Ott, akkor…

Vajda Júlia interdiszciplináris eszközökkel – a szociológia, a pszichológia és az antropológia eszköztárával – mesélteti alanyait a holokauszt tapasztalatairól és beépüléséről a személyiségbe. Több dimenzióban is bővíti és tágítja isme­reteinket a 20. századi apokalipszisről, amelynek „hétköznapi” hatását messze nem emésztettük meg és dolgoztuk fel. Nagy bátorsággal abban a tartományban is keresi az eredőket, amely a legszembesítőbb közeg: a saját családjában. Ez a ritka mélyfúrás egyúttal megérzékíti a magyar értelmiség egy részének eredetgenezisét is.

Részlet a könyvből:

 „a Mengele amikor állt ő balra intett az elgázosítandók f⌢ felé, és jobbra akit hajlandó volt életbe ⌢ tartani. Aki szembe jött Mengelével az fo⌢ annak fordítva volt a dolog, tehát innen adódik az, hogy a könyvekbe az van írva hogy az elgázosítottak jobbra mentek aki életbe balra ez attól függ hogy ⌢ melyik aspektusból nézem a dolgokat. Azt észrevettük, ⌢⌢⌢ hogy a ⌢ ha hasonlított két ember egymásra, akkor ⌢⌢ az egyiket Mengele ⌢⌢ megölette. Hát a húgom és én közöttem volt családi vonás, és igyekeztünk mindig távol ⌢⌢ menni a ⌢ szelekciónál, és én már annyira ⌢⌢ ki lehettem idegileg ⌢⌢ talán a húgom is ⌢ biztos ⌢⌢ hogy húgom volt előttem, ⌢ és én mögötte mikor Mengele elé értünk, ⌢⌢ és a húgomat ⌢ balra küldte az elgázosítandók felé, ⌢⌢⌢⌢ és én előtte voltam Mengele előtt, és a húgom ⌢ intett hogy menjek vele”.

És a tizenhét éves Matild nem ment. Ugyanakkor mintha ez a később, az elbeszéléskor hívásként értelmezett intés az, amivel nem lenne mit kezdenie. „Most egész e⌢ ez egy furcsa dolog. Tudni illik ⌢ a húgom is tudta hogy van gáz. ⌢ És van krematórium, ⌢ és mégis hívott.” Mintha ez a hívás lenne az, ami a tizenhét éves Matild perspektívájából – érthető módon – nem megbocsátható. Amiért haragszik, legalább akkor haragudott, a húgára. Ugyanakkor ez a harag az, ami a későbbiek fényében a nyolvanéves Matild néni számára már nem vállalható: „⌢⌢ és én ⌢ nem mentem vele. ⌢⌢ Ez életem végéig engem nyom. ⌢⌢⌢⌢⌢⌢ Végeredménybe én voltam a /húgom gyilkosa ((sír))”.

S Matild néni az interjú során először és utoljára, elsírja magát. Húga intése végzetes. És amikor az immáron idős asszony évtizedek távolából visszagondol a halálával emlékeiben örök fiatalként megmaradt húgára, ezt a haragot már nem tudja vállalni. Még annyira sem, mint amennyire akkor tudta. A serdülő élni akar, míg a nyolcvanéves –, akinek lelkében története az időközben átélt sorsesemények hatására újraíródott – talán már saját életben maradásának értékét is megkérdőjelezi. Különösen akkor, ha az egyik ilyen sorsesemény a húga elgázosítása volt. Megkérdőjelezi, s ebből a perspektívából, amikor idős asszonyként gondol vissza majdhogynem gyereklány húgára, az akkori harag már nem megbocsátható. Nem az, mert az empátia hiánya testesül meg benne. Az, hogy nemcsak hogy hagyta húgát, a fiatalabb testvért, a védtelent, akire neki kellett volna vigyáznia, egyedül menni a gázkamra poklába, de hogy ott, akkor, azt sem értette meg, hogy bármennyire abszurd és értelmetlen is lett volna akkor vele mennie, a másik, a kicsi, attól a magánytól félt, ami a hátralévő percekben, talán órákban várt rá, s hogy azért hívhatta őt, ha egyáltalán tényleg hívta, hogy a halálra várva ne legyen egyedül. Ne legyen olyan végtelenül egyedül.

