Lopott Gondviselés

Írta: Tatár György - Rovat: Történelem

Egy amszterdami lakás hátsó traktusában eltöltött több mint kétesztendei rejtőzködés után, és csak néhány hónappal lebukásuk és deportálásuk előtt, Anna Frank naplójában megjelenik egy olyan bejegyzés, amelynek később egyszerűen nyoma vész a háborút követő európai korszellemben. E koridegenségnél fogva egyszerre tűnt el e csodálatos tizenhét éves lány megismerhető lényéből valami, s ezzel egyidejűleg Európa lényéből is.

1.

A napló szerzője ezt írta le 1944. április 11-én: “Egyszer majd ez a rettentő háború is el fog múlni, egyszer majd mi is újból emberek leszünk, és nem csak zsidók! Ki szabta ránk mindezt? Ki tett bennünket, zsidókat, kivételekké valamennyi nép között? Ki hagyott minket ennyire szenvedni mindmostanáig? Isten az, aki ilyenné tett minket, ám az is Isten lesz, aki majd talpra állít. Ha mindezeket a szenvedéseket elviseljük, és még mindig maradnak zsidók, elátkozottakból egyszer még példaképekké lesznek. Ki tudja, talán még épp a mi hitünk lesz az, amely a világot, s vele az összes népet a jóra tanítja, és ezért, egyedül ezért is kell szenvednünk. Mi sosem vagyunk képesek csak hollandok, vagy csak angolok, vagy bármi egyebek lenni, mellette mindig zsidóknak is kell maradnunk. De hát azok is akarunk maradni.”

A napló angol fordítását Amerikában népszerűsítő Meyer Levin az ötvenes években a szöveg egy színpadi alkalmazásának tervét nyújtotta be a Broadway-re, amit ugyan elvben el is fogadtak, ám Lillian Hellman, befolyásos kommunista zsidó szerző tanácsára, aki nem találta a tervet kielégítőnek, egy általa javasolt baráti szerzőpárosnak juttatták a megvalósítás lehetőségét. Hármójuk együttműködése nyomán a Broadway-változat nem csupán az eredeti naplótól tért el, de Meyer Levin – amúgy felhasznált – színműtervétől is.

A fentebb idézett helynek teljesen nyoma veszett a roppant sikert aratott bemutatóra, de nagyjából épp a hűlt helyén a következő mondat hangzott el. “Nem mi vagyunk az egyetlen nép, amelynek szenvednie kellett. (…) egyszer az egyik nép, másszor egy másik.”

Valami történt itt Anna Frankkal. Valami, ami ellen már nem védekezhetett, de ami ellen talán akkor sem lehetett volna hatékony fegyvere, ha történetesen életben marad. Hirtelen az egyetemes emberi szenvedés egyik esetleges képviselőjévé fonnyadt, aki talán eleve is csak olyan volt, mint bárki más, de a bárkit sújtani képes szenvedés végképp teljesen bárkivé sajtolta az alakját. Az egyetemesség szűrőjén átpréselve, mintha sosem hangzott volna el a szájából, hogy “zsidóknak kell maradnunk. De hát azok is akarunk maradni”. Amit a dejudaizáló szűrő egyáltalán átenged végül, az maga a tiszta univerzalitás, az akárki egyetemessége, ami immár még csak szimbolizálni sem képes semmit, hiszen egy szimbólumnak is kell, hogy valami egyedi alakja legyen, amit azonban e világszemlélet nyomban az egyetemes érvény csorbulásának érzékelne, s ezért nem hagyhat annyiban. Ezen a ponton nem valamiféle félreértéssel, múló pontatlansággal állunk szemben, egy téves megfejtéssel, amit majd egy napon felismernek és bocsánatkérő mosollyal visszavonnak, hanem valóságváltoztatással, amelynek túloldali ajtaján már egy másik Anna Frank lépett ki, s aki ha visszanézne (nem fog), nem ismerné már fel a változás előtti önmagát. A baloldali utópikus világérzékelés naplóírója immár “nem test, hanem lélek szerint jár”, mondanák egyesek, akiknek szintén sikerült “lélek szerint” olvasniuk a napló fenti mondatait. A napló és szerzője levetve régi önmagát, mintegy újjászületett. “Nincs többé zsidó és görög”, jegyezné meg Pál, ha ellátogathatna a Broadway-re, és pillantást vethetne az újjászületett naplóra.

