Szombat előfizetés 2017

Rochelle Fürstenberg: Posztcionizmus – az új kihívás

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Rochelle Furstenberg

A posztcionizmus: az új kihívás

*

Mi a posztcionizmus?

Az elmúlt évtizedben Izrael-szerte heves vita folyt a posztcionizmusról. Sokan sokféleképpen értelmezték: de inkább tekintették egy bizonyos hangulatnak, tendenciának, vagy orientációnak, semmint ideológiának.

A legegyszerűbb értelmezés szerint a

posztcionizmus Izrael történelmének jelenlegi korszaka. Amennyiben a politikai cionizmust a zsidó nép államának megteremtésére irányuló mozgalomnak tekintjük, a posztcionizmus találó kifejezés a következő korszakra, amelyben a már létező állam “magához gyűjti” a diaszpóra-zsidóság tekintélyes hányadát.

A posztcionizmus második értelmezése az elsőből adódik. A megerősödött és prosperáló zsidó államban a nemzeti célok megvalósítása, az önfeláldozás, az egyén alárendelése a közösségnek már kevésbé fontos. A franciákhoz vagy angolokhoz hasonlóan az izraeliek is – értve ezalatt főként az izraeli zsidókat – többé-kevésbé adottnak veszik nemzeti identitásukat.

A értelmiségiek számára a posztcionizmus a társadalom demokratizmusának kiteljesedését jelenti. Az “ostromlott erőd” állapotának megszűntével egyre erősebb bírálat éri a korábbi és a jelenlegi kormányok politikáját, mivel az izraeliek már nem érzik az eszme elárulásának, ha feltárják a cionista történelem negatív mozzanatait vagy kritizálják az Izrael Államban uralkodó jelenlegi állapotokat.

Tágabb értelemben az ideológiák világszerte tapasztalható hanyatlása az izraelieket is arra bátorította, hogy szkeptikusabban szemléljék saját mítoszaikat. Mára megtörtént a politikai berendezkedésnek, a hadseregnek, az állam alapító atyáinak és a korai pioníroknak a demitologizálása.

Különösen heves vita alakult ki a posztcionizmus legradikálisabb formája körül, amely sokak számára megkülönböztethetetlen az anticionizmustól. Ennek az irányzatnak a legradikálisabb képviselői írók, tudósok, művészek és publicisták egy csoportja arra a dilemmára hívják fel a figyelmet, mellyel Izrael napjainkban szembesül: nevezetesen azokra a problémákra, melyek a zsidó nacionalizmusnak a liberalizmus és demokrácia értékeivel való összeegyeztetéséből fakadnak, s amelyek korántsem oly egyszerűek, mint a cionisták hajdan hitték. A liberális, demokratikus értékek legfőbb szószólói is kényszerűen szembesültek azzal a problémával, hogy Izrael képtelen megfelelni egy olyan zsidó állam eszméjének, mely egyformán bánik polgáraival. Aligha képzelhető el ugyanis, hogy az állam egyrészt kifejezésre juttassa a judaizmushoz és a diaszpóra-zsidósághoz fűződő szimbolikus kötelékeit, valamint elősegítse a zsidó bevándorlást a visszatérési törvény keretein belül, másrészt elvárja, hogy az ország arab lakosai egyenrangúnak érezzék magukat az izraeli zsidókkal.

Éppen ezért a radikális posztcionizmus képviselői elszakítanák a diaszpóra-zsidósághoz fűződő kötelékeket. Mivel a világban szétszórtan élő zsidókban – úgymond – csalódtak, mert azok nem települtek át Izraelbe, inkább az országban élő arabokkal törekednének jobb kapcsolatokra. Innen származik a baloldal jelszava, hogy Izrael legyen az “állampolgárok közösségének” állama. Ám akik ezzel egyetértenek, elfeledkeznek ennek egyik legfontosabb folyományról: ebben az esetben Izrael aligha nevezhető majd zsidó államnak.

A radikális posztcionisták szerint az izraelieknek választaniuk kell a liberális, demokratikus és univerzális értékeket, vagy az általuk antidemokratikusnak tekintett partikulás zsidó értékeket valló állam között. A legtöbb izraeli visszariad e döntéstől.

