Magyar gyerekkor az ultraortodox Bne-Brakban
Ha magyar szót hallok, mélyen megérint. Amikor véletlenül meghallom az anyanyelvemet a buszon – általában egy Izraelben dolgozó magyar beszél a mobilján –, hegyezem a fülem, és próbálok ismerős szavakat elkapni. A szavak, az akcentus, a hangsúly, a hanglejtés varázspálcaként visz vissza gyerekkori otthonomba.
Ugyanez történik, amikor Budapesten járok. Szinte a föld fölött lebegve rovom a szép város utcáit, olvasom az üzletek cégtábláit, figyelem a nyelv zúgását, a cukrászdákban flódnit, dobost, kakaóst, túróst, zserbót veszek, ezek a süteménynevek nosztalgikus felhőbe burkolnak. Annak ellenére, hogy túl fiatal voltam ahhoz, hogy emlékezzek a Madách tér 4.-re, a házra, ahol születtem, Budapesten otthon érzem magam.
De gyerekkoromban, az ötvenes években nem volt nagy élmény, hogy „magyar” vagyok. Csak aki Izraelben született, lehetett szabre, kiváltságos, aki idetartozónak, valakinek érezhette magát. Kétéves koromban hagytam el Budapestet, hároméves koromban alijáztam, rám ragadt az „új ola” letörölhetetlen foltja. Ruti húgom valamivel több, mint egy évvel fiatalabb nálam, tagadta (és talán máig tagadja) a szégyenteljes tényt: a galutban született.
Gyerekkoromban próbáltam megszabadulni szüleim nyelvétől, ha magyarul beszéltek hozzám, héberül válaszoltam. A húgommal együtt levetettük a galut gyalázatát, a belénk ivódott magyar akcentust. Szerencsénkre a gyerekek gyorsan tanulnak, rövidesen szabre lettem, akinek a héber az anyanyelve, a hazája, a vágyálma.
Az idősebbeknek sokkal nehezebb volt. „Igen-migen, repülsz innen” – csúfolták őket, akcentusukat kinevették, kigúnyolták. Büszkék sem lehettek, mint a varsóiak a gettófelkelésre. Szüleim, húgom, én és két nagynéném Kasztner Rezsőnek köszönhetjük, hogy a túléltük. Az élete kockáztatásával szervezte a vonatot. A bergen-belseni táborban hét hónapot töltöttünk, csoda, hogy a húgommal életben maradtunk. De ki büszkélkedett ezzel akkoriban? Kasztner tevékenysége, lelkiereje válságos konfliktusokhoz vezetett, és gyilkossággal végződött.
Néhány tehetséges olén kívül, mint Kishont, Dos és Tomi Lapid a magyarországi olék nem vívták ki az elismerést, senki nem vette észre gyors alkalmazkodásukat, beilleszkedésüket az országépítés cionista ethoszába.
Mindenkinek megvan a maga alijatörténete. Apám, a budapesti Agudat Izrael ifjúsági szervezetének vezetője különösen nehezen akklimatizálódott. A budapesti ultraortodox vezető gyűlölte a munkáspártiakat, megvetette a vallásos cionistákat, egyik munkahelyről a másikra került, és újra elbocsátották. Számára a helyváltoztatás nagyobb megrázkódtatás volt a holokausztnál. Nem találta a helyét. A mozgalomból az egyik tanítványa az Agudat Izrael Kneszet képviselője lett, hátat fordított neki. Gazdagsága a múlté, a héber nyelv pedig idegen maradt számára.
Tízéves koromban az akkor kicsi Givat-Smuelből az egyre ortodoxabb Bne-Brakba költöztünk. A Zihron-Meir negyedben, jesiva és kolel közelében apám megtalálta a helyét. Teljes odaadással csodálta a kolelben Tórát tanuló, bozontos szakállú litvániai társait, a mindent fejben tartó bölcs tanítványokat, a litván Tóra-tudósok utódait vagy tanítványait. Éjt nappá téve a Tórát tanulták, és közben az ultraortodox irányzatot erősítették országszerte. „Egész életében bölcsek közelében mindenkitől tanult” – ezt a Misna-idézetet választottam a sírkövére.
Apám és barátai elismeréssel tekintettek a litván–lengyel ultraortodoxok tudására, és meghajoltak előttük. Apám, nem úgy, mint tanulótársai, a családja megélhetéséért dolgozott, és csak a munkaidő után járt a tanházba. Szülővárosában, Budapesten az ortodox apák szlovákiai jesivába küldték fiaikat két-három évre. Fontosnak tartották a Tóra-tanulást, de ennél fontosabbnak a megélhetést: „előbbre való a tanulásnál”. A fiúk hiányos műveltséggel, kevéssé megalapozott intellektuális vagy teológiai háttérrel, de visszafordíthatatlan elkötelezettséggel tértek vissza a jesivákból.
