Forgács Zsuzsa Bruria: Purim a sorsvetés csele?

13 év egy 3 milliós zsidó világvárosban se volt elegendő ahhoz, hogy képes legyek megjegyezni, melyik zsidó ünnep miről is szól pontosan, és mikor tartják, illetve hát vannak nagyon halovány elképzeléseim, amelyek újra meg újra összekutyulódnak bennem, de remélem, azért a Purimot most végre megjegyzem, viszont nem másolom ide a wikipédiából, hanem kattintson rá a kedves olvasó maga, ígérem, jobban jár…

Fatális tudatlanságom és kihagyásaim a zsidó ünnepekkel kapcsolatban még Budapesten kezdődtek a hetvenes években. Egyszer, 16 éves koromban, egy szép őszi napon, a Dohány utcai zsinagóga előtt álldogáltam egy barátnőmmel és cigiztünk, amikor odalépett hozzám egy rendkívül imponáló fiatalember kipában, és laza határozottsággal kitépte a számból a cigit, eltaposta, majd mosolyogva közölte velem, hogy zsidólány nem cigizik. Na, tessék, még így se voltam lezsidózva! Tény viszont, hogy az újdonság varázsát elnyomta az önkényes macsó megközelítés feletti felháborodásom, ráadásul azért is éghettem a barátnőm előtt, mert őt ugye nem zsidózta le a fess fiatalember, és keményen ignorálta a dohányzását! Magyarul: kirekesztette! Úgy esett, hogy épp előző este kérdezte meg tőlem a Szentjóby Tamás, mi is az a hosszúnap, és én kissé bizonytalanul és csodálkozva feleltem neki, hogy nyilván az, amikor egyszerre két műszakot húznak le a melósok. Amire ő égnek tartotta a kezeit, forgatta a szemeit, és mint egy hithű zsidó, jajgatni kezdett, hogy ő bizony nem akarja elhinni, hogy nekem halvány segéd fogalmam sincs, mi is az a hosszúnap. Másnap aztán életemben először elmentem a zsinagógába a hosszúnapra, és teljesen elképedtem azon, amit ott tapasztaltam. A keresztény templomok ájtatos csendjéhez voltam szokva, ahova gyakran menekültem meditálni, ha túlzsúfolt családi lakásunk hangzavarában még a saját gondolataimat se tudtam meghallani. Erre bemegyek a zsinagógába, és mit látok? Emberek jönnek-mennek, zsibonganak, üdvözlik egymást, forgolódnak, kalapot emelnek, beszélgetnek, nevetgélnek, közben jól megnéznek engem meg a rövidszoknyámat. És ide nem hozott el engem az apám, akiből most hirtelen harminchatot láttam egyszerre? Meg voltam lepve. Egyértelmű volt, hogy ide elsősorban szocializálni járnak a hívek.

Így volt ez New Yorkban is, ahol egyszer egy meglehetősen különc zsinagógában dolgoztam segédmunkaerőként a nyugati 99. utcában. Esténként a környékbeli hajléktalanokat fogadtam a jól befűtött alagsorban, szétnyithatós ágyakat, pokrócokat és kóser hotdogot osztottam, valamint teát melegítettem. Ennek a zsinagógának nem volt rabbija, hanem hétvégeken különféle vendégrabbik tűntek fel és tartottak szabadelőadásokat, tóramagyarázatokat meg közös imákat a felsőbb emeletek különböző termeiben. Mindenki választhatott a saját ízlése és hangulata szerint, női, vagy reform rabbit, vagy akár ortodoxot. Mikor rákérdeztem, hogy mégis miért nem tartanak saját rabbit, a gyülekezet tagjai kedvesen felvilágosítottak, hogy az nem szülne jó vért, mert akkor az egy darab rabbi nem tudna ellenállni a kísértésnek, hogy megmondja, rosszabb esetben előírja az egész közösségnek, hogy mit és hogyan kell csinálniuk. Így viszont, a rabbitlanság szabadságában még Manhattan keleti oldaláról, sőt Queensből és Brooklynból is átjárnak hozzájuk a hívők, hogy ízlésüknek megfelelő tálból merítsék az igét… Hát ennek ésszerűségével tényleg nem lehetett vitatkozni.

