“Menedékhely volt, ahol egymás között lehettünk…”

Írta: Szegedi Bálint – Vörös Kata - Rovat: antiszemitizmus, Holokauszt, Történelem

Krassó Sándor, egykori pécsi zsidó cserkész visszaemlékezése. 

Ámosz cserkészcsapat, Sólyom és Szarvas őrs 1940-ben. Krassó Sándor az ülő sorban balról a második (Krassó Sándor tulajdona)

Az emlékezethez, mint egy mozaikképhez a kisebb és nagyobb kődarabok, mindannyiunk története hozzájárul, ha a legkisebb színes üveg vagy kavics hiányzik a kép nem teljes, nem komplex egész. A magyar zsidó cserkészet mozaikképében a vidéki zsidó cserkészcsapatok színes darabkái hiányosak, történetük kevésbé feltárt és ismert.

Dr. Krassó Sándor 1929-ben született Pécsett, Schreiber Sándor néven. Tagja volt a pécsi 615. Ámosz cserkészcsapatnak, amely 1936-ban alakult, szervezőtestülete a Pécsi Izraelita Elemi Népiskola volt, s amelyet a Magyar Cserkésszövetség 1937-ben igazolt.[1] Akkor csatlakozott a csapathoz, amikor a háború előtt Páhmer Mór tanító (névváltoztatása után Pataki Miklós) volt a parancsnok, 1941-ben átélte a megkülönböztetést, a zsidó cserkészek kizárását a Cserkésszövetségből,[2] majd a vészkorszak után csatlakozott az alakuló „töredék” csapathoz, amelynek tagjait javarészt nem az egykori társak, hiszen ők nem tértek vissza, hanem az időközben Pécsre költöző zsidó fiatalok alkották, s amelyet Pataki Miklós és Dénes György is vezetett.[3]

Krassó Sándor nyugdíjas éveiben kezdte papírra vetni adalékait a pécsi zsidók XX. századi történetéhez, amelyeket Kötéltánc[4] című gyűjteményes kötetében publikált. A könyv „Cserkészek a vészkorszakban” című fejezetét olvasva bepillantást kaphattunk a cserkészek szokásaiba és a kor szellemébe. Sorai arra késztettek minket, hogy személyesen felkeressük kérdéseinkkel.

Krassó Sándor emlékeit 2018 nyarán rögzítettük, bízunk benne, hogy a zsidó cserkészet történetének ezen mozaikdarabkája a kollektív emlékezetünk kitörölhetetlen részévé válik.

 

A Kötéltánc című könyvében csak az Ámosz csapatot említi, volt másik cserkészcsapatnak is a tagja?

Csak az Ámosz cserkészcsapatnak voltam a tagja, lehetetlen lett volna más cserkészcsapatnak tagja lennem, tekintettel arra, hogy én a ciszterciek gimnáziumába jártam, de nem zsidó cserkészcsapatba zsidónak számító személyt fel sem vettek, sőt még a saját cserkészcsapatunkat is megszűntették 1941 novemberében.

A 4. cserkésztörvény szerint: Minden cserkész minden cserkészt a testvérének tekint. Mint mondta, ez 1941 után semmissé vált, ennek milyen következményei voltak?

Egy mozgalom indult, amely a legjobb tudományom szerint az 1940-es évek elején virágzott és amelynek az volt a célja, hogy éppen a zsidó cserkészekre való tekintettel ezt a 4. cserkésztörvényt akként módosítsák, hogy nem „minden cserkészt testvérének tekinti”, hanem „minden bajtársát testvérének tekinti”. Erről vita volt, a vita hozzánk is eljutott, végül nem vezették be, de elég erős indíttatása volt.

Az 1941-es kizárás Önt hogyan érintette, milyen kihatással volt az életére?

Kihatásról csak életmód, világnézet, erkölcsi normatívák terén beszélhetünk. A kizárás semmit nem számított. Ezen az emléklapon is rajta van, hogy miként búcsúztunk egymástól, az egy megújított cserkészfogadalom is volt, amit egész életünkre tettünk. Ez így volt a feloszlatáskor, és hogy eztán ezt mennyire sikerült megfogadnom… Ezt nem én vagyok illetékes eldönteni, de mindenesetre sokszor éreztem, hogy törekszem rá, hogy meglegyen a napi jótettem. Ez számunkra egy teljesen idealista vállalkozás volt… És bevallom, hogy némileg militarista színezete is volt, már nem cionista vonatkozásban, hanem alakzatot felvenni, sorba állni, vezényeltek nekünk, tehát azért ma utólag visszanézve ezek kevésbé szimpatikus, sőt ellenszenves vonásoknak tűnnek, de nekünk annak idején, tizennéhány éves fiataloknak ez módfelett imponált…

