Zsidóság és testnevelés a Soá előtt és után

A zsidóság és a testedzés kapcsolatának problémáját többfajta mítosz és félreértés terheli. E szűk keretek közé szorított tanulmány ezeknek tisztázásához hivatott hozzájárulni.

Mindenekelőtt meg kell különböztetni a modernizálódó zsidóság gyorsan növekvő részvételét az élsportban egyrészt, a kötelező iskolai testneveléshez való hozzáállását másrészt. Míg az előzőben sikerei már a hazai sportpiac 19. század végi intézményes megszervezése óta mindmáig egyre látványosabbak, az elitiskolázásban való gyorsan növekvő, majd a ‘keresztény kurzus’ alatt mesterségesen visszafogott részvételét inkább ezzel ellenkező tendenciák kísérték. Mindkettő összefüggött az ‘asszimilációs’ magatartás-stratégiák helyzetileg változó érvényesülési lehetőségeivel.

Az élsport a zsidótörvények koráig majdnem tisztán szabadversenyen alapuló területe volt a zsidók és nemzsidók közötti szimbolikus kompetíciónak, főképp a nagyvárosi polgárságban és értelmiségben. Itt az eredmény forrása „kizárólag az egyéni érdem”, az 1929-es Magyar Zsidó Lexikon (67.o.) megfogalmazásában. A kezdeti nehézségek után a 20. század elejétől a magyar sportegyesületekben nem érvényesült jelentősebb diszkrimináció vagy elkülönülés. Budapesten is csak egy kifejezetten ‘zsidó’ egylet alakult a Lexikon szerint. Az élsportban való egyre markánsabb zsidó túlképviseltségnek[1] a fizikai önképzés és a kollektív öndistinkció mellett fontos hozama volt a zsidó elit társadalmi integrációjában. A sportsikerek hozta nemzeti dicsőséghez való hozzájárulás megerősítette az érintettek magyarságtudatát és – akarva – nem akarva – a zsidóság külső megítélését a nemzeti elit kiemelkedően értékes eleme gyanánt. Az idézett forrás nem rejti véka alá, hogy az elitsportban való kitűnőség segített „rácáfolni arra az elfogult teóriára, amely a zsidók testi satnyaságát, fizikai teljesítményre való alkalmatlanságát igyekezett bizonyítani”. (uo. 803. o.) Márpedig ez a sztereotípia súlyos múlttal bír a hazai közhiedelmek és politikai ideológiák történetében.[2] Ráadásul volt is valamelyes társadalomtörténelmi valóságalapja, mivel a diaszpóra zsidóságának hozott kultúrájából hiányzott a testi erőkifejtés, a fizikai erőszak, a férfiasság agresszív kiélése vagy a katonai erények presztízse, melyek így vagy úgy értelmet adhattak a testedzésnek. Ennek kultusza kizárólag a modernizáció és az asszimiláció terméke volt.

A tévhitek cáfolása végett a Lexikon tucatnyi oldalt szentel a zsidók szereplésének az élsportban, külön cikkekkel az atlétikáról. a birkózásról, a futballról, a kerékpározásról, az úszásról, a tornáról és a vívásról. A zsidó sportolók érdeklődése tehát a populáris csapatjátéktól a kifejezetten ‘úri’ sportágakig terjedt – mint amilyen a nemesi férfierényt kifejező vívás. Ez utóbbi nyilvánvalóan összefüggött a diplomás zsidóság honi párbajképességével és (statisztikailag is igazoltan) kiemelkedő párbajozási kedvével.  A Lexikonban név szerint felidézett másfélszáz zsidó élsportoló többsége (52 %) egyébként magyar nevet viselt, ami kutatásaim szerint a legmagasabb arányú a nevesítve azonosítható korabeli zsidó elitkategóriákban. Ez is szolgálhat illusztrálására az elitsportban való jeleskedés és a nemzeti asszimiláció kapcsolatához.