Ez az új Anna Frank arra ugyan nem emlékezhet, mire is jutott félrehúzódott magányában, miközben az asztal sarkára könyökölve rótta naplója fenti sorait, arra azonban tetszik, nem tetszik, vissza kell tudnia emlékeznie, hogy mintha ezen az átalakuláson egyszer már átesett volna. Egyszer már, valamikor réges-régen megesett vele, hogy átlépve ezen a különös átjárón, onnan már nem önmagaként folytatta útját tovább, hanem mint valaki, aki immár csak önmagától “származott”, azaz aki már csak önmaga elődjeként tud az egykori naplóíróról, akinek immár a leszármazottjává vált. S mindez persze már annak idején sem csupán ővele történt meg, hanem az úton magával cipelt egész, hatalmas Könyvvel is, amelyben ugyan eredetileg az ő teljes származástörténete volt elbeszélve, mostanra azonban már elődeinek alakja is önmaguk származásává zsugorodott. Ebben az új világban nem akad már több zsidó, mert mindenki legfeljebb zsidó származású. Ha újraolvashatná saját naplóbejegyzését, láthatná talán, mi veszett el útközben. De nem tudja újra átfutni, mert a színre vitt változatban valami egészen mást talál, igaz, legalább olyat, amit viszont ért. Szemben azzal a már nem értett régi bejegyzéssel, aminek az új szöveg is csupán a leszármazottja.

Az újjászületett Anna Frank és naplója ma már ugyanannak az újjászületett világnak a steril világosságában lakozik, ahol számos újabb Biblia-kiadás, s azok nyomában az őket követő új ihletű tanítások és igehirdetések töltik be azt a hiányt, amit ma szellemnek hívnak. A Dán Biblia-társaság 2012-ben adta ki revideált Újszövetségét, amelyben egyetlen egyszer sem fordul elő az a szó, hogy “Izrael”. Mindazokon a helyeken, ahol a görög szövegben Jézus, az evangélisták, vagy az apostolok száján hajdan ez a szó jött elő, vagy a “zsidók” kifejezést találjuk e kiadásban, vagy a többes szám első személyű névmást: “mi“. A már akkor is felmerült kérdésre, amely az Írás szövegébe történő beavatkozás indokait firtatta, az volt a válasz, hogy fontos volna a dán lutheránus keresztények kisegítése abból az értelmezési csapdából, amelyben vergődve netán összecserélnék a bibliai Izraelt a modern Izrael állammal. Egyiptommal és a görögökkel kapcsolatban, úgy látszik, ez a veszély elhanyagolható volt.

Tudjuk, hogy a dán kormány is, a legtöbb európai országhoz hasonlóan, hosszú-hosszú ideje a Közel-Kelet valamennyi konfliktusának megoldását az ún. kétállami megoldásban látja. A Dán Biblia-társaság szemmel láthatóan ezt a népek önrendelkezési jogait tekintetbe vevő eljárást terjesztette ki az ókor és a jelenkor konfliktusára is: két állam a két nép számára, egyikük az Ókori Keleten, a másik a modern Palesztina területén. Az igények igazságos kielégítése azáltal létesül, hogy nem egy időben tartózkodnak egy helyen. Szellemes megoldás a béke megőrzésére, ha két nép tart igényt egyazon területre: így talán elkerülhető egy esetleges fegyveres összecsapás a két nép, ti. a zsidók és Izrael között. Mostantól a dán protestánsok – egyházukkal együtt – tudni fogják, hogy a közel-keleti konfliktus voltaképpen egy feloldhatatlan történelmi viszály a zsidók és Izrael között, amelynek nincs más megoldása, csak a közéjük helyezett – s őket egymástól nagy nehezen távol tartó – néhány évezred. Mert ők ketten az egymás helyére és létére pályázó ellenségek, nem pedig az őket hajdan is, meg most is környező világok.