Tehát lehetetlen lett volna más cserkészcsapatnak tagja lennem, egyrészt okom sem volt rá, mert ez a közösség fogadott be, a másik közösség pedig messzemenően és barátságtalanul kitaszított. Módfelett zsidóellenes hangulat volt a cserkészcsapatoknál is. Élénken él emlékezetemben egy (helyi nevezetességnek sem nagyon számító) kirándulóhely, ahová a cserkészcsapatok jártak, úgy hívják, hogy Darázsforrás. Ez a Mecsekben van, itt egyszer összetalálkoztuk a 47-es PCF, tehát a gimnázium cserkészcsapatával. Szörnyen megijedtünk, hogy feljelentenek-e bennünket vagy sem. Tehát félni kellett, és fenyegetőzéseknek voltunk kitéve, az utcán gúnyos megjegyzéseknek. Amikor már csoportosan nem mertünk, vagy nem lehetett kijárni, akkor is nagyon óvatosnak kellett lennünk. Azt hiszem írtam is a Kötéltáncban, hogy volt egy táborunk egy gyümölcsöskertben, de ott is úgy, hogy nem mertünk nagy tábortüzet gyújtani és hajnalban mentünk vízért, nehogy megtudják, hogy ott vagyunk. A cserkészetnek számunkra annak idején megkülönböztetett jelentősége volt, mert a zsidó gyerekek, diákok ki voltak zárva a többi ifjúsági szervezetből. Nem csak a cserkész szervezetből, hanem pl. az úgynevezett levente mozgalomból is, ami egy kicsit hasonlított a Hitlerjugendre, nem egészen az olasz balillákra. Leventék nem lehettünk, kisegítő előképzős ifjaknak hívtak minket, és minden héten lapáttal a vállunkon elküldtek robotolni valahová, egy kijelölt helyre. Tehát egyenlőtlenség és megkülönböztetettség jellemezte akkor a helyzetünket.

Az Ámosz cserkészcsapatcsapat megszűntetésekor kiadott emléklap Krassó (Schreiber) Sándor részére (Krassó Sándor tulajdona)

Kérem meséljen az Ámosz csapatról, milyen volt a felépítése?

Volt kék nyakkendős kiscserkész vetülete, oda jártak azok, akik általában 10-12 évesek voltak és volt egy normál cserkésznek nevezett alakulat, amely borsózöld nyakkendőt hordott. A kiscserkészeknél két törvény volt: 1. A kiscserkész vezetőjére hallgat, 2. A kiscserkész uralkodik önmagán. A nagycserkészek a tíz cserkésztörvénynek megfelelően kellett volna, hogy berendezzék az életüket. A csapat felépítése – én azt hiszem – átlagosnak mondható, vagyis a csapaton belül rajok voltak, a rajokon belül őrsök. Na most, egy raj állt 2-3 őrsből, egy őrs állt – átlagot mondok, ahogy visszaemlékezem – 8 főből. Az én őrsöm neve Sólyom őrs volt, egy hátrafelé néző sólyommadár volt a szimbólumunk. Volt rajtunk kívül Szarvas őrs, Fecske őrs stb. Érdekes módon, vagy ha nem is érdekes, akkor jellemző módon hazafiasan gondolkoztunk. Ma nacionalistaszerűnek vagy nacionalista nézőpontra hajlónak is minősíthetném, sok olyan népi vagy népies, vagy népieskedő szokást próbáltunk elsajátítani és gyakorlatba átvinni, amelyeket abban az időben hivatalosan is propagáltak. Mondok egy példát: székelykapukat faragtunk. A cserkészotthonunkban is a bejáratnál székelykapu volt. De játszottunk a zsákárral, ami egy népies és cserkészes szokás volt. De a népieskedésre, nemzetieskedésre inkább a székelyfaragások emlékeztetnek. Magunknak is feladataink voltak, hétről hétre, hogy székelyfaragásokat csináljunk.

Milyen foglalkozások voltak még a fafaragáson kívül?

