Táncrend Holokauszt után

Egy kis észak-németországi faluba vetődött magyar zsidó deportáltak, 1945-ben ha összefutottak az utcán, az átélt borzalmak témáját szigorúan kerülve, elsősorban híreket cseréltek a további túlélőkről és a hazatérés lehetőségeiről, ám meglepő módon, egy téma sosem maradhatott ki: melyik faluban lesz tánc a héten, és milyen módon lehet a helyszínre eljutni.

Egy 15 éves, lágerből szabadult zsidó lány naplója 1945-46-ból

Az ember azt hinné, hogy a holokausztot túlélők a leírhatatlan borzalmak átélése után az eseményeket kibeszéléssel dolgozták fel. Ági naplója más képet fest. A deportálást és kényszermunkát követő felszabadulás után készült feljegyzéseinek egy részét osztjuk meg az érdeklődőkkel, egy rövid bevezetővel.

Az egyke, jó tanuló győri lányt 1944 júniusában 14 évesen deportálták Auschwitz-Birkenauba, fuvarozási vállalkozó édesapjával és édesanyjával együtt. Az első, mindent eldöntő „appelen” anya és lánya némi csellel együtt maradhatott, az édesanya ugyanis gyermekét 14 helyett 15 évesnek vallotta, így Ági megúszta a gázkamrát. Amikor az utolsó tárgyaikat is elvették, a hajukat és testszőrzetüket lenyírták, a barakkba hajtották őket. Három embernek jutott egy ágy. A történések megalázóak voltak, futószalag jellegük bénító. A németek minden lépést pontosan adminisztráltak, a precizitás elhitette velük, hogy a jövő valahol messze ugyan, de létezik. Ebbe kapaszkodtak. 1944 nyarán Birkenauban már nagyüzemben folyt az ipari méretű elgázosítás, a krematóriumok csúcsra voltak járatva. Rokonok, barátok tűntek el a komor hónapok alatt.

Ősz elején anyát és lányát kiválasztották munkára, útjuk a több napos, marhavagonban megtett út után egy észak-németországi város, Lippstadt mellett lévő munkatáborban ért véget. Itt repülőgépalkatrészek gyártására tanították be őket, és három műszakban, rendszertelen pihenőidők mellett esztergagépeken dolgoztak. A monoton fizikai munka és a pihenés hiánya elcsigázta őket, de Birkenauhoz képest az itteni tevékeny élet némi reményt nyújtott számukra. Gyötrelmes 8 hónap múlva, 1945. április 1-jén fogva tartóik hirtelen riadót fújtak, és a több mint 600, rongyokba öltöztetett, faklumpás, kopasz női foglyot nyugat felé hajtották. Több napos menet után a megfogyatkozott táborlakókat amerikai katonák szabadították fel. Az első, szabadon töltött órák legnagyobb élményét egy marharépaföld jelentette, ahol a kézzel kiszedett takarmányt úgy falták, mint valami isteni csemegét. A társaság nyers zöldséghez, gyümölcshöz majd egy éve nem jutott hozzá.

A felszabadult lágerlakókat a Vöröskereszt átmenetileg német családoknál helyezte el, amíg a keletre vezető vasútvonalakat a szovjetek helyre nem állították. A hazatérésre egészen 1945 novemberéig kellett várniuk. Néha olyan hírek érkeztek, hogy megnyíltak a határok, és neki lehet vágni a közel 1000 km-es útnak, de több alkalommal, hol a határról, hol a nyílt pályáról visszafordították őket.

