Örökre zsidó?

Viszontválasz Frölich Róbertnek

 

Amikor a szombat.org „Tíz zsidó?” című írásomat közölte, felajánlotta a válasz lehetőségét a Mazsihisznek. A cikk megjelenése óta több mint három hét telt el. Érdeklődésemre a szerkesztő közölte: ígéretet kapott a válaszra. A válasz mindeddig mégsem született meg. Ezzel szemben röviddel az írás megjelenése után Frölich Róbert, a Dohány utcai Zsinagóga főrabbija válaszolt írásomra. Modortalanság lenne, ha nem reagálnék az ő tiszteletteljes és kritikus írására – de természetesen készséggel válaszolok a Mazsihisz világi vezetésének is, ha végre idejük és szellemi készültségük megengedi egy válaszcikk megfogalmazását. (Mindeddig azok is a névtelenség bátorságába burkolóztak, akik az általam kritizált installációhalmaz koncepcióját kitalálták és jóváhagyták.)

De azért is érdemes reagálni, mert Frölich írását a Mazsihisz vallási tartalmú válaszának tekintem. Több okom van rá. A főrabbi úr a Mazsihisz rabbikarának tagja. Az egyszázalékos kampány installációja a Dohány utcai zsinagóga előtt található – s ő is részt vett a felavatásán, tehát legitimálta a művet. Válaszát a Mazsihiszhez kötődő fórumokon is publikálta; részben a Dohány utcai Zsinagóga honlapján, részben a Pesti Sóletben, a Dohány utcai körzet havilapjában.

Frölich szövege – miután a neológ rabbi nézőpontjából beszél – nyíltan nem foglalkozik írásom fő kérdésével, miszerint „megteheti-e egy zsidó vallási szervezet, hogy haszonszerzési okokból zsidónak állítson be olyan embereket, akik érett fejjel, szabad meggyőződésük alapján önmagukat nyilvánvalóan és nyíltan nem tartották zsidónak.”

A főrabbi cikke mégis érinti ezt a problémát, illetve közvetve választ ad rá.

De haladjunk lépésről lépésre.

Az első kérdés, hogy az emberarcú installációk sértik-e a második parancsolatot, amely a képmás tilalmáról szól. A rabbi erre azt mondja, hogy a lubavicsi körökben a szoba tartozéka a rebbe fényképe.

Ez nem meggyőző válasz. Sokkal hitelesebb lett volna, ha arról számol be, hogy – sokak szerint Európa legnagyobb zsinagógájában – az általa kezelt Dohány utcai templomban – mily nagy mennyiségű emberarcú ábrázolás van. Ha pedig nincs – és nincs –, akkor talán azt kellett volna mondani, hogy ugyan nem megbocsáthatatlan bűn(?), de nem szerencsés a zsinagóga aurájában halott emberek képei előtt vallási köntösben hódolni. Az emberarcú megjelenítés hiánya még a zsinagóga területén lévő, a holokausztnak emléket állító, fát mintázó fémalkotás esetében is érvényesül. (A zsidó vallási érzékenységet több nagyszerű holokauszt-emlékmű is tiszteli, így például a budapesti Duna-parton található emlékhely, amely elhagyott cipőkkel utal a megöltekre, vagy a berlini emlékmű, amely kőtömbök sorával fejezi ki a mondandóját. Ezekben az esetekben is hiányzik az emberábrázolás.)

Egyetértés van köztünk a tekintetben, miszerint aki kitért, tehát adott esetben felvette a kereszténységet, vallási értelemben nem tekinthető zsidónak. A Frölich által interpretált neológ álláspont tehát elfogadja, hogy a kikeresztelkedett személy vallási értelemben nem zsidó. De ehhez hozzátesz még valamit: a „kitértek a zsidó vallásból tértek ki, azt hagyták oda, nem pedig a zsidó gyökereket vágták el.” Ezek után a haláchára hivatkozva azt írja, hogy az illető „zsidó mivolta nem kérdőjeleződik meg. Bármit tesz is, Izrael gyermeke marad, aki annak született.” Majd ebbéli véleményét megerősítendő egy más szerzőtől hoz idézetet: „aki zsidó testbe született, az bármit tesz, a teste zsidó marad.” Aki tehát zsidónak született, az örökre zsidó marad – ha akarja, ha nem.

