Sztehlo Gábor leépítése

Sztehlo Gábor, az egyik legismertebb magyar embermentő érdemeit semmivel sem csökkenti az a tény, hogy “a mentett gyerekekkel együtt csupán része „(mellék)szereplője” egy sokkal kevésbé magasztos történetnek, mely vagyonok és státuszok átmentéséről szól. Ez utóbbi lett volna az elsődleges cél, az embermentés pedig ennek eszköze. Ez az a tétel, amelyet a szerző nagy apparátussal és szenvedéllyel igyekszik igazolni. Félsikerrel.”

Ezt írja Kende Tamás könyvéről szóló kritikájában Révész Sándor, melyből az alábbi részletet idézzük:

A vállalkozás sikeres fele fontos mindannak a megértése szempontjából, ami a német megszállás és a magyarországi harcok lezárása között az országban történt és nem történt.

Az történt, hogy az érdemleges, szervezett, tömegesebb embermentés jóval azután indult be, hogy végrehajtották a holokauszt legnagyobb arányú, leggyorsabb, legszervezettebb deportálási, népirtási akcióját. Az az arisztokrácia és polgári felsőosztály, amely pénzével, ingatlanaival és ingóságaival infrastruktúrát és anyagi bázist biztosíthatott volna a tömeges embermentéshez, ezt nem tette. Addigi életformájához ragaszkodva, birtokai birtokában élte szokványos életét, szinte tudomást sem véve a vidéki zsidóság iszonyatos körülmények között zajló eltüntetéséről.

Sztehlo Gábor és társai 1944 nyarán még képtelenek voltak bármit is tenni menekültek, üldözöttek elhelyezése érdekében. Erre épületet szerezni lehetetlen volt. Ellenben ősszel a gazdag fővárosi ingatlantulajdonosok egymás sarkát taposva tülekedtek a Nemzetközi Vöröskeresztnél, hogy ingatlanaikat felajánlják menekültek, üldözöttek, elhagyott gyerekek részére, s így ingatlanjaik s a benne lévő értékes ingóságaik a Nemzetközi Vöröskereszt mentesítő védelme alá kerüljenek.

Legkésőbb Románia kiugrása (1944. augusztus 23.) után, amikor a vörös hadsereg már elérte az (akkori) országhatárt, az árja úri népeknek, akik a tehetős zsidókkal ellentétben még rendelkeztek ingatlanaikkal, fel kellett ismerniük, hogy az addigi életüknek és társadalmi létüknek vége. Akiknek volt egy kis eszük és nem tartoztak a nácik, nyilasok fanatikus hívei közé, be kellett látniuk, hogy ideje gyorsan felkészülni részben a harcokra, részben az összeomlás utáni életre, a szovjet megszállásra: „menteni a menthetőt”. Az ingatlanaik és ingóságaik megtartása, megőrzése végett annyit tehettek, hogy azokat igyekeztek a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá helyezni, ahol a területenkívüliség előnyeit élvezhették, s ezzel maguknak, számukra fontos embereknek is menedéket szerezni és érdemeket az embermentés, a zsidómentés támogatásával az új világban.

Ennek a motivációnak a relevanciája eddig nem volt benne a köztudatban. Az sem, hogy enélkül az embermentő kapacitás sokkal, de sokkal kisebb lett volna. A Sztehlo Gábor által fenntartott, körülbelül harminc ingatlant elfoglaló embermentő hálózat ebben a nagyságrendben semmiképp nem jöhetett volna létre, nem folytatódhatott volna a háború után a Gaudiopolisban, s Sztehlo nevét legfeljebb a holokausztkutatók szűk köre ismerné.

A szerző érdeme, hogy bőségesen dokumentálja és plasztikusan érzékelteti azt az éles váltást, ami az úri osztály magatartásában 1944 nyarának végére lezajlott, és sok mindent feltár azokból a megállapodásokból, üzletekből, amelyek az ingatlantulajdonosok és a Nemzetközi Vöröskereszt között köttettek. Egy Uri utcai épület példáján láthatjuk: volt olyan eset, amikor hat mentett kisgyerek többször annyi úri családtag és ismerős védelméhez szolgált kvázi ürügyként.

Kende egyrészt úgy tárgyalja a vagyon-, státusz- és (tegyük hozzá, bár a szerző ezt legkevésbé sem hangsúlyozza) életátmentési törekvéseket, mint valaminő szégyenletes dolgot. Mintha az a vagyon nem lett volna legitim. Mintha az önvédelem, vagyonvédelem, érdekvédelem nem lenne morálisan is elfogadható emberi tevékenység. És mintha lenne abban bármi kivetnivaló, hogy ilyen törekvéseket használnak fel üldözöttek mentésére.

Azt a mélységesen indokolt felháborodást, ami abból fakad, hogy az embermentést az önvédő zsidókon, cionistákon kívül szinte mindenki elszabotálta a nagy deportálás idején, amikor a legtöbb lett volna a mentenivaló, Kende átsugározza arra a természetes önmentő, önvédelmi törekvésre, ami ősz derekára olyan intenzív lett.

Sztehlo Gábor leépítése címmel Révész Sándor írt kritikát Kende Tamás: Embermentés, vagyonmentés, státuszmentés c. könyvéről a Jelen c. honlapon.