Amúgy jellemző New Yorkra, hogy az első helyi felvilágosítást egy zsidó ünneppel kapcsolatban – talán az egyetlen ünnep, amelynek időpontjában megközelítőleg biztos vagyok –, egy afroamerikai munkatársnőmtől kaptam a bankban, ahol tellerként, azaz pénztárosként funkcionáltam emigrációm második telén. Mikor délután kettőkor a kilencágú gyertya mellé felsorakoztatták a karácsonyfát és a porcelán szentcsaládot is, és a takarítók főnökéből avanzsált alkalmi télapó a munkatársaknak némi jingle bells kíséretében apró ajándékcsomagokat osztott ki, csodálkozva kérdeztem rá, hogy mégis mit ünneplünk aznap a bankban. „Hát nyitástól délig a hanukát, délutántól zárásig meg a karácsonyt” – felelte munkatársnőm komplett tudatlanságom felett csodálkozva és hitetlenkedve. „Rendben” – folytattam, mint akit az erdőben neveltek fel a farkasok, és most erőltetett menetben igyekszik felzárkózni a hátrahagyott emberi kultúrához –, „de mégis mi az a hanuka?” Munkatársnőm gurgulázva kezdett nevetni: „hát valamit a zsidóknak is ünnepelni kell karácsonykor, nem gondolod?!”

Nem ez volt az utolsó eset, hogy afroamerikai túlélőtársaim a mennyben és a pokolban kinevettek, illetve úgy gondolták, illetlenül játszom a szellemileg kihívottat. Egyszer írni-olvasni tanítottam Brooklynban felnőtteket, akik a szociális támogatás megtartásának reményében próbálták meg a lehetetlent, az írás-olvasás művészetének elsajátítását. Róluk már mindenki lemondott, és ezért is dobták őket át hozzám, a reménytelenek osztályába. Lelkes amatőrként próbáltam a számomra ismeretlen nyelvi akadályaikon átsegíteni őket, félig vakon lavíroztam, akár egy révész a megduzzadt, láthatatlan sziklákkal teli folyón, hogy elkerüljem a végzetes megfeneklést, és ezért, mikor egyikük, egy louisianai születésű afroamerikai nő jelentkezett és bejelentette, hogy a következő héten nem jövünk iskolába, csodálkozva kérdeztem vissza, hogy vajon miből szűrte ezt le, mert ha rajtam múlik, egyetlen órát se fogunk kihagyni. „De hát mi lesz a zsidó ünnepekkel?” – kérdezte csalódottan. Fogalmam se volt, milyen zsidó ünnepekre utalt, hisz mindaddig csak annyit sikerült elsajátítanom velük kapcsolatban, hogy sok van belőlük, és mivel New York lakosságának közel negyede zsidó, ezek majdnem mind az állami ünnepek rangjára emelkedtek. Úgyhogy ravaszul azt feleltem, hogyha van zsidó az osztályban, annak természetesen nem kell jönnie, de mindenki másnak kötelező. Az asszonyság persze ezt nem hagyhatta annyiban, demonstrálnia kellett, hogy nem csinálhatok belőle hülyét, ezért méltatlankodva felpattant, rám mutatott, és azt kiáltotta: „De hát te vagy a zsidó, és neked muszáj részt venned a passoveren”. Ezen a „muszájon” meghökkentem, némileg ki is billentett magabiztosságomból, aztán összeszedtem magam, és kötöttem az ebet, hogy elsősorban a dalai láma követőjének vallom magam filozófiai értelemben, de ha nem így lenne, akkor is össze fogunk gyűlni a következő héten is, mert nekik lóhalálában, azaz még haláluk órájának eljövetele előtt meg kell tanulniuk írni és olvasni az én asszisztenciámmal.

Persze nekik lett igazuk, és tényleg én voltam a hülye, mert a következő héten az épület félig be volt zárva, még az őröket is alig találtuk meg, hogy beengedjenek minket. Meg is kérdeztem kedvenc tanítványomat, a fekete tiszteletest, akinek saját kisegyháza volt abban a hatalmas bérházban, ahol ő volt a mindenes szerelő, és aki kívülről ismerte a Bibliáját, csak épp olvasni nem tudta, hogy mégis miből gondolhatta az asszonyság, hogy én zsidó vagyok, hiszen, ha a legmélyebb álmomból ráznának is fel, és megkérdeznék, mi vagyok, akkor is azt vágnám rá, hogy magyar. „Hát abból, ahogy gesztikulálsz” – felelte szelíd, megbocsátó mosollyal. Szívesen tagadtam volna ezt is, na de hát nem lehetett, hisz ha nem is sikerült elsajátítanom a zsidó ünnepek végtelennek tűnő rendjét, mindenképpen hálás voltam értük, mert bizony bőven kaptam nagyvonalú meghívásokat, és a mindenkori anyagi nyomorom közepette, emigráns lelkemnek nem pusztán lelki vigaszt jelentettek az ünnepekkel járó vacsorák.

