Rögeszme és miazma

Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Ebből az alkalomból közöljük Nyerges András hosszabb lélegzetű tanulmányának első részét – a folytatást további négy napon át olvashatják az érdeklődők.

Mottó:

Itt van, teszem azt, ez a zsidózás. Én édes Hazám, itt is többszörösen dúl benned a hülyeség. Ugyebár, részben zsidó is vagy, s olykor nem átallasz rögtön antiszemitázni, amikor szidják a zsidókat. Tudom, hogy tudod, de azért elmondom: zsidó szidása önmagában az még nem zsidózás, az szidás. Zsidózás az, ha elkezdik számolni a kromoszómákat vagy miket, szóval ha valakit nem azért szidnak, mert hülye (s mint ilyen olykor zsidó, olykor nem zsidó), hanem mert zsidó. Aki zsidózik, arra én, hogy európaian fejezzem ki magam, köpök. Jó Nemzetem, ha ez itt megint bármilyen rejtett vagy rejtjelezett formában fölmerülhet, akkor itt nem hogy Európa nem lesz még mutatóba se, de kereszténység se.
Antiszemitizmus mindenütt van (zsidó se kell hozzá). Dehát magára valamicskét adó, az ún. európai értékeket többé-kevésbé elfogadó embernek még csak gyanúba sem szabad keverednie.

Esterházy Péter: A falra hányt borsó 1990.

 

1.

Megpróbálok (bár ez számomra keservesen nehéz), empátiát tanúsítani azok iránt, akik 1945 tavaszán egyszercsak olyan helyzetben találták magukat , hogy ami 1919 ősze óta napi szükségletük volt, tudniillik a zsidókérdés taglalása, valamint meg is szokták, hogy ennek újdonsült variációihoz kedvenc lapjaik révén rendszeresen hozzá is jutnak, s így minden napra megvolt a betevő antiszemitizmus-falatjuk, és még 1944 végén is hozzájuthattak olyan lelki ínyencséghez, mint Horváth Andor cikke az Összetartás 1944. december 16-i számában, ahol azt fejtegette, hogy „A zsidóságot erőszakkal, de emberiesen eltávolítjuk a nemzet testéből. Mi ebben a háborúban becsületünket, igaz kultúremberségünket védjük a zsidóságtól támogatott ázsiai barbarizmussal, a szovjetzsidó népbiztosok szennyáradatával szemben” – egy világ omlott össze bennük, amikor egyik napról a másikra a kiéheztetettek sorába kerültek, s hirtelen kellett megtapasztalniuk, hogy a hadihelyzet baljós alakulása megfosztja őket egyebek közt a napi betevő zsidózás olvasásától is. Odalett az otthonosságérzet, sérült a lelki komfort. Igaz persze, hogy ez az állapot nem állt be azonnal, mert bár közeledtek már az oroszok, kis ideig még jutott az nekik némi antiszemitizmus, tudniillik a vidékre szorult, szűkebb terjedelembe kényszerült sajtó segített áthidalni az ínséget. Az ám, de ezekből a lapokból a zsidógyűlölet (például a papírhiány okozta terjedelemszűke miatt), már csak csurrant-cseppent, és igencsak távol volt attól a bőségtől, melyben e lapok hűséges olvasói mindaddig dúskálhattak.

1944 végén még a nemzetiszocializmus hivatalos hazai orgánuma, a Magyarság is adott ízelítőt eszmetársa: a Harc nevű folyóirat 1945 januári számából, jelezve, hogy abban majd miféle csemegék várnak azokra, akik e téma taglalására sóvárgva várnak: lesz benne például olyan cikk, amelyik leleplezi, hogy nemrégiben még „zsidók döntöttek magyar tőzsdetagok ügyeiben”, és lesz riport „egy zsidó rákkereskedő meg a szegény magyar rákász” históriájáról. Legfőbb csemegének pedig a főszerkesztő, Bosnyák Zoltán cikke ígérkezett, aki (mint már annyiszor tette, dehát ebből sohasem lehetett túl sok) „a zsidók világuralmáról” fog elmélkedni. Ám akinek még ez is sovány vigasz volt, 1945 március 16-án azért még találhatott szomját csillapító virtigli zsidózást Milotay István Új Magyarságjában, ahol ez a Hitler által Sas-renddel nem véletlenül kitüntetett publicista rendíthetetlenül azon háborgott, hogy volt idő, mikor „a Jósika Miklósok és Kemény Zsigmondok sajtója a zsidó nagytőke alantas érdekeit szolgálta”. Mi több, nem merült ki ennyiben az antiszemita sajtó búcsúja, az Új Magyarságnak is jelent meg egy további száma 1945. március 18-án, Szombathelyen, amelyben vezércikk tudatta a szomjúhozó olvasóval, hogy „a zsidóellenes közhangulat számos társadalomban mély gyökeret vert, olyanokban is, ahol még röviddel ezelőtt a zsidó kérdéssel szemben teljes gyanutlanság és tapasztalatlanság mutatkozott”, például: „azt jelentik Dél-Amerikából, különösen Montevideóból, hogy hatalmas politikai tüntetések keretében éles nyilatkoztok hangzottak el a zsidóság ellen, és a zsidók megszólaltatnak olyan hangokat is, melyek az antiszemitizmus forrásait akarják eldugaszolni!”.