A Németország északi síkságán fekvő, Hannoverhez közeli Verl faluban a német családok élték a háború miatt megszorításokkal teli, de alapvetően normális életüket. Dolgoztak, szórakoztak, ünnepeltek. Ezekhez a hétköznapi eseményekhez való visszaszokás a volt foglyoknak meglepően könnyen ment. Bár nem volt semmijük, és zavarta őket, hogy „mások nyakán élnek”, a napok egyre több derűt hoztak az életükbe. A JOINT ruhával, cipővel és élelmiszerrel látta el őket, a Németországban állomásozó amerikai, angol és belga katonák pedig, valószínűleg, hogy egyhangú napjaikat elviselhetőbbé tegyék, szinte hihetetlen: táncmulatságokat szerveztek számukra! A zsidó menekültek, ha összefutottak az utcán, az átélt borzalmak témáját szigorúan kerülve, elsősorban híreket cseréltek a további túlélőkről és a hazatérés lehetőségeiről, ám meglepő módon, egy téma sosem maradhatott ki: melyik faluban lesz a tánc a héten, és milyen módon lehet a helyszínre eljutni. Általában katonai autó szedte össze a lehetőségeikhez mérten kiöltözött nőket, köztük a 15 éves Ágit, a környező falvak főterén, és ugyanoda szállította őket vissza este 10 óra felé. Ezek a mulatságok felpezsdítették a hazájuktól távol rekedt nők mindennapi, várakozásteli, bizonytalan jövőjű életét.

Sokak számára ismeretlen a II. világháborúnak ez a jelentéktelennek tűnő mozzanata, de tény, hogy a végső kapitulációt megelőzően, 1945 áprilisától, a felszabadított német területeken a szövetséges katonák rendszeresen tartottak zenés összejöveteleket a helyi lakosság és a volt lágerlakók részvételével!

Elképzelni nehéz, mit érezhetett a 15 éves Ági ezeken a kötetlen, vidám rendezvényeken az átélt borzalmak után. Tradicionális zsidó családban az első 14 éve amolyan burokban telt, bár voltak atrocitások a „kinti világban”. Egyszer megkergették nagyobb fiúk, amikor látták, hogy a zsidó iskolából jött ki, és belökték az arra járó szekér lovai alá. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a strandról, ahol szeretett úszni a szüleivel, egyik napról a másikra kitiltották a zsidókat. Nyomasztó érzés volt, érthetetlen. Később, a megszokott utcákon sétálva már sárga csillaggal a mellén, emberek bámulták meg, mutogattak rá. A családtagokon kívül csak barátnőkkel járt össze, és ártatlan szülinapi zsúrok színezték az életét. Ági télen korcsolyázni járt az osztálytársaival, nyáron úszni a szüleivel. Fiúkkal soha nem került kapcsolatba.  A tánciskolában is csak lányokkal gyakorolhatta az előírt lépéseket. A fiúkról csak könyvélményei alapján tudott halvány képet alkotni.

A közel egy éves meghurcoltatás után, édesapját és tágabb rokonságát elvesztve, egy addig ismeretlen világ tárult ki előtte. A 20-as éveik elején járó katonák széles mosollyal, lazán rágógumizva fordultak a lesoványodott, szeplős, tüsihajú Ági felé. Próbáltak vele angolul flörtölni, ő németül válaszolgatott, de legfőképpen a tánc közös nyelve döntötte le a korlátokat, és Ági életének központi élményévé a rendszeres táncolás és az ismerkedés vált. Az első adandó alkalommal, amikor Ági tollhoz és papírhoz jutott, elkezdett naplót írni a német családnál töltött kényszerű időszakról, amelyben a központi téma az esti mulatságok izgalma volt. Részletesen beszámol az őt felkérő fiatalemberekről, becenevet adva egy-egy különösen szimpatikus férfinak. Ágira az amerikai tánczene, a katonák érdeklődése, és az eddig ismeretlen érzelmek erős felszabadító hatással bírtak. Első 14 évét szigorú szabályok szerint élte, majd az egy évig tartó megbélyegzés és kitaszítottság végén egy olyan váratlan élménnyel gazdagodott, amiről addig nem is sejtette, hogy létezik… Belekóstolhatott a fiatal nők, férfiak által körülvett, gondtalannak tűnő világába.

Ezt a néhány hónapot, majd a hazatérést és a magyarországi életbe való visszailleszkedést mutatja be Ági közel 200 oldalas naplója. Ebből olvashatnak ízelítőt az alábbi oldalakon. Ági ma 93 éves, nem emlékszik sem a régmúlt, sem a közelebbi eseményekre. Feledésbe merült, hogy öt évtizeden át orvosként dolgozott Pécsen, de néha riadtan, szaggatottan felidéz régi emlékeket, például, amikor gyerekként kitiltották a győri uszodából.

