Mit tudtak a magyar zsidók a holokausztról 1943-ban?

Írta: Schweitzer Gábor - Rovat: Holokauszt, Történelem

Ki, mikor, hol és mit tudhatott a holokausztról, illetve milyen információk jelentek meg a hazai sajtóban – a zsidó sajtót is beleértve – a zsidóság kiirtásának kiteljesedéséről?[1] Grünvald Fülöp 1942-es és 1943-as esztendőről szóló összefoglalója nem jelenhetett meg a korabeli IMIT Évkönyvben – feltehetően a korabeli cenzúra miatt maradt publikálatlanul.

Grünwald Fülöp

 

Az IMIT a második világháború alatt 1943-ig jelentette meg az Évkönyveket, azonban a korábbiaktól eltérően az 1943-as Évkönyvben már nem volt olvasható Grünvald Fülöp elmúlt év zsidó világeseményeit összefoglaló krónikája.[2] Grünvald Fülöp hátrahagyott írásai között viszont fennmaradt „Az elmúlt év története – 5703” című, az 1942 és 1943 közti időszakot bemutató összefoglaló.[3] Erre a feltehetően a korabeli cenzúra miatt publikálatlanul maradt kéziratra Scheiber Sándor hivatkozott a Magyar Zsidó Oklevéltár 1965-ben megjelenő, Grünvald Fülöpnek emléket állító VIII. kötetének bevezetésében.[4]

 Karsai László professzor több írása is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy ki, mikor, hol és mit tudhatott a holokausztról, illetve milyen információk jelentek meg a hazai sajtóban – a zsidó sajtót is beleértve – a zsidóság kiirtásának kiteljesedéséről.[5] Grünvald Fülöp 1942-es és 1943-as esztendőről szóló összefoglalója elsősorban ehhez a kérdéskörhöz kíván adalékokkal hozzájárulni.[6]

„Az elmúlt év története – 5703.” című, a szerző autográf javításaival ellátott, 31 és fél oldal terjedelmű kézirat utolsó lapján a zsinagógai naptár jelezte a befejezés dátumát: 5703. Tamuz 20., azaz 1943. július 23. A kézirat főcíméhez tartozik egy héber alcím is: „Gezerat tavsingimel lifrat katan.”  Ehhez az alcímhez Grünvald a következő magyarázatot fűzte:

„A galut történetében a szenvedésteli esztendők gyakran ismétlődnek. Gezera szóval a sorscsapás éveiként említi őket a zsidóság krónikája. Az elmúlt 5703-as évet is ezek sorába iktathatjuk. Népünk százezrei, egész országok zsidósága indult pusztulásnak Európában a háború e kérlelhetetlen esztendejében.”

Ehhez egy kis kiegészítést szeretnék hozzáfűzni. Az 1939/1940-es esztendőről szóló összefoglalóban Grünvald arra hivatkozott, hogy a zsidóság történetíróját, Simon Dubnowot az a terv foglalkoztatja, hogy „A zsidó szenvedések feketekönyve” címen szeretné megírni az elmúlt évek történetét.[7]  Ez a munka azonban már nem készülhetett el, mert az agg tudóst a nácik 1941 decemberében a rigai gettóban sorstársaival együtt kivégezték. Nem tudni, hogy Grünvald értesült-e Dubnow haláláról, de ettől függetlenül is úgy érezhette, hogy rá hasonló krónikási szerepkör hárult.

Az IMIT Évkönyv, amelybe Grünvald cikke nem került bele

A mostani áttekintés során elsősorban a holokauszt kiteljesedésére, a zsidóság fizikai megsemmisítésére vonatkozó hírekre, illetve információkra szeretnék a teljesség igénye nélkül rámutatni.

Felmerül a kérdés, hogy honnan szerezte Grünvald Fülöp az értesüléseit? Az összefoglalóban többször is hivatkozott a külföldi zsidóságra vonatkozó hiteles információk hiányára.

„Megbízható híreket (…) keveset kaptunk testvéreink sorának alakulásáról hazánk határian túli területeken.”

A kézirat több alkalommal idézte a Harmadik Birodalom vezető politikusait, helyenként pedig náci sajtótermékeket – a Das Reich, avagy a Das Schwarze Korps című hetilapokat – nevezett meg forrásként. Grünvald úgy vélte, hogy az elmúlt esztendőben a beteljesedés irányába fordult Hitler 1939. szeptember 1-i jóslata: „bekövetkezik e háborúban a zsidó faj kiirtása Európában.” A tengelyhatalmak vezetése alatt álló Európában ugyanis megindult ez a folyamat, amelynek végrehajtása következetesen és radikálisan történik. Ezzel igazolásaként idézte Robert Leynek, a német birodalmi munkafront vezérének 1943. május eleji, zsidóságra nézve vészjósló gondolatait is:

„…legyetek szenvedélyes gyűlölői a zsidóknak! Tépjetek ki szívetekből minden szánalmat és – amint ő szó szerint hangoztatja – minden téves irgalmasságot e viperafajzattal szemben.”