A Dán Biblia-társaság azonban úgy érezte, talán joggal, hogy az általános világosság megteremtésében ezzel csak félmunkát végzett. Ezért 2020-ban megjelentette az egész Biblia teljesen újrafordított és átdolgozott kiadását. Ez immár tartalmazta változatlan alakban a korábbi Újszövetség-változatot, valamint összekötötte az Ószövetségnek egy olyan új fordításával, amelyben a legtöbb helyen az Izrael név helyett a már említett többes szám első személyű névmás áll. Saját magukat (mi) állítja, mint egyetemességet az önmagát partikuláris módon félreértő bibliai szöveg helyére. Mindazt, amit hosszú-hosszú századokon át az ún. behelyettesítő teológia allegorikus exegézise művelt, most egy új, fordítói teológia vette a kezébe. A jövő exegétái már nem szorulnak többé az allegóriára: az új kinyilatkoztatás nem allegorizál többé, hiszen a szövegen nincs mit megfejteni, mert öntevékenyen, már eleve megfejtve adja magát oda olvasóinak. Megszűnik kinyilatkoztatott szöveg lenni, ő maga lesz a kinyilatkoztató. A szerző a Fordítót küldi maga előtt. Muszáj is, hiszen az egyszerű keresztény hívők amúgy mit sem értenének a lángokban álló idegen hegy dübörgéseiből. De Isten választott Fordítója nem hagyja őket segítség nélkül.

Természetesen az Írásnak ez a Broadway-változata sem kerülhette el, hogy ama hajnalig tartó tusakodás végeztével az angyal ne épp az Izrael nevet ajándékozza a még ziháló Jákobnak. Elvégre csak úgy egyszerűen tényleg nem “zsidózhatta le” az ősatyát, és végképp nem mondhatta neki, hogy “nem Jákobnak mondatik ezután a te neved”, hanem úgy, hogy Mi, “mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél”.

De ahol megtehette, ott bizony lépett. Így például a 121. zsoltár 4. versében: “Ímé, nem szunnyad és nem alszik az Izraelnek őrizője!”, az új fordítás elébe vágott annak a szinte helyrehozhatatlan félreértésnek, hogy a dán lutheránus olvasó netán azt higgye, ő maga hasonlóan értheti e mondatot bármely, a modern Izraelben imádkozóhoz. “Ímé, nem szunnyad és nem alszik a mi őrizőnk!”, ujjong az új fordítás. Zsidómentessé ugyan nem sikerült tennie az egész Bibliát, de az Izrael-mentessé tevés irányába komoly lépések történtek. A zsoltár modern olvasója lopva körülpillant, egy nem feltűnő mozdulattal leakasztja a gondviselés köpenyét a Szentély lépcsősorán felfelé igyekvő pap válláról, és zsákmányával elinal. A zsoltár birtokában most már bármilyen visszaigénylést elutasíthat, bitorlónak kiáltva ki a köpeny visszaszolgáltatásáért netán jelentkezőt.

Nem tudhatjuk, hogy ott túlnan olvas-e bármit a balos szerzők teremtette Broadway-túlvilág Anna Frankja, de ha olvas, akkor bizonyosan a keze ügyében lehet a Dán Biblia-társaság kiadása. Az immár legfeljebb zsidó “származású” Anna Frank egy zsidó “származású” Bibliát vehet a kezébe. A dán lutheránusok pedig, mint egy zsidó “származású” vallás hívői, immár nem forognak abban a veszélyben, hogy alkalomadtán zsidóknak lássák a kis közel-keleti ország lakóit: számukra egy zsidó származású országról van szó, héber származású nyelvvel.

 

2.