 

 

RÉSZLETEK ÁGI NAPLÓJÁBÓL

Kelt az 1945-ik év április hó. 18. napján szerda.

Vestfáliának Verl nevü községében

 

Jelenleg egy német kárpitosnak a manzard szobájában, egy fehér-piroskockás abrosszal letakart asztal mellett ülök, előttem mostótál, korsóval, a falon szemben tükör és irok…A házigazdam egy nagyon jó ember, éppen az imént kinált meg bizonytalan mennyiségü összeggel, hogy a kórházba mehessek, mert a lábaimat gennyesre törte a cipő. A pénzt nem fogadtam el, pedig nincs nekem több, mint 1 márka 20 pfennigem, az is anyué.

A háziasszonyom is elég barátságos, de közel sem annyira, mint a férje. Varrónő egyébként és már megigazította az anyu és az én szoknyámat. Négy gyermeket számlál a népes család, négy fiút. Orgonasípok szerint Andreas 9, Heine 8 ½, Paul 5, és Hubert 3 éves szöszkeségek. Az én kedvencem a Heine.

Ma reggel tejért és „Kvack”-ért voltunk a tejcsarnokban. Heine már tegnap ajánlkozott, hogy elkísér, de aztán Pault és Hubertet is elengedték előzetes bőgések közepette. Utána az urak fodrászhoz mentek nyiratkozni. Az anyu most (d.u. 4. óra) a vendéglőbe ment, azt hiszem valamit osztanak. Most pedig inkább cimtáblarajzoláshoz lenne kedvem, ezért viszontírásra.

 

csütörtök. 18.

A tegnapi naphoz még hozzáfűzőm, hogy a délutáni séta alkalmával a Giziékhez betértem wöcögni. Az ott nem más, mint egy kecskeól közepén egy faláda felfordítva és kikerekítve. Elvégezvén az elvégezendőket, ki akarok jönni, de nem lehet; a Gizi véletlenül kívülről is bezárta az ajtót. Kiabálok, a Gizi nem hallja. Jó húsz perc múlva (már az ablak magasságát nézegettem) jön a Gizi: hogy elaludtam-e? Így kerültem ki nagy nehezen a kecskék közül.

 

19. péntek

Tegnapról még be kell számolnom. Ács Gizivel és Katával sétáltam mire egy német nő megszólított, hogy nem e ismerem azt a hölgyet, akinek a lánya beteg és almát kér. Éppen hogy ismertem, mert ez a Lengyel-néni és az Anica. Közben beszélgettünk a hölggyel, akihez később egy másik nő is csatlakozott. Az első eldicsekedett nekünk, hogy a „Swegerin-je” zsidó, a másik meg szidta a német katonákat, mint mi a répát. A második elmesélte, hogy ő 4 hétig üdült egy fogdában, mert egy német katonának a „Heil Hitler” köszönésére nem válaszolt. Mondanom sem kell, hogy egy szavukat nem hittük el, de jól mulattunk rajtok.

Kaunitzban láttam egy levelet, ami ahelyett, hogy mondjuk „tisztelettel „XY”, az volt írva „Heil Hitler „XY”. Szerintem ez direkt nevetséges.

 

április 30. hétfő

Tegnap pedig, vasárnap délután 3-órakor, felszabadulásunk 4-hetes hétfordulóját ünnepeltük Verl-nek egy elegáns „Gasthaus”-jában. Az egészet a Schwester Anna rendezte, igazán szívvel. 3 hosszú asztal volt fehér abrosszal megterítve, virággal és „frohe Stunde”’ szövegű kártyákkal feldiszítve. 7 db pompás tortát, és rengeteg „Khuhen”-nek nevezett aprósüteményt tálaltak, de a legjobb volt a valódi babkávéból készített kávé, amiből mindenki legalább 2 csészével ivott, és amitől aztán senki nem tudott aludni. Ezenkívül részemről még 4 alma is terhelte bendőmet. Berobogott aztán 8-10 amerikai is a 80 táncolni vágyó hölgy közé. Én rögtön kiszemeltem egy rém helyes gríberlisset, akit már ismertem is, 22 éves. Feltűnő volt, hogy még a zeneszóra sem voltak hajlandók táncolni és az én kiszemeltem az első táncoló hölgypár láttára kivonult. Később kiderült, hogy apszolut idegenek voltak nekik az európai táncok.

