Párbeszéd az Ismeretlennel

Olvasom Surányi András Egy emlékirat könyvét.

Ismerős a helyzet. Annakidején én is találtam egy füzetet, és én is megpróbáltam beszélgetni vele.

Anyám füzete volt. Az ő szinte derűs, mindent megbocsátó visszaemlékezései.

Az ellenség mentette meg az életét. Hálás volt egész életében.

Surányi egy lomtalanítás során találta a füzetet, az Ismeretlen emlékiratait.

Hozzáfűz reflexiókat, egy történetíró és egy költő párbeszéde ez, egy úgynevezett második generációs túlélő párbeszéde az első generációs túlélővel.

Az egyik többnyire szikár, lényegre törő leírás. A másik tele van érzelemmel, zokogással.

Az első generációs túlélőé a történet, a második generációsé a gyász.

Surányi a gyászból született, ebből van életben maradva.

A világ kettévált. – írja S.

Élőkre és halálraítéltekre…

A halál angyala sárgába öltözött.

Sokáig őriztem a fényképet anyámról….

Szelíden domborodó mellén egy világosabb

folt. Talán fénytörés, sárga csillag, esetleg valami

maszat. Mosolyog.

Csillogó szemmel néz a kamerába. Nem bárgyú és

nem buta.

Reménykedő.

 

Az első generációs túlélő igyekszik túlélni lelkileg is, az első generációs a Holokausztban szocializálódik, megszokja, hogy egészségesnek kell mutatkoznia, különben esetleg kiszelektálják. Anyám sokszor mondogatta, hogy vele lényegében nem történt semmi, semmi helyrehozhatatlan, furcsa mód a gyereke mélyebben átéli azt, ami vele történt, a gyereke és az unokája.

Surányi könyve többszólamú, mint a barokk zenében, felelgetnek egymásnak a történések, egy-egy motívum megszólal a visszaemlékező által, ő adja a főtémát, a túlélő egyre változó stációit, ahogy kezdetben kihívásként éli meg azt, ami történik, szinte kalandnak. A téglagyárban Anyja rúzsával fölrajzol egy rongydarabra egy vörös keresztet, és már készen is a karszalag, és hozzájut egy doboz élelemhez, a Szitmaltin porhoz.  Később a vagonban sikerül a kis bedrótozott ablak alatt helyet foglalnia. Ezáltal is jobb helyzetben érzi magát. Mindenhol keresi a jó dolgokat, amiket még elérhet.

A koncentrációs táborban, Birkenauban is vannak az Ismeretlennek derűs mondatai.

„Ezek után került sor arra a számomra nagyon fontos és felejthetetlen eseményre, aminek akkor is nagyon örültem, és mondhatom, hogy addigi életem legcsodálatosabb élménye.

Úgy adódott, hogy az asztalosműhelyben készített ágyakat kellett átvinnünk a „C” lágerbe, ahol édesanyámmal találkozhattam.”

„….Nem tudom mit élhetett meg az ismeretlen

a találkozás pillanatában. » – írja S.

Ezt ő se volt képes megfogalmazni.

Mert nem is lehet!

A fájdalom nem megosztható….”

Később is találtam derűs mondatokat.

„Kánaán volt a Waldlagerhez képest – boldogok voltunk.”

 

„Megrendítő a koncentrációs táborok szögesdrótjai

mögött, a füstölgő krematóriumok

csillapíthatatlan étvágyának kannibalizmusában

kimondani a Kánaán szót” – válaszolja S.

 

Aztán, mikor az Ismeretlen visszaemlékező Árpád nagybátyja, akivel együtt küzdöttek eddig az életért, úgynevezett muzulmánná válik, élő halottá, akkor az Ismeretlen elveszti a hitét:

„Az ég felé néztem, és tudtam, hogy többé nem fogok hinni Istenben, hogy mese a kiválasztott nép szövege, minden ima, amit nem tudom, kinek mondunk.”

Az Ismeretlen elveszti a kiválasztottság hitében rejtőző erőt, ami annyi mindenen átsegítette az évezredek alatt a zsidóságot, ami segített túlélni a pogromokat, az újabb és újabb száműzetést, a szétszóratást, ami ott élt a társadalomba beilleszkedő neológokban, sőt a kikeresztelkedett zsidókban is, az asszimilánsokban is, ami erőt adott a vallástalanoknak is. Thomas Mann írta valahol, hogy mindenkinek van egy titkos üzenete, ami erőt ad neki. A zsidók üzenete, a csodavárás fénye kihunyt a halálgyárak tövében. Az Ismeretlen rab már csak hagyja, hogy történjenek vele a dolgok, átalussza a felszabadulást.

S. könyve többszólamú, mert nem csak az ő reflexiói szólalnak meg benne, hanem az enyémek is, minden túlélő megszólal benne, a sok-sok generáció, melyeknek érzékenyebb tagjai nem képesek elengedni a Holokausztot.

Anyám a háború után tizenegy évesen mindent elolvasott, ami a Holokauszttal volt kapcsolatos, tudnia kellett, hogy mi történt a többiekkel.

S. a tanárom volt, még régen a rendszerváltás előtt. Első óráján föltette nekünk a kérdést, mi lett volna, ha a bölények győzedelmeskednek az ősember felett. Akkor hogyan élnénk most?

Így utólag látom a kérdés lényegét. Hisz csak egy hajszálon múlott, hogy a háborúban végül is jóra fordultak a dolgok.

S. és az utána következő generációk érzik ezt, a világ gyűlölet hullámainak újabb és újabb lökéseit, az antiszemitizmus szürreális, felfoghatatlan árapályát, a tektonikus torzulást, mely különös feszültséget okoz a túlélőkben, mely alapjaiban rengetheti meg a Földet, mely, néha úgy érzem, egy újabb katasztrófával fenyeget.