom- és filozófiatörténet professzora, Menachem Brinker elsőként fejtette ki, hogy a cionizmus valódi célja az önmegsemmisítés, hiszen az állam megteremtése feleslegessé tette a cionista mozgalmat. Brin­ker nem tekinthető ugyan radikális posztcionistának, aki ta­gadja a zsidó népnek a nemzeti léthez való jogát, ám írásai mégis nagyban hozzájárultak a posztcionista gondolkodásmódhoz. Az izraeli értelmiség többségéhez hasonlóan Brin­ker is osztja azt a nézetet, amely szerint nincsenek olyan jel­legzetesen zsidó értékek vagy zsidó karakterjegyek, melye­ket rá kellene erőltetni Izrael Államra. Izraelnek „normális”, azaz liberális és demokratikus, állampolgárai véleményét fi­gyelembe vevő állammá kell válnia. Brinker ellenzi a zsidó többségnek többletjogokat adó törvényeket, és véleménye szerint az állam „zsidó” jellegét inkább a kultúrában, sem­mint a politikában vagy a törvénykezésben kell kifejezésre juttatni.

A jövő

Míg a nemzeti célok, az állam fontosságának és az állami­ság rituáléinak hangsúlyozása fontos szerepet játszott az egy­séges izraeli nemzet létrehozásában, amikor a biztonság vég­re elérhetővé vált, óhatatlanul megindult az ellenhatás. A kö­zösség előbbre valósága az egyénnel szemben, a „fentről” megállapított célok és az arabokkal szembeni halmozott bűntudat meglehetős ingerültséget és feszültséget teremtett, melyet előbb-utóbb le kellett vezetni.

A radikális posztcionizmus mégis a zsidó nemzeti érzés elevenébe vágott, amikor erős kritikával illette Izrael Álla­mot, s amikor legfontosabb céljának azt jelölte meg, hogy Iz­raelt a szekularizmus és a liberalizmus zászlaja alatt zsidó ál­lamból „zsidótlanított” állammá változtassa. Óriási különb­ség van egy fennmaradásáért küzdő fiatal állam által elköve­tett ideológiai és politikai túlkapások bírálata és az állam ér­telmének tagadása között.

A történelemben semmi sem múlik el nyomtalanul. A zsi­dó világot a múlt században megrázó univerzális és a parti­kuláris közötti feszültség napjainkban is jelen van. Korunk radikális posztcionizmusában fellelhetjük a zsidó öngyűlölet és az antiszemitizmus internalizációjának nyomait, valamint a marxista elméletekét, melyek azt ígérték, hogy a nemzet idővel elhal s helyébe az emberiség testvérisége lép; és a liberalizmusét is, amely az egyént a csoport fölé helyezi. Az izraeliek – az ország arab lakossága miatt – különösen érzékenyek az univerzális és a partikuláris közötti feszültségre.

Éppen ezért, a posztcionizmus által felvetett kérdésekkel csak akkor lehet majd érdemben foglalkozni, ha kialakult valamiféle modus vivendi az arab világgal. Amikor a palesztinok is kialakítják saját önmeghatározásukat, az izraeliek majd leszámolhatnak végre bűntudatukkal. Ismét zsidókként határozzák meg magukat, akik békében élnek szomszédaikkal, de nem céljuk, hogy eltűnjenek szomszédaik tengerében. David Ohana szavaival élve: „Azok, akik azt vallják, hogy a palesztinoknak joguk van saját, nemzeti léthez, nem tagadhatják meg ugyanezt a zsidóktól sem.”

A posztcionizmus egyik pozitív hozadéka a cionizmus régi, anti-galut szemléletének irrelevánssá válása. A cionisták eredeti „galut-tagadása” értelmét vesztette miután megteremtették önálló identitásukat és létrehozták államukat. Újabban a galut-értékek felértékelődésének lehetünk tanúi, s elképzelhető, hogy a nemzeti szemléletmód e változása elősegíti a világ zsidóságához fűződő erősebb kötelékek létrehozását.

Jegyzetek

* 1897-1997: Post-Zionism: The Challenge to Israel. Az American Jewish Committee és a Bar-Ilan Egyetem Argov-központjának közös kiadása. A tanulmány némileg rövidített fordítását közöljük.

** Ld. még „Egy mítosz halála: az állam megszületésének valós története”, Szombat, 1995. április, 15. oldal.

*** Ld. még Amos Elon: „Az emlékezés politikája”, Szombat 1995. február, 28. oldal.

Címkék:1998-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hol a cionizmus mostanában? – akadozó beszámoló Jeruzsálemből.

Hol a cionizmus mostanában?Akadozó beszámoló Jeruzsálemből A Cionista Kongresszus négy évenként ül össze. 750 küldöttjéből 503-nak van szavazati joga, de...

Egy határozat az ötvenből

Egy határozat az ötvenből 8-as számú határozat Az újonan létesülő Cionista Tevékenység Osztálya ha­talmas lehetőségeket kínál a cionista megújulás számára...

Close