Szóval rengeteget ettem, elég jól mulattam és a Schwesternek örökké hálásak lehetünk.

Irok egy kis politikát is, hogy legyen a dolgoknak egy kis történelmi háttere. Pillanatnyilag Muszolini, Göring, Göbbels lóg, állítólag Himmler is, bár tegnap békét, illetve feltétel nélküli kapitulációt ajánlott Angliának és Amerikának, amit azok nem fogadtak el. Hitler állítólag Berlínben haldoklik.

Szóval megyek uzsonnázni fel. Auf wieder sehen.

9. szerda

Azt hiszem valami ünnep lehetett, mert délután az „Amt” kertjében beszélgettünk, s mire este hétkor hazaértünk kiderült, hogy rámolnunk kell, mivel 16 amerikánus költözik hozzánk.

Felmegyünk, hát a ház már telve amerikaival és belgával (amerikai uniformisban). A mi szobánkba is hárman költöztek: egy alacsony barna, egy szőke, és egy szemüveges fekete. A barna megnyugtatott, hogy nem kell sietni, s midön megtudták, hogy foglyok vagyunk, szimpátiájuk még fokozódott annyira, hogy segítettek pakolni, a szőke eltette egy rajzomat „szüvenir” mondván (emlék), a fekete érdeklődött, hogy beszélek-e franciául, később közölte, hogy 18 éves és partizán volt. Közben asztán a szőke lehordta a csomagjainkat és megvédelmezett az udvarolni vágyó kammerádjai ellen. Egyszer csak éppen egy újabb csomagért készülök felmenni, mikor egy katona int, hogy jöjjek utána fel, az első emeleten lévő, már általa elfoglalt hálószobába. Én éppen, mint mondom felfelé készültem és nem mentem a katona után. Végre aztán meglátogattam őt anyuval.

Kérdi: kik vagyunk? – németül beszélt.

Anyu aszt mondja: – magyarok.

– Hát ha magyarok, hogy kerültek ide? – kérdi gyanakodva.

– Jud – mondom, – Gefangener.

Ezt már értette és megnyugodott. Beszélgettünk vele, megígérte hogy „komszi-komszá”-z nekem egy hegedűt és még angolul akart engem tanítani t.i. kiderült hogy amerikai. Lekisért minket az udvarra s én ott a csomagokon ülve vártam a kocsit. A szőke belga közben letépett egy szál orgonát és feltűnően szagolgatta és szagoltatta velem. Végül aztán sikerült a 3-ik szomszédban kihangsúlyozottan csak egy éjtszakára két zsidó hölgy mellett, az ő szobájukban a földre tett matracon alvóhelyet találnunk.

Ja, és este még a szőke belga a virágot utánam küldte.

 

10. vasárnap.

Rémes izgatott vagyok, t.i. ma egy táncjegyem van este ½ 8ra egy „Zermeláger” nevü helyiségbe. Autóval fogunk menni. Jaj, Istenem, csak jól mulassak. Szörnyű izgalmak.

Visz.lát.

12. kedd.

Szóval az „Amt” előtt való ½ órai ácsorgás után felültünk az autóra és 20-25 perc múlva ott voltunk. Itt valaha foglyok dolgoztak, fabarakkok és egy gyönyörüen feldiszített nagy terem, tele angolokkal. Leültünk az Anicával egymás mellé és vártuk a táncosokat, de bizony hiába. Egyszer csak a Reiszfeld Marika üdvözöl minket és közli, hogy ő biz’ már táncolt, és hívott minket a táncolók közelébe. A következő táncnál a zene hallatára egy pár pasi rém izgalomba jött, és mivel mi álltunk elöl, minket kértek fel. Tán 10-12-en álltunk körbe és az én táncosom mutatta a figurákat. Először mancsainkkal hadonásztunk, pörögtünk és körbe ugrándoztunk, majd lábainkat kellett lóbálnunk, végül pedig csipőinkkel böködtünk a kör közepe fele és vissza. A következő táncot ugyanez pasassal táncoltam, de egy kitünő táncos volt. Végezettül leköszöntem és ott akartam hagyni, de várt rám és kiderült, hogy itt az a divat eggyel végigtáncolni az estét. Én is egész este csak vele táncoltam, egy középmagas, inkább alacsony, sötétbarna haju, 30-as pasas volt. Remekül mulattam vele, pedig egy árva kukkot nem tudtunk beszélni viszont kitünő taktusérzékkel biró, remek táncos és jó pofa volt.