Amennyire jólesett ilyesmit habzsolni az antiszemita olvasóknak, annyira félő volt, hogy az 1945-ös esztendő további részében, a hadi helyzet romlása miatt, előbb-utóbb beáll a böjt, és a zsidókérdés negligáltatik. És csaknem ez történt, mert bizony 1945. március tizennyolcadika után egy teljes hétig (gondoljunk bele, milyen hosszú idő tud lenni hét nap!) sehol, de sehol egyetlen egy szó sem esett a zsidókérdésről. Azután bármily különös is, ez a tűrhetetlen állapot 1945. március 25-én megszűnt – és a gyanútlan olvasók szinte el sem hitték, hogy melyik politikai erő jóvoltából. Be kell vallanom, e sorok írójának is, amikor rájött, nagyokat kellett nyelnie a meghökkenéstől, felül kellett vizsgálnia saját előítéleteit, mert kiderült, hogy az a lap, amelyik úgy gondolta, hogy nem szabad hosszabb időre megfosztani a potenciális olvasók egy részét a legvonzóbb szellemi táplálékuktól, mármint a zsidózástól, bizony az nem más, mint az immár legálisan működő Kommunista Párt Szabad Nép nevű orgánuma. Igen, igen, ettől kapták meg ezek az emberek azt, amire vágytak. Egyedül és kizárólag ez a lap törődött az ő olvasói igényükkel, és nem is akárhogyan: mindjárt az első, már Budapesten nyomtatott számban egy terjedelmes, Őszinte szót a zsidókérdésben! című eszmefuttatással jelezték: noha a téma kényes, a Szabad Nép eltökélten szembemegy a sablonos elvárással.

Ez annál is feltűnőbb volt, mivel a többi már korábban elindult hírlap sem a zsidó szót jóformán nem írta le, sem a témával (talán tapintatból) nem foglalkozott: egyedül a szociáldemokraták akkor még a Debrecenben megjelenő lapja, a Tiszántúli Népszava számolt be arról, hogy: „hazaérkezett Sziléziából a deportáltak első csoportja”, de az elhurcolt emberekről, akik március folyamán még alig-alig szállingóztak hazafelé, nem úgy beszélt, mint zsidókról. A másik, magát egyszerűen csak demokratikus napilapként meghatározó újság, a Szabadság sietett tudatni, hogy „a hirhedt felsősziléziai Auschwitzból a gyűjtőtábor három megviselt foglya hazaérkezett, ők számolnak be arról, hogy eddig körülbelül ötvenen érkeztek meg Magyarország különböző helyeire, és közléseik mindegyike vádirat a kegyetlenségét a paroxizmusig fokozódó náci rémuralom ellen… Az országúton tömegesen jönnek Pest felé rongyokba burkolt, elcsigázott, kiéhezett emberek. Százával látni őket az ausztriai országúton, s ha nem érkezik számukra hamarosan élelem és gyógyszer, út közben fognak elpusztulni”. Még A Reggel egyik olvasója is, aki úgy vélte: „segíteni kell a hazaérkezett, mindenükből kifosztott, ruhátlan, hajléktalan embereket. A kormány bizonyára vállalni fog egyet-kettőt a számos feladat közül, de nagy részét nekünk, a magyar társadalomnak kell megoldani. Mellékelve küldök kétezer pengőt a hazaérkezettek azonnali megsegítésére” – szintén kerülte a megnevezést, miszerint zsidóknak helyezi kilátásba a támogatást.