A szokásos cserkészfoglalatosságok voltak, kezdeném talán a sporttal. Röplabdáztunk, stucklabdáztunk, de nem a sport volt a lényeg, hanem a barátkozás és az összejöveteleknek a szellemi háttere. Létezik ugye a tíz cserkésztörvény és a tíz cserkésztörvény egyenkénti magyarázata, amelyek a várható vagy elvárt életmódra való kivetítése – normaszerűen. Kérdés, hogy így élünk-e vagy sem, ha nem akkor miért nem, és hogyan lehetne eszerint élni. Ezenkívül a szokásos módon készülgettünk a cserkész próbákra, egyenruhát viselve. Ekkor próbajelvények voltak, próba-rózsák, a rózsákat ki lehetett, sőt ki is illett varrni a cserkész ingnek a bal felső zsebe fölé, hogy öt próbája vagy tíz próbája volt az illetőnek. A próba anyag pedig sok minden volt, főzéstől kezdve a kézügyességen keresztül… Csomók készítése kötélből, főzésből különböző egyszerű ételek készítése. Nagyon gyenge voltam benne… Úgyhogy ez töltötte ki az együttlétünket, hetenként részt vettünk őrsi gyűléseken, nagyon sokat énekeltünk cserkészdalokat is.

Arról tettem említést, hogy eléggé militarista, eléggé irredenta jellegű volt a világnézet amire neveltek bennünket. Ha érdekes, egy-kettőnek a szövegét idézném, hogy aláfessem azt, hogy mennyire nemzeti jellegű volt a nevelésünk, a megkülönböztetett voltunk ellenére, mennyire igyekeztünk bizonyítani a magyarságunkat.

„Ha felmegyek a budai nagy hegyre,

Letekintek, letekintek a völgybe,

Ott látom a kerti házunkat,

Édesanyám szedi a virágokat.

 

Ha lejövök a budai nagy hegyről,

Sűrű könnyek hullanak a szememből,

Elmegyek én elveszek én az én édes hazámért,

Visszamegyek az én kedves anyámért.”

Ilyen többé-kevésbé revizionista nézetektől függő, érzelmes dalocskákat énekeltünk eléggé nagy számban, sokat tudnék mondani.

Sík Sándor, aki szerzetes professzor volt valaha a szegedi egyetemen – és emellett költő lélek is –, szerezte a cserkész indulót, amelyet országszerte mi is énekeltünk, de a nem zsidó cserkészcsapatok is énekeltek. Ennek a második versszakából fogok idézni.

„Fiúk fel a fejjel az óra közel,

Kel a magyar éjben a hajnal.

Most kell az erős kar a férfiú-mell,

Ezeréves acél-akarattal.

Zúg, mint a harci trombita:

A Lomnic és a Hargita,

Értünk kiállt, felénk süvölt

Az ősi föld, a drága föld!”

Ez volt a cserkészindulónak, az országszerte énekelt cserkészindulónak a második versszaka, az első és a harmadik szempontunkból neutrális volt, nem voltak „nemzetieskedő” jellegű szövegei.

A világnézet az úgy nézett ki, hogy a cserkészvezetők igyekeztek mindenben utánozni az országos hivatalos szervezetet. Dokumentálni akarták, hogy jó magyarok voltunk és jó magyarok maradunk annak ellenére, hogy kizártak bennünket a nyilvánosság előtt megjelenő különböző szervezetekből. Felülről is irányított volt, de meggyőződése volt mind a parancsnokunknak, – a parancsnokunk egyébként tanító is volt a zsidó elemi iskolába, úgy hívták, hogy Pataki Miklós – mind nekünk, hogy a kor szellemének megfelelő módon próbáljunk gondolkozni, ezt is sulykolták belénk. Tehát hogy ha ezeket a különböző cserkész megnyilvánulásokat nézem, próbáltuk nem lekopírozni, hanem egyszerűen követni ugyanazokat a módozatokat, amelyekkel a nem zsidó cserkészcsapatok is éltek.

Érzékeltek támadásokat a többségi társadalom részéről?

Jellemző volt a közömbösségen túlmenő, általános rosszindulat. Általános idegenkedés, általános mentalitás volt, hogy „ők” mások és tulajdonképpen a magyarság számára fekélyt jelentenek. Nos, ezt nem mai ellenzéki korszellemtől mondom, ezek a tények.

A csapat mennyire számított háttérországnak? Betölthetett egy védelmi funkciót az Ön életében?