A zsidógyűlöletről teljesen jogosan azt szokás mondani, hogy annak számára tökéletesen közömbös, hogy mit tesznek a zsidók, vagy mit nem. Élete önálló, csak létezésre reagál, és nem cselekvésre, pontosabban: valaminek már a létezését, illetve e létezésnek a tudatát is ellenséges cselekvésnek érzékeli. Ez a fontos felismerés ahhoz hasonló, ahogyan a modern fizikában a gravitáció immár nem úgy jelenik meg, mint a nagyobb tömegű test “távolba hatása” a kisebb tömegű testre. Nincs is szó többé távolba hatásról, és egyáltalán hatásról sem. Nem a nagy tömegek “okozzák” – úgymond “vonzerejükkel” – a nehézkedés jelenségét. A különböző tömegű testek környezetében a térnek van olyan “alakja”, ami körülöttük hatásnak tűnő mozgásokat vált ki. A nyugati szellemi-kulturális tér szorulna mélyreható átértelmezésre, hiszen – mint már tudjuk – a zsidógyűlöletet mozgásban tartó távolba(vagy közelbe)hatás valójában nem létezik. Ezt a szenvedélyt nem ok-okozati összefüggések mozgatják. Nem megváltoztatható nézetek alakítják ezt a teret, hanem a tér maga nem más, mint a létezésnek egy bizonyos nézete. Ezért nem antigravitációs társadalomtechnikai megoldásokon kéne tehát immár töprengeni, hanem a szellemi tér metafizikai szerkezetén. A kinyilatkoztatás körüli világtörténeti tér öltött olyan alakot, amelyben a “bolygók” mozgása olykor barátságtalan, többnyire pedig ellenséges. A bibliai kinyilatkoztatás körül meggörbült a történelem tere, és szüntelen rá akar szakadni annak hordozójára. Alighanem a világtér ressentiment-járól van szó, amit az a tény vált ki megszakítás nélkül, hogy nem maga szánta rá magát a meggörbülésre, hanem a számára megfoghatatlan forrású erő kényszerítette rá.

E világtér születési titka Nietzsche szerint a kétvilág-tanítás vállalkozásában keresendő, amelynek lelki alapját ő a ressentiment jelenségében vélte fellelni. A lehető legegyszerűbbre fogalmazva, a kétvilág-tanítás a létet magát tekinti kétosztatúnak: egyfelől az általunk jól ismert, szüntelenül keletkező-múlandó, érzéki-anyagi, igazsághiányos szféra, másfelől a mozzanatlanul örök, csak a gondolkodás útján megismerhető, érzékfeletti és szellemi, a maga igazságában létező, “igazi világ” (die wahre Welt). A lenti látszatvilágban a morálisan tiszta élet egyetlen lehetősége, ha az ember szellemi szemeit a fenti, igazi világ létezőire szegezve járja útját. Értelemszerűen az érzéki világ sötétjében botorkáló testi közember már csak erkölcseiben is rászorulna a magasabb szférában honos gondolkodó segítségére, már ha képes volna elfogadni azt, de hát, mint Platóntól magától tudjuk, ehhez egy komplett államot és társadalmat kéne megteremteni a semmiből. De ennek híján is, az igazi világ nem pusztán csak mint rendületlen követelmény áll fenn, de mint az odalenti, létfogyatékos világot még megvető tekintetére sem méltató szféra létezik magában, odafenn a magasban. Akkor is, ha az érzéki világ anyaglakói elsöprő többségének erről sejtelme sincsen.