Pontosan olyan volt a helyzet, amilyennek 1948-as esszéjében Bibó István jellemezte: „A felszabadulás pillanatában az antiszemitizmus valamiképpen a nullponton volt”. Megjegyzem, talán ott kellett (sőt lehetett is volna) hagyni. Megfejtendő rejtély, miért gondolta úgy éppen a Szabad Nép, hogy ki kell töltenie ezt az űrt, neki kell enyhítenie a „zsidókérdés” témájára szomjas olvasók hiányérzetén. Mi célja lehetett egy ilyen írás elkészíttetésével? Első ránézésre rejtélynek tűnik, hogy miért éppen a Nemzeti Parasztpárt vezetőinek egyikét szemelték ki szerzőnek, s miért nem a kommunista pártlap valamelyik saját káderét bízták meg ezzel? A lap egy kurtácska megjegyzéssel próbálta is a dolgot megmagyarázni: „a Szabad Nép demokratikus felfogásához híven örömmel nyujt teret a szövetséges pártok vezető publicistáinak, hogy hasábjain fejtsék ki álláspontjukat az ország és a nemzet égető problémáival kapcsolatban”. (Mellesleg: az „égető” szó használata – enyhén szólva – tapintatlanság volt, ha másért nem, a krematóriumokban elégetettekkel és hozzátartozóikkal szemben), de hát „kicsire nem adunk”-alapon efféle nüanszokkal a lap szellemét távolból is meghatározó Révai József nem törődött. A zsidókérdés firtatására egy „népi író” hamari felkérése a részéről tudatos és főként taktikai lépés volt, amely Révai egész 1919 utáni gondolatvilágát meghatározta.

Darvas József, egyebek közt azért is alkalmasnak látszott, mert írói működéséről annak idején (erős szarkazmussal) éppen Németh László jegyezte meg: ő az első „mechanizált népi író”, értve ez alatt, hogy munkáiban eredetiségnek nyoma sincs, mások által már fölfedezett motívumokat viszont ügyesen használ. Ez a tulajdonsága Révai szemében éppenséggel előnyként jelenhetett meg, hiszen épp olyan valakire volt szüksége, aki forsriftosán fogja fújni azt a nótát, amit ő, a taktika karmestere vezényel. A Szabad Nép mintha egy bizonyos olvasói rétegnek, melyről feltételezte, hogy a kommunistákat zsidóbérenceknek tartja, mintha Darvas írásával meg akarta volna mutatni, hogy az efféle előítéletek sutba dobhatók, sőt, míg mások szemérmesen vagy tapintatból hallgatnak a „zsidókérdés”-ről, ez náluk csakazértis téma lesz, az érintett társadalmi réteg érzékenységét pedig eszük ágában sincs kímélni. Darvas polgárellenes felfogása éppen egybeesett a Révaiéval, ahogy ez lett volna a helyzet Erdei Ferenccel is, de ő éppen belügyminiszter volt, s emiatt szerzőként szóba sem kerülhetett. (Későbbi megnyilatkozásai, például egyik 1947-es cikke, azt jelzik, hogy az ő felfogása, épp olyan tökéletesen fedte a Révaiét, mint Darvasé, hiszen ezt írta: „A polgári demokrácia és a fasizmus megbízható szövetségesei egymásnak. Szinte felesleges udvariasság precízen különválasztani és külön kezelni őket”.