          Egy szünet alkalmával szendvicseket kinált és míg tovább kinált, csatlakozott 2 pasas, akik mindenáron sétálni kivántak volna velünk. Mi nem mentünk, ők pedig, mind később kiderült nem tudtak táncolni, s így abbamaradt a dolog. A táncok maguk rém mulatságosak voltak. Nagy nehezen az is kiderült, hogy a pasasom Heinrichnek hívják és Londoni. Az utolsó tánc alkalmával a Reiszfeld Marika valamit odakiabált és azt, hogy „hálló, Ági!” erre a Marika táncosa ahányszor szembetalálkoztunk a táncnál ugyancsak „helló, Ági!”.

13. szerda.

Este ujból táncolni voltunk, de a dolog ezúttal rosszul sült el, mert véletlenül betévedtünk a tisztek közé, ahol már minden lánynak fogott pasasa volt, úgyhogy egy párunknak nem akadt táncosa. A murinak 10-ig kellett volna tartania, de hát mivel „oly jól mulattunk” a rendőrség 12-ig hosszabbította meg. Erre aztán megpróbáltunk autót szerezni és hazamenni, közben megismerkedtünk két „bakával”, akik odakinnt szomorúan hallgatták a zenét. Nagy nehezen sikerült nekik megmagyaráznunk, hogy autót szeretnénk. Röktön hívták „Tóni” nevü barátjukat, aki szolgálatkészen előállott 4 személyes kis tragacsával, aki ráadásul még nyitott is volt. A két pasi röhögött, hogy hogy fog ide 7 hölgy beférni. Hát nagy nehezen bepréseltük magunkat, mire még ők is kedvet kapva felkapaszkodtak. Az egyik egész idő alatt rámdűlt, de végeredményben az autóút ért a legtöbbet, sőt meghívást is kaptunk a „bakabálra”. E kudarcok után nincs nagy reményem a táncolásra, a múltkori pasim meg van sértve, ez meg meg nem ismer, olyan setét volt, de kedvem van, hogy azéris. Istenem! Csak jól mulassak!

 

Hétfő

10-ig aludtam, 12-kor autókba szálltunk és megérkeztünk „Mandau”-ba. Itt bevaggoniroztuk magunkat 24-en 1 marhadik osztályba és elindultunk. Igy mentünk a következő állomásig Hemmelig, itt kiszállítottak bennünket azzal, hogy leáll a transzport, zárva a határ, vagy polgárháború Magyarországon stb. Igy aztán 12-kor éjjel egy poloskás volt orosz lágerba kerültünk, ahol egész éjjel (aludni nem lehetett, még szék sem volt) a magyar „árja” fiúkkal dumáltunk, melynek két eredménye lett. I. még jobban irtózom a hazamenéstől II: egy fénykép a házunkról, melyet egy győri fiú vett fel április hó végén, tehát a bombázás után. Reggel aztán szeretetcsomagosztás és vissza a lágerba. Este 6-ra zuhogó esőben értünk haza, és még a csomagokat hazahuzogálni, arról nem is beszélve, hogy a lakásunkból a függönytől kezdve a lámpáig mindent leloptak.

 

Hétfő, november 7. este 9. óra (1945)

Valószínűleg (most már semmiben és senkiben nem hiszek) holnap reggel 6-kor megyünk haza „illegális” transzporttal. Amennyiben mához egy hétre a legközelebbi sorokat Magyarországról írom, be is fejezem életemnek ezt az egyenlőre legkellemesebb szakát és jön a komoly Élet. Búcsúzom, de nem félek az elkövetkezőktől. Szilárd elhatározásom, hogy M. országon nem maradok. Ezen azt hiszem (magamat ismerve) csak egy szerelem változtathat, amiért óva intem magam, e józan pillanatokban a szerelemtől.