A hazai sajtó szintén megírta, hogy a német birodalmi munkafront 1943. május 5-i közgyűlésén jelenlévők Robert Ley gyújtó hangú beszédét követően arra esküdtek meg, hogy „nem hagyjuk abba a harcot, míg az utolsó zsidó is meg nem semmisül Európában.”[8]

A németországi folyamatokat addigra már sokadik éve nyomon kísérő Grünvald Fülöp számára mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a zsidóság nácik által megszállt keleti – lengyel, illetve szovjet – területekre történő kitelepítése nagy valószínűséggel a fizikai megsemmisítést vonja maga után.

Grünvald Fülöp kéziratának első oldala

„Ha végigtekintünk ez évek során, megállapítható a dolgok egymásutánja; miként követte politikai, társadalmi életből való kikapcsolásukat, vagyonuk lefoglalása, kisajátítása, templomaik felgyújtása, hitközségeik feloszlása, majd teljes elkülönítésük és szégyenteljes megbélyegzésük, végre eltávolításuk német földről, ami valójában megsemmisítésükre vezetett.”

Grünvald Fülöp nem tudhatta, hogy megérzését Sztójay Döme, Magyarország berlini nagykövete 1942 őszén erősítette meg a nyugat-európai körútja során hivatalában felkereső Ottlik Györggyel, a Pester Lloyd főszerkesztőjével folytatott beszélgetés során, hiszen Sztójay egyértelművé tette Ottlik számára, hogy a zsidók keleti területekre történő kitelepítése valójában kivégzést jelent.[9]

Grünvald összeállítása beszámolt az egykori Ausztriában, a szlovák bábállamban, a Cseh-Morva Protektorátus területén, a nácik által elfoglalt Norvégiában, valamint a szintén megszállt Belgiumban, Hollandiában és Franciaországban élő zsidók német birodalmi, illetve keleti területekre történő deportálásáról. A krónika rögzítette mintegy 150 000 zsidónak a román közigazgatás alatt álló Transznisztriába történt deportálását – tragikus sorsukról a szerzőnek nem volt tudomása –, továbbá megemlítette a zsidó lakosság Németországba történt elszállítását a bolgár hadsereg által megszállt területekről. A Szerbiában élő zsidó lakosságról Grünvald mindössze annyi információval rendelkezett, hogy „minden zsidó ingatlan állami kezelésbe került”, míg a nácik által megszállt görögországi nagyváros, Szaloniki 56 000 lelket számláló zsidó közösségéről azt írhatta meg, hogy a megkülönböztetett jel viselésére kötelezett zsidókat, „zárt városrészbe telepítik” és kényszermunkát végeztetnek velük. A Szerbiában élő zsidók jelentős részét addigra már a megszállók a szerbiai táborokban lemészárolták, illetve 1943 februárjában kezdetét vette a Szalonikiben létesített gettó felszámolása is. Mindezekről Grünvaldnak valószínűleg nem voltak pontos értesülései.

A tragikus körképet Grünvald Fülöp a zsidóság melletti kiállásokról, illetve a náci terror elleni tiltakozásokról szóló hírekkel árnyalta. A norvég evangélikus egyház vezetői a náci bábkormány vezetőjénél Vidkun Quislingnél tiltakoztak a zsidók üldözése és deportálása ellen. A hollandiai keresztény egyházak levélben fordultak Arthur Seyß-Inquart, birodalmi helytartóhoz az igazságosság elleni erőszakként bélyegezve meg a zsidóság halálig tartó üldözését. 1943. február 21-én pedig a hollandiai katolikus és református templomokban hasonló tartalmú nyilatkozatot olvastak fel. Franciaországban a katolikus főpapság emelte fel szavát a „tömeges letartóztatások és rossz bánásmód miatt”. A „francia protestáns egyház feje” pedig a kollaboráns államfőhöz, Philippe Pétain marsallhoz intézett levelében részletezte, hogy milyen embertelen körülmények között történik a javarészt francia állampolgársággal nem rendelkező zsidók elszállítása.

