Szombat előfizetés 2017

Joszif Brodszkij halálára

Írta: Gereben Ágnes - Rovat: Archívum, Irodalom, Kegyelet

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Még az ötvenhatodik születésnapját se érte meg, pedig művészként is, ember­ként is az a fajta volt, aki öregkorában hozza létre életműve legnagyobb, leg­érettebb darabjait. És utolsó házassá­ga, két és fél évesen árván maradt kis­lánya, az ujjongva hazájaként felismert s egyszer majd valószínűleg örök nyug­helyéül szolgáló Velence az utolsó években meg is teremtette számára a nagy alkotói összegzéshez nélkülözhe­tetlen közeget, amelyben végre először igazán otthon érezhette volna magát.

Mert Joszif Brodszkij egész életében mindenütt idegen volt. Előbb a szovjet rendszerben, amely nemcsak kivetette magából, de a példát statuálás önigazo­ló stréberségével büntette is az ideoló­giai, politikai, axiológiai feltételekhez nem alkalmazkodó keveseket. A 18 éves korától verseket író Brodszkijt az­zal, hogy 1964-ben – két évvel a resztalinizáció kezdetét jelző Szinyavszkij-Danyiel-per előtt! – öt év kényszer­munkatáborban letöltendő büntetésre ítélte mint közveszélyes munkakerülőt. A bírónő „mi a foglalkozása?” kérdé­sére adott válasza: „Verseket írok” és a megsemmisítő viszontválasz, miszerint „az nem munka”, ma már a 20. száza­di világirodalom történetének remélhe­tőleg felejthetetlen adaléka.

Brodszkij nem töltötte le teljes bün­tetését: a világsajtóban megjelent cik­kek és az orosz irodalom néhány ret­tenthetetlen nagyjának tiltakozása nyo­mán mintegy másfél év után szabadon engedték. 1972 júniusában, amikor a máig ismeretlen okok következtében megindult zsidó emigrációt felhasznál­va a KGB megszabadult a szovjet rend­szerrel szemben álló értelmiségiek né­pes csoportjától, a „Nyugat vagy Kelet” (vagyis a gulág) alternatívájával Brodsz­kijt is távozásra kényszerítették hazájá­ból. Még abban a hónapban leírta, hogy „a költők mindig visszatérnek: vagy személyesen, vagy papíron”.

Ebben az értelemben azonban Brodszkij soha nem is hagyta el Orosz­országot. Hiszen a később szintén emigrált Vlagyimir Maramzin Leningrádban 1962 és 1972 között összeállította költőbarátja műveinek ötkötetes, kéz­iratos kiadását, mintegy kétezer olda­lon. S ha valaki azt mondaná, hogy egy ilyen őrült magánkezdeményezés nem jelképezheti Brodszkij igazi jelenlétét az orosz irodalomban, téved: e sorok írója 1968 baráti tankokkal riogató őszén leningrádi diáktársaival együtt esténként Brodszkij versét dúdolta a pétervári Vaszilij-szigetről, ahová min­denkinek vissza kell térni, meghalni. Igaz, akkor elővigyázatosságból senki nem mondta, ezért csak jó két évtized­del később tudta meg a folklórnak hitt dal alkotójának nevét…

Közben Brodszkij idegensége – akár integritásnak is mondhatnánk – új fizi­kai, intellektuális és nyelvi közeget ta­lált magának New Yorkban. Pedig a köl­tő az USA-hoz semmivel sem alkalmaz­kodott inkább, mint a Szovjetunióhoz. Igaz, ezért nem büntették. Húsz-egynéhány éven át amerikai egyetemeken ta­nította az orosz irodalmat, főleg az elődjének tartott „nagy négyesfogat”, Mandelstam, Cvetajeva, Ahmatova és Paszternak műveit. Sokat írt, angolul is – „nincs nagyobb gyönyörűség, mint egy idegen nyelven alkotni”, mondta nem sokkal halála előtt -, és folyamato­san publikált, verseket, esszét, prózát, fordítást. De közben mélységesen ide­gen maradt a minden ízében, programatikusan elutasított emigráns létben is. Nem vállalta Oroszországot, ahová a várható viharos-teátrális ünnepléstől való viszolygása miatt soha nem tért vissza. És nem vállalta zsidóságát sem – legalábbis abban az eufórikus formá­ban, ahogyan azt az 1970 után emigrált szovjet zsidóság megélte, a korábban többnyire közömbös vallási, kulturális örökség és a vele egyet jelentő szabad­ság felfedező örömében. Ezért aztán az amerikai-szovjet-orosz zsidóság is ide­genkedve szemlélte Brodszkij pályáját, 1987-ben kapott irodalmi Nobel-díját, az ezoterikus amerikai irodalmi életben elfoglalt rangos helyét.

A költő tudta, hogy kevés ideje van hátra, hiszen három infarktusát, súlyos szívműtétjét követően az utóbbi egy évben mind nehezebben lélegzett, jár­ni is alig tudott. Már beleegyezett egy újabb operációba, és barátai javában keresték az orvost, aki vállalkozna rá. Január 27-én este vendégek voltak ná­la; a korábban sokakkal barátságtalan, éles hangú Brodszkij élete végén nyíl­tabbá, közvetlenebbé vált. Éjfél után még javában folyt a társalgás, amikor a felesége aludni ment. Másnap reggel, amikor az asszony belépett Brodszkij dolgozószobájába, hogy a telefonhoz hívja, az ajtónál találta a padlón, hol­tan. Néhány nappal ezelőtt faxon küld­te el utolsó verseit barátainak. Köztük ezeket a sorokat: „Tudom, mit beszélek, mikor betűkből sereget kovácso­lok, hogy századok négyszög-alakzatá­ba behatoljon az ék. És márvány szorít­ja össze az aortát szívemben.”

 

Címkék:1996-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Magyar irodalom vagy zsidó-magyar irodalom?

A „zsidó-magyar irodalom" fogalmának felvetése sohasem volt pusztán irodalmi és irodalomtörténeti kérdés: mindig a magyar zsidóság asszimilációjának és történelmi­-kulturális identitásának...

Kertész és a vámszedők

A rémület bénító pillanatát ritkán idézték fel olyan erő­vel, mint Kertész Imre a Jegyzőkönyv című elbeszé­lésében. Az elbeszélő fönnakad a...

Close