Való igaz, hogy a “posztcionizmus” vádja politikai eszközzé, olykor szitokszóvá vált a jobboldali és vallásos cionisták körében, akik hajlamosak mindazokat, akik vitába szállnak nézeteikkel, “posztcionistáknak” kikiáltani. Ugyanakkor nem szabad lekicsinyelni a posztcionizmus hatását a tömegkultúrában, s mindenképpen szükség van jelentőségének és hatásainak elemzésére.

1948 újjáértékelése

A posztcionizmus térhódítása az “új történészek” fellépésével kezdődött.** Egyik jeles képviselőjük, Benny Morris szerint “az izraeli/cionista élmény felfogását, értelmezését és megértését alapvetően az határozza meg, miként viszonyulunk 1948-hoz.”

Morris szerint ő aligha vádolható a cionizmus delegitimációjával. “Elképzelhető, hogy egy nacionalizmus nélküli világ jobb lenne, de ez korántsem biztos. Mindenesetre, a cionizmus legalább annyira legitim, mint bármely más nemzeti mozgalom, s a Holocaust, valamint 1948-as év eseményeit tekintve ez kétségkívül nagyobb jelentőségű és sokkal inkább halasztást nem tűrő volt, mint a legtöbb más nemzeti mozgalom.”

Az “új történészek” – többek között Benny Morris, Avi Shlaim, Tom Segev, Ilan Pappe és Gershon Shafir által támadott mítoszok sorába tartozik, hogy a zsidók támogatták Palesztina felosztását, míg az arabok ellenezték; hogy 1948-ban a zsidó fegyveres erők viszonylag gyengék, míg az arabok erősek voltak; hogy a palesztin menekült-probléma alapvető oka nem más, mint hogy a palesztinok önként elhagyták otthonaikat, illetve az arab világ vezetői erre buzdították őket, s azzal kecsegtettek, hogy “győzedelmesen térnek majd vissza”; s végül az, hogy a háború befejeztével a zsidók békét akartak kötni, ám az arabok ellenszegültek minden ezirányú kísérletnek.

Az “új történészek” szerint Izrael korántsem afféle fegyvertelen Dávidként küzdött az arab hadsereg Góliátja ellen. Morris szerint az izraeli hadsereg jóval szervezettebb volt, s több katonával, illetve fegyverrel rendelkezett, mint a harcokban ténylegesen részt vevő arab seregek. Ami pedig azt a cionista mítoszt illeti, hogy az arabokat nem kiűzték, hanem saját elhatározásukból távoztak – s ezért csak magukat okolhatják a menekült-problémáért –, nos, Morris szerint ez sem ennyire egyértelmű. Elismeri ugyan, hogy a palesztin történészek állításaival ellentétben nem létezett a palesztinok kiűzésére vonatkozó átfogó terv, de arra is rámutat, hogy a Hagana bizony szándékosan elűzte például Rámle és Lod arab lakosságát, míg más arab közösségeket tudatosan megfélemlített. Morris azt is megjegyzi, hogy a palesztin vezetés 1948. áprilisában elhagyta az országot, s palesztin követőik így teljesen magukra maradtak.

Benny Morris tanulmányai nem politikai szándékkal íródtak, de ugyanez már nem mondható el Ilan Pappe írásairól. Pappe szerint 1948 megjelenítése az izraeli történetírásban “a győztesek történelme”, s az eseményeket úgy állítják be, mintha az arabokkal való konfliktuson kívül nem lett volna más alternatíva. Pappe a palesztinok szemszögéből elemzi az eseményeket, mivel meggyőződése, hogy erre szükség van – hiszen “a nacionalista-cionista ideológia hegemóniája elnyomott minden más hangot, manipulálta az ország emlékezetét és igyekezett kitörölni az arabokat az ország történelméből.”

Az “új történelem” kritikája

Az Izrael Állam megteremtésével összefüggő események értelmezésével kapcsolatban heves vita alakult ki. Az “új történészek” azon igyekezete, hogy bebizonyítsák: Izrael valójában nem Dávid, hanem Góliát volt, különösen azokat bőszítette fel, akik átélték az 1948-as háborút, látták barátaikat meghalni és rettegtek saját életükért is.

Sulamit Hareven rámutatott arra, hogy a harcokban részt vevő csapatok valós, “objektív” számától függetlenül, a háború évét jellemző általános félelem és az arabok szándékaitól való jogos rettegés megmagyarázza a zsidók sebezhetőség-érzését.