A kitelepítés veszélyével a nácik által megszállt Dániában elő zsidóknak még nem kellett szembesülniük, mert – miként Grünvald fogalmazott – a „dán nép megőrizte demokratikus állami berendezkedését” és eddig zsidóellenes intézkedéseket sem fogadtak el.

Jóval tragikusabb okok miatt kerülte el a kitelepítést a náci horvát bábállam zsidó lakossága, mert Horvátország – olvassuk a krónikában – „csak azért nem telepíthet ki zsidókat, mert számuk annyira lecsökkent az usztasa államban, hogy elférnek a két munkatáborban Zágráb vidékén”.

A deportálás veszélye a magyar zsidóság százezreit akkor még nem fenyegette, hiszen Kállay Miklós miniszterelnök a kormánypárt 1943. május 29-i ülésén ismételte meg korábbi kijelentését, hogy jóllehet „a zsidókérdés végleges megoldása más nem lehet, mint a zsidóság lehető teljes kitelepítése”, ám ez pillanatnyilag nem lehetséges, mert „nincsen hová” kitelepíteni őket. Amíg nem válik lehetővé a kitelepítés, végre kell hajtani a már meghozott zsidótörvényeket és a kiegészítéseket szolgáló rendeleteket.[10] Grünvald részletezte is a hazai zsidóság gazdasági és társadalmi érvényesülését korlátozó, megélhetését és életkörülményeit ellehetetlenítő jogszabályi környezetet, külön figyelmet szentelve a kisegítő katonai munkaszolgálatnak. A részletek említése nélkül állapította meg, hogy a keleti frontra kivezényelt munkaszolgálatosok közül sokan vesztették életüket. „A magyar zsidóság eddigi háború veszteségeiről pontos adat nem áll rendelkezésre, csak az egyes gyászjelentésekből állapíthatjuk meg, milyen értékes elemei a zsidó ifjúságnak pusztultak el.”

A fizikai pusztulás lett viszont az osztályrésze a lengyelországi gettókba zsúfolt zsidók száz- és százezreinek, ahol éhség és betegség is tizedelte a gettólakókat. Grünvald adatai szerint a többszázezer zsidó kényszerlakhelyéül szolgáló varsói gettóban 1941-ben 13%, 1942-ben viszont már 15% volt a halandósági ráta.

Grünvald pontos értesülésekkel rendelkezett a varsói zsidó tanács vezetőjének, Adam Czerniakównak az 1942. július 23-i öngyilkosságáról. Czerniaków azért követett el öngyilkosságot, mert – miként Grünvald feljegyezte – nem volt hajlandó kijelölni a varsói gettó 400 000 lakosa közül azt a 100 000-et, akiket nem foglalkoztattak Németországnak dolgozó üzemekben. Vagyis abban már nem vállalt közreműködést, hogy azon zsidók sokaságának névsorát összeállítsa, akikre biztos halál vált. A zsidó tanács vezetőjének öngyilkossága nem akadályozta meg, hogy – amint ezt Grünvald is megírta – naponta 6-7 000 zsidót szállítsanak el a varsói gettóból. A kéziratból is kiderül, hogy a varsói gettó sorsában addigra már több nagyváros, miként Vilna, Lemberg, Lublin zsidó lakossága is osztozott. Csak azok maradhattak a gettókban, akik hadiüzemekben dolgoztak.

Grünvald arra is utalt – bár a részleteket nem említette –, hogy egyes gettókban ellenállás bontakozott ki. „Ahol a parancs végrehajtása ellenszegülésre vagy ellenállásra talált, ott az egész lakosságot sújtották.” A hazai sajtó nem írt a gettólázadásokról. A Magyar Távirati Iroda bizalmas tájékoztatói mindazonáltal pontosan tudták, hogy mi zajlott le pl. a varsói gettóban 1943 tavaszán. A Rádiófigyelő szolgálat „Bizalmas” jelzéssel ellátott 1943. május 21-i feljegyzése a londoni rádió német nyelvű adása alapján rögzítette, hogy a varsói gettóban élő fiatal zsidók április 16-a óta harcolnak az életükért. A fiatal zsidókat a lakosság látja el fegyverekkel és élelmiszerekkel. Az SS csapatok ugyanakkor harckocsikkal és tüzérségi támogatással folytatják megsemmisítő hadjáratukat.

