„Van egy álmom”

Anyámék az üszkös budapesti romokon kezdték újra az életüket.

Ami a mi életünket illeti, hát az sem volt sima menet. Gyerekkoromban átéltünk egy forradalmat, amit egy „igaz jóbarát” alaposan levert, viszont a sors kegyes volt hozzánk, és legalább megúsztuk háború nélkül. Vajon a mi gyerekeink megússzák? Fogalmam sincs, csak remélhetem.

A huszadik század közepe táján Európában különösen cudar idők jártak. Azóta néha-néha akadt pár nyugodt év, de előbb-utóbb mindig közénk pottyant valahonnan egy újabb gaz elnyomó, aki ellen alaposan fel lehetett — sőt, ma is fel lehet — lázadni. Noch dazu (sőt mi több), az aktuális diktátort mindig meg kell dönteni. Ezekkel a rendkívül fontos dolgokkal aztán el lehet bíbelődni jó pár évet, és rámehet erre akár egy egész élet.

És, hogy milyen a jelen?

Meglehetősen zavaros. Való igaz, a jövő sem kecsegtet túl sok jóval. A világ fenekestül felfordult. A zsigereimben érzem, hogy valami nagy változás közeleg. Régen is riogattak a világvégével, kicsit ugyan szorongtunk, de valahogy sosem akart az a csúnya világvége eljönni, és így hamar feledésbe merültek a sötét jóslatok.

Az utóbbi időben azonban történt valami nyugtalanító, amire fel kellett kapnom a fejem. A kétezres évek elején ránk köszöntött a digitális forradalom, ami alig több mint 20 év alatt, a szemünk láttára söpörte el a könyv évezredes kultúráját. Nem gondoltuk, hogy ez még csak a kezdet, mert fel sem ocsúdhattunk, és máris ránk robbant a mesterséges intelligencia. És az emberiség szinte egyik pillanatról a másikra birtokba vette, pont úgy mint, egy használati tárgyat. Úgy látom — bár ne lenne igazam —, hogy ez volt az a pillanat, amikor kinyílt Pandora szelencéje. És azt, amit kiszabadítottunk, többé már nem lehet visszazárni.

Mi jut erről eszembe?

Anno, a hatvanas évek elején, amikor két atomhatalom nézett farkasszemet egymással Kuba partjainál, tapintható közelségbe került egy atomháború kitörése. Nagy nehezen, mondhatni az utolsó pillanatban sikerült elásni a csatabárdot. Nem mondom, hogy túl mélyre, de azóta is ott pihen.

Az elmúlt több mint fél évszázad során azonban szépen megszaporodott az atomfegyverrel rendelkező országok száma, és beláthatatlan, mikor pattan el valamelyik barom agya, hogy nekikezdjen atomháborúzni. Azt mindenkinek tudnia kell, ha ez bekövetkezik, a pokolból már nincs visszaút.

Na, de a holnap gondja legyen a holnapé, elég gond van itt a mával is.

Itt van például a szomszédunkban dúló háború. Egy országot egyik napról a másikra lerohanta a testvére. Lassan három év óta folyamatos a gyilkolászás. Igazságos békéről álmodni sem lehet, mert az agresszor — nevén nevezve: Oroszország — a világ egyik leghatalmasabb hadseregével rendelkezik, ráadásul az ENSZ egyik alapítója, a Biztonsági Tanács állandó tagja. A megtámadott országról sem lehet elmondani, hogy ma született bárányként bánt a területén élő kisebbségekkel, de ebben az esetben ő az áldozat.  Meg kellene védeni, de Európa ehhez kevés, szövetségese, Amerika messze van, és nem áll érdekében Oroszországgal konfrontálódni.

Azóta valamiféle csodára várunk,

talán egy angyalra, aki tőlem akár egy hetvennyolc éves szőke királyfi is lehet, aki egy mesébe illő fordulat segítségével elhallgattatja a fegyvereket. Gyanút kelthetek a véleményemmel, de úgy gondolom, hogy minden látszat ellenére az érdekellentéteket el fogják simítani – csúnya kifejezést használva –, a konfliktus le lesz bizniszelve.  A végeredmény borítékolható, Ukrajnának fájni fog. Területeket fog veszíteni, ez lesz a béke ára.

Azonban tudnunk kell, hogy ez nemcsak Ukrajnának fog fájni, hanem ez a demokratikus világ veresége is lesz egyúttal. Szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy egy nagyhatalmak által aláírt és deklarált szerződés csupán egy papírfecni, ami semmit sem ér.

Megjegyzem, fotográfusi pályafutásom egyik kiemelkedő eseménye volt, hogy 1994. december 5-én jelen lehettem a Budapesti Memorandum politikai nyilatkozat aláírásánál, és lefényképezhettem az ünnepi aktust. Mindenki mindenkivel kezet rázott, ennél ünnepélyesebb ceremóniát el sem lehet képzelni, de ezt most inkább hagyjuk.