Az “új történészekről” írt cikkében Anita Shapira bírálja őket, amiért a cionizmust nem a zsidó történelem összefüggéseiben vizsgálják. Rámutat arra, hogy a zsidó vezetés tisztában volt ugyan a palesztinok siralmas helyzetével, de úgy érezték, hogy a zsidók katasztrófája ennél súlyosabb. Shapira szerint az “új történészek” radikális képviselőit, s különösen Ilan Pappét, “valójában nem érdeklik a cionizmus és a zsidó állam megteremtésére irányuló mozgalom kialakulásához vezető valós, tizenkilencedik és huszadik századi történelmi folyamatok. Kiszakítottá

k Palesztina problémáját az európai zsidó kontextusból, és egy másik, közel-keleti síkra helyezték át. Ez a megközelítés aláássa a zsidó állam megalapításának erkölcsi alapját, s kizárólag az erőviszonyok szempontjából magyarázza létét.”

A Holocaust történelme posztcionista szemszögből

A Holocaust Izrael Állam alapító mítoszának talán legfontosabb része. Az európai zsidóság pusztulását követően Izrael Állama afféle “megváltást” kínált, s ezzel alátámasztotta a cionizmus legfontosabb állítását, miszerint c

sakis egy zsidó állam képes hatékony védelmet nyújtani az antiszemitizmus ellen.

Az “új történészek” ezt is más megvilágításba helyezik. Egyrészt leválasztják az izraeli-palesztin konfliktust a Holocaustról, s azt az izraeli kolonializmus következményeként magyarázzák. Az izraelieket azzal vádolják, hogy a Holocaustot a zsidó fennmaradással kapcsolatos paranoia szítására használták. Tom Segev szerint a cionisták egyszerűen arra használják a Holocaustot, hogy fokozzák az arabokkal szembeni ellenséges érzés

eket, akiket az izraeliek által náciknak állítanak be.***

Ugyanakkor azzal is vádolják a izraelieket, hogy nem tettek meg mindent a zsidók megmentéséért. Az “új történészek” szerint a cionisták csak akkor mentették európai hitsorsosaikat, amikor politikai-nemzeti érdekeik ezt diktálták, s ezzel nem kevesebbet állítanak, mint hogy illúzió az egymásért felelősséget érző “egy zsidó nemzet” eszméje.

Az “új történelem” anticionista folyományai

A Benny Morrishoz hasonló történészek posztcionisták abban az értelemben, hogy – ami a cionizmust illeti – számukra semmi sem szent. Úgy érzik, a történészek feladata a tények feltárása, még akkor is, ha ezzel rámutatnak az alapítók által elkövetett kisebb-nagyobb hibákra és leszámolnak egy-két mítosszal. Egyeseket, mint például Ilan Pappét, azonban más szándékok vezérelik, amikor új megvilágításba helyezik azt a – szerintük – hibás nézetet, mi szerint az izraeliek igazságosan és etikusan viselkedtek az arabokkal. Ők ezáltal remélik orvosolni az arabok ellen elkövetett állítólagos bűnöket. Más szóval aláásnák az izraeli zsidó dominanciát, felélesztenék és visszahelyeznék jogaiba a zsidó kultúra által kiszorított arab kultúrát, és megfosztanák Izraelt zsidó, illetve cionista jellegétől, amely ezáltal inkább az összes állampolgár országa lenne, semmint zsidó állam.

Az “új történészek” szerint a közös etnikai és/vagy vallási identitás – bármennyire mélyen gyökerezzen is a történelemben – nem képezheti egy állam alapját. Szerintük az állam az egyének önkéntes társulása egy politikai közösség megteremtésére.

Egyes radikális posztcionisták még azt is megkérdőjelezik, hogy a zsidó nép valójában egy nemzetet alkot – szerintük e tétel megcáfolása elengedhetetlen ahhoz, hogy Izraelt “cionistátlanítsák”. Dan Michman szerint a hagyományos történészi felfogás úgy tartja, hogy a nacionalizmus “valamiféle rejtélyes prototípusból” fejlődött ki és a nemzet tagjait “spirituális kötelék fűzte egységbe”, míg az “új történészek” ezt “mesterséges konstrukciónak tartják és elvetik.” A “cionista narratíva” holmi “zsidó lélekről” és az “ősi föld iránti vágyakozásról” szól, a posztcionizmus azonban tagadja az efféle nemzeti lelkület vagy kötelék létét. Michman szerint a posztcionisták azt állítják, hogy nem létezett semmiféle közös ország vagy nyelv.