Mint eredeti cikkemben írtam, a zsidó vallás különféle irányzatai nem egyformán viszonyulnak a kitéréshez. Ezt válaszában Frölich is megerősíti. Az ortodoxia a kitértet is zsidónak tartja, az úgynevezett reformirányzat pedig egyértelműen nem tartja zsidónak az ilyen embert. A reformirányzat álláspontjához felidézem egy másik rabbi, Joshua Strom véleményét: „But for as long as the person has accepted Jesus or any deity other than the Eternal as their God, that person would not be considered Jewish.” Magyarul: „De addig, amíg az adott személy Jézust vagy bármely más istenséget fogadja el Isteneként, nem az Örökkévalót, az adott személy nem tekinthető zsidónak.”. (Hasonlóan ítéli ezt meg az úgynevezett konzervatív irányzat is, amely szerint az, aki egészében tagadja a Tórát, nem zsidó. A kereszténység felvétele pedig egyértelműen a Tóra tagadása.)

Örömömre szolgált volna, ha a főrabbi viszonyul az általam említett, kereszténynek kitért Dániel szerzetes esetéhez, aki származására hivatkozott, és nem kapta meg az izraeli hazatérési törvényben megfogalmazott, minden zsidónak kijáró állampolgárságot – pontosan azért, mert kitért. A választott identitás felülírta a származást. Az izraeli állami felfogásban a származás akkor válik perdöntővé, ha judaisztikus – vagy legalábbis a judaizmust nem nyíltan megtagadó – identitás is társul hozzá. Úgy látszik, hogy Izraelben – ahol az állam lényeges részét képezi a vallás – ezt másként látják, mint a Dohány utcában; Izrael Államban nem tartják Izrael fiának a kitértet.

Erre írtam én azt eredeti írásomban, hogy a vallási szabályok értelmezését a különféle irányzatok játsszák le egymás között.

Mint a fentiekből is kiderül, a haláchának is többféle értelmezése lehetséges. A főrabbi által adott értelmezés közelebb áll az ortodox, mint a reformzsidó felfogáshoz – úgy látszik, ezt hívják neológiának.

S most vizsgáljuk meg, mit jelenthet az immár judaizmus szellemi tartalma nélküli „zsidó gyökerek” kifejezés. Akárhogy is nézem, csak a származást, a „vérvonalat” jelentheti; azt, amit az ember szüleitől örököl, s amin nem tud változtatni.

Ha eddig tartana az érvelés, akkor teljesen egyet is értenénk, hiszen én is azt gondolom, hogy mindenkinek van származása, amely nem az akaratától függ; a származás az ember élettörténetének elidegeníthetetlen része.

A kérdés az, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk a származásnak. Úgy véljük-e, hogy a származás ténye mindent felülíró, mindent átható jelentőségű, vagy azt gondoljuk, hogy a származás adott, de nem írja felül az ember szabad identitásválasztását.

A főrabbi további okfejtése egyértelműen azt jelzi, hogy ő a haláchát úgy értelmezi, miszerint az ember szabad akaratából bármit is tesz, a származása örökre meghatározza; pontosabban szólva a származása határozza meg mindörökké. Aki zsidónak születik, az Izrael gyermeke marad; aki zsidó testbe született, az bármit tesz, a teste zsidó marad.

A főrabbi logikáját követve szinte érthetetlen, hogy a Mazsihisz adománykérő kampányában miért nem Jézus Krisztussal reklámozza magát. Igaz, hogy ő a kereszténység kulcsfigurája, de hát zsidó testbe született és bármit is tett, a teste zsidó maradt. Egy Jézus Krisztussal operáló zsidó vallási kampány nyilván nagy hazai és nemzetközi feltűnést keltene, amely akár fokozhatná is az adományozási kedvet. Ehhez persze figyelmen kívül kellene hagyni a keresztény identitást, ami – lássuk be – szürreális lenne.

