Nemzetbrending három térfélen

Írta: Krasztev Péter - Rovat: Holokauszt, Történelem

Macedón-bolgár emlékezetpolitikai mérkőzés a Holokauszt ürügyén

Jelenet a Harmadik félidő c. filmből

Vájkálás régi sebekben

Háborús/sport – e besorolás áll a 2012-es, Harmadik félidő című macedón film címe alatt, bár a nemzeti-romantikus/holokauszt sem állt volna távol az szerzői szándéktól… A sztori a Két félidő a pokolban című film klasszikus sémáját követi, ehhez szolgáltatja a color localt a bolgár megszállás alatt lévő Szkopje, valamint kiteljesül egy dokumentálható szerelmi szállal, mely egy helyi focista és a város legszebb zsidó lánya között szövődik-fonódik. A lány elszökik a sráchoz a szülői házból, a csapat befogadja, bújtatja. A klub macedón hazafi tulajdonosa porosz edzőt szerződtet, aki térül-fordul, s máris bajnokot farag a pancserekből, akik a Vardari bánság (Macedónia leánykori neve a királyi Jugoszláviában, lévén macedónok a szerbek szerint nem léteztek) annexiója után már a bolgár bajnokságban játszva elnyerik a kupát, dacára a kényszerű bírói részrehajlásnak. Közben az edzőről kiderül, hogy félzsidó, ezért őt is deportálni akarják a többi hétezer szkopjei hitsorsosával együtt, de a tulajdonos inkább feláldozza magát, és ezzel megmenti a szakember életét.

A valóságban magyar és, noch dazu, zsidó Spitz Illés 1939 és 1946 között volt a Građanski Skopje, a későbbi Macedónia edzője (a bolgár megszállás előtt nem is hívhattak Macedóniának egy focicsapatot). Az 1943. március 10. utáni napokban vagonírozták be a bolgár karhatalmisták, el is indult vele a szerelvény a Duna menti Lom városába, ahonnan Bécsen keresztül Treblinkába szállították a megszállt „nagybolgár” területekről (Macedónia, Dél-Trákia, Pirot) összegyűjtött tizenkétezer zsidót, akik közül mindössze tizenketten élték túl a haláltábort. Az Újpest és a válogatott egykori csillagának kevés esélye lett volna a túlélésre, ha a klubtulajdonos, akit a megszállás előtt a jugoszláv hatóságok épp bolgár nacionalizmusért börtönöztek be tíz évre, el nem intézi Spitznek, hogy a szerbiai Szurdulicában a németek leszállítsák a vonatról, és így maradhasson Szkopjéban edző a háború végéig.

A nettó végeredmény szempontjából nem látszik drámainak a különbség a film és a történelem valósága között, a botrány mégis kitört. Darko Mitrevszki rendező olyasmibe tenyerelt bele, ami helyi szinten egy pillanat alatt belobbantotta a szivárgó sebeket, melyekhez a zsidóknak van talán a legkevesebb köze, mégis az ő sorsuk bizonyult a legkézenfekvőbb demonstrációs eszköznek az aktuális brendépítéshez.

 