A varsói gettólázadásról – feltehetően külföldi hírforrások alapján – mások is értesültek Magyarországon. A történetíró Angyal Dávid 1943. május 21-én jegyezte fel naplójába, hogy a varsói gettó fiatal lakói fegyveresen állnak ellen, a lengyelek pedig segítenek nekik. A németek ugyanakkor ágyúkkal és gépfegyverekkel folytatják a zsidóirtást.[11] Hivatkozhatunk a holokauszt áldozatává vált költő, Kemény Simon naplójegyzeteire is, aki hetekkel a varsói gettófelkelés leverését követően, 1943. június 5-én hosszú bejegyzésben állított emléket a heroikus küzdelemben alulmaradó gettóharcosoknak. „Nem tudtam, hogy a varsói gettó kiirtásra ítélt lakói nem nyugodtak bele sorsukba, hanem felfegyverezték magukat, s ellenálltak a hatalmas nagy, német haderőnek. A német hadsereg hat hétig ostromolta a gettót, míg végre le tudta gyűrni ellenállását.”[12]

Grünvald Fülöp a londoni emigráns lengyel nemzeti tanács egyik zsidó tagjának, Szmul Zygielbojmnak 1943. május 11-i demonstratív öngyilkosságáról is tudomást szerzett. Ennek előzményeiről, illetve okairól Grünvald a következőket írta: „1942 decemberében a lengyel emigráns kormány azt jelentette, hogy a megszállás három éve alatt a 3 130 000 lengyel zsidó egyharmada elpusztult. S. Zygelbojm, a londoni lengyel nemzeti tanács tagja, azt indítványozta: küldjenek ki semleges, vagy vöröskeresztes bizottságot, annak megállapítására, hová lettek a lengyel zsidóság százezrei.” Miután ebben az ügyben semmi sem történt, Zygelbojm a világ lelkiismeretének felébresztése céljából „drámai körülmények között öngyilkosságot követett el”.

A magyarországi sajtó hallgatott erről a demonstratív öngyilkosságról, jóllehet a Rádiófigyelő – korábban hivatkozott – 1943. május 21-i „Bizalmas” jelzésű összeállítása megírta, hogy a Londonban élő Samuel Zygelbojm a németek bánásmódjával szembeni tiltakozás miatt öngyilkosságot követett el.

A fenti információk alapján aligha meglepő Grünvald Fülöp elkeseredett kifakadása: „A lengyel föld az 5703. évben az európai zsidóság vesztőhelye és temetője.” A lengyelországi zsidóság mérhetetlen veszteségei mások számára is ismertek voltak Magyarországon. A deportálásban utóbb életét vesztő nagykanizsai kereskedő, Hoffmann János jegyezte fel naplójába a következőket 1942. december 12-én: „… megdermedünk a Lengyelországból jövő hírek hallatára, (…) némelyek szerint több mint egy millió zsidó veszítette el ott az életét – mert zsidó.”[13]

A nácik által megszállt szovjet területeken élő, illetve oda hurcolt zsidóság végzetes sorsa felől sem voltak kétségei a krónika szerzőjének. A zsidóság ellen nemcsak a náci hadigépezet folytatott hadjáratot, hiszen „a bolsevizmus alól felszabadult ukránok, litvánok és lettek” is felléptek ellenük. Grünvald értesülései szerint Minszkben, Harkovban, Szmolenszkben, Berdicsevben és Zsitomirban már nem is laktak zsidók. A munkaképeseket utak és vasutak építésénél, erődítési munkálatoknál, valamint a duzzasztógátak helyreállításánál foglalkoztatták. A halálozási arány igen magas köztük. Ennek kapcsán Grünvald látszólag meglepő fordulattal az ókori zsidó történetírót, Josephus Flaviust idézte, aki azt írta a „Zsidó háború” című művében, hogy Jeruzsálem rómaiak általi ostroma idején több mint egymillió zsidó pusztult el, majd hirtelen a jelenhez visszakanyarodva Grünvald kijelentette, hogy „ebben a háborúban jóval több fegyvertelen testvérünk esett áldozatul az ádáz faji harcnak, mely nem ismer kegyelmet.”