Másként alakult a zsidó fiatalság iskolai helyzete a testnevelésben. Itt is volt természetesen egy virtuális versenyhelyzet, de ez több szempontból sem biztosított egyenlő esélyt zsidóknak és nem zsidóknak. Az előbbiek többségileg mindig többé-kevésbé kültagoknak számítottak a középiskolák közönségében. Vagy úgy, mint másvallásúak az egyházi iskolákban 1919 előtt (még akkor is, ha ez nem járt intézményes megkülönböztetéssel), vagy mint publikus stigmatizáció részesei a ‘keresztény kurzus’ alatt, vagy mint ‘alkulturális kültagok’, amennyiben sokszor az iskolai mobilitás haszonélvezői gyanánt eredetileg (1919 előtt többségileg) ‘latinos’ műveltséggel nem bíró családoktól, leginkább kispolgári miliőből származtak. Ha a zsidó férfiak hagyományaikban nagy súllyal szereplő szellemi erőkifejtés szokásrendjét és igényét (‘lernen’) hasznosíthatták a főbb gimnáziumi tárgyak elsajátításában, a tornaórán nem ez volt a helyzet. E mellett asszimilációs életstratégiájukban szintén fontosabbak voltak a keresztény középosztály műveltség-ideáljának (magyar, latin, német, történelem, matematika) megfelelő, a gimnázium hivatalos értékrendjében domináns és egyben az egyetemi képesítés felé vezető ‘szellemi befektetések’, mint az ilyes haszonnal nemigen kecsegtető jó tornajegy. Így 1945 előtt a zsidó gimnazisták hajlamosak voltak elhanyagolni a testnevelést, miközben maximálisan teljesítettek a szellemi tárgyakban.

A zsidó és az összes fiú és lány érettségiző jegyátlagai tornából és a fő szellemi tárgyakból* a budapesti születésűek elkülönítésével (1920-1948)**

 

Fiúk Magyarországon	tornajegyek átlaga		1919-37	1938-44	1945-49
		zsidók	2,00	1,91	1,53
		együtt	1,75	1,56	1,54
Fiúk Budapestről	tornajegyek átlaga
		zsidók	1,89	1,74	1,57
		együtt	1,66	1,48	1,57
Lányok Magyarországon	tornajegyek átlaga
		zsidók	1,29	1,69	1,57
		együtt	1,32	1,50	1,66
Lányok Budapestről	tornajegyek átlaga
		zsidók	1,25	1,60	1,61
		együtt	1,21	1,44	1,51
Fiúk Magyarországon	szellemi tárgyak átlaga
		zsidók	2,23	2,10	1,98
		együtt	2,35	2,32	2,28
Fiúk Budapestről	szellemi tárgyak átlaga
		zsidók	2,35	2,04	2,05
		együtt	2,48	2,22	2,24
Lányok Magyarországon	szellemi tárgyak átlaga
		zsidók	1,93	1,92	1,80
		együtt	2,03	2,00	2,07
Lányok Budapestről	szellemi tárgyak átlaga
		zsidók	1,94	1,93	1,86
		együtt	1,92	1,93	2,00

• Magyar, német, történelem, latin, fizika, matematika.

** Forrás : az Európai Kutatási Tanács ELITES08 (2008-2013) programjának eredményeiből Nagy Péter Tibor és a szerző vezetése alatt.: teljeskörű országos prozopográfiai minta az összes fellelhető beiratkozási anyakönyv feldolgozásával.

Megjegyzés : a korabeli 1 (jeles) – 4 (elégtelen) skálán az alacsonyabb jegyátlag jobb, a magasabb rosszabb minősítésre utal !