1943 – A bolgár hatóságok vagonírozzák a skopjei zsidókat

Az edzőpálya: Macedónia

A nemzetek, ezek az elképzelt közösségek, ahogy – Benedict Anderson nyomán – Yuval Noah Harari is nevezi őket, csak attól léteznek, hogy sokan egyszerre hiszik róluk, hogy léteznek. Az viszont okozhat némi túlreakciót, amikor egy ilyen közösséget minden – szerb, bolgár, görög, sőt: albán – oldalról azzal hergelnek, hogy nem létezik, vagyis számukra elképzelhetetlen közösség. A Szkopje 2014 projekt épp egy ilyen túlreakciós példa. A nemzeti nagyság visszamenőleges igazolására a várost telerakták elképesztő mennyiségű köztéri giccsel, antik héroszok ordenáré szobraival, cifra diadalívet emeltek a főtérre vezető utca fölé; felépítették Teréz anya elvarázsolt kastély-szülőházát és a muszlimok bosszantására böszme nagy keresztet állítottak a város környéki hegycsúcsra; a később Budapestre csempészett Grujevszki berendezte saját pártja múzeumát, ahol a macedón nép szenvedéstörténete ebben eggyé válik a szervezet dicső múltjával. A bolgárnak tartott történelmi celebeket átcímkézték macedónnak, de ez önmagában még kevés elégtétel azért, hogy a bolgárok a macedónt csak a saját nyelvük dialektusának tekintették. A párt- és nemzettörténeti gyűjtemény tőszomszédságában felépült a Holokauszt Emlékmúzeum (HM). Ez, a berlinihez hasonlóan központi pozíció egészen itt másfajta üzenetet közvetít: a nemzeti ártatlanságét, konkrétan a párhuzamot a zsidó áldozatok és a macedón nemzet sorsa között. Persze, hol van ez a Megszállási emlékmű álszentségétől, de azért vegyük magunkat komolyan. Macedóniában a lakosság tömegesen felszabadítóként fogadta a bolgár (fasiszta) megszálló hadsereget, zokszó nélkül nézték végig a zsidók jogfosztását (1941 tavaszától) és elhurcolását (1943 tavaszán), majd ugyanúgy fosztogatták a hátrahagyott zsidóvagyont, mint a bárhol másutt. De ehhez azt is figyelembe kell venni, hogy ők voltak a királyi Jugoszlávia páriái, ugyanúgy elnéztek a fejük felett, mint a cigányoknak, zsidóknak, vagy muzulmánoknak, márpedig egy intézmények nélküli közösség még nem társadalom, így talán nem is lett volna módja tiltakozni.

A szkopjei HM legalább annyira szól a (bolgár) hódítók brutalitásáról, mint a veszteségekről – akárcsak a Harmadik félidő, nem is véletlen, hogy a film záró képsorait a HM-ben forgatták. Nem is lenne ezzel baj, ha a film nem az új ország- és nemzetbrendig snittjeivel, a lidérces kültéri artefaktumokkal torzított főváros képeivel kezdődne. A film költségvetésének mindegy felét direkt állami pénzből állták, a többit az ebből finanszírozott szervezetek dobták össze. Grujevszki személyesen látogatott el a forgatásra és „nemzeti jelentőségűnek” nevezte a filmet. Nehéz ezek után hova tenni Mitrevszki nyilatkozatát, miszerint nem volt semmilyen hátsó szándéka, minden képet korabeli dokumentumokból vágott össze, és az a bolgárok baja, hogy nem tudnak szembenézni a saját történelmükkel.

 

A Holokauszt emlékközpont Skopje városában

Babértermő, zöld mezők: a nemzetközi píár térfelén

Danilo Kiš népszerű bon mot-ját idézve a történelmet a győztesek írják. Országpíár szempontból az ér pontot, ha egy vesztes a győztesekéhez hasonló erényeket tud felmutatni. Bulgária rendszerváltás előtti renoméja elég lidérces volt: a huszadik század első évtizedeiben agresszív irredentizmusa miatt virtigli bajkeverőnek tekintették a térségben, a második világháborúban a sötét oldalt választotta, az államszocializmus idején sanyargatta a kisebbségeit, és kétszer is kérte átminősítését szovjet tagköztársasággá. Az első, külhonban is hatékonyan píározható történelmi mozzanatot 1993-ban fedezték fel, amikor Zselev elnököt nem a Világ jámborai közé akarják leültetni a Holocaust Memorial Museum megnyitó ünnepségén, holott ez kijárt volna a zsidómentő országok államfőinek. Zselev ekkor lemondta a megjelenést, mire Al Gore alelnök néhány órával az esemény előtt fogadta őt, bocsánatot kért tőle a szervezők nevében és ezzel helyreállt a békesség.

Két évvel később a múzeum meghívta Zselev elnököt, és külön köszönetet mondott Bulgáriának azért, mert megmentette majd’ ötvenezer zsidó polgárát. Ettől kezdve Bulgária mindent megtett, hogy Dánia és Finnország társágában szerepeljen ezen a téren. A píárhólabda gördült tovább: a multikulturális Bulgária, az etnikai tolerancia és békés egymás mellett élés olyan mantra lett, mely a délszláv háborús időkben a „jó Balkán” metaforájává próbálta kinőni magát. Ezt közvetítették a külső és belő közönség felé, ez lett később az 2019-es Plovdiv Európa Kulturális Fővárosa projekt vezérmotívuma is. Hogy a kutúrák mögül már rég elűzték, vagy asszimilálták az etnikumokat, az feledésbe merült; csak példa gyanánt: a népi demokrácia hajnalán a megmentett zsidók megközelítően 80%-a kitelepült Izraelbe, mondani se kell, nem jódolgukban.

