Lista húszezer észak-erdélyi túlélőről

Írta: Gidó Attila - Rovat: Történelem

Nemcsak a meggyilkolt áldozatokról, hanem a megannyi szenvedést átélt túlélőkről is szót kell ejtenünk.

Erdélyi Emil és Lajos. “Tizenöt hónapos gettó- és KZ táborbeli élet után ismét Marosvásárhelyen. A Nagyállomásról a lakásunk felé vezető úton megállított minket Kántor úr, a főtéri fényképész” – írta Erdélyi Lajos visszaemlékezésében.

Hetvenhét év telt el a magyarországi, köztük az észak-erdélyi zsidók deportálása óta. A régiót 1944. májusában és júniusában elhagyó deportáló vonatok végállomása Auschwitz-Birkenau volt. A hetvenhat évvel ezelőtt felszabadult koncentrációs tábor túlélői között már kevés észak-erdélyi tengődött, hiszen többségük a Német Birodalom egyéb táboraiba elszórva érte meg a felszabadulást.

1945. január 27-e emlékezésre késztet, és ilyenkor nem csak a meggyilkolt áldozatokról, hanem a megannyi szenvedést átélt túlélőkről is szót kell ejtenünk, hiszen az ő történetük nagymértékben meghatározta a gondolkodásunkat és a tudásunkat a holokausztról.

Az utóbbi évekig szinte semmit nem tudtunk a túlélők demográfiai profiljáról és hazatérésük körülményeiről. A történelemtudomány számára a legtöbben névtelenek és ilyen értelemben sorstalanok maradtak. Mindez az utóbbi évtizedben változott meg azzal, hogy a Bad Arolsenben lévő Arolsen Archives – International Center on Nazi Persecution anyagai kutathatóvá váltak. Az itt végzett 2014-es kutatásaim során találtam meg azt a két részből álló dokumentumegyüttest, amely azoknak az észak-erdélyi zsidó személyeknek a nevét és az adatait tartalmazza, akik túlélték a deportálásokat, és 1945–1946 folyamán hazatértek Erdélybe. A két részből álló listát az elmúlt években egyetlen pdf-dokumentumba egyesítették, amely 2019-től online is elérhető. A dokumentumon szereplő közel húszezer név és a hozzájuk tartozó adatok nemcsak a holokauszt-kutatást segítik, hanem a családfakutatások számára is jelentős előrelépést jelentenek.

 

Felszabadulás és hazatérés

Az Észak-Erdélyből induló deportáló vonatok Kassán haladtak át. A kassai vasúti parancsnok által vezetett nyilvántartás alapján valószínűsíthető, hogy Észak-Erdély vármegyéinek területéről érkező deportáló vonatokon 131 639 zsidót szállítottak Auschwitz-Birkenauba.

Nagyjából 35-40 ezer ember, azaz az észak-erdélyi zsidók 21-23 százaléka élte túl a holokausztot. A túlélők nagy része, mintegy 25-30 ezer személy a deportáltak közül került ki, de közülük csak megközelítőleg húszezren tértek vissza Észak-Erdélybe. A többiek a koncentrációs táborokból történő felszabadulásukat követően Nyugat-Európában maradtak, vagy Amerikába, Palesztinába távoztak.

Az észak-erdélyi holokauszt legelső felszabadított túlélőinek egy maréknyi kivételezett személyt tekinthetünk, akiknek a sorsa teljesen eltérően alakult a többi életben maradt zsidóétól. Ők az ún. Kasztner-vonattal menekültek el Kolozsvárról 1944. június 9-én. Előbb Budapestre, majd Bergen-Belsenbe, innen pedig Svájcba kerültek. A háborút követően a Kasztner-csoport tagjainak egy része hazatért Erdélybe, néhányan Svájcban maradtak, mások Dél-Amerikában, vagy az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában telepedtek le, mintegy hétszáz személy pedig Palesztinába vándorolt.

