Másnak lenni

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Tizenegy-tizenkét éves voltam, a múlt század hatvanas éveinek az első felében, egy kelet magyarországi városban. Hetente kétszer egy idős asszonyhoz jártam németet tanulni, a kálvinista lelkészről, Méliusz Juhász Péterről elnevezett térre, a templommal szemközt álló földszintes házba. Erdélyi szász volt, valószínűleg evangélikus. Krebsz Mariann-nak hívták, de nekem csak Mici néni volt. Fogarasról származott és gyakran mesélt a gyerekkoráról. Az apjáról is, aki ugyanabban a fogarasi gimnáziumban volt tanár, ahol Babits is tanított. A gimnázium épületében volt szolgálati lakásuk, s ha Babits esténként bekopogott a földszinti ablakon, akkor az apja vette a kabátját és hosszas sétára indult a költővel. Babits gyakori vendég volt náluk, s ilyenkor néha a térdén is lovagoltatta a kislányt, aki mindezt idős asszonyként mesélte nekem. Babitstól ekkor még semmit nem olvastam, de hallomásból ismertem a nevét. Izgatta a képzeletemet, hogy a kényelmetlen széken ülve, a templommal szemközt olyasvalakivel vagyok összezárva hétről hétre, aki ismerte azt, akiről még utca is van elnevezve.

Egy reménytelenül vidékies

város földszintes, de azért polgári stílusú házában, egy kálvinista templom szomszédságában, a magyar irodalom számomra akkor messzi ködbe vesző múltjának igézetében, ami azonban a néni személye miatt mégis jelenvalónak tetszett, a távoli Fogarast elképzelve, amely úgy volt magyar város, hogy közben már mégsem az, s ahová éppolyan nehéz lett volna eljutnom, mint egy távoli földrészre – igen, ebben a konstellációban, egy, a magyart és a németet egyaránt anyanyelveként beszélő idős asszony szájából hallottam először ezt a szót: „zsidó”. Egy másik, nála fiatalabb, hozzám képest mégis idős nő kapcsán, akit történetesen nem Mici néninek, hanem Ili néninek hívtak. Mindketten jól ismertünk. Hogy ő honnan, azt nem tudom; én azonban a szüleim révén, akik közeli barátságban voltak vele és a férjével. Olyannyira, hogy egyszer fogott és elvitt a főutcán lévő könyvesboltba, s az összes könyvet, amire rámutattam, megvette ajándékba. A Huckleberry Finn olcsókönyvtári kiadásának második kötete szakadt fedéllel még most, fél évszázad elteltével is ott áll a könyvespolcomon. Erről a nekem annyira kedves nőről mondta a némettanárnőm, mennyire kedveli ő is, aminek őszintén örültem. És azután hozzátette: pedig zsidó. Majd ezt követően: akkor szeret vele együtt lenni, ha nem zsidók is vannak a társaságban. Mert csak zsidók között ő bizony nem érzi jól magát.

Közönyt színleltem. Pedig amit mondott, az úgy akadt meg bennem, akár egy halszálka a torokban. Egyszerűen azért, mert nem értettem, amit mondott. Soha nem hallottam addig a „zsidó” szót, s fogalmam sem volt, mit jelent. Megkérdezni nem mertem, leplezve tudatlanságomat. Úgy tettem hát, mintha érteném. Annyit persze felfogtam, hogy valami negatív dologról van szó. S mert egy ismerősre irányult, akit kedveltem, ezért zavart. De hogy pontosan miről beszélt a tanárnőm, rejtély maradt. Az értés látszata mögé rejtettem hát az értetlenségemet, s azután ebbe csomagoltam be a „zsidó” szót. Mintegy hagytam betokosodni. Odahaza sem kérdeztem meg, mit jelent a szó. De amikor legközelebb eljött hozzánk az a néni, akiről immár tudtam, hogy „zsidó”, akkor titkon figyeltem,

próbáltam rájönni, mitől is zsidó.

Mitől más Ili néni, mint Mici néni. És mitől más a szüleimhez képest. Az azonosság mögötti másságot kerestem. De bárhogyan figyeltem, semmit nem vettem észre. Semmiben nem különbözött a szüleimtől. Ugyanazt a nyelvet beszélték, mindenben megértették egymást, neki is két szeme volt, két füle, egy orra és egy szája. Hasonlóan is öltözködött. Talán csak az tűnt fel – akkor, először -, hogy kreolosan barna a bőre, mint aki állandóan napozik. E felfedezésnek azután megörültem. Megtaláltam a másságot, és ez fontosabbnak bizonyult az azonosságnál. Érteni ugyan továbbra sem értettem, mi az, hogy „zsidó”, de azt már legalább tudtam, hogy a zsidó az, aki „másmilyen”. Akinek kreolos a bőre.