A nemzetközi píár- és emlékezetmérkőzésbe a bolgár alija, ezek leszármazottai és a nyugati diaszpóra is bekapcsolódott. Kampányolt és az USÁ-ba utaztatta a bolgár elnököt a Rágalmazás Elleni Liga (ADL), készült számos dokumentumfilm a megmenekülésről, közülük a bulgáriai születésű Bar-Zoharhoz köthető Hitler szorításán kívül címűt országimázs-filmként vetítettek szerte a világban. 2003-ban, a megmenekülés hatvanadik évfordulóján az USA kongresszusa határozatban emlékezet meg az eseményekről és támogatásáról biztosította Bulgáriát; de az ország pozícionálásában talán a 2008-ban, a hatvanötödik évfordulón Brüsszelben megrendezett Bolgárok és zsidók együtt kiállítás és eseménysorozat volt a leghatékonyabb.

Ebbe a szinte már idillien alakuló imázsba tenyerelt bele Mitrevszki filmje, ráadásul épp akkor, amikor Bulgáriában újra fellángolt a belső vita az ország második világháborús szerepéről. Három bolgár EP-képviselő felszólalásában gyűlöletbeszéddel és durva történelemhamisítással vádolta Mitrevszkit, a bolgár média nonstop napirenden tartotta a témát, a hatalom aktuális üdvöskéje, Miklos Borsos producer tizenkét részes sorozatot forgatott a megmentett zsidókról, a tudományos akadémia történészei, az izraeli fizetett bolgárlobbi és a helyi zsidószervezetek egymást túllicitálva ítélték el a macedón provokációt. Alig néhányan, igaz, köztük a legjelentősebb szervezet, a Salom szembe ment a többséggel, és még fel is tette a kérdést: mégis, ki is felelős 11 343 elhurcolt zsidóért. És ekkor még senki sem látta a filmet, csak a trailert. Erre Mitrevszki csak annyit reagált egy interjúban, hogy ha az EU-nak egy történelmi tényeken alapuló alkotással baja van, az nem sok jót mond az EU-ról. Utólag eloszlathatom a kétségeit: olyan nagy hullámokat nem korbácsolt fel a bolgár képviselők felvetése.

 

III. Borisz bolgár cár

A történelem rögös pályája: a bolgár térfél

Shlomo Zand A történelem szürkületi zónája című remek könyvében végigköveti, hogyan használják ürügynek a történelem narratívái a különböző korokat ahhoz, hogy a saját korukra reflektáljanak. Csakhogy a rendszerváltás utáni Bulgáriában – a polarizált társadalmi viszonyokból következően – mindenről legalább két rivális narratíva született. Ezért a holokauszt emlékezete is két politikai irányba indult el: az egyik szerint Borisz cár személyes döntése volt a deportálások visszatartása, a másik „a nép”, árnyaltabban, a civil társadalom érdemének tekinti a megmentést. A dilemma még Tzvetan Todorovot is megihlette: az idealizmusra erősen hajlamos bolgár születésű francia filozófus inkább a második álláspontot képviseli: a humanizmus értékei mellett elkötelezett egyének, mint például Dimitar Pesev, az akkori parlament alelnöke, a két ortodox püspök, Sztefan és Kirill individuális kiállásában látja a sikeres mozgósítás okát. Az utolsó pillanatban szerinte ez riasztotta vissza az uralkodót a deportálások jóváhagyásától és az addigra jogaiktól és vagyonuktól megfosztott zsidókat csak kényszermunkára és belső internálásra szánta. A „rojalistáknak” abban viszont igazuk van, hogy ha a cár igazán eltökélt náci lett volna, akkor rábólintott volna a saját maga által kinevezett, harcosan antiszemita kormány tagjai és a németek akaratára. De nem volt az, inkább Horthyhoz hasonlóan próbált trükközni a németekkel; hozzá hasonlóan túladott az állampolgárság nélküli és a megszállt területeken élő zsidókon, hátha ezzel gyorsabban szabadul az okvetetlenkedő németektől.