De innentől persze egyéb csintalan kérdések is felmerülnek. Miben áll a test zsidósága? Attól zsidó a test, hogy több vagy kevesebb keze, lába, feje van, mint a nem zsidó testnek? Ha van külön zsidó test, akkor nyilván van külön anatómiai atlasz is a zsidók számára, tehát vélhetően az orvosképzésben forgalomban lehet „A zsidó test anatómiai atlasza” című könyv. Vagy mégsem? Nem sorolnám tovább a lehetséges és egyre ízléstelenebb kérdéseket. Mindössze arra kívánok utalni, hogy ez a megközelítés, a haláchának ez a fajta értelmezése – szemben más értelmezésekkel – vészesen közel került a fajelmélet világához. Ha a főrabbi egy pillanatra kívülről nézné a saját érvelését, bizonyára érzékelné, hogy a fajelmélet zsidóellenes tombolása után hetven évvel egy rabbi szájából mindez kellő mértéktartás nélkül abszurd, illetve frivol.

Visszatérve az általam eredetileg kritizált installáció-halmazra: ennek jelszava az, hogy „Tetteink minősítsenek!”. A főrabbi logikája szerint Radnóti Miklós, Szerb Antal, báró tolcsvai Korányi Frigyes azért kaphat itt szerepet, mert a „testük zsidó”. A három említett személy önmagát nem vallotta zsidónak, és kötve hiszem, hogy – megint csak a főrabbi logikájában – „zsidó testük” miatt lenne okunk tisztelni őket. Nem a testüket tarthatjuk nagyra, hanem a teljesítményüket. A teljesítmény pedig itt alapvetően szellemi jellegű – lett légyen szó költőről, irodalomtörténészről vagy orvosprofesszorról. Nem a testük, hanem a teljesítményük teremti meg a kapcsolatukat velünk. Nem a biologikumuk, hanem az intellektusuk fontos a számunkra.

A kizárólagos származási megközelítés – paradox módon – csak akkor lett volna igazolható, ha a holokausztban elpusztított jeles személyiségekről emlékeznek meg. De – szándéka szerint – az adott „kiállításban” nem a nácik népirtássá fajuló fajelméleti világképéről van szó, hanem arról, hogy egy zsidó vallási közösség a saját értékrendje alapján kívánja önmagát, önmaga múltbéli, szekuláris reprezentációját felmutatni, arra ösztönözve mindenkit, hogy adja nekik azt az adószázalékot, amelyet egyházi célra lehet fordítani.

Frölich Róbert főrabbi megnyilatkozását köszönöm. Válasza számomra nem meggyőző; a második parancsolat esetében pedig hiteltelennek látom. Az ő vallási értelmező írása nyomán a Mazsihisz kizárólagos származási megközelítését továbbra sem látom igazoltnak. Egészen pontosan: igazolhatatlannak tartom. Megítélésem szerint senki, semmilyen jogcímen nem teheti meg azt, hogy halott – éppen ezért válaszképtelen – emberek szabadon választott identitását utólag felülírja. Értelmezni lehet és kell őket, de önként vállalt önazonosságukat nem vonhatjuk kétségbe. Ha a származás mindent felülíró logikáját követjük, akkor – akaratlanul, szándékaink ellenére, fordított előjellel – visszaigazoljuk a visszaigazolhatatlant.

De bízom abban, hogy akik ezt a kampányakciót létrehozták és bármilyen módon igazolni kívánják, képesek az önkorrekcióra. Erre már hetven éve közel félmillió ok ösztönözheti őket.

*

Kapcsolódó cikk: Frölich Róbert: Örökre zsidó!

A vélemény rovat cikkei nem feltétlenül esnek egybe a szerkesztőség álláspontjával.