Ez az álláspont egyébként kísértetiesen egybevág azzal, amit 1945 előtt, a moszkvai emigránsok frakciójában Révai képviselt, s amit Új Hang nevű folyóiratukban a Faragó Bálint álnevű szerző hirdetett, aki a Molotov-Ribbentrop paktum idején azt fejtegette, hogy a háború, amely ma Anglia-Franciaország és Németország között zajlik, reakciós háború, s akik antifasiszta, demokratikus és progresszív jelszavakat hangoztatnak, egy ilyen háború érdekeit szolgálják”. A háború antifasiszta jellege: csak legenda, a „leszámolni a hitlerizmussal”-jelszó pedig „népcsalás”. Azt sem átallotta leírni, hogy „az antifasiszta háború jelszava alatt reakciós, igazságtalan és imperialista háború céljait szolgáló koncentráció folyik”. Faragó Bálint kilétét megfejtenem ugyan nem sikerült, de mert az álnévhasználók bevett szokása, hogy a sajátjukkal azonos kezdőbetűket használnak, talán joggal vélem úgy, úgy, hogy az F.B. Fogarasi Bélát takarja, aki különben saját néven is szerzője volt ennek a folyóiratnak, szektás korlátoltságáról pedig később a Lukács György elleni hadjárattal bőven tanúságot tett. E direktíva legfőbb üzenete azonban az, és Révai gondolatvilágára is rányomta a bélyegét, hogy nem igaz, miszerint „ez a háború a demokrácia háborúja a fasizmus ellen”, a demokrácia, „mint olyan”, (ahogy „a polgárság” sem) számított feltétlenül megóvandó értéknek – sőt, Révaira inkább valamiféle zsigeri demokrácia- és polgárellenesség volt jellemző, abba az illúzióba csomagolva, hogy a munkásosztálynak másutt, főképp a parasztság tájékán kell és lehet szövetségest találnia. Révaiból (például a hazai Szép Szó-folyóirat értékelése kapcsán), minduntalan ez bujt elő, és párosult a polgári antifasizmus lebecsülésével, sőt, a demokráciáért vívott harc devalválásával – ilyen elvek képviseletéhez volt szüksége Darvasra.

A zsidókérdésről szóló cikk szerzőjeként például éppen taktikai szempontból nem felelt volna meg egy másik parasztpárti vezető, Kovács Imre, A néma forradalom írója, mert róla – más cikkei alapján – sejteni lehetett, hogy felfogása nem felelne meg Révai igényeinek, Kovács Imre tudniillik szolidaritásra, részvétre, önmarcangolásra ösztönözné olvasóit, s ekképp távol állna attól, amit (a parasztság feltételezett zsidóellenességére kacsintva) Révai a Szabad Nép hasábjain hangsúlyoztatni akart. Kovács nem átallott például ilyeneket írni: „Emlékezzünk a hosszú sorokra, amikor megszégyenülten, megalázottan, gyáván anélkül, hogy valamit is tettünk volna ellene, végignéztük a zsidók elhajtását. Aki nem bírta, azt az országút szélén hagyták. Az út mentén újság- és csomagolópapírral letakart hullák jelezték a szomorú karavánok nyomán”. Ez volt az a hang, amiből Révai immár nem kért, az ő számára az is zavaró volt, hogy amikor még más irányította a Szabad Népet, 1944 decemberében efféle cikk jelenhetett meg benne: „Jajveszékelés és rimánkodás hátborzongató zaja veri fel a Dunapart lakóinak nyugalmát. Éjjel 2 és 4 között, a Lánchíd budai oldalán zsidók százait végzik ki. A szerencsétleneket előbb levetkőztetik, felsorakoztatják őket a part szélére, aztán sortüzet adnak le rájuk. A tömeggyilkosság színhelyéről a Duna hullámai sodorják el a holtakat”. Ez a tónus 1945. március 25. után úgyszólván el is tűnt a lapból. (Mellesleg: számomra emiatt tűnik (nincs is rá megfelelőbb szavam) elképesztő orcátlanságnak, hogy éppen Révai mert feltenni egy ilyen kérdést: „Vajon mi az oka annak, hogy a magyar társadalomnak szinte minden rétegében van, sőt terjed az antiszemitizmus?” Hiszen ott a válasz a Szabad Nép 1945. március 25-i számában: azt, hogy a zsidókérdés „mint olyan” korántsem tétetett ad acta, a hazai közélet éppen a Darvas-cikk révén kényszerült tudomásul venni. Darvas egyébként másféle olvasói rétegek számára is posszibilis szerző lehetett: nemcsak egyszerű „népi író” volt, hanem olyan valaki is (ezek az adalékok minden 1945 után megjelent lexikonból hiányoznak), aki az Oláh György-szerkesztette, szalonfasiszta Egyedül Vagyunk 1939-es Utam a középosztály felé-pályázatán pénzjutalmat nyert, akinek fényképe ott díszelgett a győztesek csoportképén, aki 1941-ben kitüntetettje lett a Ferenc József-díjnak, amit mégsem ítéltek oda akárkinek. Ki ne tudná például, elmélkedett Révai, hogy a kommunistákat hol zsidóbérenceknek, hol antiszemitáknak rá­galmazza, aszerint, hogy hol, mikor, mire van szüksége.

