Mit tudott a magyar hatalmi elit a népirtásról?

Hetven éve kezdték deportálni a zsidókat Budapest környékéről, de részvételünk a népirtásban jóval korábban kezdődött. A deportálással kapcsolatos magyar felelősséget meghatározza az a tény, hogy mennyire tudtak a döntéshozók a zsidóság megsemmisítésének tervéről. Ungváry Krisztián történész a BBC History tematikus számában, a Magyarország a második világháborúban című kiadványban nemrég megjelent, alább rövidítve közölt cikke bebizonyítja, a magyar politikai vezetés tömegesen kapott adatokat a zsidók megsemmisítéséről.

A népirtásról a magyar politikai vezetés diplomáciai úton folyamatosan megbízható adatokhoz jutott. Bukaresti képviselete útján például már 1941 nyarán naprakész értesüléseket szerzett a románok által szervezett jászvásári (Iaşi) és odesszai tömeggyilkosságról. Fülöp Pál, a bukaresti magyar követség sajtóelőadója diplomáciai iratokban szokatlanul nyíltan és őszinte felháborodással tudósított az 1941-es román holokauszt eseményeiről, a gyűjtőtáborokban uralkodó helyzetről és a román hadsereg tömeggyilkosságairól. Részletes jelentését azzal zárta, hogy „minden kommentár felesleges, mert ami a zsidókkal Romániában történik, minden képzeletet felülmúl, és az előadottak csak halvány ízelítőül szolgálnak helyzetük jellemzésére”. Ugyanígy tudósított Bolla Lajos belgrádi főkonzul is a szerbiai zsidók megsemmisítéséről, sőt ő 1943. szeptember 4-én Ghyczy Jenő külügyminiszterhez intézett jelentésében már a „gázautó” létezéséről is említést tett.

Magyarán: ekkor már minimum külügyminiszteri szinten ismert volt, hogy a keleti területeken szabályos népirtás történik. Mindezt egyébként vitéz leveldi Kozma Miklós már akkor is megérezte, amikor a tömeges megsemmisítés folyamata még el sem indult. Kozma nem volt akárki: az 1919-es ellenforradalmi szegedi „12 kapitányok” egyikeként Horthy legszűkebb környezetébe tartozott, az MTI vezérigazgatója, majd a későbbiekben Kárpátalja kormánybiztosaként komoly politikai súlya volt. Ő már 1939-ben lengyel útján feljegyezte, hogy „Himmler, Heydrich és a radikálisok azt csinálnak, amit akarnak. Lengyelországban emberirtás folyik. […] A Lublin körüli lengyel zsidó ghetto részben megoldja a zsidókérdést, oly mérvű az emberpusztulás.”

 

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter is bevallottan tudott mindenről, hiszen már 1942 októberében a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Bizottság) vezetőjének írásba adta, hogy további galíciai kitelepítéseket azért nem engedélyez, mert

„olyan értesülései vannak, hogy a (…) Galíciába kitett zsidókat az ottani megszálló hatóságok legtöbb esetben agyonlövik”.

Keresztes-Fischer azonban feltehetően már sokkal korábban jóval pontosabb „értesüléseket” szerzett – erre később még visszatérek.

Sztójay Döme berlini magyar követként és volt katonai hírszerzőként pontos információkkal rendelkezett a német megsemmisítési tervekről. Jelentései szerint a lublini német helytartótól, a łódźi (Litzmannstadt) német SS-parancsnoktól és más illetékesektől szerezte információit. Kállay Miklós miniszterelnök is pontosan tisztában volt mindennel. Emlékiratában leírja Stern Samuval történt 1944. március 8-i találkozását, melynek során figyelmeztette, hogy „gazdasági és társadalmi berendezkedésünk mind mind kibírhat és kiheverhet egy német megszállást, őket azonban [a zsidókat] mind egy szálig kiirtanák”. Hogy ezt szó szerint értette, az nem lehet kétséges, mivel Stern Samu naplójában is ezt jegyezte fel: „tudtam viselt dolgaikat Közép-Európa valamennyi megszállt államában és tudtam, hogy működésük gyilkosságok és rablások hosszú sorozata… Ismertem szokásaikat, tetteiket, rettenetes hírüket.”