Az első bomba akkor robbant, mikor Blagoveszt Szendov, parlamenti alelnök, 1999 októberében – több zsidó értelmiségivel együtt – levélben fordult régi barátjához, Ezer Weizman izraeli államfőhöz azzal a kéréssel, hogy távolítsák el az ex-uralkodó emlékművét Jeruzsálemből, mert az ő lelkén szárad tizenkétezer zsidó halála és a negyvennyolcezer másik jogfosztása. Szendovot leváltották a posztjáról, de a történészi diskurzust ettől fogva ez a választóvonal hasította ketté: felelős-e Bulgária (és a cár, de ez valahogy mindig egybemosódik) a deportáltak haláláért. Az ezerszer reciklált érvek mindenféle kompromisszumos emlékmű-feliratot eredményeztek, valamint rafináltan megfogalmazott évfordulókra szánt parlamenti közleményekben, de a témát se lenyelni, se kiköpni nem tudják azóta sem.

Rumen Avramov gazdaságtörténész „Megmenekülés” és elbukás. A bolgár antiszemitizmus mikroökonómiája (1941-1944) 2012-ben megjelent monográfiája gyakorlatilag észrevétlen maradt. Pedig egyedüliként – ráadásul eddig ismeretlen dokumentumanyag feldolgozásával – új szempontokat tudott behozni a vitába azzal, hogy bemutatja, hogyan vált az elkobzott zsidó vagyon a legértékesebb valutává az uralkodó által helyzetbe hozott náci elit kezében saját hatalmának kiépítésében. Ebben a történetben nem voltak sem jók, sem rosszak, sem elkötelezettek, sem erkölcsi hullák, csak olyanok, akik nyerészkedtek, és olyanok, akik kimaradtak az osztogatásból.

(…)

Ami nekünk Horthy, az a bolgároknak Borisz cár, ami nekünk Trianon, az a neki a Neuilly békeszerződés, ami nekünk Erdély, az a bolgároknak Macedónia, ami nálunk Nagy-Magyarország, az nekik 1880-as a bolgár exarchátus (a görögtől elszakadt bolgár ortodox egyház területi fennhatóságát Abdul-Aziz szultán határozta az 1872-ben kiadott fermannal, azaz rendelettel, majd 1880-ra bővült ki végleg a terület – ami még Nagy-Magyarországnál is fiktívebb volt). Eddig a képlet egyszerű: cár/kormányzó, áhított földrajzi régiók, bennük elképzelt közösségek (ú.n. nemzetek), az erőviszonyok pillanatnyi állásából született diktátumok, populációk közös ábrándozásából kisarjadt államformációk – az emberi fantázia és akarat által létrehozott konstrukciók, melyeket a hatalomba esetlegesen belecsöppent alakok valósággá akartak varázsolni. Ezzel szemben a gaztettek tények: ami nekünk Újvidék és Kamenyeck-Podolszk, az nekik Szkopje és a megszállt területek.

III. Borisz sokáig lamentált, kinek az oldalán lépjen be a háborúba, végül a németeket választotta, meghozatta a zsidótörvényeket, asszisztált a zabráláshoz. Cserébe „visszakapta” az exarchátus valóságban sosem birtokolt területeit – újabb lépés afelé, hogy apja egykori szerényke Bolgár hercegségét birodalommá duzzassza, őt pedig egy szép napon császárrá koronázzák. Egy ilyen ábránd megér 11 434 zsidóéletet, utólag a történészek, jogászok, píárosok úgyis kiglancolják a történetet. Ha győzünk azért, mert a győztesnek elnézik, a vesztesnek meg azért, mert lehet sajnáltatnia magát: képzelet képzelethez simul, lesz belőle ideológia, legitimáció, épül belőle brand az országnak, kerül politika az emlékezetnek.

Így készül a párhuzamos valóság. Majd forgatnak belőle filmeket, és mindegyikből kimarad valami. Ez is táplálja az emlékezetet.

(Ez a cikk a nyomtatott Szombat 2021. áprilisi számában jelent meg „Európai viták a Holokausztról és felelősségről” c. összeállításunkban.)

Címkék:2021-04, Bulgária, felelősség, holokauszt, Macedónia

[popup][/popup]