Zsidók Kárpátalján: a jiddis örökség

Írta: Komoróczy Szonja Ráhel - Rovat: Történelem

Hagyományos többnyelvűség

A zsidók a babyloni fogság óta felvették vándorlásaik során a környező népek nyelvét, és így alakultak ki a speciálisan zsidó nyelvek, mint például az arámi, a judeo-arab, a ladino (judezmo / judeo-spanyol) és a jiddis is. A jiddis eredetileg a 10–13. századi közép-felnémet egy dialektusának zsidó változata volt, ez terjedt el Európa-szerte, magába olvasztva a zsidók által addig használt egyéb nyelvek, illetve a környezet más nyelveinek (héber, arámi, kora-újlatin, szláv nyelvek) egyes elemeit is. A 15–16. századra a zsidók Európa jelentős részén a jiddist használták, és egészen a 19. századig a jiddis maradt a hagyományos askenázi zsidóság mindennapi beszélt nyelve.

Kárpátaljai zsidó iskola, 1938. Fotó: Margaret Bourke-White

A beszélt nyelv mellett a zsidó társadalom megőrizte az úgynevezett szent nyelvet (losn kojdes) is, és különleges becsben tartotta az azon írt irodalmat. Mint azt már a neve is mutatja, a nyelv és az irodalom szentnek számítottak. A losn kojdes volt a vallási irodalom, az ima és a tradicionális szövegközpontú tanulás tárgya és nyelve. Maga a losn kojdes kifejezés ráadásul – bár a gyakorlati életben nem nagyon tettek közöttük különbséget – valójában nem egy, hanem két nyelvet takar: a hébert és az arámit.

Így alakult ki az askenázi zsidók jellegzetes belső többnyelvűsége: több egymástól funkcionálisan elkülönülő belső nyelvet használtak. A jiddis volt a szóbeliség, a mindennapi élet nyelve, a héber és az arámi pedig a különleges becsben tartott irodalomé, illetve általában az írásbeliségé. Jiddisül mindenki tudott: jiddisül beszélgettek egymással férfiak, nők és gyerekek, jiddist használtak otthon, az utcán, a zsinagógában, a héderben és a jesivában egyaránt. Héberül mindenki tanult, olvasni tudtak, a mindennapi vallási és rituális életben mindenki használta is. Ténylegesen azonban csak a jesivák világában tanultak meg héberül és arámiul, a szent nyelv – különösen az arámi – és irodalom így csak férfiak, és közülük is csak a szűk szellemi elit számára volt érthető és hozzáférhető. A losn kojdes ennek következtében a tanultság és a tudományok nyelve és jelképe, egyben státusszimbólum is lett. Az írott, illetve nyomtatott művek jelentős része héberül és arámiul jelent meg – ez volt a rabbinikus művek nyelve még akkor is, ha az írók maguk jiddisül beszéltek. Ugyanazt a drósét például, amelyet szóban jiddisül mondott el a rabbi, már héberül írta le és héberül jelentette meg. A szent nyelven írt szent szövegek fölött is jiddisül zajlott a szóbeli vita (pilpul) a tanházban, az ekkor megfogalmazódott új értelmezések, újítások (hidusim) azonban már a szent nyelven jelentek meg. A rabbihoz szóban jiddisül fordultak halákhikus kérdéssel, ő is jiddisül válaszolt, de válaszát és okfejtését ha leírta, azt már héberül tette (responsum-irodalom).

zsidok_karpataljan_borito_nagyBelső többnyelvűségük mellett az askenázi zsidók általában tudtak valamilyen szinten a környezetük által használt nyelveken és a hivatalos államnyelven is – attól függően, hogy mindennapi életükhöz és megélhetésükhöz mire volt szükségük. Kárpátalja térségében így a zsidók általában megtanultak magyarul, ruténül, szlovákul, svábul, románul a szomszédokkal való kommunikáció és kereskedelem, németül, magyarul, majd később csehül vagy románul az államhatalom aktuális nyelve miatt.

Jiddis a dualizmus korában

A hagyományos zsidó többnyelvűség a 19. században jelentős változásokon ment keresztül Európa-szerte. A felvilágosodást és az emancipációt általában asszimiláció, akkulturáció és nyelvváltás is kísérte: a zsidók a jiddis mellett, illetve helyett egyre inkább a környezet nyelvét használták beszélt nyelvként. Nyugat-Európában, német nyelvterületeken ez a zsidó társadalom minden rétegére igaz volt, és így a jiddis ott a század második felére gyakorlatilag kihalt. Kelet-Európában azonban csak bizonyos körökben – és leginkább a városokban – ment végbe közel teljes nyelvi asszimiláció (de bizonyos szavak, kifejezések belső használatban ott is megmaradtak). Az asszimilációs folyamattal párhuzamosan ott virágzásnak indult a jiddis nyelv és kultúra is, a vallásos és a szekuláris világban egyaránt.