S az eddig keménynek látott Matild néni sír. Összeroppan a fájdalom, és a sorssal, de még inkább talán a saját érzéseivel való tehetetlenség érzetének súlya alatt. Mert haragszik akkori önmagára, aki haragudott a húgára. S ebből a helyzetből számára nincs többé kiút. Hiába, hogy mások nem így látják őt, s hogy „ámbár az ideggyógyász azt mondta hogy ez természetes életbe maradási ösztön, ⌢⌢ és én ezen ne egyem magam. ⌢⌢⌢⌢ Tehát én életbe maradtam ⌢⌢ a húgom ⌢⌢⌢ krematóriumba végezte ⌢⌢⌢”, zárja le ismét, jelezve, hogy a megtörténtekhez, a gyilkosság tényéhez kétség nem férhet. Mindazonáltal ezután valamelyest visszatalál tárgyszerűbb, az elviselhetetlen érzelmeket az elbeszéléstől távolabb tartani képes stílusához. Az interjú során már nem is zökken ki ebből, bármenynyire rémesek azok a történetek is, amelyekről a következőkben számol be.

„Visszakerültem az egyik barakkba ⌢ arra már nem emlékszem hogy melyikbe, az természetes hogy akkor már jóformán nem is voltam beszámítható ⌢ állapotba aaa ⌢⌢⌢⌢ volt egy állapotos asszony, ⌢ akit a ⌢ Appeleknél a Zählappeleknél, ⌢ mi próbáltuk ö takarni. Sikeresen, ⌢⌢ ö a Zählappel az ⌢ az létszám ⌢ számlálás volt, ami ⌢⌢ véletlenül készakarva sose stimmelt és mi kopaszon hajnalba és este órákat álltunk a ⌢⌢ Appelplatzon, és az valami rettenetes volt. Most ez a szerencsétlen állapotos asszony, aki nem volt egyedül ilyen ⌢ állapotosan némán szült, ⌢⌢ ugye közöttünk voltak orvosok ápolók de semmi nem volt csak a deszka, ⌢⌢⌢ befogták szegénynek a száját, ⌢ a csecsemő ⌢ az nem tudott felsírni mert megfojtották, ⌢⌢ beletették egy vödörbe, ⌢⌢ szemetet szórtak rá, ⌢⌢⌢ és a kezembe adták hogy vigyem a reterátra. ⌢⌢⌢⌢ Fogtam a ⌢ vödröt, s mentem vittem a reterátra”, mesél tovább. Mi pedig azzal szembesülünk, hogy egy újabb gyilkosság – s most már valós – történetét tárja elénk. Hogy arról mesél, hogy amellett, hogy serdülő lányként talán ekkor, a láger embertelen körülményei között, találkozott szüléssel először, azonnal bűnrészessé is kellett válnia a megszületett csecsemő elpusztításában. S az ezzel kapcsolatos érzéseknek – a bűntudatnak, nyilván, mert az ez esetben is elviselhetetlen – a történetben egyelőre nem jut hely. Tárgyszerűen mesél tovább, hogy fogta hát a vödröt, s vitte a reterátra. S hogy „szembe jött velem Mengele. ⌢ Ominózus sé⌢ lovaglópálcával, fütyülve rácsapott a vállamra, hast du Läuse? kérdezte németül, mondom keine, hozzá kell tenni, hogyha a Mengele észreveszi, hogy a vödörben szemét alatt mi van, akkor az egész láger a kéményen keresztül távozott volna, és annak szaga is volt, annak a csecsemőnek és aaa hozzátartozó dolgok⌢”.

Mintha elkanyarodhatna, elterelhetné a témát, s beszélhetne a halott csecsemő és a bűntudat helyett a veszélyről. De nem, hisz a csecsemő teteme az, ami veszélyes, aminek szaga van. Ez az, ami árulkodik a bűnről – arról, ami bűn a Harmadik Birodalom szemében, de sokkal inkább arról –, s ez annyira rettenetes, hogy ezt már kimondania sem lehet, erről már beszélnie sem lehet –, hogy ez az, ami a fiatal Matildot – vagy inkább csak az őrá visszatekintő idős asszonyt? –, aki már amúgy is gyilkosnak, húga gyilkosának éli meg magát, valóban gyilkosságba keverte. A csecsemő, az áldozat, tettének tanúja ő, teteme meg a kikerülhetetlen tanúbizonyság, ugyanakkor a fokozott életveszély alapja.

Vajda Júlia: Ott, akkor… Túléléstörténetek a soából, Múlt és Jövő kiadó, 2020.