Szerencse Fel!

Isten nevében!

 

Részletek a második naplóból

 

Csütörtök. Frankfurt am Main (1945 november 10)

Isten nevében!

Tegnap reggel indultunk el Kaunitzból Güterslohn keresztül Hannoverbe. Az autók (német fagázas pöfögvények) úgy ráztak, hogy félholtan érkeztünk 3 órakor Hannoverbe. Itt rengeteg cipekedéssel beültünk egy 3-ad osztályos kocsiba. Később „Kacet???” étkezőkártyákat kaptunk, amivel aztán Anica és én enni mentünk. Alig nyeltük le a céklát, krumplit és a kétes színű főzeléket hozzák a hírt, hogy siessünk vissza, mert pont a mi kocsinknak tengelytörése van. Át kellett szállnunk egy marhawaggónba. Nagy nehezen elhelyezkedtünk, amikor Anicával felfedezőutunkból visszatérve egy tömeget láttunk, akik ostromolni látszottak a waggont. Valóban így is volt és vagy 20 db polnizi és „görög” zsidó szállt fel a kocsira, hogy még lélekzeni sem tudtunk.

Szerda

Egy orosz transzport mögé vagyunk csatolva, azzal megyünk Párkányig és ott be kell várnunk egy magyar mozdonyt, amely kegyeskedik majd minket ellöködni Budapestig. Azt hiszem holnapig nem érünk Pestre!

Csütörtök

Jól sejtettem. Tegnap este értünk Párkányra. Itt álltunk, álltunk és 3x is álltunk.

Szombat este.

A csüt-ről péntekre virradó éjjelt még a vaggónban valahol Kispesten töltöttük és másnap d.e. egy kocsival csepergő esőben érkeztünk az „Ajtósi-Dürer” soron lévő „Erzsébet” otthonba, ahol most egy deportált otthon van.

Tússfürdőt vettünk, majd estére szobát is kaptunk matraccal és poloskával. Ma reggel felébredtünk, anyáink járták a várost én addig lapokat olvastam.

Fantasztikus dolgok vannak itt. Az eszem megáll. Egy újság, egy bakancsszíjj-cukorka 100 P. Egy pár cipő 200.000 P. Egyébként kapni mindent lehet, de az árak! Az újságokat orosz nyomás alatt írják olyan hangon, melyet legszebb álmaimban sem mertem remélni. Közbiztonság, mint hallom, nincs. Ha valaki, férfi, sötétbe az utcára kimerészkedik, az valószinüleg alsónadrágba térne észhez. Hölgyek pedig egyebet vesztenek el.

Egy újsághirdetés pl.: 5 kiló cukor jutalom annak, aki X nevű kiskutyámat visszahozza jogos tulajdonosának.

Ma este itt a „DEGOB”-nál egy műsoros estén vettem részt 200 Pengőért. Az előadást kommunista bevezetővel és a „le a kapitalista!” jelszóval kezdték (mondanom sem kell, hogy nem éreztem magam találva) és valamilyen „internacionale”nak nevezett „fel, fel, ti rabjai a földnek!”-kel kezdődő dallal fejeződött be. Itt mintha érintettek volna egy kicsit. A műsor rossz volt kivéve egy Beethoven hegedűversenyt, melyet a Bécsi opera egyik tagja adott elő. Az illető most kifutó.

Le vagyok hangolva. Itt találkoztam két kislánnyal, mindkettő árva, semmijök nincs és cselédkedni kénytelenek. Akivel még itt beszéltem, az mind kivándorolni akar. Nagy „míszem” van ittmaradni. A határokat állítólag január 1.-én zárják. A dolog sürgős. Kíváncsian, mint egy passív résztvevő lesem a sorsomat. Most pedig átadom magam a poloskáknak. Rossz étvágyat kívánok. (nekik.)

szerda. Győr (november vége)