Magyarországon – a jiddis nyelv, illetve a zsidó kultúra szempontjából kelet és nyugat határán – különleges és összetett helyzet alakult ki a 19. század második felére. A magyar zsidó társadalom nyelvhasználata két tengely mentén változott: egyrészt földrajzi, másrészt vallási különbségek befolyásolták. Az ország nyugati részein a zsidóság általában a nyugat-európai példát követte, és először jiddisről németre váltott, majd németről magyarra. A keleti országrészeken ezzel szemben inkább a keleti, galíciai minta volt jellemző, a nyelvi konzervativizmus – a zsidók ott tehát továbbra is jobban ragaszkodtak a jiddishez. Mindezzel párhuzamosan a neológ és az asszimiláns zsidóság országszerte a magyarosodást szorgalmazta, míg az orthodoxok általában ellenezték az akkulturációt és a nyelvi asszimilációt, vagyis a váltást németre, illetve magyarra.

Irodalmi visszaemlékezésekből és beszámolókból általában az derül ki, hogy a 19. század végén jiddis volt a domináns nyelv Kárpátalja térségében: „Máramaros az egykori Magyarország legnagyobb jiddis központja… Olyan hely, ahol jiddisül beszélnek, ahol a szavakat jiddisül rágják meg, ahol jiddisül áldanak és jiddisül átkoznak, jiddisül kereskednek és jiddisül üzletelnek, ahol az ember egész életét jiddisül éli le.” „Jiddisül beszélnek, jiddisül gondolkodnak. […] Senki nem magyarosodott, és nem szólítják egymást úgy, hogy Herr vagy Frau. Jiddis néven szólítják egymást. Minden jiddisül van: a ház, az utca, a falu, a hegyek és a városok.”

[Hercl Apsan, Besz Jiszroel: Vizsnicer rebesz hojf (Sziget, 1939), p. 5, ill. Jehuda Jekutiel Grünwald, Tojznt jor jidis lebn in Ungarn (New York, 1945), p. 230.]

A magyar orthodoxia vezetői közelről láthatták a társadalmi, vallási és nyelvi változásokat az ország nyugati és keleti felében, sőt általában Nyugat-Európában és Kelet-Európában is, és mindazt ők úgy értelmezték, hogy a nyelvi asszimiláció az egyértelmű és közvetlen kiváltó oka a vallási reformoknak és a kulturális asszimilációnak. Következésképpen, egyedülállóan szigorúan léptek fel a nyelvi asszimiláció ellen. 1865-ben a térség orthodox rabbijai összeültek Nagymihályban, hogy együttesen harcoljanak a reform és az asszimiláció ellen; a nagymihályi rabbigyűlés híres-hírhedt határozatát több befolyásos kárpátaljai rabbi is aláírta. A határozat tíz pontja közül az első és legfontosabb pont a nem-zsidó nyelvek használatát tiltja:

„Tilos zsinagógai beszédet tartani a népek nyelvén [pl. németül vagy magyarul], és tilos a népek nyelvén mondott beszédet hallgatni. Ennek következtében minden zsidó, aki azt hallja, hogy a rabbi, vagy bárki más nem-zsidó nyelven mond beszédet, köteles elhagyni a zsinagógát és kimenni. A szónoknak a zsidó nyelven kell prédikálnia, amelyet ebben az országban a kóser zsidók beszélnek.”[1]

Ennek megfelelően a 19. század során Kárpátalján továbbra is elsősorban a jiddis maradt a mindennapi beszélt nyelv. A jiddisnek jellegzetes helyi dialektusa alakult ki. A kárpátaljai jiddis különbözött a magyar zsidók által használt egyéb jiddis dialektusoktól, leginkább azért, mert míg Nyugat-Magyarországon – ahol a zsidóság Morvaországból és Ausztriából származott – a nyugati jiddis dialektus volt jellemző, Kárpátalján és környékén pedig a keleti, és azon belül is a galíciai jiddis. Ennek az eltérő jiddis dialektusnak köszönhető, hogy a kárpátaljai zsidókat a többi magyar zsidó „fin”-eknek, „finák”-oknak nevezte: ők nem azt mondták, hogy „fun”, ahogy az a nyugat-magyarországi jiddisben vagy a sztenderd jiddisben van, és nem is azt, hogy „von”, mint németül, hanem hogy „fin”. A tágabb térség (Galícia, Románia, Bukovina) szintén keleti jiddis dialektusaitól pedig leginkább szókincsében, idiomatikus kifejezéseiben, magyar jövevényszavaiban tért el a kárpátaljai jiddis, amit ennek megfelelően ők ingeris jidis-nek [magyar jiddis] hívnak.