Apám Tóra-tudósnak számított a családjában, de néhány év tanulás után, amikor a szüleihez visszatért, belépett apja ruhaüzletébe a Dob utcában – a német megszállás idején az utca a gettó része volt a manapság virágzó zsidó központban. Testvéreivel együtt kiszolgálták a vevőket, megtanulták az üzletvezetést, hogy amikor eljön az ideje, családjukat jólétben eltarthassák, anélkül, hogy másra szorulnának.
Apám és magyar hátterű barátai a „fogadd el a dolgokat, ahogy vannak” szellemben nevelkedtek: szigorúan követték a vallási parancsolatokat és szokásokat, elkötelezettséget éreztek a múlt, a folytonosság, a közösség, az apák hagyománya iránt. Még a holokauszt után sem szálltak szembe vagy lázadtak fel. Erec-Izraelben is folytatták az apák szokásait, átvették mások parancsolatait, sőt a litván szellem magával sodró hatására szélsőségesen szigorították vallási szokásaikat, ahogy ez a szélsőségesség velejárója.
Apám szavajárása az „istenfélelem” volt – nem a szeretet, nem a megértés, csak a rettegés a felsőbb hatalomtól, és én, elsőszülött lánya, lángoló szívben lázadó génnel, a megértés és tudás vágyával születtem, válaszok helyett megrovást és büntetést kaptam. Nyolcéves koromban mélyen megérintett az elszakadás érzése, amely végül kivezetett ebből a közösségből.
Bne-Brakban a magyar hátterű ortodox közösségben az asszonyok alapvetően különböztek a férfiaktól. Ragaszkodtak a család és a közösség hagyományaihoz, de valójában a szépségben hittek. Szenvedélyesen keresték a szépet mindenben, ruházatban és külső megjelenésben, a lakásban és a bútorokban, étkészletben, asztalterítőben, ezüst- és porcelánkészletben, az ételekben és a süteményekben. A gazdasági megszorítások idején, amit otthon is éreztünk, anyám megvetette lengyel szomszédnőjét, mert a süteménybe vaj helyett margarint, dió helyett földimogyorót tett. Minden damasztabroszért, porcelánkészletért (lehetőleg Herendről), minden bútorért késhegyig menő harc dúlt anyám és apám között. Neki, az aszkétának nem volt szüksége semmire, anyám jelszava pedig az volt: „amíg élünk, szükségleteink vannak”.
Anyám gyönyörű nő volt, fejlett szépérzékkel és szüntelenül elégedetlen, mert szomjazta a „jó életet”.
Alig tudta leplezni csalódását, hogy négy lánya közül egyikünk sem volt fiatalkorához hasonló ragyogó szépség, aki után megfordultak volna. Egy lány szépsége a Zihron-Meir negyedben akkoriban a kényelmes jövőt és az anyagi biztonságot jelentette. Kell ennél több? Amikor (tizenhat évesen!) visszautasítottam a jómódú másod-unokatestvéremet, aki Franciaországból jött menyasszonyért, a szüleim sajnálkozva, csalódottan megrettentek. „Unalmas” – mondtam, ők pedig csodálkozva néztek egymásra. Miféle kijelentés ez?
A negyedünkben azokban az években virágzott néhány szemrevaló szépség, akiket egymás után elkapkodtak a fiatal zsidó milliomosok Brazíliából, az Egyesült Államokból, Belgiumból és Svájcból. A vőlegények házasságközvetítésre érkeztek. Amikor a lányok közül valaki elhaladt a harmadik emeleti konyha terasza alatt a sarkon, anyám riasztott minket: „Lányok! Miri jön! Gyertek gyorsan, Hanni jön!” A bejelentés után a lakás legkisebb helyiségébe repült, felmászott az ülőkére, és követte Mirit, Hannit vagy Sosit, amíg el nem tűntek az utca túlvégén, anélkül, hogy tudtak volna a személyüket övező csodálatról, a ruhájukról, cipőjükről és frizurájukról szóló lelkes és részletes beszámolóról.