Az “új történelem” egy másik, posztcionista változata elfogadja a zsidóságnak mint népnek a létét, de azzal a megkötéssel, hogy ezt legjobban a galut, a világban szétszóródott közösségek léte fejezi ki. Ammon Raz Karkotzkin erőteljesen bírálja a galutot elutasító izraeli álláspontot, mivel ez szerinte megköveteli a kulturális konformitást és nem teszi lehetővé a különféle kulturális hagyományok sokszínűségét.

Az “új szociológusok”

A posztcionizmus erős hatást gyakorolt a szociológiára is. Az establishment-ellenes elméletek sokat merítettek az 1960-as, 1970-es évek amerikai újbaloldali szociológusainak műveiből.

Az izraeli szociológusok idősebb nemzedéke a konszenzusra és az alkalmazkodásra helyezte a hangsúlyt. Mivel feltételezésük szerint az önálló nemzeti lét iránti vágyakozás idővel valóban a nemzet létrejöttéhez vezetett, ezek a szociológusok műveikben azt mutatták be, miként rendelték alá a legkülönbözőbb csoportok saját érdekeiket Izrael Állam megteremtésének és felépítésének.

Az új paradigma szerint azonban Izrael Államban számos – zsidó és arab – csoport küzd a zsidó és nem zsidó kisebbségeket egyaránt elnyomó establishment ellen. A posztcionista szociológusok keményen bírálják a Munkapárti kormányzatot, amiért az arabokat “kifelejtette” a nemzet meghatározásából, és marginalizálta a szefárdokat, a nőket, a nem munkapárti zsidókat, sőt még azokat a Holocaust túlélőket is, akik nem illettek bele a cionisták által elképzel “új zsidó” képébe. E szerint a felfogás szerint David Ben Gurion a főbűnös, aki – úgymond – száműzte a palesztinokat, a politikai, gazdasági és kulturális hatalmat pedig a Munkapárt kezében összpontosította más szóval: csírájában fojtotta el a pluralista fejlődés lehetőségét az akkori Izraelben.

Kolonializmus

Az “új szociológia” hívei szerint Izrael kolonizációs politikát folytató állam. Baruch Kimmerling, a Héber Egyetem professzora szerint Izrael politikája a brit gyarmatpolitika egyenes folytatása.

A “kolonialista” Izrael-elmélet egy másik prominens képviselője Gershon Shafir, aki szerint az őseik földjére való visszatérésben és az új, “produktív” zsidó megteremtésében bízó a cionista pionírok hagyományos beállítása nem más, mint a kolonizáció, más

ok földje elvételének az idealizálása. Szerinte az igencsak eszményített kibuc és szövetkezeti mozgalom nem a szocialista öntudatból, hanem abból a felismerésből nőtt ki, hogy az ország képtelen lesz a települések fennmaradását biztosító, megfelelő számú kapitalista telepest, illetve magánbefektetőt magához vonzani.

Ennek az elméletnek a legvehemensebb kritikáját Aharon Megged, az 1948-as nemzedék egyik írója fogalmazta meg. Kimmerling tézisét nemes egyszerűséggel “az orosz propaganda utolsó hajtásának” nevezte, ami “túlélte Oroszország hanyatlását és ami a cionista történelmet ellenségei szemszögéből ítéli meg.” Megged szerint a cionisták nem azzal a céllal érkeztek, hogy kizsákmányolják az arabokat, hiszen ha ez lett volna szándékuk, nem vesztegették volna drága idejüket a föld megvásárlására, hanem azt egyszerűen elragadták volna, és a gyarmatosítók másutt már jól bevált szokása szerint az arabokat olcsó munkaerőként hasznosították volna.

A kritikára válaszolva Kimmerling kifejtette, hogy a gyarmatosítók általában magasztos eszmék mögé rejtik valós szándékukat, s a világért sem vallanák be, hogy céljuk a kolonizáció.

Kimmerling szerint Izrael militarista állam. A hagyományos cionista állásponttal szemben – miszerint Izrael a biztonsági megfontolások ellenére is demokratikus állam maradt –, Kimmerling rámutat az állampolgárok életében központi helyet elfoglaló hadsereg szerepére, a “hatalom rituáléjára”, a dalokkal, háborús albumokkal fenntartott militarista szellemre, a katonai temetések ceremóniáira és a katonai vezetők hangsúlyos politikai jelenlétére.