Ezt a helyzetet pontosan illusztrálja a táblázat Soá előtti része. A szellemi tárgyakban a jegyek különbségei mindig a zsidó diákság fölényét mutatják, különösen a fiúknál, míg jegyátlagaik a testnevelési órákon társaikéinál rendre sokkal gyengébbnek bizonyultak. Ezeknek a szisztematikus és egyes részleteiben – például a fiúk és a lányok vagy budapesti és az országos adatok közötti összehasonlításban – igen érdekes eltéréseknek részletesebb elemzéséhez itt nincs helyünk. Egyedül a vészkorszakkal majd a felszabadulással járó fordulatot vehetjük közelebbről górcső alá.

1938-1943-ban a zsidók tornajegyei még a korábbi szintjeikhez képest is mélyrepülésben vannak. Ennek többfajta körülménye mögött a tanúvallomások szerint legnagyobb súllyal a (nem ritkán leszerelt, első világháborús katonatisztekből átvedlett) tornatanárok antiszemitizmusa eshetett latba. Erről az irodalomban nem ritkán esik említés. Ennek az antiszemitizmusnak a zsidótörvények éveiben azonban nem csak a nácizmus inspirálta hivatalos zsidóellenesség képezte fő referenciáját, azaz egyfajta máskor is érvényesülő politikai konformizmus. Mint a bevezetőben tárgyaltuk, a zsidógyűlölet fogalomtárában régóta szerepelt a testileg alulfejlett, ’nőies’ zsidó sztereotípiája, aki értelemszerűen katonának sem való. Ennek a háborús években különös – mintegy önmegvalósító próféciai státuszt – kölcsönzött a zsidó fiatalok kizárása a fegyveres katonai szolgálatból, de még azokból a paramilitáris nevelési, szocializációs és képzési formákból is – mint a cserkészet vagy a leventeség – amelyek a testi készségek fejlesztésére voltak beállítva. A tornában való jeleskedés ebben a történelmi helyzetben a katonai erények átvételének s a fiúknál a férfiasság egyfajta kiélésének igazolásául is szolgált. Ezt a habitust azonban a náci felfogással egyre jobban azonosuló kései keresztény kurzus elképzelés-rendszere a keresztény fiataloknak tartotta fenn. Sok kurzuslovag tornatanár számára így megengedhetetlennek tűnt, hogy zsidó diákjaik a keresztényekhez hasonlóan jó tornajeggyel zárják le tanulmányaikat.

Ugyanezek a testhasználati gyakorlatban megvalósuló beállítottságok ráadásul a zsidó diákok egy részében eleve negatív reakciókat válthattak ki, nem ritkán kifejezett viszolygást. Ha a legjobb tornászok között feltűnően sokan nyilas érzelműek, s ők ezt nem átallják zsidó társaikkal szemben verbális vagy fizikai erőszakkal kifejezni, érthető, hogy ez visszatarthatta az utóbbiakat attól, hogy különösképp törekedjenek az előbbiek mintájára jó tornatermi teljesítményre. Egyébként sem tudtak volna ellenállni annak, hogy a tornatanárok esetenként önkényesen leminősítsék eredményeiket. A jegyek a tanárok egyéni beállítottsága szerinti manipulálása része egy olyan osztályozási rendszernek, ahol az erre vonatkozó döntések az érintett tanár, illetve – főképp bizonytalanság esetén – a tanári kar felelősségét képezi. A gimnáziumokban korábban (és később is) előfordult a tornajegy informális feljavítása, ha erre egy egyébként érdemesnek ítélt eminens diák esetében szükség mutatkozott (’nehogy elrontsa a bizonyítványát’). Ez különösen az érettségiző osztályoknál volt bevett úzus ebből az érettségin nem szereplő melléktárgyból. A zsidótörvények korában ezt a kvázi szokásjogot a tanári karok zsidó diákjaik előnyére azonban nemigen juttathatták érvényre a közületi vagy keresztény gimnáziumokban, hatóságaikkal vagy nyilas érzelmű kollégákkal szemben.

Mindezeknek a hatásoknak összesített eredményét azonban adataink valószínűleg pontatlanul tükrözik, részben alábecsülik, mégpedig legalább két okból.