A kárpátaljai jiddis nyelvi különbözőségét feldolgozta Kertész Imre Sorstalanság című regényében, ahol a főszereplő, Köves Gyuri, aki egyébként átlagos budapesti fiú, a táborban megismerkedik a keleti jiddist beszélő kárpátaljai zsidókkal:

„Arról a furaforma társaságról, testületről, fajzatról vagy miképp is hívjam […] Citrom Banditól tudtam meg többet. Tőle hallottam azt is, hogy »finneknek« mondjuk őket. De csakugyan, ha kérded tőlük, honnan valósiak, azt felelik – ha ugyan méltónak találnak rá egyáltalában –, hogy »fin Minkács« például, amin Munkácsot értik; vagy: »fin Sadarada«, s ez meg például – ki kell találni: – Sátoraljaújhely.”

[Kertész Imre, Sorstalanság (Budapest: Századvég, 1992 [1975]), p. 113.]

Kárpátaljai falu

Kárpátaljai falu, 1938. Fotó: Margaret Bourke-White

Kárpátalja térségében a rabbik nem csak egyszerűen ellenezték a nyelvi asszimilációt, hanem minden eszközzel fel is léptek kifejezetten a jiddis védelméért. A jiddis nyelv számukra fontos ideológiai szerepet nyert: védőbástya lett az asszimiláció elleni harcban. A héber és az arámi mellett szinte szent nyelvként kezelték a jiddist is, és kötelezővé tették megőrzését és ápolását. Ez a jelenség egyedülálló volt egész Európában, és ennek köszönhető, hogy mára világszerte leginkább a térségből származó, magyar ultraorthodox, haszid közösségekben maradt meg a jiddis nyelv mint élő, mindennapi nyelv. Észak-Jeruzsálemben és a Mea Searim negyedben, Bnei Brakban, Brooklyn Williamsburgh és Boro Park negyedeiben, a londoni Stamford Hillen, Antwerpenben többek között huszti, szigeti, velsővisói munkácsi közösségek tagjai, a szatmári, szigeti, szaploncai, koszovi, vizsnici rebék hívei beszélnek jiddisül. Rabbijaik generációi harcoltak, és harcolnak a mai napig a jiddis nyelv megőrzéséért, a nyelvi asszimiláció megakadályozásáért, ellenzik az angol, illetve Izraelben a modern héber használatát – a jiddis feladása számukra a mai napig egyenlő lenne a világi kultúra befogadásával.

Míg Magyarország többi részén a századfordulóra megszűnt a hagyományos zsidó többnyelvűség, ahogy általában az askenázi zsidóság körében is a vészkorszak után fokozatosan, a kárpátaljai zsidó közösségek továbbra is többnyelvűek maradtak. A dualizmus korában és a két világháború között jelentősen megváltozott, eltolódott ugyan a különböző nyelvek szerepe és státusza, de a kárpátaljai zsidók generációkon át használtak továbbra is több nyelvet egymás között és a külvilággal egyaránt. A losn kojdes változatlanul a vallásos tanulás és műveltség nyelve maradt, de a héber a cionizmus és a héber gimnáziumok hatására új, világi szerepet is kapott. Jiddisül már csak a hagyományőrző rétegek beszéltek mindennapi szinten, viszont jiddis lett a sajtó, esetenként a világi szépirodalom nyelve is. A magyar is a sajtó és az irodalom nyelve volt, a nők körében még vallásos körökben is; a szekuláris iskolák, és így az ott tanuló diákok nyelve héber, magyar és cseh lett; az állam és a hatalom nyelve pedig változóan német, magyar, cseh, orosz, ukrán, illetve héber vagy angol volt. A korábbi státusz- és funkcióbeli különbségek mellett az egyes nyelveknek gyakran emocionális és szociokulturális jelentése is volt: a jiddis a hagyományhoz és a valláshoz való kötődést jelentette, a német a Monarchia iránti nosztalgiát, a magyar az asszimilációt, a cseh, illetve később az ukrán és az orosz a gyors adaptivitást, a héber és az angol pedig az egységes nyelv és az egyedi háttér feladását, az otthonra lelést.

Részlet a könyvhétre az Aposztróf kiadónál megjelenő Zsidók Kárpátalján. Történelem és örökség című könyvből. Szerkesztők: Bányai Viktória, Fedinec Csilla, Komoróczy Szonja Ráhel.

[1]      Az idézet fordítása a következő facsimile alapján készült: Jacob Katz, Ha-kera se-lo nitaha: Prisat ha-ortodokszim mi-klal ha-kehilot be-Hungaria u-ve-Germania (Jeruzsálem: Zalman Shazar, 1995), p. 94.

támogatás