Feltétlenül számított, menedékhely volt, hogy egymás között lehettünk, ahol nem fenyegetett senki és semmi, ahol nem kellett inzultustól tartanunk, ahol nem értek piszkálódó megjegyzések, ahol nem ért verekedés. Elég gyakoriak voltak a verekedések, utcán is, utcán kívül is, iskolában is. Én egyházi gimnáziumba jártam, ahol nagyon jellemző volt, hogy azok, akik a szüleiktől, amit hazulról láttak, azt követték – hiszen egy tizennéhány éves gyereknek önálló politikai megnyilvánulásai, vagy világnézete még nem igen alakulhatott ki. Engem rendszeresen megvertek az óraközti szünetekben. Volt két-három kölök, mindig többségben voltak, aztán nekiestek zsidóverést rendeztek és különböző gúnyos dalokat énekeltek a fülünkbe, megalázó és sértő szövegeket és versikéket. Tudok is belőle idézni, de messze visz és azt gondolom nem is ez a cél. Nagyon megkülönböztetve érezhettük magunkat az iskolában, érdekes módon csak szerzetes tanárunk volt, minden tárgyat szerzetestanár tanított, mivel egy ciszterci gimnázium volt. Köztük voltak olyanok, akikre tényleg számíthattunk, és akik a megaláztatásokban nem hogy nem vettek részt, hanem segítettek bennünket kihúztak abból, ha tudomásukra jutott, hogy megalázó megkülönböztetésben részesülünk. Voltak ilyenek, de voltak olyanok is, akik ilyenkor a Bibliájukat olvasgatták végig a folyosón és úgy tettek mintha semmit nem láttak, vagy hallottak volna. A verekedésekkor mindig kisebbségben voltunk, egy osztályban általában 60 fő volt, a 60 főből lehetett ebben a gimnáziumban két zsidó. Messzemenően kisebbségben voltunk, úgyhogy nem kellett nagy vitézség ahhoz, hogy bennünket inzultáljanak.

Vidor Pál szerint a Vörösmarty cserkészcsapat tagjait a hármas szent akarás teszi cserkésszé, azaz, hogy emberebb emberek, magyarabb magyarok és zsidóbb zsidók legyenek. Ismeri az idézetet?

Na, ennek az első két követelményét ismerem, a harmadikat most hallom először, azt hogy zsidóbb zsidó, ez itt nem élt, biztos hogy volt ilyen, de biztos hogy Pécsett nem. Na most zárójelben mondom és egy kis kitérő, de megjegyzem, hogy budapesti cserkészcsapattal is volt kapcsolatunk a háború után. Az Ámosz cserkészcsapatnak a nagyon picike maradéka lehetett életben hagyott, de a pici maradék is próbált visszaemlékezni korábbi cserkész korára és egy budapesti cserkészcsapattal együtt táboroztunk, mégpedig a Mánfai-völgyben. Ez a Mecseknek egy szép része, de hogy hányas számú volt a budapesti cserkészcsapat… erre nem emlékszem…[5] nem is olyan lényeges, összebarátkoztunk, jóban voltunk, ugyanúgy viselkedtünk velük, mint a saját csapattagjainkkal.

A zsidó vallásos szellem nem volt jelen a cserkészcsapatban?

Ezt nem mondanám, jelen volt, mert pl. jellemzésképp mondom az egyik rajt Kohut Sándor rajnak hívták, aki egy pécsi rabbi volt, a másik pedig Perls Ármin raj volt, aki szintén pécsi rabbi volt. Talán azt mondanám, hogy nem volt mai értelemben tulajdonított jelentőségűnek megfeleltethető a vallásos nevelés, de volt és hogy volt bizonyítja a rajok elnevezése is.

A zsidó hagyományokat és vallási ünnepeket tartották?

Messzemenően tartottuk, úgy tartottuk, hogy akkor nem mentünk kirándulni. Már vártuk az ünnepek végét, de ünnep volt számunkra a vasárnap is, mert az munkaszünnap volt, iskolába se kellett menni, akkor mentünk mindig kirándulni, de zsidó ünnepkor sohasem. A templomban nem ültünk egymás mellett, hanem ki-ki ült a saját családjának megfelelő helyen. A pécsi zsinagóga ma számomra megdöbbentő képet nyújt, olyan értelemben, hogy üres. Rádöbbenek mindig arra, hogy évenként egyszer a deportálás napját megünneplik Pécsett – ez nem tudom, hogy nóvum-e vagy sem, ez országszerte szokássá vált – és olyankor kinyitják a zsinagógát, amely egyébként is nyitva van csak nem szoktak ott istentiszteletet tartani, mert nincs kinek ilyen nagy épületben… De akkor évenként egyszer megnyitják és akkor részt is veszek rajta.