Az első ilyen meghívás azonban nem várt módon mégiscsak lelkileg rázott meg, és egy olyan felfedezést tettem, ami több volt, mint megvilágosodás. Amikor beléptem a hatalmas Upper West Side-i lakásba, ahol vagy 40 gyermek és felnőtt készült asztalhoz ülni valamilyen őszi ünnep alkalmából – most így nagy hirtelenjében csak a széder ugrik be, vagy nem is, hanem a Ros hasana, de ne kérdezzék tőlem, mi az –, nem akartam hinni a szememnek. Bár senkit sem ismertem – ismeretlenül hívtak meg a különcök zsinagógájából –, ott láttam a saját budapesti családomat tízszeres méretben. Amire vak voltam Pesten, azt ebben a felnagyításban és intenzitásban már nem lehetett nem észrevenni. A generációról generációra átadott gesztusok, mosolyok, mimikák, szemvillanások, akcentusok, hangsúlyok, dallamok, beszéd fordulatok, viccek és nevetések mind-mind ismerősek voltak korábbi életemből. Ahogy egymás hátát lapogatták, ahogy a gyerekekhez fordultak, és búgva, éneklő meleg hangon – anyám hangján – beszéltek hozzájuk, ahogy a férfiak apám gesztusaival támogatták egymást és hajoltak a nők felé…

Nagy bánatomra azonban, a zsidó ünnepekkel szemben gyakorolt leküzdhetetlen amnéziámnak köszönhetően, már soha nem fogom megtudni milyen zsidó ünnep is volt akkor, amikor nagyapám 1920-ban egy magyarországi hivatalos pogrom elől menekülve igyekezett épp a Szentföldre, és Szabadkán – előttem máig ismeretlen okokból kifolyólag – letartóztatták. A helyi zsidó hitközség tagjai azonmód felkeresték a rendőrfőnököt, és kölcsönkérték nagyapámat a dutyiból, hogy meglegyen a szertartás érvényességéhez elengedhetetlenül szükséges minjan – 10 zsidó férfi –, és nagyapámat csodák csodájára, a nagy szükségre való tekintettel, az ima idejére kiengedték! Bár gyanakszom, hogy némi vigaszpénz is lehetett a dologban, mert nagyapám nagy csinnadrattával elől bement a zsinagógába, majd egy mellékajtón feltűnés nélkül távozott és meg sem állott Jeruzsálemig, és ezen, ha jól tudom, senki sem csodálkozott, legfőképpen a helyi rendőrfőnök nem.

Nos, ennek az ismeretlen zsidó ünnepnek és nagyapám csodás megmenekülésének köszönhetem, hogy évtizedekkel később megszülettem, és bár nyilván nincs összefüggés, de nagyapámat is éppúgy Mordechájnak hívják, mint Eszter – a purim ünnep főhősnője – nagybátyját. És mint mostanra talán már a Szombat olvasói is megtudták a wikipédiából (sic!), ők ketten rendezték le aztán a perzsa királynál a zsidók megmenekülését, azaz cselezték ki ellenfelük sorsvetését. Viszont biztosíthatok mindenkit, hogy akárhogy is erőlködnék, én végképp nem tudnék legitim összefüggést találni eközött meg aközött, hogy miért éppen Székely Eszter néven publikáltam először az ÉS-ben a kilencvenes évek elején Kardos G. György jóvoltából, aki lehozta egy évtizedekkel korábban elkövetett botlásomat kamaszkori lázadásaimról. De hagyjuk is, nem fárasztom tovább az olvasót, hisz köztudott, az összefüggések és sorsvetések a Mennyben köttetnek és buktattatnak meg, melyeket mindenféle fárasztó kutakodás nélkül is meg fogunk ismerni és át fogunk látni, ha eljön az ő fényességes idejük…