Bne-Brakban a magyar hátterű közösség királynői a 19. századi ortodox zsidó világ vezetője, Hatam Szofer (Mose Szofer Schreiber) rabbi utódai voltak. Szinte valamennyi magyarországi ortodox zsidó a Schreiber család terebélyes családfájának egyik ágához tartozik, de van, aki előkelő, és van, aki még inkább az. Amikor a Schreiber lányok megjelentek a zsinagógában a félelmetes napokon vagy szombaton, olyanok voltak, mint akik most léptek le egy magazin lapjairól. Kitűntek született sznobizmusukkal, és nem vegyültek el a kevésbé előkelő nők között. Anyám, aki a neves család egyik távoli ágához tartozott, vágyódott az elismerésükre, de ez késlekedett, vagy jelentéktelen volt. Mégis, amikor hazatért a zsinagógából, lelkesen és részletesen mondta el, hogyan nézett ki közeli rokona, a Schreiber családból való Ullmann Gizi, és mit viselt az egyik legszebb nő a városban, a Schreiber családból való Freudiger Ruhi, és hogyan érdeklődött az alpolgármester Moise Schreiber hogyléte felől, amikor kijött a zsinagógából, és küldte meleg üdvözletét közös nénikéjüknek, Piri néninek és Samu bácsinak (Smuel Schreiber New Yorkban).
Anyám jó barátnője a gyönyörű vörös Mandel Edit volt. (Anyám és barátnői vagyonokat érő, minőségi külföldi parókákat viseltek, otthon fejkendőt vagy turbánt.) A finom ízlésű Edit elegáns üzletet vezetett, monogrammal hímzett ágyneműt, aranyat érő pehelypaplant, és nagyon kelendő abroszokat árult. Férje súlyos hátfájástól szenvedett, kemény matracon feküdt a bolt közepén, Edit a vevőkkel, számlákkal és minden egyébbel foglalkozott, és közben minden kérdéssel hozzá fordult, mert az ő szava döntött. Edit anyját, az elegáns Franknét legendás süteményeiről ismerték, csak úgy adott másnak receptet, hogy legalább egy lényeges hozzávalót kihagyott belőle.
Lányát, Eszter barátnőmet Bne-Brak legszebb lánya névvel illették. Sikertelen villámházassága hosszú ideig a legizgatóbb pletykatéma volt. Eszter huszonöt éves korában (későn!) újabb házasságot kötött Sao Paulo főrabbijának özvegy fiával. Nem volt annyira gazdag, mint szerették volna, de ott volt a külföld mámorító aromája.
Vágyódás a nem olyan fájdalmas galut után, ez jellemezte a Zihron-Meir negyed néhány magyar hátterű családját. A jom kipuri háború alatt a negyed szinte kiürült. Máig a Borough (Boro) Parkban élnek Brooklynban.
A tiszteletre méltó és jómódú Schlanger család is szüleim magyar anyanyelvű társaságához tartozott. A négy jóképű Schlanger fiú volt minden lány vágyálma, mind a négyen ragyogó elmék. A fiúk anyja, Schlanger Sári addig nem ment el otthonról, amíg a fiúk nem találták tökéletesnek a ruháját és a frizuráját.
A négy Schlanger fiút otthon magyar nevükön (Laci, Robi, Guszti, Gyula) szólították, a jesivában pedig szigorúan héber nevükön. Az elsők között voltak, akik a jesivaforradalommal sajnálatosan megváltoztatták nemzedékek sorsát.
El kell hagynom egy pillanatra a személyes hangvételt, áttérek a politikai-történelmi eseményekre, hogy megértsük, mi történt. A történetem egy korszak tükre, és távoli nővéreim, az ultraortodox nők helyett is hangzik el, akik vagy szerénység miatt, vagy azért nem szólaltak meg saját nevükben, mert abban a patriarchális világban, amelyben éltek, eszükbe sem jutott.
***
Zihron-Meir negyedben, egy kis házban kezdődött minden, az erdő, az egykori eukaliptuszliget szélén – idővel a fákat egytől egyig kivágtak. Ezt a rozoga, csaknem széteső házat gyakran figyeltük Nehama barátnőmmel, amikor kilenc- és tízévesek lehettünk. A buszmegállóban a padra álltunk, és benéztünk a házba, ahol egy kis szürke zsidó járkált fel-alá, magában mormogott, de a hang nem ért el hozzánk.
És ha elért volna is, akkor sem értettük volna, mert mi, a Bet-Jaakov tanulói nem tanulhattuk a zsidó szellemi kincsek írott forrásait.