Nem sokkal később másodjára is elhangzott a szó. Volt egy lány az osztályomban, F. Mari. Nem emlékszem, hogyan nézett ki; nem volt feltűnő, csendes is volt, soha nem vettem észre. De egyik alkalommal, amikor betegség miatt hiányzott az iskolából, az osztályfőnöknőnk óra közben egyszerre csak sírni kezdett, és mondta, ne csúfoljuk többet F. Marit azért, mert zsidó. A családja sokat szenvedett, tette hozzá zokogva. Olyan érzésem volt, mintha közben saját magáról is beszélne, a családjáról. A sírása legalább annyira érthetetlen volt számomra, mint az, hogy az osztálytársamról kiderült, hogy zsidó. De mitől az? Hiszen F. Mari egyáltalán nem volt kreolosan barna. Ellenkezőleg. És miért kell a zsidósága miatt sírni? És miért kellett a családjának szenvednie? Zsidónak lenni annyit jelentene, hogy szenvedni kell? Rejtély rejtély hátán. Semmit nem értettem. Mivel nem volt, aki felvilágosítson, s mert úgy éreztem, falakkal vagyok körülvéve, ettől kezdve keresni kezdtem a zsidókat. Saját erőmből akartam rájönni a titok nyitjára. A zsidót a mássággal azonosítottam. Azt persze láttam, hogy mindenki más, és mindenki mindenkitől különbözik. De mi az, amiben valaki még a többi máshoz képest is más? A zsidót elkezdtem hatványozottan másnak látni. S mint általában az alulinformált kamaszok, úgy kezdtem használni a szót, mintha érteném, mit jelent. S a többi kamasz – hasonló cipőben, mint én – ebben partnernek bizonyult. Ki a zsidó? Aki nagyon másmilyen. Zsidózni kezdtünk. Úgy, ahogyan buzizni is. Persze, érezve, hogy egy meg nem értett taburól van szó, csak titokban, egymás között. Úgy, ahogyan sokan közülünk az iskolai vécében cigarettáztak is. Így éreztük magunkat nagynak. Majdnem felnőttnek. Néha, időről időre akadt, aki közölte, hogy ő is zsidó. Ilyenkor örültünk a felfedezésnek, mint majom a farkának, és zsidóztunk tovább. Velük, a zsidókkal együtt. A zsidózás jelentette a tabu megszegését. Anélkül, hogy magának a tabunak a mibenlétét értettük volna.

Ez így is maradt, évtizedeken át. Később már nem kellett felnőttet játszanom, hiszen felnőttem. Zsidózni sem zsidóztam, mert elsajátítottam a jó modort. Még a rokonaim közül is szembefordultam azokkal, akik időnként családi körben zsidózni kezdtek. De nem azért, mert megtaláltam a bölcsek kövét. Továbbra sem értettem, mi az, hogy zsidó. És ez a mai napig nem sokat változott. Beszélgettem erről olyanokkal is, akik magukat zsidónak mondják, és azt tapasztaltam, hogy miközben biztosak a saját zsidóságukat illetően, egy pont után, ha az identitás ismérveit feszegetni kezdtük, maguk is elbizonytalanodtak. Egyre homályosabban és egyre pontatlanabbul fogalmaztak. Különösen akkor, ha túlléptünk a vallás kérdésén. Mert akár vallásos az illető, akár nem, saját zsidóságát soha nem szűkítette a vallásra. De akkor mire? Valamiféle azonosulásra. Azonosulás a rá hagyományozott örökséggel, legyen az családi, történelmi, szellemi.

Honnan tudod, hogy zsidó vagy?, kérdeztem azt, aki hozzám a legközelebb áll. Onnan, hogy az anyám is az volt. És egyébként is, 1944-ben bujkálnia kellett – nem elég ez? Nem, feleltem, hiszen akkor azok nyilvánították őt zsidónak, akik maguk nem zsidók. Anyád egyébként honnan tudta, hogy zsidó? Onnan, hogy az apja is, anyja is az volt. És azok? A saját szüleiktől. És a dédszülők meg azok felmenői? Azok is. És van róla írás? Fennmaradt valami dokumentum, igazolás? Nem, semmi. Akkor azt jelentené ez, hogy a családod története valahol belevész a homályba, ahol minden szétválaszthatatlanul egybemosódik? Igen, azt. És mi van, ha valamikor réges régen

