Technikai minimum

Írta: Wirth Imre - Rovat: Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Gyerekkora úgy telt-múlt az óbudai, 1860-as években anyai dédszülei építtette házban, mintha a történelem az udvar orgonabokrain átszűrődő fénytörés lenne, ahogy a dögnehéz pénzügyőr kardot vonszolja maga után, bojtjánál húzva, a kanális és a boltíves kapu között, tekergő csíkot húzva a porban. A hátsó kertben, a jéggyár falához közel kíváncsi állatként Diocletianus- és Mária Terézia korabeli érméket fordított ki a földből kis lapátjával és a diófánál, a szaletli melletti kőmedencénél megszaglászta őket, de a rothadás szagát véletlenül sem asszociálta volna a szaletlit a negyvenes évek elején felrobbantó, kísérletező cserkészhez, anyja unokatestvéréhez, a későbbi atomfizikushoz, akit a fényes szelek messze sodortak a szülői szeretettől. A hátsó kert és az udvar között magában, elhagyatottan álló kis házról pedig legfeljebb annyi jutott az eszébe, hogy az idős nénit, mióta él, mindig egyedül látta. Számára a történelmet a régi térképek színei és anyai nagyapja nosztalgiái jelentették volna, ha bármilyen viszonyban is lett volna az önmagán kívül létező világgal. Az önreflexió hiánya majdnem az életébe került, mikor a felhúzható, csipegető csibe kulcsát különösebb megfontolások nélkül bedugta konnektorba. Akkor egy pillanat alatt darabokra tört minden, akár egy teli tábla üveg. Hirtelen kívülről látta magát valakinek, aki megrettenve és sírva nézi, ahogy nagyanyja farácsra állva, facsipesszel kihúzza a konnektorból a kulcsot.

Perszer lehet, hogy ez maga a rekonstrukció kudarca – miért is kéne ehhez kötni az „én” felbukkanását. A gyanakvást és félelmet a sötétben. A múltba fúró emlékezésre szomjazást. A lebontott óbudai ház emléknyomainak visszakövetését. A tudatlanság elvesztését.

Miközben nem volt többé önmaga. A sötétben láthatatlan árnya. Ahogy felszáll a Miklós téren a hatos buszra és leszáll a Marx téren, aztán a téli korai sötétben a Zichy Jenő utcai Postás Asztalitenisz Szakosztály egyik termében, nem abban, amelyikben végtelenül forgóztak az éretlenek, technikaiminimum-vizsgát tesz, a nagy Klampárral kell ütnie néhányat, droppolni, nyesni, pörgetni, lecsapni. Egy életre megtanulja, hogy technikai minimum márpedig van. Onnantól nem ütünk ugyanúgy, másképp nézünk az asztal másik felére, beleállunk a fonákba is, ha úgy hozza a sors.

Tudja, szerencséje is volt. A családban nem zsidóztak, „gyárilag magányos”, írta róla Szív. Mikor zsidónak vélték, megdöbbent, mert nem értette. Éppen ezért tudja, hogy mindebből sajnos semmi olyasmi nem következik, ami bármiféle fogódzót jelentene – számára az együttélés kérdése megragadhatatlan. Akkor is, ha árnyéka a sötétben ezernyi láthatatlan redőt kapott. Hogy megtudta, az óbudai házban a néni férjét valaki feljelentette 1944-ben. Hogy valaki levelet írt a szerelmének, vajon belépjen-e a nyilaskeresztes pártba? Nem tudom, drágám, ezt neked kell eldöntened – írt vissza jövendőbelijének. Hogy apai ágon a pápai polgármester „világszép lánya”, Villax Karolina, ahogy erről egy novelláját írta, négy gyereket szült az 1870-es években, de egyik apa sem ismert. Ezért „immár vagyok, aki nem vagyok”. De hiába ezeregy hasonló rejtelem, ami összeköthetné, aki itt él, hiába a nem tudás igéző, feneketlen mély kútja, ha nincs, ami a személyesen túl is halványan vonzó mintázatot adhatna. Ha nincs a nyelvünknek „technikai minimuma”.

Hogy ez mit jelent, ahhoz talán közelebb visz, amit kisregénye német megjelenése kapcsán írt: nem tudom függetleníteni magam attól a beszédhelyzettől, hogy milyen feltételezett közönséghez szólok, s ezért el kell mesélnem, hogy igen sokáig nem tudtam, van-e a nevemnek jelentése, s hogy ez milyen kontextusban nyer jelentőséget. Már iskolás voltam, amikor nagyobb fiúk elárulták nekem, hogy az én nevem azt jelenti: fecske. Ebben a tévhitben éltem még egy ideig, s ez a lebegő identitás, a jelentések közötti szakadék nem vonzott feneketlen mélységeivel. Nem sejtettem benne sem titkot, sem kincset, s a 70-es éveket végigolvastam anélkül, hogy nem létező szárnyaimra egy pillanatra is felfigyeltem volna. A történelmi és indiánregények fikcionalitása és az úgynevezett „valóságos” történelem sem különbözött egymástól akkoriban, mindegyiknek csak olvasója voltam, illetve annyiban azért igen, hogy a fikció igazságossága számomra nem kérdőjeleződött meg. Az olvasás fontosságát azért hangsúlyozom, mert ez — innen, a távolból nézve — azzal a következménnyel járt, hogy az „én” történetének, pontosabban: a megfoghatatlanságának a megalkotásában az úgynevezett valóság iránti kétely és az olvasmányélmények játszották a döntő szerepet, na és az a kivételesen izgalmas, kalandos pár év a 80-as, 90-es évek fordulóján. Szintén innen a távolból úgy látom, hogy mire mindent tudtam, például hogy sajnos semmi közöm a fecskéhez, egy virtuális univerzum közelébe kerültem, ahol annyit lehet mondani, hogy nekem nincs múltam, de annak a nyelvnek, amiben megszólalok, van otthonossága, s ott hosszabb-rövidebb ideig az „én” is otthon van. S hogy ez az otthon jelen esetben: közös.

A szerző író

támogatás

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017