„A parasztságot” képviselő Darvas személye kapóra jött Révainak a szociáldemokrata „testvérpárttal” folyamatosan vívott ideológiai háborújában is, amely csatározás magvát a szövetségi politikáról vallott ellentétes nézetek képezték. Révai szerint a munkásságnak a polgárság (s azon belül az értelmiség) helyett csakis egyetlen szövetségese lehet: „a parasztság”, amely állításban a „helyett” képezte a legfőbb ütközőpontot. A szocdemek „Révaija”, legismertebb toretikusa, Mónus Illés ezzel éppen ellentétes álláspontot foglalt el, és bár 1945-ben ő már (a nyilasok jóvoltából) nem élt, szellemi örökségét pártjának más felkészült vezetői: Justus Pál, Horváth Zoltán, Faragó László és mások, töretlenül vitték tovább. Révai azt is kontrázta, hogy az antifasiszta állásfoglalás döntő tényező lehetne ebben a kérdésben, a szociáldemokraták viszont az értelmiségnek a fasizmus eszméivel szembeszegülő képviselőit potenciális szövetségeseiknek tartották, a népiek völkisch irányba ki-kilengő képviselőit ellenben a másik oldalhoz sorolták. Egyebek közt ilyen meggondolások tették Révai szemében annyira, de annyira sürgőssé a németektől és nyilasoktól éppen csak megtisztított fővárosban, hogy a vízválasztónak számító „zsidókérdés” kulcsfontosságú témaként pertraktáltathassék.

 

2.

A szörnyűségek időbeli közelsége miatt Darvas sem ronthatott ajtóstól a házba, bevezetésként ő is a kénytelen volt a részvét hangján megszólalni: „Nincs zsidó család Magyarországon, ahol ne gyászolnának valakit, de annál több az olyan családok száma, amelyek­ből senki nem maradt meg, aki megőrizhetné a halálba hurcoltak emlékét. Ukrajnai halálmarsok, deportáló vonatok, nyilas tömeggyilkosságok vad őrülete kísért a megmaradottakban is”.

Darvas tónusán nem egyszerűen csak kényszeredettség érződik, némely passzusai mintha egy nagy szellemi elődnek 1943. május 9-én, a Das Reich hasábjain megjelent, méltatlankodó gúnyolódását idéznék: „Szegény zsidók, mindenütt elsírják, hogy milyen országos érdemeket szereztek és milyen hazafias állampolgárok voltak mindig, egyszóval a jámbor polgárt arról győzködik, hogy tévedett, amikor minden politikai vagy gazdasági gaztettnél a zsidókat fedezte fel, mint főbűnösöket. Ha az ember fellép ellenük, az üldözött ártatlant játsszák meg, és részvétet kelteni hivatott gárdájukat küldik előre…” – dr. Joseph Göbbelsnek ezt a kifakadását Darvas ismerni aligha ismerte, valószínűbb, hogy spontán indulat vezérelte, amikor „ a szegény zsidókról” ugyanígy beszélt – az öntudatlan nézetazonosság azonban talán még rosszabb. Ráadásul Darvas az együttérzés penzumát ezzel letudottnak vélte, következhettek hát ehhez képest sokszoros terjedelemben „a zsidóknak” címzett vérmes szemrehányások. Ezek bevezetéséül egyfajta, a zsidók szájába adott, de csak általa feltételezett méltatlankodás szolgál: „Sokukban ottmarad valami hajszoló elégedetlenség: ennyi a jóvátétel mindezért?” Jelentős mérvű ingerültség gyülemlett fel „zsidók” ellen „a népben”, mármint Darvas szerint, mert „a zsidók” nem dolgoznak, csak a szájukba repülő sültgalambot várják. A cikk jóval terjedelmesebb folytatása emiatt valóságos vádbeszéddé alakul át: „Van a zsidóságnak egy része, szerencsére kisebb része – főleg éppen olyan polgári elemek, akik soha nem tettek semmit a fasizmus ellen, a demokráciáért – amelyik elvárja, sőt követeli ezt az elismerést. Igaz, nem faji alapon, hanem a több szenvedés jogán. De még így sem lehet ezt a magatartást elfogadni. Mert elégtételt adni a méltatlanul üldözötteknek, életlehetőséget adni azoknak, akik szinte mindent elveszítettek: ez az emberiesség természetes parancsa. Ám ezt csak mindnyájunk fokozott munkájával lehet megvalósítani. Rengeteg munka és még sok áldozat kell ahhoz, hogy felépítsük a demokratikus Magyarországot, amelyben mindenki egyenlő, szabad emberként élhet. S a munka és az áldozatok vállalása alól senki nem vonhatja ki magát, aki részese akar lenni ennek a szabad jövendőnek. Nem vonhatja ki magát, még a múlt szenvedéseire való hivatkozással sem, mint a zsidóság egy bizonyos része tenni szeretné. Hogy az antiszemita fertőzés igen súlyos volt, azt botorság lenne tagadni. Ez azért már mégiscsak embertelenség – népünk körülbelül ezen a ponton utasította el magától a németbérencek és nyilasok szadizmusát. Ma azután, amikor eszmélni kezd, az ellenkező végletbe esve, ki se meri mondani hangosan a zsidó szót, a megmaradt zsidóság jelentkezését, természetes helyfoglalását és egy részének mohó túlzását, túltengő mártiromságát ezekkel a rémregékkel társítja. Úgy tanulták meg a világot látni, hogy vannak keretlegények és vannak munkaszolgálatosok. Most, hogy fordult a világ, ők szeretnének keretlegények lenni!” Fontosnak tartotta leszögezni, hogy „sem a demokratikus meggyőződés, sem az egyéni képesség nem mérhető a származással. (…) Ahogyan a demokrácia harcosai soha nem ismerték el bűnnek azt, hogy valaki zsidó, ugyanúgy nem ismerik el ma sem előjogot biztosító nemesi kutyabőrnek a zsidó származást”. Bizonyító erejű, konkrét példákkal Darvas nem volt képes alátámasztani a zsidó származásukat nemesi kutyabőrként kezelőkről szóló tételét.