Miért éppen a posztcionizmus?

A posztcionizmus az utóbbi évtized gazdasági növekedésének és prosperitásnak terméke. Korábban az alternatív szemléletmódok és ideológiák, többek között a szocializmus és a “vissza a földhöz” romantikája késleltették a posztcionizmus megjelenését. Ám annak dacára, hogy ezek ugyanabból a történelmi táptalajból nőttek ki, mint a cionizmus, és gyakran fedik is egymást a cionizmussal, idővel mégis elhalványultak a posztcionista ethoszt tápláló városi életmód, a high-tech profizmus és az egyre inkább a szabad piacra épülő gazdaság árnyékában.

Nagyon sok izraeli bűntudatot érez a palesztinok szenvedései miatt. Akár valóban elűzték az izraeliek a palesztinokat, akár nem, aligha kétséges, hogy a cionista pionírok úgy érezték, “lakatlan” területre érkeztek és a helyi arab lakosság nem számít. A palesztinokkal szemben elkövetett igazságtalanság miatti bűntudatot fokozta a gázai övezet és más területek megszállása. Mindez az intifáda alatt érte el csúcspontját, amikor az izraeli katonasággal való összecsapások során sok arab megsebesült vagy meghalt. Megkérdőjeleződött az arab agresszióra és az izraeli fegyveres erők védelmi jellegére épülő mítosz, és ez ugyancsak hozzájárult a radikális posztcionizmus vádjainak kedvező közhangulat kialakulásához.

A posztcionizmus kulturális hatása

Számos mozzanat utal arra, hogy az értelmiségi elit által megfogalmazott posztcionista állítások kezdenek az izraeli köztudat részévé válni. Az elmúlt évtizedben tucatjával jelentek meg a “revizionista történelem” és a “posztcionista” szociológia téziseivel foglalkozó könyvek, esszék és cikkek. Az egyetemi hallgatók különösen “veszélyeztettek”, hiszen tanáraik gyakran e nézetek legharcosabb szószólói.

A posztcionizmus hangsúlyosan van jelen az izraeli színházban és a médiában, melyek mindent megtesznek az establishment demitologizálásáért. A támadások az egészséges kritikától az Izrael Állam iránti lojalitás aláaknázásáig terjednek. A hadsereg is a támadások kereszttüzébe került. A bajtársiasság klasszikus mítosza helyett a katonai gépezet brutalitását ecsetelő beszámolókat hallhatunk.

A cionizmus delegitimációja a nyelvre is kiterjed, amennyiben néhány publicista és történész tudatosan mellőzi a cionista vagy cionista eredetű kifejezések használatát. A korábbi alija helyett – ami az Izrael Országába való “feljövetelt” s hagyományosan a spirituális felemelkedést is kifejezte – a posztcionista körök újabban az értéksemleges “bevándorlás” kifejezést használják. A posztcionisták megfosztották a zsidó nép önrendelkezését biztosító Függetlenségi Háborút nemzeti jellegétől, s egyszerűen csak 48-as háborúnak nevezik.

Az izraeli irodalom szerepe

Dacára annak, hogy a jelentősnek mondható izraeli írók többsége hithű cionista, ők is hozzájárultak a mítoszromboláshoz azáltal, hogy elhintették a

posztcionizmus megszületését elősegítő kritika magvait.

Az európai egzisztencializmus hatására az 1960-as évek izraeli irodalma is hozzájárult az establishment-ellenes hangulat kialakulásához azáltal, hogy a nemzetépítés ethoszát a kormányzati hatalmi struktúra jóval prózaibb képére cserélte fel. Sok író, így például A.B. Jehosua, Jehuda Amichaj, Amosz Oz és David Groszmann nagyban elősegítették egy kritikus közhangulat kialakulását, különösen ami az arabokkal szembeni politikát illeti.

A zsidó identitás iránti ambivalencia

Dacára annak, hogy a cionista pionírok fellázadtak szüleik hagyományos életformája ellen, és a vallást a diaszpóra-lét kifejezésének tartották, nem szakadtak el a zsidó hagyománytól és a Bibliától. De ugyanúgy, ahogy az Amerikába kivándorolt zsidók idővel elveszítették zsidó kultúrájukat, az izraeliek is egyre kevésbé ismerik saját hagyományukat, és e hagyomány elhalványulása a nemzeti érzés szétfoszlásához vezet.