Itt vagyok az Imre bácsi lakásán. Egész napom a lakásért való sorbaállásért telik el. Eredmény semmi. Az iroda visszakapásánál komplikációk vannak, t.i. a Cunika van ott, aki pénzért/potom áron megvásárolta-szóval mindent. Ezt a mai értékben kell visszafizetni. Házunk még néhány bombát kapott, úgyhogy olyan sima, mint a tenyerem. Ha az ember valamit visszakér, úgy tekintik, mint követelőt, nem gondolva arra, hogy egy koldus követeli az utolsó szalmaszálat, meg úgyis az övé. Amint beléptem az istállóba, hová szegény jó apám naponta 10x is eljárt, melyért ő 40 évig dolgozott, a ház mely a porban hever, a szorgalmas, becsületes munka eredménye és eszembejutott az, akihez itt minden porszem fűződik. A torkomat valami összeszorítja, de nem szabad sírni, mert anyu úgyis eleget sír, az Imre bácsit már nem is említve, kinek igazán senkije sincs. Külsőleg elégedett vagyok, de belsőleg mélyen gyászolok. Tegnap egy naív, vagy rosszakaratú ember azt kérdi, hogy „hol hagytam az apámat?” Hát hagytam. Próbáltam volna ne hagyni! De ha erre gondolok, hogy elvették tőlem; ölni tudnék, gyilkolni, valakit megfolytani a két kezemmel. Ó, ha egyszer jönne! De soha többé nem jön, és tőlünk még azt is elvették, hogy legalább őszintén gyászolhattam volna, a világtól elvonulva, hogy kimehetnék a sírjához virággal, hogy zsidó szokás szerint mécsest gyújtsak…

Itt van egy súly a mellemen, a könny, amelynek nem szabad kigördülnie.

Először és utoljára apámról.

De én élni akarok vígan és gondtalanul!

December 1.

Meglehetősen rossz hangulatban és kondícióban irom e sorokat az Opitz Ferenc utca 9. sz.ház 1ső emeletén lévő fűtetlen albérleti szobában. Ebédet napok óta a zsidó ingyen konyháról hozom, és ez na meg a tüzelő hiánya nem kelt bennem túl jó érzést. Nincs más írnivalóm és a hideg elfeledtetésére Dumas „A három testőrjéhez” menekülök. Viszontírásra melegebb és teltebb sorokat.

december 8. szombat.

Az Imre-bácsiéknál vagyok, mert fánk még mindig nincs, lakásunk oly hideg, hogy a hó, amit a lábammal behozok nem olvad el. A lábról még szükségesnek találom megemlíteni, hogy csak félcipőm van, az is gummitalpu, anyunak viszont csak vászoncipője van, s így a lábunk az, ami elsősorban lefagy. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a többi testrészeim nem fagynak le. Különbözeti vizsgát is kell tennem és könyvek nincsenek (még szerencse, mert úgysincsen pénzem megvenni.) Hogyha így végignézek vagyoni helyzetünkön úgy veszem észre, hogy csak éppen tengődünk a hitkösségi koszttal, hideg szobában és itt a „vendég-melegben”. Pillanatnyilag nem is tudom elképzelni, hogy hogyan fogok iskolába járni, angolt tanulni és hegedűt?! Talán, ha visszakapjuk üzletünk maradékát?! Ez is legkevesebb 3 hét.  Legkevesebb. Ez viszont még nem föltétlenül jelenti a jómódot. Ez most itt M.országon lehetetlen is. Egy fűtött szoba! Anglia…

10.hétfő

Tegnap vettünk egy hegedűt kéz alatt 45.000 P ért, aránylag olcsón egy vászontokkal, vonó nélkül. Jövendőbeli hegedülésem alapjai. Játszani viszont nem tudok rajta, mivel olyan hideg van, hogy az ujjaim amúgy is meg vannak dermedve. Szeretnék már komolyan tanulni, de könyvek még nincsenek. Ma talán moziba megyek.

1946. január 6.

Megint itt vagyok az Imre-bácsiéknál. Most már egész jégpályai hideg van, és nem tudunk füteni, mert nincs fánk. Amikor a hideg szobában fagyoskodom, nagyon nyomorultnak érzem magam és úgy érem, hogy borzasztóan nyomorgunk. Igaz, hogy semmi sincs, ami az ellenkezőjét bizonyítaná: a szalmazsák, pokrócokkal, a jéghideg szoba, a „JOINT” koszt, mely mindennap más ehetetlenséget remekel, mindez nem nagyon kelti a gazdagság illúzióját. Ma pl. káposztás cvekedli volt az ebéd, -félig nyersen. Vacsoránk viszont maga a változatosság: krumpli, vagy tészta, híven váltakozva. A krumplinak szintén két fajtáját ismerem: vagy vízben kifőzve sóval, vagy sütve sóval, viszont mindig félig nyersen, mert a hideg szobában nem tudjuk kivárni míg megfől a villanyfőzőn.