Egyrészt, az átlagjegyekben megnyilvánuló leminősítés a továbbra is állami és más középiskola padjait koptató zsidó diákok esetében bizonyíthatóan sokkal súlyosabb lehetett, hiszen a tornajegyek táblázatunkban mért összesítésében a zsidó gimnáziumok tanulóié is beleszámítottak, melyekbe a korabeli zsidó diákságnak immár közel fele járt az 1940-es években, miután a nem zsidó gimnáziumok induló osztályaiban 1939 óta drasztikus numerus clausus-t alkalmaztak. Azt nem kell bizonyítani, hogy a zsidó gimnáziumban nem lehetett antiszemita diszkrimináció.

Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy a zsidóellenes hisztériára a zsidóság leginkább elvilágiasodott és a ’nemzeti asszimilációban’ is legerősebben bízó és részt vevő részlegeiben sok család ’kitéréssel’ válaszolt. Ez különösen Budapesten volt így, talán leginkább érintve a neológ hátterű középosztály középiskolába járó gyermekeit. A habitusukban továbbra is többé-kevésbé zsidó – és környezetük által még sokáig annak is tekintett (’kitért zsidó’) – gimnazisták nem kis (becslésszerűen az összes közel harmadát kitevő) hányada már a statisztikailag ’keresztény’ diákságba volt besorolva. Így a maradék felekezetileg izraelita tanulók átlagjegye tornából a viszonylag kevésbé asszimilált, az agresszív virilitás és testkultusz ’goj tempóját’ kevésbé átvevő zsidó fiatalok sportteljesítményeinek iskolai minősítését adta vissza. Ez a tény valamelyest szélesíthette az eltérést a zsidó és többségében ’őskeresztény’ diákság statisztikailag mért átlagjegyei között.

A Soá traumája után annál látványosabb a zsidók tornajegyeinek felértékelődése. A zsidó diákok ekkor már kimutathatóan az átlagos teljesítményt nyújtották, illetve ilyen minősítést nyertek. Megállapítható, hogy a Soá túlélőinél láthatóan egyszerre szűnt meg (vagy volt legalább megszűnőben) a kizárólagosan ’szellemi’ teljesítmények kultusza, és az őket sújtó negatív megkülönböztetés. Nemcsak a zsidóellenes diszkrimináció törvényes felszámolásáról lehetett ugyanis szó, hanem egy ismét csak többtényezős helyzetváltásról.

A korábban zsidóellenes osztályozó gyakorlatot folytató tornatanárok – amennyiben a pályán maradhattak – elképzelhetően a kommunistává átvedlett kisnyilasok mintájára még kompenzatív magatartással is igyekezhettek feledtetni a népirtó rendszerrel való korábbi cinkosságukat. Valamelyes szerepet játszhatott a zsidó tornajegy-átlagok pozitív átfordulásában a túlélő diákság már jelzett folytatólagos (bár, tudjuk, csak átmeneti, 1948 után leálló) tömörülése a fővárosi hitközségi fiú- és a lánygimnáziumban. Ez azonban nem elég a fordulat magyarázatához. Más felmérési eredmények szerint a zsidók tornajegyei ugyanis minden iskolatípusban lényegesen javultak a felszabadulás után. Ez gyakorlatilag a Soá alatti egyik évről a felszabadulás utáni másikra történt, ugyanakkor, amikor a ’keresztény’ diákságé a korábbi szinten stagnált.[3]