becsúszott valami tévedés,

és például magukat nem-zsidóknak tartó ősök kezdtek azonosulni a zsidósággal? Mondjuk valamilyen politikai vagy felekezeti üldöztetés elől a zsidók körében kerestek védelmet? Ez sem kizárt, válaszolta. Azután visszakérdezett: és te honnan tudod, hogy nem vagy zsidó? Onnan, hogy se az apám, se az anyám nem volt az. És ők honnan tudják ezt? A saját szüleiktől. És az anyai nagyanyád? Hiszen az orrának olyan sajátos görbülete volt, és egyébként is betéve tudta az Ószövetséget? Kálvinistaként érthető, hogy az Ószövetség volt mindene, feleltem; az orra görbülete pedig másmilyen volt – inkább olyan, mint a rómaiaké. Vagyis? Vagyis nem zsidós, mondtam. Tehát van zsidós orr, meg nem zsidós? Itt meg én bizonytalanodtam el. Mert eszembe jutott valaki, akinek kifejezetten zsidósnak mondott orra van, noha ő maga nem zsidó. Ráadásul sok olyan zsidót ismerek, akinek semmiféle zsidós orra sincsen. Szóval te is bedőltél az antiszemita karikatúráknak, kaptam meg a választ. Kénytelen voltam igazat adni. De csak félszívvel. Mert az évtizedek során – az első gyerekkori „zsidós-élmények” hatására – mégis kifejlesztettem magamban némi képességet, hogy megmondjam valakiről, zsidó-e vagy sem. Nem feltétlenül az orr alapján; inkább azokat a hajszálfinom különbségeket és eltérő vonásokat kerestem, amelyek szavakban kifejezhetetlenek, de amelyeket a szem, ha vizsgálja őket, egyből észrevesz. A gyerekkori némettanárnőm vagy az osztályfőnöknőm szándékuk ellenére is elérték, hogy keressek, kutassak, hogy résen legyek. Miért? Hogy választ kapjak arra a kérdésre, amit így senki nem tett fel, és aminek a megválaszolásában nem is segített senki – talán mert nincs is szabatos válasz -, nevezetesen hogy mitől zsidó egy zsidó? Egy gyerekkori barátom, K. Andris, aki örökké hangoskodott, semmilyen sort nem volt hajlandó kivárni, mindig előrefurakodott, állítólag zsidó volt. A viselkedése miatt legalábbis egyszer ezt mondta róla egy másik barátom: persze, azért olyan, mert zsidó. És akkor F. Mari? Aki soha meg nem mukkant, és örökké észrevétlen maradt? Ő is zsidó lett volna?

Így azután, akár egy hályogkovács, az eltérő, sőt homlokegyenest ellenkező vonásaikban próbáltam felfedezni a közös nevezőt – a zsidóságot. Egy idő után úgy éreztem, meg tudom mondani, ki zsidó. Miközben észrevétlenül azt a képességet is kifejlesztettem magamban, hogy megmondjam, ki nem zsidó és mitől nem az. Nem mindig volt igazam; de volt, amikor igen. Hol a viselkedés, hol pedig a testi jegyek alapján sikerült döntenem. Az előbbi kulturális természetű: a gesztusok, a viselkedési szokások, a sajátos nyelvhasználat mind-mind egy csoporthoz való hozzátartozással és csoporttudattal függ össze. Ám ez nemcsak a zsidókra jellemző. Ha egy magyar megjelenik idegenben, mondjuk Hollandiában, a viselkedése, a gesztusai messziről elárulják, hogy valahonnan Kelet-Európa mélyéről jött. Még akkor is, ha előző nap lecserélte az otthonról hozott szegényes ruhatárát. És éppígy egy franciával, egy amerikaival vagy éppen egy orosszal kapcsolatban is elég nagy bizonyossággal meg lehet mondani, honnan érkezett Magyarországra. Az a népcsoport, amelyhez tartozik, az egyénre is rányomja a bélyegét. És a testi, biológiai adottságnak mondható külső? Az is csoportképző tényező. Arca alapján különböztetem meg a spanyolt a norvégtól, a dél-franciát a bretagne-itól, az írt a bulgártól. És a magyart az orosztól, az oroszt az angoltól. De még a falusit is a várositól, a polgárt a nem polgártól. Ráadásul

a viselkedés és a testinek mondható jegyek

között is mély összefüggés van. A nagyanyám sok mindenkiről megmondta, hogy katolikus-e vagy református. De azt is, hogy az illető magyar katolikus-e vagy osztrák. Mint ahogyan a magyar zsidó is különbözik az orosz zsidótól. Ami azt is jelenti, hogy a magyar zsidók valamiben hasonlítanak egymásra, s e valamiben az oroszok, hiába zsidók, nem részesülnek. Úgy, ahogyan a magyarországi magyarok is különböznek azoktól, akik generációk óta az Egyesült Államokban élnek. Nemcsak a viselkedésükben, de még az arcvonásaikban is. A kintiek a hazai magyarokhoz képest amerikaiak, az amerikaiakhoz képest azonban mégis magyarok. Egyszerre hordozzák a másságukat és az azonosságukat: innen nézve olyanok, onnan nézve ilyenek – miközben ők maguk olyanok, amilyenek. És ráadásul egymásra is hasonlítanak.