Amúgy az oroszok is alaposan rá fognak fizetni erre a pirruszi győzelemre. Ezer milliárdokat pocsékoltak el a felesleges háborúban, miközben a jelenben zajló öldöklő digitális versenyben behozhatatlan hátrányba kerülnek.

Az orosz-ukrán testvérháborúval egyidejűleg a Közel-Keleten egy másik véres háború zajlik, Izrael és a harcos iszlám között. A nyílt háború mellett a háttérben is hatalmas küzdelem folyik. Valójában a nyugati demokráciák, illetve Izrael konfliktusa az iszlám terrorizmussal már hosszú évtizedek óta tart. Nem kompromisszumok által feloldható érdekek ütköznek egymással, hanem az ősi iszlám törzsi kultúra vív ádáz harcot, hogy megsemmisítsen egy tőle eltérő és számára gyűlöletes, párhuzamosan létező másik kultúrát. A konszenzus, az elfogadás és az egymás melletti békés létezés az ő világukban ismeretlen fogalmak. Az ellenséget el kell pusztítani, ehhez minden eszköz megengedett. Az egyik front eddig alig volt látható, mert az iszlám, a harcos mivoltát eltitkolva fokozatosan beszivárgott, sőt beépült a nyugati demokráciákba, legfőképp Európába, és hídfőállásokat épített ki. Sokan érzékelik a fenyegetést, de a nyugati demokráciák vezetői még nem hajlandóak szembenézni az egyre növekvő fenyegetéssel.

A Közel-Keleten viszont más a helyzet, mivel ez ősi terep az iszlám számára, ahol otthon van, és nyílt sisakkal támadhat. 1948. május 14-e történelmi pillanat, Izrael Állam megszületésének a dátuma. Ettől a naptól kezdve a harcos iszlám el akarja pusztítani a számukra „idegen testet”, a Közel-Kelet egyetlen demokráciáját, Izraelt. Évtizedeken keresztül hol háborúkkal, hol szörnyű terrorcselekményekkel próbált fogást találni a zsidó államon.

2023. október 7-én olyan, ép ésszel fel nem fogható szörnyűségek történtek, amelyek a második világháború náci cselekményeihez voltak hasonlíthatóak.

A Hamasz terrorszervezet átlépett egy határt. Izrael nem tehetett mást, válaszként hadat üzent. Ki kellett jelölnie a célt: addig harcol, amíg a túszokat vissza nem szerzi, és a Hamasz terrorszervezetet gyökerestől el nem pusztítja.

A harcos iszlám felsorakozott a Hamasz terrorszervezet mögé. Fő képviselője Irán, a hosszú évek óta tartó alattomos proxy-háború homályából kilépett, és megtámadta Izraelt. És kikkel kellett háborúznia Izraelnek? Délen a Hamasszal, északon a Hezbollah-al, a messzi távolból a hútikkal, és a fő ellenséggel, Iránnal. Ha valaki ezt kevesellné, azok számára idesorolom az ENSZ és a demokratikus országok védőernyője mögé bújó, és Izrael elpusztítására buzdítók népes táborát, úgyis mondhatnám, hogy a muszlim világ „ötödik hadoszlopát”. Emberemlékezet óta nem volt olyan nemzet, amelynek ilyen túlerővel kellett volna szembeszállnia, hozzáteszem, nem először.

Foglaljuk össze mi a támadók célja. Idézetek a Hamasz 1988. augusztus 18-án született Alapokmányából, amely így kezdődik: „A Legkönyörületesebb Allah Nevében”, majd a folytatás: „Izrael addig fog létezni, amíg az iszlám el nem törli, ahogy eltörölt már másokat is.”

És tovább megyek: „Palesztina földje iszlám Waqf [Szent Birtok], amelyet a jövő muszlim generációi számára szenteltek fel az ítélet napjáig…”

Ha valaki mindezek ellenére azt gondolná, hogy e konfliktust békés úton lehet rendezni, annak még tovább idézek a Hamasz Chartájából: „A palesztin kérdés megoldásának csak egy útja van, és ez a dzsihád. Kezdeményezések, javaslatok, és nemzetközi konferenciák csak időpocsékolások, és hiú ábrándozások. A palesztinok okosabbak annál, minthogy elfogadják, hogy a jövőjükkel, jogaikkal és sorsukkal játszadozzanak.”

Milyen könnyen felejtenek az emberek! Sokan nem ismerik fel a régi nótát, pedig emlékezniük kellene.  De nem, ők homokba dugják a fejüket, nem érzékelik a veszélyt. Sőt némelyek együtt kántálják az álarcok mögött rejtőzködőkkel a hajdan nagyhatalmú egyiptomi elnök elhíresült mondását: „a folyótól a tengerig szabad Palesztinát”.

Emlékeztetőül, azoknak is figyelmébe ajánlom az alábbi dokumentumot, akiknek valamilyen oknál fogva megkopott az emlékezete. A dokumentum eredetije megtalálható az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Ez a dokumentum egy jelentés, amelyet 1944. július 9-én Vitéz Ferenczy László csendőralezredes írt feletteseinek. Hogy ki volt Ferenczy? Ő irányította a vidéki zsidóság deportálását.