Mit tudott Horthy?

Horthy is többet tudott annál, amit hivatalos megnyilatkozásaiban a zsidókérdés kapcsán közölt. 1943 tavaszán Hitlerrel találkozva személyesen is meggyőződhetett arról, hogy a zsidóság megsemmisítése a legfelsőbb német vezetés kifejezett utasítására történik. Hitler ugyanis heves szemrehányásokat tett neki a zsidókérdés megoldatlansága miatt, amire ő azzal védekezett, hogy „pirulva kell bevallania”, hogy a Don-kanyarba kiküldött munkaszolgálatosok többsége elpusztult. Arra a kérdésére, hogy mit kezdjen a zsidókkal, amikor ő mindent megtett, ami megtehető, de meggyilkolni vagy más módon elpusztítani mégsem lehet őket, Hitler azzal válaszolt, hogy meggyilkolás helyett a koncentrációs tábor is megoldást jelent.

 

Másnap, amikor ismét visszatért a témára, Ribbentrop nyíltan kijelentette, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni vagy koncentrációs táborba zárni. Hogy Horthy megértette ennek jelentőségét, azt egy 1943. május 7-i Hitlerhez intézett levél fogalmazványa is bizonyítja. Ebben azt írta, hogy „Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt…” Bár Horthy ezt a mondatot a végleges változatból kihagyta (a fogalmazványt a Külügyminisztérium készítette), nyilvánvaló, hogy csak taktikából tette ezt, hiszen ugyanabban a levélben azt ígérte, hogy „amint meglesznek [a zsidók elszállításának] feltételei, azt végre fogjuk hajtani”.

Azt viszont épp Horthy klessheimi megnyilatkozásából és más forrásokból tudjuk, hogy magától esze ágában sem volt megteremteni ehhez a feltételeket, sőt a folyamatot a német megszállásig minden erővel akadályozta. Ha figyelembe vesszük, hogy már 1941 augusztusában is egészen Horthy személyéig jutott az a tiltakozó akció, amely a Kamenyec-Podolszkijba történő deportálás miatt kirobbant, akkor

több mint valószínűtlen azt gondolni, hogy Horthy a későbbiekben sem kapott volna belső környezetéből semmilyen információt a zsidóság üldözéséről.

Mindezek fényében igen nehezen képzelhető el, hogy a kormányzó ne azt értette volna a „zsidók kiirtásán”, mint amit ez alatt ténylegesen értenie kellett volna. Egy eset lehetséges csak: szándékosan nem akart tudni róla, hogy mi is történik valójában.

Ezt a magyarázatot azonban csak 1944. március 19. után tartjuk valószínűnek. Előtte feltehetően nagyon is tisztában volt ezzel, hiszen ellenállásra a zsidósággal kapcsolatos embertelenségek is motiválhatták. Azok a mentegetőzések, amelyeket ő, illetve róla mások (például menye, Edelsheim-Gyulai Ilona) írtak emlékirataikban annak kapcsán, hogy mit is tudott valójában, nélkülöznek minden alapot. Sőt bizonyos mértékig éppen Horthy érdemeit csökkentik. Sokkal kisebb az ő érdeme, ha nem tudta volna, hogy mi a tétje a zsidóellenes politika elszabotálásának. Minden jel azonban arra mutat, hogy Horthy magatartása ebben a kérdésbe viszonylag tudatos volt: sem a zsidótörvényeket nem támogatta – megakadályozásukra objektív okokból sem volt lehetősége –, de esetenként megpróbálta 1944-ig enyhíteni azok következményeit. Azért pedig kifejezetten sokat tett, hogy a szélsőséges nézeteket képviselő politikusok 1944-ig háttérbe szoruljanak. Ezen későbbi, rendkívül problematikus magatartása sem változtat.

 

A teljes cikk itt olvasható.