Ez tükröződik a jelenlegi nemzeti tantervben is, melyben egyre kevesebb hangsúlyt fektetnek a zsidó nép történelmére és klasszikus irodalmára.

A Héber Egyetem történésze, Mose Zimmermann által javasolt nemzeti tanterv gyakorlatilag a posztcionizmus történelmi tanfolyama. Célja nem más, mint “egy szintézis megteremtése, a világ- és a zsidó történelem között tátongó űr áthidalása, … és a zsidó történelem elhelyezése a világtörténelem kontextusába.” Ebben a programban a cionizmust értékmentesen mutatják be. Így például az alija csak egyike a huszadik század hajnalán kibontakozó kivándorlási hullámoknak, a Holocaust a II. világháború történetének egyik alfejezete, míg Izrael Állam megteremtése a hidegháborúról szóló fejezet része. A egész üzenete pedig az, hogy a zsidó nép, illetve a zsidó történelem nem rendelkezik különleges, egyedülálló vonásokkal. Ez a megközelítés bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy a zsidó történetírás a lehetőségekhez képest végre elfogulatlanná váljon, de ennek súlyos ára van, hiszen egyúttal megfosztják a zsidó identitás komponenstől is.

Ugyancsak megfigyelhető a diaszpóra zsidóságtól való idegenkedés. Az amerikai és izraeli zsidók egyre távolabb kerültek közös gyökereiktől és a zsidó hagyománytól, s ezáltal egyre kevésbé éreznek bármiféle sorsközösséget egymással. A posztcionisták körében a diaszpóra-zsidóságtól való idegenkedést az “izraeliség” hangsúlyozásával fejezik ki. Amennyiben pedig a “zsidóság” egyre kevésbé releváns, előbb-utóbb az izraeliek többsége úgy fogja érezni, hogy jobb, ha a zsidó állam helyébe az “állampolgárok közösségének” állama lép.

A posztmodernizmus hatása

A posztcionizmusra erőteljes hatott a posztmodernizmus, ami az irodalomtudomány, a filozófia és a társadalomtudományok napjainkban legjelentősebb irányzata. A posztmodernizmus hatása kimutatható a posztcionisták gondolkodásában és műveiben, és egyúttal megkönnyítette elméleteik elfogadását értelmiségi körökben. A posztmodernizmusnak számos ágazata van: jelen tanulmány szempontjából ezek közül a posztnacionalizmus a legfontosabb. Napjaink nemzetközi vállalati kultúrája szerint a nemzet, mint olyan, túlhaladott, hiszen a kommunikációs technológia rohamos fejlődése megteremtette a “világfalut”, és ez igencsak megkérdőjelezi a nemzeti identitás létjogosultságát.

A posztmodern szerint a nemzet relatív fogalom, mesterséges konstrukció. A posztmodernek úgy vélik, hogy az államnak nincs egyetlen lényegi vonása sem, nem rendelkezik abszolút, időtálló identitással. Szerintük a nemzet közmegegyezésen alapuló fikció, amely az establishment hatalmát biztosítja bizonyos mítoszok segítségével. A dekonstrukció elméleteivel felfegyverkezett posztmodernizmus az ismeretelméleti agnoszticizmust hirdeti, mely szerint semmi sem ismerhető meg objektívan, s ki-ki maga dönti el, melyik “nemzeti narratíva” a szára legmegfelelőbb.

A “normális” iránti vágy

A tizenkilencedik század cionista gondolkodói számára a a saját állam megteremtése volt a “normális”. A nemzeti érzés kiteljesedésének korában a zsidóknak is végre saját országuk és kormányuk lesz. Leon Pinsker találóan jegyezte meg, hogy a zsidók sem lesznek többé “kísértetek”, azaz csupán spirituálisan létező, de fizikai léttel nem rendelkező nép.