 

A VI. tisztogatási akció

2. sz. eseményjelentése

Budapest, 1944. július 9.

 

A Budapest környéki városok és községek, valamint a budapesti I. csendőrkerület területén gyűjtőtáborba összegyűjtött zsidóknak elszállításával kapcsolatban az utolsó jelentésemet az alábbiakban terjesztem elő:

• A fenti területről összegyűjtött zsidóknak elszállítása július hó 6-án kezdődött meg, és már július hó 8-án befejezést is nyert. Összesen 8 vonattal 24 128 zsidó fajú személy szállíttatott el.
• A kitelepítési szállítások megindulása óta: 1944. május 14-től a mai napig összesen 147 vonattal 434 351 zsidó fajú személy hagyta el az országot.
• Budapest székesfőváros kivételével az ország egész területéről a zsidóság már kitelepült. Csak a honvédségi munkaszolgálatosok, a budapesti zsidóság, a hadiüzemekben elhelyezett, valamint a bujkáló és kikeresztelkedett, illetőleg a vegyes házasságú személyek tartózkodnak ez idő szerint az ország területén.
• A fentiekben jelentett területen lefolyt összegyűjtés és szállítás alkalmával magyar közbiztonsági szervek részéről elkövetett visszaélésekről, bántalmazásokról vagy kilengésekről jelentés nem érkezett be.

Jelentésem egy-egy példányát előterjesztem a csendőrség felügyelőjének, vitéz Endre László és Baky László államtitkár uraknak, a Belügyminisztérium VII. osztály vezetőjének és a csendőrség Központi Nyomozó Parancsnokságának.

                                                                                                vitéz Ferenczy alez.

 

Na, még egyszer a 2. pont, hogy el ne felejtődjék: „A kitelepítési szállítások megindulása óta: 1944. május 14-től a mai napig összesen 147 vonattal 434 351 zsidó fajú személy hagyta el az országot.”

A célállomás Auschwitz-Birkenau volt. Tudjuk mi lett a „kitelepítettek” sorsa. A magyar vidéki zsidóság szinte nyomtalanul megsemmisült.

 

Térjünk vissza a jelenhez.

Az ENSZ, illetve Nyugat-Európa számos vezető országa – és hadd ne feledkezzek meg a békességkedvelő demokrata polgárok népes táboráról sem – időt akar adni a Hamasznak, fegyverszünetet követelve. Hivatkozási alapjuk az ártatlan palesztin nép mérhetetlen szenvedése, amelyért Izraelt teszik felelőssé. Mindenáron tárgyalni akarnak, tűzszünetet követelnek azt remélve, hogy a fegyverszünet megkötésével, a túszoknak és Gáza népének véget érne a szenvedése. Sajnos tévednek, mert a harcos iszlám csak az erőből ért.

De azért nézzük meg, hogy bonyolódna le ez a hőn áhított „csere-bere”?

A Hamasz terroristái díszegyenruhájukban, „ünnepélyes” keretek között visszaadnának pár csonttá soványodott, még épp hogy csak életben lévő túszt, na meg ráadásként „nagyvonalúan” néhány legyilkolt ember megkínzott tetemét. Cserébe kapnának vagy ezer harcedzett terroristát, nem megfeledkezve a minél hosszabb időtartamra kialkudott, jótékony fegyverszünetről sem, miközben az iszlám világ győzelmi örömmámorban úszkálna.

Emlékeztetni szeretnék arra a tényre, ami ez idáig a nyugati világ teljes egyetértését maga mögött tudta: terroristákkal nincs alku. Vagy mégis? Azokkal, akik embereket elrabolnak, holtak testével kupeckednek, brutálisan civileket gyilkolnak, saját népüket éheztetik: vajon milyen alku lehetséges? A fegyverszünet velük vereség, a terror legitimálása, a jövő terrorizmusának megágyazása, az első lépés „a behódolás” felé.

Ma bátran kimondhatjuk, hogy a harcos iszlám háborút vesztett a Közel-Keleten. A demokratikus Izrael hatalmas győzelmet aratott. Irán fegyverszünetbe menekült, a Hezbollah vereséget szenvedett, a Hamasz elvesztette teljes támadó potenciálját, és közel van a teljes megsemmisüléshez.

Nem vagyok naiv, pontosan tudom, hogy a Hamasz romjain – ahogy mondani szokták – „Allah segítségével”, csak más névvel, hamarosan meg fognak születni az új terrorszervezetek. Utánpótlás lesz bőven, hiszen ahogy annak idején a nagyvezér megmondta, „a mi legerősebb fegyverünk az asszonyaink méhe.”

Az eddig leírtak ellenére, ahogy Martin Luther Kingnek, úgy nekem is „Van egy álmom”: Hiszek abban, hogy a Közel-Keleten béke lesz.

No és nyugaton?  „Nyugaton a helyzet változatlan”…még.

Ha az írásom elolvasása után valaki azt gondolná, hogy megveszekedett háború párti vagyok, ráadásul még muszlim gyűlölő is, azok számára ajánlom egy Izraelben készült fotográfiámat.