***

Nem tűnik véletlennek, hogy Grünvald Fülöp 1942-es és 1943-as esztendőről szóló gyászkrónikáját a cenzúra nem engedte közzétenni. A további kutatások remélhetőleg arra is fényt derítenek, hogy a cenzúrázott hazai sajtótermékeken kívül milyen további csatornákon keresztül szerezte Grünvald az értesüléseket. Feltehető, hogy a semleges államok sajtójából, esetleg külföldi rádióállomások, mindenekelőtt a londoni rádió adásai alapján informálódott. Felmerül az a kérdés is, hogy ki olvashatta még annak idején a publikálatlan kéziratot a krónikaíró környezetéből? Aligha lehet kétséges, hogy amennyiben a korlátozott hozzáférési lehetőségekkel rendelkező Grünvald Fülöphöz és sorstársaihoz eljutottak a holokauszt hírei, akkor a magyarországi kormányzati tényezőknek és katonai vezetőknek már korábban is naprakész információkkal kellett rendelkezniük a „végső megoldás” kiteljesedéséről.[14]

Jegyzetek, hivatkozások

* A szerző tudományos főmunkatárs, TK JTI – habilitált egyetemi docens, NKE ÁNTK

Az alábbi szöveg az „Ellenállni a gonosznak” Konferencia a 70 éves Karsai László tiszteletére c. rendezvényen elhangzott előadás alapján készült.

[1] Lásd Karsai László: Holokauszt. Budapest, Pannonica Kiadó, 2001., 270-280., valamint Karsai László: A holokausztról szóló információk a magyar sajtóban 1941-1944. Századok,2014/6. szám, 1365-1373.

[2] Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT) Szemere Samu által szerkesztett Évkönyvei az 1929 és 1942 közötti időszakban, az Évkönyvek utolsó érdemi közleményeként tették közzé a zsidó szempontból releváns hazai és nemzetközi események összefoglalóját. Első alkalommal az 1929-et megelőző évtized, 1930-tól kezdődően pedig éves bontásban tájékoztatták az Évkönyv olvasóit a nagyvilág zsidó vonatkozású eseményeiről. Ezeket az összefoglalókat az 1929 és 1933 közötti időszakban Edelstein Bertalan (1876-1934), a Budai Izraelita Hitközség főrabbija, az Országos Rabbiképző Intézet tanára jegyezte, akinek a halála után Grünvald Fülöp (1887-1964), a Budapesti Izraelita Hitközség Fiúgimnáziumának történelem tanára, egyúttal az Országos Magyar Zsidó Múzeum őre állította össze az 1935 és 1942 közötti évek zsidó krónikáit.

[3] Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, XIX-13.

[4] Scheiber Sándor: Előszó. In: Magyar Zsidó Oklevéltár VIII. kötet. 1264-1760. Szerkesztette és kiadta: Scheiber Sándor. Budapest, MIOK, 1965. 12.

[5] Lásd pl. Karsai László: Holokauszt. Budapest, Pannonica Kiadó, 2001., 270-280., valamint Karsai László: A holokausztról szóló információk a magyar sajtóban 1941-1944. Századok,2014/6. szám, 1365-1373.

[6] Az utóbbi évek szakirodalomi terméséből Komoróczy Géza és Laczó Ferenc monográfiáira szükséges még utalnunk, hiszen mindketten hivatkozták, illetve elemezték Edelstein Bertalan és Grünvald Fülöp IMIT Évkönyvekben megjelent összefoglalóit. Lásd Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon II. 1849-től a jelenkorig. Pozsony, Kalligram, 2012, valamint Laczó Ferenc: Felvilágosult vallás és modern katasztrófa között. Magyar zsidó gondolkodás a Horthy-korban. Budapest, Osiris Kiadó, 2014.

[7] Grünvald Fülöp: Az elmúlt év története 5700. IMIT Évkönyv, 1940. 288.

[8] A hazai napilapok közül a Magyarság szó szerint idézte az eskü szövegét. Lásd: Németország háromszázmillió tartalékból meríti munkaerejét. Magyarság, 1943. május 5. 2.

[9] Karsai László: A végzetes esztendő: 1942 a magyar diplomaták jelentéseiben. Hadtörténelmi Közlemények, 2004/3. szám. 860.

[10] Kállay Miklós beszédének zsidókérdésre vonatkozó részeit lásd Magyar Nemzet, 1943. május 30. 3.

[11] Angyal Dávid naplója (1942. október 30. – 1943. szeptember 5.). Közzéteszi: Schweitzer Gábor – Gantner Brigitta Eszter. Századok, 2001/3. 741.

[12] Kemény Simon: Napló 1942-1944. Budapest, Magvető Kiadó, 1987. 298.

[13] Hoffmann János: Ködkárpit. Egy zsidó polgár feljegyzései 1940-1944. Szombathely, 2001. 94.

[14] Lásd Karsai László: A végzetes esztendő: 1942 a magyar diplomaták jelentéseiben. Hadtörténelmi Közlemények, 2004/3. szám. 859-883.

támogatás
Pop up banner

Címkék:1943, 2021-01, Grünwald Fülöp, holokauszt, magyar zsidók

[popup][/popup]