Nietzsche megítélése szerint ezt a filozófiai “platonizmust” bontakoztatja ki végső lehetőségeiig a páli kereszténység, s a világszerkezetnek ez a dualista tapasztalása őrződik meg később is, az előrehaladó szekularizáció folyamán. Mindössze kiköltözik az ontológia jobbára elhagyott telephelyeiről, és felveri sátrait a társadalom-filozófia, illetve a politikai filozófiák újonnan feltárt síkságain. A kétvilág-tanítás legalapvetőbb morális attitűdje az érzéki világgal szembeni legkeserűbb szemrehányások hangoztatása, hiányosságainak és fogyatékosságainak bűnökként történő elsorolása, és vele szemben az ideális világ álláspontjára helyezkedő, szünetet nem ismerő acsarkodó és leértékelő vádaskodás. A vádözön talán legfontosabb funkciója a bűnbánat és önmarcangolás kiváltása és intézményesítése a hitványnak tekintett érzéki valóságban. Az így előidézett meghasonlásban az érzéki-anyagi világ már rég képtelen annak eldöntésére, hogy inkább önmagával, vagy inkább alig elviselhető szégyenérzetével azonosul-e. Nietzsche szemében ez a hadjárat leginkább a sértettség és bosszúvágy hajtotta alaptalan rágalmazás, méghozzá nem abban az értelemben alaptalan, hogy vádjainak ne akadna valami tényszerű alapja, hanem abban az értelemben, hogy valójában nem létezik az az alap, amin elhelyezkedve a vádló joggal törhetné pálcáját a fejét megadóan lehajtó valóság fölött. Ám mivel mégiscsak feltétlen szüksége van a vádnak valamiféle pulpitusra, ahonnan alámennydöröghet a még mindig pimaszul mosolygó valóságra, az “igazi világ” minden érzékelhetőnél valóságosabb, mert hittel hitt létezőiből eszkábál alapként szolgáló emelvényt magának. Az ebbe a magasabb értékvilágba történő áthurcolkodás persze egy alapvető léthazugságra épül: mivel az anyagi-érzéki világban csak vendégeskedik, s igazi hazája az értékek magasabb hona, minden felelősség csak igazi hazája felé terheli. Hogy a lenti világot illető szemrehányásai, vádjai, gyalázkodásai történetesen megállják-e egyáltalán a helyüket, ez ügyben már csak azért sem tartozik számadással, mert hiszen az nem szorulhat igazolásra, hogy az érzékfeletti világ tulajdonságaihoz képest az anyagi szféra semmilyen értéket nem képes felmutatni. A vád haragja tehát akkor is csak jogosult lehet, ha esetleg egyáltalán nem pontosan írja le egy gyalázatos világ amúgy mindenképpen gyalázatos tényeit. Ennek a világnak nem tartozik a pontosság erényével, mert e magasabb erénynek egyedül a szellem világában van létjogosultsága.

A világtérnek ez a dualista értékfelépítése azóta is uralja a nyugati gondolkodás mintázatát. A legújabb korban az érzéki-politikai kozmosz fölé az emberi jogok pszeudó-Tórájának szellemkupolája borul, többnyire kiegészülve a “nemzetközi jog” képzeletszülte bálványával is. Miközben a polgári jogban a bizonyítható fenyegetés vagy túlerő nyomása alatt kötött szerződések – legalábbis elvben – megtámadhatók és érvényteleníthetők, addig az ún. nemzetközi jog a mindenkori jogi helyzetet, létrejöttétől egészen függetlenül szentnek és sérthetetlennek hazudja: mert ami már fennáll, az nyilván egyetemes ahhoz képest, ami változtatni akar. Az egyetemes az, ami létezik, s a gonosz kis partikularitás maga szeretne ádázul annak helyébe tolakodni. Az emberi jogok kódexe pedig szembeötlően követi a Tóra egykori sorsát a keresztény egyház kezében: ahogyan hajdan külön lett benne választva a feltétlenül kötelező morális kötelességrendszer az immár elhanyagolható ceremoniális-rituális törvényektől, ezúttal is a kétségbe vonhatatlan morális kötelességek harcjárművei gázolnak keresztül a törvényhozó hatalmak megszavazott és írott törvényeinek elhagyott lövészárkain. Pál hitfogalmának egyik kései visszhangjával találkozhatunk itt, mely szerint magának a puszta hitnek olyan felülmúlhatatlan valóság-átalakító ereje van, hogy a hívő embert létének teljes megújulásához segítheti – persze a kegyelem közbelépésével –, az érzéki valóság területén folytatott bármiféle világjavító cselekvés nélkül is. Mert a hit – és annak tárgya – a tulajdonképpeni igazi valóság.