Azok közül, akik érdemben vitába szállhattak volna vele, sokan még nem tértek haza a deportálásból, másfelől az a körülmény, hogy a cikk éppen a kommunista párt lapjában jelent meg, többeket vissza is tartott a megszólalástól. Más orgánumok, például a Népszava meg a szintén szociáldemokrata Világosság egyvalamit tehettek: az általánosító, üres kijelentéseket cáfoló példák révén tették egyértelművé, hogy a valóság nem fedi Darvas álltásait, sőt, a hazaérkezők sokszor a Darvas által vázolt szituációknak éppen az ellentétébe csöppennek. Az Auschwitzot megjárt Ják Sándor számol be róla, vele mindez hogyan történt: „A Bethlen téren fogadják a deportáltakat. Bemegyek jelentkezni. Pénzt adnak, ruhát adnak, konzerveket. Indulok tovább a Keleti Pályaudvar felé. Egyszer csak mintha főbe kólintanának. Egy férfi és egy asszony megy előttem, jól öltözöttek, s hallom az asszony hangos méltatlankodását: – Többen jöttek haza, mint ahányan elmentek!” A Népszava Hámori László nevű munkatársa vidéki riportkörútra ment, s az ő beszámolói merőben más fénytörésűnek mutatták a Darvas vázolta problémát. Hámori felhívta például a figyelmet arra, hogy nem a volt munkaszolgálatosok törnek „keretlegénységre”, hanem ott, ahonnét elhurcolták őket, a helybéliek méltatlankodnak azért, mert: „hatszázezer zsidóból vagy százezernyi visszatért”.

Másfelől a hazatértek egyike is feltesz egy érdekes kérdést: „Azt tartják előjognak, hogy az elrabolt ingóságainkat megkiséreljük visszaszerezni?” Darvas annak látszatát akarta volna kelteni, hogy az általa kipécézett jelenségek már el is burjánzottak, s őt éppen ez készteti szólásra, „őszinte szava” nagyjából és egészében (akkor, frissiben) reflektálatlan maradt. Annyit tudunk, azt is csak Illyés Gyula Ostromnaplója egyik bekezdéséből, hogy a Darvas-cikk után „névtelen levelek tömege” érkezett a Szabad Nép szerkesztőségébe. Föltehetően a tiltakozóktól, hiszen aki egyetértett vele, alighanem a Darvas-szerkesztette Szabad Szó levelezési rovatát kereste fel vélekedésével.

Az írás második része