Ebbe a zűrzavarba keveredtem bele kamaszként. Van, aki az ilyesmitől retteg; én inkább élveztem. Rájöttem, hogy az ember, miközben viseli a maga arcát és testét, amely senkiével nem azonos, amely páratlan és az évmilliók során soha nem fog megismétlődni és ugyanilyenként újjászületni – hogy ez az egyedi példány mégsem csak a saját arcát és testét hordozza, hanem azét a csoportét is, amelybe beleszületett és amellyel, akarja vagy nem akarja, azonosulni kénytelen. És persze azét a nagyobb közösségét is, amelynek e csoport is részese. És így tovább, és így tovább. Vagyis a testét, az arcát úgy köszönheti magának, hogy közben ajándékba is kapja, helyesebben akaratlanul is belevésődnek az arcába azok a vonások is, amelyek nem csak az övéi, hanem az őt körülvevőké is. Ezért ami rajta biológiai és testi adottságnak mondható, az kulturálisan és szellemileg is meghatározott.

Vonatkozik ez mindenkire. Nemcsak a nem-zsidókra, hanem a zsidókra is. Vagyis akik zsidónak mondják magukat. Rájuk is éppígy jellemző az azonosságnak és a másságnak ez a sajátos zűrzavara. Egyikőjük sem hasonlít a másikra, miközben mégis hasonlít. S a szűkebb-tágabb közösségeik is úgy hasonlítanak más zsidó közösségekre, hogy közben mégis mások és eltérők. De sem a hasonlóság, sem a másság nem kizárólagos.

Éppolyan elvakultság lenne csak a hasonlóságot hangsúlyozni, mint az ellenkezőjét, a másságot.

Az előbbi az emberi egyenlőségnek a Felvilágosodástól örökölt eszméje alapján az eltérő csoportokat jellemző különösséget vitatja el, s az egyenlőséget az azonossággal társítja, még akkor is, amikor a különbség égbekiáltó. Az egyedit feláldozza az általános oltárán.  Az utóbbi viszont – ennek rasszista inverzeként – az általánost áldozza fel az egyedi oltárán. Miközben persze a rasszista is rabja az általánosításnak, még ha nem is veszi észre. Közben az embercsoportok közötti nyilvánvaló különbségeken nem képes túllátni, s ezért az egyenlőség eszméjével sem tud mit kezdeni. Sem elvben, sem gyakorlatban. Egy különlegesen érzékeny és művelt barátom, amikor valakiről megjegyeztem, hogy zsidó, antiszemitának nevezett. Megrökönyödésemre azt mondta: csak egy antiszemita tartja számon valakiről, hogy zsidó-e vagy sem. Az emberi egyenlőség eszméjére hivatkozott. Egy másik, enyhén rasszista ismerősöm viszont filoszemitának nevezett, amikor zsidók és nem zsidók közötti egyenlőséget hangoztattam. Hasonló csőlátásban szenvedve az előbbi az erdőtől nem látta a fákat, az utóbbi pedig a fáktól nem vette észre az erdőt. A maga módján mindketten általánosítanak – a sokféleség sűrűjében az általánosítás segítségével próbálnak rátalálni az igaznak vélt útra. Egyik sem fogadja el, hogy a másság, a különbözőség soha nem számolható fel, hogy az emberek és embercsoportok úgy egyenlők, hogy közben soha nem azonosak. Hogy a rend, az áhított rend csak a politikai utópiákban létezik.

A gyerekkori tanárnőm, Mici néni nem érezte jól magát, ha csak zsidók között volt. Rasszista lett volna? Gyanítom, hogy igen. Pedig szerette Ili nénit, aki zsidó volt, összejárt vele. De a nyilvánvaló különbségben nem látta meg az éppannyira nyilvánvaló azonosságot – úgy, ahogyan a nacionalista az egyes csoportokra jellemző nyilvánvaló hasonlóságban nem hajlandó észrevenni a csoport tagjai közötti nyilvánvaló különbségeket. Hogy ebben mennyire játszott szerepet az, hogy ő maga szász volt, akinek mégis magyar az anyanyelve, hogy a magyar Fogarasról származott, amely mégis Romániához tartozik, nem tudom. A sok mégis közé beékelve élte az életét, úgy, ahogyan ebben az országban mindannyian. Talán éppen ezért kellett volna érzékenynek lennie arra, hogy a másság és a hasonlóság furcsa szövevényét soha nem lehet felszámolni. Sőt: együtt kell vele élni. A magyar történelem azért is lett zsákutcák labirintusává, mert évszázadok óta nem képes erre. Hálásnak kell lennem egykori német tanárnőmnek: a német nyelv mellett ezt is megtanultam tőle. Talán mert éppen az ellenkezőjére szeretett volna megtanítani.