Mennyire volt nehéz 1945-ben újra létrehozni a csapatot? Voltak, akik ellenezték? Milyen érvek jelentek meg a csapat létesítése mellett és ellen?

Többes számban nem nagyon beszélhetünk, tudniillik anblokk az egész cserkészcsapatot kivégezték. Tehát a maradvány, ami a II. világháború után újjáalakult nem a csapat tagjaiból adódott, hanem a vezetőik közül. Azokból, akik munkaszolgálatot teljesítettek, nem kerültek bele a vagonokba, s nem deportálták őket, vagy deportálták, de csak a munkaszolgálatuk végén és így túlélőkké válhattak. Tehát olyanok, hogy averzió vagy lelkesedés, hogy csináljuk, vagy ne csináljuk ez fel sem vetődött, mert a régiek közül szinte senki se volt. Garai András maradt, de a Garai András nagyon hamar alijázott, tehát ő elment, úgyhogy ő ilyen befolyással nem lehetett ránk. Aki most hirtelen az eszembe jut Sas Sándor, aki velem egykorú volt, neki az édesanyja a kor terminológiájával élve „őskeresztény” volt és így életben maradhatott, mint félvér. Ő volt, aki még részt vett az újonnan alakult cserkészcsapatban és még olyanok, akik kisgyerekek voltak: Kadosa Péter, Szécsen András. Ők Budapesten válhattak túlélővé és a háború után csonka családban maradtak, és miután az élet nem áll meg, házasságkötések révén ide kerültek az újonnan választott házastárs miatt. Ők lettek tagjai ennek a bizonyos – nekem felszabadulás volt, de szerintem nem csak nekem, hanem az országnak is – felszabadulás utáni cserkészcsapatnak.

A régi csapattagok közül, mint említettem egy félvér fiú maradt és nem említettem még, de életben maradt egy ikerpár Somogyi Péter és Somogyi Tamás, félrerakták őket az ikertáborban, Auschwitzban. Ők is részt vettek az újjáalakult cserkészcsapatban. Ez a csapat egészen kis létszámú lehetett. Ha számot mondanék, bizonyára a 20-at nem érte el a tagok száma és itt már voltak lányok is, a háború után. Az igazság az, hogy ez nem volt egy teljesen törvényszerű dolog, olyan értelemben, hogy időnként voltak lányok időnként nem voltak… Nem volt jellemző, de volt egy táborunk a Keleti-Mecsekben, egy bizonyos Hidas-völgyben és ott lányok is voltak. Erre nagyon határozottan emlékszem.

A csapatnak a vezetője ugyanaz a tanító ember volt, aki az eredeti 615-ös számú Ámosz cserkészcsapatot alakította, úgy hívták, hogy Pataki Miklós, a háború után alakult cserkészcsapatnak ő volt a vezetője, de kezdett már kiöregedni – a kontaktus, miután a zsidó elemi iskola megszűnt, és ő maga a tanárképző főiskola gyakorlóiskolájának lett a tanára, megszűnt – gyakorlatilag inkább a csapatot Dénes György vezette, aki barlangászként vált többé kevésbé ismeretessé. Orosházán született, de Pécsett járt egyetemre, így lett a csapat vezetője, eléggé ismert barlangász lett belőle.

Személyiségemet meg nem tagadva próbaidős segédtiszt lettem – ekkora megbecsülés se ért azóta életemben, ebben a második cserkészcsapatos időben „közkatonák” nem voltak, nagyon kevesen voltunk. 1947-ben volt a franciaországi Moisson-ban egy jamboree, ahova a csapatunk két tagja jutott el Dénes György és Fehér György és ugyanakkor szerény személyemet eljutatták Prágába. Részt vehettem az első világifjúsági találkozón, mint cserkész úgy, hogy cserkész egyenruhában voltam Rákosi engedélyével. Hozzátartozik a történethez, hogy nem engedtek ki minket eredetileg – Rákosi gyűlölt mindent, ami nem a bolsevista mozgalomhoz tartozott – egy nappal később sikerült odaérnünk a találkozóra és ez nagyon nagy szerencsénk volt, mert az előttünk lévő vonat – egy vonat ment naponta a Duna északi partján – szerencsétlenül járt és kisiklott. Az engedélyt egy nappal később kaptuk meg, ezért egy nappal később mentünk, mint kellett volna, így részt vehettünk a világifjúsági találkozón, mint cserkészek, de akkor már nem mint magyar zsidó cserkészek hanem mint magyar cserkészek.