Az egyetemes emberi jogok csakúgy, ahogyan a velük közvetlen összefüggésbe hozott nemzetközi jog is, mind ugyanabban az érzékfeletti egyetemes világban élik örök életüket, ahová a naplója földhözragadtságát immár a háta mögött hagyó Anna Frankot költöztették, s ahol a könyvtárak polcain a Dán Biblia-Társaság immár érzéki-materiális tévedéseitől mentes Írása borítja a polcokat.

 

3.

Az anticionista baloldal gondolkodása, amely ma az Európai Unió politikai filozófiáját is adja, a keresztény Nyugat korábbi zsidóellenes beállítottságának a folytatása más eszközökkel. Föltűnő ismertetőjegye a minden tárgyszerű ismeretet és gondolkodást kizáró emelkedett morális pátosz, amivel szemben semmiféle gyakorlati észrevételnek vagy megfontolásnak nincsen semmi esélye, hiszen a konkrét összefüggések betűzgető számbavétele – mint tudjuk – öl, s csak az emberi jogi moralitás szelleme az, ami elevenít.

Az Európai Unió és az állítólagos egyetemességet képviselő valamennyi nemzetközi szervezet és intézmény által régóta ismételgetett követelés, amelyet egyöntetűen a kétállami megoldásként szokás emlegetni, meglehetős pontossággal követi a kétvilág-tanítás említett metafizikai felépítését. Nietzsche belátásának és saját tapasztalatainknak a nyomdokain haladva is világos, hogy a követelt két állam közül a még nem létező másik állam fő funkciója, amelyet már jelenlegi hiányának idején is maradéktalanul teljesít, a már érzékileg is létező állam rágalmazása, becsmérlése, számon kérő gyalázása, morális önbizalmának aláásása. A baloldali világ szemléletében az ún. palesztin állam ugyan – egyelőre – a tapasztalható érzéki-anyagi világban nem jelentkezik, hiszen még csak gondolatban tervezhető, pneumatikus valója egyedül szellemi-erkölcsi “érzékszerveinkkel” ragadható meg, ám a szó noétikai értelmében éppen ő az igazi valóság. Mindazok, akik ezt az igazi valóságot valamely szellemi fogyatékosság folytán nem képesek látni, s az ezzel szükségképp együtt járó morális fogyatékosság folytán pedig nem is törekszenek látni, ők mind a keletkező és – főleg – pusztuló érzéki-anyagi valóság alkotórészei, ők a szarkikusok. Az igazi világ baloldali rajongói erre az igaz, a testi valóság szennyes árnyaitól érintetlen valóságra szegezik szellemi tekintetüket, annak morális tájait járják, annak magasabb erkölcsi folyópartjain telepednek le, hogy felséges eszmehegyeiben gyönyörködjenek, hiszen még az előttük eszmeként derengő másik állam népe sem több egyelőre egy eszménél. Utóbbinak ez az érzékfeletti eszméje ugyanakkor súrlódás nélkül alkalmas már eleve az érzékileg is létező ország nép voltának becsmérlő megvetésére, az emberjogi égi valósághoz mérten fiktív voltának elhessegetésére a szem elől.

Nem egészen érdektelen e ponton hozzáfűzni, hogy a nemzet jelentésű népfogalom balliberális elutasításának nem csupán az az egy aspektusa érdekfeszítő, hogy e fogalom idejétmúlt, túlhaladott és reakciós jellegét csak a zsidó nép esetében hangsúlyozza, az ún. palesztin nép esetében már távolról sem. Fontosabb felidéznünk annak emlékét, hogy ez a szellemi mozgás is lezajlott már valamikor, a korai keresztény századok során. Akkor az Istennel szövetséges, és egyedül őt szolgáló – részben etnikai jelentésű – népet törekedett egyszer s mindenkorra felváltani az Egyház népek feletti, egyetemes szellemi közössége, amely csak részben és időlegesen járta az érzéki-anyagi világ útjait, miközben valójában már megérkezett érzékfeletti, örök honába.