A jeruzsálemi Héber Egyetem irodalom- és filozófiatörténet professzora, Menachem Brinker elsőként fejtette ki, hogy a cionizmus valódi célja az önmegsemmisítés, hiszen az állam megteremtése feleslegessé tette a cionista mozgalmat. Brinker nem tekinthető ugyan radikális posztcionistának, aki tagadja a zsidó népnek a nemzeti léthez való jogát, ám írásai mégis nagyban hozzájárultak a posztcionista gondolkodásmódhoz. Az izraeli értelmiség többségéhez hasonlóan Brinker is osztja azt a nézetet, amely szerint nincsenek olyan jellegzetesen zsidó értékek vagy zsidó karakterjegyek, melyeket rá kellene erőltetni Izrael Államra. Izraelnek “normális”, azaz liberális és demokratikus, állampolgárai véleményét figyelembe vevő állammá kell válnia. Brinker ellenzi a zsidó többségnek többletjogokat adó törvényeket, és véleménye szerint az állam “zsidó” jellegét inkább a kultúrában, semmint a politikában vagy a törvénykezésben kell kifejezésre juttatni.

A jövő

Míg a nemzeti célok, az állam fontosságának és az államiság rituáléinak hangsúlyozása fontos szerepet játszott az egységes izraeli nemzet létrehozásában, amikor a biztonság végre elérhetővé vált, óhatatlanul megindult az ellenhatás. A közösség előbbre valósága az egyénnel szemben, a “fentről” megállapított célok és az arabokkal szembeni halmozott bűntudat meglehetős ingerültséget és feszültséget teremtett, melyet előbb-utóbb le kellett vezetni.

A radikális posztcionizmus mégis a zsidó nemzeti érzés elevenébe vágott, amikor erős kritikával illette Izrael Államot, s amikor legfontosabb céljának azt jelölte meg, hogy Izraelt a szekularizmus és a liberalizmus zászlaja alatt zsidó államból “zsidótlanított” állammá változtassa. Óriási különbség van egy fennmaradásáért küzdő fiatal állam által elkövetett ideológiai és politikai túlkapások bírálata és az állam értelmének tagadása között.

A történelemben semmi sem múlik el nyomtalanul. A zsidó világot a múlt században megrázó univerzális és a partikuláris közötti feszültség napjainkban is jelen van. Korunk radikális posztcionizmusában fellelhetjük a zsidó öngyűlölet és az antiszemitizmus internalizációjának nyomait, valamint a marxista elméletekét, melyek azt ígérték, hogy a nemzet idővel elhal s helyébe az emberiség testvérisége lép; és a liberalizmusét is, amely az egyént a csoport fölé helyezi. Az izraeliek – az ország arab lakossága miatt – különösen érzékenyek az univerzális és a partikuláris közötti feszültségre.

Éppen ezért, a posztcionizmus által felvetett kérdésekkel csak akkor lehet majd érdemben foglalkozni, ha kialakult valamiféle modus vivendi az arab világgal. Amikor a palesztinok is kialakítják saját önmeghatározásukat, az izraeliek majd leszámolhatnak végre bűntudatukat. Ismét zsidókként határozzák meg magukat, akik békében élnek szomszédaikkal, de nem céljuk, hogy eltűnjenek szomszédaik tengerében. David Ohana szavaival élve: “Azok, akik azt vallják, hogy a palesztinoknak joguk van saját, nemzeti léthez, nem tagadhatják meg ugyanezt a zsidóktól sem.”

A posztcionizmus egyik pozitív hozadéka a cionizmus régi, anti-galut szemléletének irrelevánssá válása. A cionisták eredeti “galut-tagadása” értelmét vesztette miután megteremtették önálló identitásukat és létrehozták államukat. Újabban a galut-értékek felértékelődésének lehetünk tanúi, s elképzelhető, hogy a nemzeti szemléletmód e változása elősegíti a világ zsidóságához fűződő erősebb kötelékek létrehozását.

–o–

* 1897-1997: Post-Zionism: The Challenge to Israel. Az American Jewish Committee és a Bar-Ilan Egyetem Argov-központjának közös kiadása. A tanulmány némileg rövidített fordítását közöljük.

**

Ld. még “Egy mítosz halála: az állam megszületésének valós története” Szombat, 1995 április, 15. oldal … számában.

***

Ld. még Amos Elon, “Az emlékezés politikája” Szombat, 1995 február, 28.oldal


Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-02

1998. januári szám

Olvasóink írják Bíró Tamás:  Merre tovább, fiatalok? Kertész Péter: Akik alijáztak és akik visszajöttek Zsidó újszülöttek bejegyzése -   1945-1996 Zsidózásért...

Kevesebb a szegény, gazdagabb a gazdag

Kevesebb a szegény, gazdagabb a gazdag Az izraeli társadalombiztosítás adatai szerint 1996-ban 44 ezerrel kevesebben, 693 ezren az éltek a...

Close