Ez a láthatóan csak a ‘maradék zsidó’ diákságot érintő változás nem történhetett meg egyfajta mentalitás és értékváltás, a testedzéssel való habitus-jellegű beállítódások átrendeződése nélkül. Ennek sok érintett számára intézményes keretet és ideológiai támaszt biztosított a harcos cionizmusnak már Nordau által a század elején kiadott jelszava, a ’Muskeljudentum’ kialakításának fontosságáról. Az alijára készülőknek érthetően programszerűen is szakítani kellett az egyoldalú ’szellemi’ befektetésekkel, hiszen a születő zsidó állam terve olyan ’teljes társadalom’ képzetén nyugodott, melyben a zsidók nem csak polgári és értelmiségi, hanem paraszti és kétkezi munkás funkciókat is ellátnak az új állam honvédelmi igényei mellett. Mindez fizikai képzettséget is igényelt, ugyanakkor, amikor a kollektív önmegkülönböztetés új, pozitív modelljét is magába foglalta, amennyiben felszámolta a ’gyáva’ vagy ’gyenge’ zsidó immár a maradék zsidóság közvéleményében is stigmával illetett sztereotípiáit.

Hasonló mentalitástörténelmi átállást alapozott meg e téren a felszabadulás után a sok zsidó fiatalt – érthetően – magával ragadó kommunista ideológia is. Az ehhez kapcsolódó szocialista sportkultusz mellett a testedzés immár összefügghetett az új rezsim erőszakszerveiben vállalt funkciók betöltésének szükségleteivel is. Köztudott, hogy történelmileg először nyíltak tágra 1945 után zsidók előtt a rendőrség, a hadsereg, a határőrség és persze a politikai államvédelem pályái, melyekre a belépés bizonyos fizikai erőnlétet is feltételezett. A Soá traumáját követően mindenképp felértékelődött – még a cionista vagy kommunista igazoló jövő- és pályatervektől is függetlenül – az ellenállásra való képesség és az erre való testi felkészültség, ami többek között a testépítés igényét, esetenként még konkrét harctechnikák elsajátítását is magába foglalta. A sportolás és a testedzésbeli eredmények keresése immár azért is egyre könnyebben épülhetett be a túlélő zsidóság életmódjába, szabadidő eltöltési gyakorlatába, mivel nemcsak megszűnt, de mintegy visszájára fordult a ’keresztény’ sportegyesületekben a fasizálódás korában mereven alkalmazott zsidóellenes diszkrimináció. A sportintézmények fejlesztése részét képezte az új rezsim politikai programjának a fiatalság lojalitásának megnyerése érdekében. A fordulat évében (1948) a budapesti Testnevelési Főiskolára a korábbi évek számainak dupláját meghaladó diákot vettek fel s közöttük közel felében népi kollégistákat.[4] A zsidó sportolók ezután inkább pozitív fogadtatással válhattak az államilag egyre gazdagabban dotált szocialista sportélet kedvezményezettjeivé.

De a tornában való iskolai kitűnőség mindenekfelett a zsidó modernizáció és ’asszimiláció’ újabb – 1945 után véglegesnek képzelt – fázisát jelképezte sok érintett családban. Azt, hogy a ’túlélő maradéknak’ e téren is megszűnt társadalmi különutassága.

Ez a megállapítás sem nélkülözhet azonban tragikus felhangot, hiszen mögötte a vidéki zsidóság túlnyomó részének elpusztulása húzódik.

Jegyzetek

[1] Lásd erre Andrew Handler máig érvényes összefoglalását : From the Ghetto to the Games, Boulder, 1985.

[2] L. legutóbb Bolgár Dániel, Pengébb zsidók, deltásabb keresztények. Diskurzus a zsidó testről a 19. századtól a holokausztig. in Egy polgár emlékkönyvébe, szerk. Bolgár Dániel, Fenyves Katalin, Vér Erzsébet Virág. Budapest, Kir Bt, 2018, 13-79.

[3] L tanulmányomat : Zsidó diákok a budapesti középiskolai piacon 1945 előtt és után, in Iskolák, diákok, oktatáspolitika a 19-20. században, szerk. Feitl István éd Sipos András, Budapest, Napvilág kiadó, 1996, 87. ,

[4] L. Sasfi Csaba, Szegedi Péter, A Testnevelési Főiskola diákjai, 1925-1948, in Korall 50. 2012. 107–137., különösen 132.