A követelt palesztin állam, mint minden idea, tökéletes, morálisan örök és változhatatlan. E metafizikai képből fakad, hogy semmiféle tömeges pogrom, rablógyilkosság, öngyilkos merénylet vagy rendszerszerű lincselés nem képes foltot ejteni ideális valóságának köntösén, nem képes morális realitását csorbítani. Minden újra meg újra bekövetkező rémtette csak a rút anyagi valóság szféráját szennyezheti, amelyben ő a maga idealitásában nincs is jelen. Minden káromolható, kivéve a szellemet, amely onnan fúj, ahonnan akar. Minden érv és kritika lepattan az igazi világ nemlétezésének szilárd páncélzatáról.

Hogy metafizikai és vallási metaforáink nem teljesen légből kapottak, jól bizonyítja a baloldali anticionizmusnak a legutóbbi évtized során megfogalmazódott fő vádja, pontosabban annak természete és logikai funkciója. Ez a vád nemes egyszerűséggel kolonialista törekvés gyümölcsének minősíti a zsidó államot. E vád történelmi abszurditásának taglalásától most nyugodtan eltekinthetünk, ami izgalmas benne ugyanis, az funkciójának a nem túl régi múltból ismerős leleményessége. A baloldali történelemértelmezésben a gyarmatosítás az eredendő bűnnek többé-kevésbé olyan súlyú – morális – fogalma, akárcsak az imperializmus, a kizsákmányolás, vagy már önmagában a kapitalizmus is. Ősbűnt ír körül, azaz egy olyan összefüggést, egy olyan fogalmi keretet, amely kereten belül már tökéletesen lehetetlen hatékonyan jót cselekedni, vagy engesztelést szerezni. Ennyiben pontos megfelelője a keresztény teológia eredendő bűnfogalmának, nevezetesen hogy nem képzelhető el olyan bűnbánat és töredelem, amely visszamenőleges felmentő hatást volna képes ebben a vonatkozásban kifejteni. Az örök kárhozat markából egyedül a kívülről érkező megváltás ragadhat ki, azaz a teljes újjászületés. Utóbbi egy állam esetében csakis a megszűnést jelentheti, hiszen – mint láttuk – az eredendő bűnt nem lehet jóvátenni, ugyanis nem hibáról beszélünk, hanem bűnben fogant létezésről, megromlott természetről, amelyen természetesen legfeljebb a nemlétezésbe történő újjászületés segíthet. Ha valaminek a léte gyarmatosításon alapul, ezt a létet nem lehet megváltoztatni, legfeljebb szégyenkezve ki lehet vonulni onnan, s mivel itt nincs hová kivonulni, értelemszerűen a létezésből lehet csak kivonulni. Ebben a tekintetben a kolonializmus vádja Izrael államával szemben tökéletesen betölti azt a funkciót, amelyet a nemzetiszocialista fajfogalom töltött be. A zsidógyűlölet korábbi fogalmaival szemben ez lehetetlenné tette a kitérést, a “derék” keresztény emberré válás megtérését, hiszen a zsidó mivoltot megszüntethetetlen alapállapottá minősítette, teljességgel függetlenné attól, hogy mit tesz ettől fogva az érintett, és mit nem. Az őstettől fogva már mindegy, mit cselekszik, mert létezése a probléma. Bármit műveljen is az imperialista gyarmatosító, az kizárólag gonoszság és agresszió lehet. Nincs pozitív – vagy azzá tehető – kolonializmus, ártatlanságának egyetlen lehetséges formája az ősbűn megváltó felszámolása. Az ősbűn pedig nem más, mint ő maga, a létezése.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-11, Anna Frank, cionizmus, Egyetemesség, filozófia, Izrael, zsidóság

[popup][/popup]