Holnap visszakapjuk az irodát 2 lóval, 1 kocsit és egy év múlva egy másik kocsit.

10. csüt.

Az elmúlt napok délelőttjein érdekes élményben volt részem- Az Imre-bácsitól t.i. kaptam egy jegyet a 3 napig tartó bünügyi tárgyalásra, melynek vádlottja, a szigeti és a budai uti barakkgettónak parancsnoka, dr. Nemmélyi Zoltán csendőrszázados. 3 napig tartott csak a tanuk kihalgatása, melynek során a vádlott szemébe mondták az úgyis köztudomásu vádakat, de ő konokul tagad. Eddig semmit sem vallott be. Részemről a legérdekesebb volt egy bábaasszonynak a vádlott ellen tanuként való kihallgatása. Itt magamban szinte megéljeneztem Nemmélyit Neszmélyit, nem mintha szimpatizálnék ezzel az emberbőrbe bújt kegyetlenséggel, aki az összes gorombaságokra, ütésekre a parancsot kiadta és maga járt elő jópéldával, hanem, mert…

Szóval ez a szülésznő előadta, hogy ő a mi motozásunk után egy zsidó családnak ridikülöket és miegymást „mentett”, s mentés közben elkapták őt a csendőrök és visszavitték Nemmélyi elé. Itt (saját előadása szerint) kénytelen volt azt vallani, hogy a ridikülöket a saját részére viszi (nézetem szerint lopott is, mert ha a kifosztottak részére akart volna valamit menteni, akkor nem „néhány” (tehát 2-nél több) ridikült ment) Nemmélyi erre lopással vádolta (én is) és őt is, „még őt is” megmotoztatta, férfivel és a táskákat elszedette.

Az egészet csak azért élveztem, hogy legalább ő is megbűnhődött. Aljas tolvaj, és amit velünk tett, az ….

13. vasárnap.

Úgy volt, hogy tegnap készen lesz az új, szürke télikabátom, de elsétáltam az időt és nem mentem érte, pedig nagyon szerettem volna ma felvenni.

Utközben egy „büdös zsidó’ megjegyzést kaptunk, igaz hogy halkan, mire mind a ketten továbbmentünk, anélkül hogy megjegyeztük volna, hogy mindketten hallottuk. Hát mit vétettem nekik!?

15. kedd.

Úgy örülök, hogy madarat lehetne velem fogatni!

Hát csak sorjában: tegnap elkészült az új kabátom, világosszürke sötétbarna prémmel. Ilyen szép kabátom nem, hogy még nem volt, de még csak nem is láttam!

Ma pedig bemegyek az irodába, anyu az örömtől örjöngve fogad, hogy megvannak az ékszerek. Apu „omegá”-lya már itt ketyeg a csuklómon, apu másik zsebórája anyu zsebében mutatja az időt. Anyu gyürüje, enyém, minden megvan. Álmodom?

Ez az óra, a karomon.

Apukám! Én igazán nem akartam örökölni Tőled. Csak Te jönnél vissza!

Április 27. kedd.

Megérkezett az engedélyem a juniusi magánvizsgára. Most tele a szívem apuval. Hiszen édesapja csak egyszer van az embernek. Imádtam őt.

Az az egész lakás meg van mételyezve. A következőket fundáltam ki: anyut férjhezadom.

Így lemenne az összes gond a vállairól.

Furcsa eset lesz, ha tőlem kérik meg anyu kezét és én meghatódva „igent” rebegek!

Apukám! Csak Te jönnél vissza!

 

Frankl Ágnes 2022-ben megtalált, 1945-46-ban kézzel írt naplójából a részleteket válogatták és a bevezetőt írták lányai: Nikolov Nikolett és Nikolov Marianne.