A nacionalista vonal, amit említett a háború előtti években, mennyire volt jelen a háború után?

Semennyire. Nem faragtunk székelykaput, hanem… egy nagyon jellemző dolog jutott eszembe, az eredti nagy kivégzett cserkészcsapatnak volt egy indulója, annak egy részlete:

„Itt élek én és az anyám,

Magyar vagyok, ez a hazám!

Bízva bízom, hogy jönnek más idők,

A Jóisten kezében van a szebb jövő…”

Ez annyiban változott a háború után, hogy: „Itt élek én és az anyám, / Zsidó vagyok, ez a fajtám!” Tehát rímre így változott a szöveg. Nem készítettünk székelykapukat, megismervén a környezetet, amiben élünk és az emberek magatartását és hozzáállását a történésekhez, ez lekopott, de kis is ment a divatból. A magyarkodás a Rákosi korszakra sem volt jellemző nem csak nálunk, hanem sehol.

A cserkészcsapat megszűnésének milyen okai voltak?

A cserkészcsapat megszűnésének a politikai körülmények képezték az okát, ugye a Rákosi korszakról van szó, a cserkészmozgalmat betiltották, jött helyette a kötelező úttörővé válás. Egyértelmű volt, hogy ez végleges… ahogy próbáltunk nem eleget tenni a ’41-es feloszlatásnak, úgy hogy továbbra is titokban találkoztunk, őrsi gyűléseket tartottunk – éppen nálunk a nagybácsim jómódú kereskedő ember volt és a fatelepén tartottuk ezeket a gyűléseket. De a háború után erről nem lehetett szó, mert a kommunista időkben ilyet senki nem mert csinálni, ilyen szempontból sokkal erőszakosabb volt a rendszer, illetve egyöntetűen be volt tiltva minden ilyen vagy hasonló megmozdulás.

 

Az interjú 2018 nyarán készült a Zsidó cserkészcsapatok története: identitás és emlékezet kutatási projekt (Társadalomtudományi Kutatóközpont, Kisebbségkutató Intézet, vezető kutató: Bányai Viktória) keretein belül.

Külön köszönet illeti Vörös István Károlyt, aki segített a szöveg gondozásában.

[1] Cserkész Könyvtár- és Levéltár, Gödöllő, P 1359/1938/81/IV/257.

[2] 1940 december 15-én rendkívüli közgyűlésen a Magyar Cserkészszövetség új alapszabályokat fogadott el (Cserkész Könyvtár- és Levéltár, Gödöllő, P 1359/88./I./9. Rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve, 1940.12.15.), amelyeket 1941 novemberében a Belügyminisztérium jóváhagyott, így a továbbiakban cserkész „csak krisztusi világnézetű” lehetett, így ugyanazon év decemberétől elkezdődött a zsidó csapatok felszámolása.

[3] A csapat újjáalakítását Pataki Miklós kezdeményezte, de 1946 áprilisa és 1947 decembere között különböző iratokon Dénes György szerepel csapatparancsnokként (Cserkész Könyvtár- és Levéltár, Gödöllő, P 1359/1946/124/IV/213.Cserkész Könyvtár- és Levéltár, Gödöllő, P 1359/1947/126/IV/123.), ezután a csapat felszámolásáig ismét Pataki Miklósé a parancsnoki tiszt.

[4] Krassó Sándor: Kötéltánc. Adalékok a pécsi zsidóság és Pécs 20. századi történetéhez. (javított és bővített II. kiadás) Pro Pannonia Kiadói Alapítvány. Pécs, 2016.

[5] 1947. július 7–31. között a pécsi 615. Ámosz, és a szegedi 598. Jósika Miklós cserkészcsapat táborozott együtt Mánfán. Bővebben a két zsidó cserkészcsapat szimbolikus nyári nagytáboráról: Bányai Viktória – Gombocz Eszter: A traumafeldolgozás útjain – Holokauszt-túlélő gyerekek Magyarországon, 1945-49. In. REGIO, 24. évf. 2. szám 31–48.

támogatás
Pop up banner

Címkék:cserkészet, zsidó cserkészcsapat

[popup][/popup]