A rozoga ház fenséges hely volt, minden ima errefelé szállt, mert itt lakott Hazon Is, Avraham Jesaja Karelic rabbi. Nemzedéke kiemelkedő alakja 1933-ban alijázott Vilniusból, a legfőbb döntnöknek, a háttérből befolyást gyakorló irányítónak tartották, hozzá igyekeztek személyes tanácsért, politikai útmutatásért, személyes vagy közösségi vallási döntvényekért.
És egy nap megbolydult az egész város. David Ben-Gurion miniszterelnök motoros és lovas rendőrök kíséretében érkezett Hazon Ishez.
Kettesben megbeszélték, amit megbeszéltek (egyesek szerint jiddisül), és ezzel több tízezer lánynak, a Bet-Jaakovban tanulók több nemzedékének élete, köztük az én életem is, megváltozott.
Azon a történelmi találkozón Ben-Gurion elfogadta Hazon Is kérését: több száz jesivatanulót fölment a katonai szolgálat alól, vagy késlelteti bevonulásukat. A jesivatanulók, akik ezentúl családalapítás után is a Tóra-tanulásnak élhettek, anyagi támogatásra szorultak. Ez bizonyos mértékig állami költségből érkezett, de ezentúl a Tóra-tanuló férfiak feleségére hárult a legnagyobb teher. Miközben férjük tanul, a megélhetésről, a gyerekekről, a háztartásról kell gondoskodniuk, és a Biblia előírása szerint: gyerekeket szülni. A Bet-Jaakov-hálózat iskolái és szemináriumai ezzel vértezik fel a lányokat.
És az igaz lelkű nők megmentik az ultraortodox közösséget.
Nem így képzelték a magyar hátterű ortodox férfiak, amikor a holokauszt után sérülten, minden nélkül, szegényes nyelvtudással alijáztak. Azt remélték, Bne-Brakot kis Budapestté változtathatják, az apák nyomdokába léphetnek, kereskedelemmel foglalkozhatnak, időt fordíthatnak a Tórára, jómódban eltarthatják szépre vágyó feleségüket, kiházasíthatják gyerekeiket. Szerény, meg nem valósult álmok. Fiaikat az ultraortodox Talmud-Tórába küldték, mert a vallásos cionista intézmények nem feleltek meg az igényeiknek. Onnan a fiúk a jesivákba kerültek, és litván stílusú ultraortodox lettek, mire hazatértek. Fokozatosan megváltoztatták az apák szokásait, és az ultraortodox litván jesivákhoz igazították őket.
Minden fiatal, férfias, intellektuális erő, minden vágy, minden törekvés ezentúl a jesiva nagy, kivilágított, zsúfolt tantermében gyűlik össze, a fekete-fehérbe öltözött fiúk könyveik fölött himbálják magukat, szenvedélyesen vitatkoznak tanulótársukkal, vagy a jesivavezetők, a Tóra-tudósok, a kijelölt ügyeletesek fejtegetéseit hallgatják.
Négy unokatestvérem, anyám nővérének fiai, akár a Schlanger fiúk, szélsőségesen litván ultraortodoxok lettek – apjuk, Marci bácsi legnagyobb szomorúságára. És fiúkban szűkölködő és lányokban bővelkedő apám hagyta, hogy a házasságközvetítő meggyőzze, és jesivatanulóhoz mentem feleségül – ki máshoz mehettem volna? Talán a vallásos cionista ifjakhoz, akik cédulákkal ostromoltak, de félreállították őket, a külföldi milliomosok száma pedig egyre csökkent, majd el is apadt.
A bne-braki változással a magyar hátterű családokban a szülők vesztettek: a fiuk nem vették át a családi üzleteket, csak a Tórának éltek. A lányok, a Bet-Jaakov neveltjei hozzámentek a jesivatanulókhoz, és magukra vállalták a család megélhetésének gondját és a következő ultraortodox nemzedék nevelését.
Így ért szomorú véget a magyar hátterű ortodox közösség Bne-Brakban. Nemzedékem az anyáktól örökölte az ezüst gyertyatartókat, a herendi porcelánt, a damasztabroszokat, a monogrammal hímzett ágyneműt. A szép utáni vágyódás tompult, a különleges süteményreceptek feledésbe merültek, magyar hangokat sem igen hallani már Zihron-Meir környékén és Bne-Brak utcáin.
Héberből fordította Ligeti Zsuzsa
Nyomtatott lapunk szeptemberi számában részleteket közöltünk a Szalai Anna által szerkesztett A Kárpát-medencétől a Földközi-tengerig. A magyar anyanyelvű izraeliek története című antológiából. A fenti írás is itt jelent meg.
Címkék:2021-07, 2021-09, Bné Brak, ortodoxia, ötvenes évek