Az életben maradt észak-erdélyi zsidók túlnyomó része összehasonlíthatatlanul nehezebb körülmények között vészelte át a háborút mint a Kasztner-vonat tagjai és csak 1944 ősze után szabadultak fel. Nem sokkal a Szövetségesek oldalára történő 1944. augusztus 23-i román átállást követően, megindult a szovjet és a román csapatok Észak-Erdély elleni támadása. A magyar és a német csapatok, néhány, rövid ideig tartó sikeres ellentámadást követően, fokozatosan nyugati irányba szorultak vissza és elveszítették az ellenőrzést Észak-Erdély felett. A hadi eseményeket a bujkáló és a mentesített zsidók, valamint az itt tartózkodó munkaszolgálatosok felszabadításként élték meg. Amikor 1944. szeptember 10-én a román katonák bevonultak Sepsiszentgyörgyre, egész Háromszék megyében öt zsidó volt (a deportálások előtt a megyében a zsidók száma meghaladta a hétszázat). Hasonló volt a helyzet Észak-Erdély egyéb részeiben is. Kolozsvárnak, az 1941-es népszámlálások szerint 16771 zsidó lakosa volt. A várost elfoglaló szovjet alakulatok alig néhány száz zsidót találtak a városban 1944. október 11-én. Kevés volt a megmaradt zsidók száma az október 12-én felszabadított Nagyváradon is. Az itt állomásozó légószázad munkaszolgálatosain kívül 3-4 rejtőzködő zsidó családot és néhány mentesített személyt találtak a bevonuló katonák, holott a deportálások előtt több mint 21 000 zsidó élt a városban.

1944 őszén és 1945 elején folyamatosan érkeztek haza a munkaszolgálatból felszabaduló férfiak. Az első hónapokban – a koncentrációs táborokat túlélt zsidó nők és férfiak megjelenéséig – ők alkották az újraszerveződő zsidó társadalom magját.

A túlélő zsidók hazatérése és életüknek újraszervezése egy rövid, 1944 őszi román adminisztrációs periódust követően szovjet fennhatóság alatt zajlott, egészen 1945 tavaszáig. Ez alatt az időszak alatt az észak-erdélyi zsidók szempontjából több romániai és nemzetközi szervezet tevékenysége is kiemelkedő jelentőséggel bírt.

Az észak-erdélyi zsidók érdekképviseletét a Demokrata Zsidó Népközösségek látták el, amelyek egy évvel később, 1945 őszén beolvadtak a kommunista befolyás alatt álló Demokrata Zsidó Komitékbe.

A túlélők anyagi és szociális támogatását, valamint a zsidó intézmények újraindításához és működtetéséhez szükséges pénzeszközöket túlnyomó részt az 1914-ben New York székhellyel létrehozott American Jewish Joint Distribution Committee (Joint), valamint a Jewish Agency keretében működő Ezra biztosították.

Az 1936-ban Genfben megalakult Zsidó Világkongresszus célja a politikai érdekképviselet és a jogi segítségnyújtás, illetve a kárfelmérés volt. A Világkongresszus 1944. november 19-én állította fel újból romániai képviseletét Bukarestben, és a tevékenységét természetesen Észak-Erdélyre is kiterjesztette.

A deportáltak megmentésével és hazahozatalával több szervezet is foglalkozott. Az első ezek sorában az Észak-Erdélyi Zsidó Menekültek Segélyezési Bizottsága volt. A szervezet 1944 júniusában alakult meg Bukarestben, és a két világháború közötti erdélyi zsidó közélet egyik legmeghatározóbb alakja, Marton Ernő vezette. A szövetséges hatalmak oldalára történő 1944. augusztus 23-i román átállást követően a szervezet hivatalos státuszt nyert, majd az október 20-i alakuló ülésén felvette az Észak-Erdélyi Zsidó Kuratórium nevet. Vezetője Marton Ernő maradt.

A deportálásokat túlélő zsidók hazatérésére végül a náci táborok felszabadulását követően kerülhetett sor. Nagyváradon Deportáltak Felszabadítására Alakult Bizottság (DEFAB) néven jött létre egy szervezet, amely 1945 folyamán irányította a hazahozatali akciókat.

A román kormány csak a román közigazgatás Észak-Erdélybe történő 1945. márciusi visszatérését követően tett konkrét lépéseket a túlélők szervezett hazahozatala ügyében. Nagyvárad és Krakkó között közlekedő vonatjáratokkal szállítottak haza több ezer túlélőt. A Nagyváradról induló különjáratokat a Petru Groza miniszterelnökkel jó kapcsolatokat ápoló Schmetterer Jakab vonatparancsnok irányította, aki egyben a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja is volt. Tudunk egy Kolozsvár és Prága között közlekedő különvonatról is.

A deportálást túlélő személyeknek csak a negyedét sikerült hazaszállítani szervezett körülmények között. Háromnegyedük egyéni úton, vagy kisebb csoportokba verődve tért vissza Észak-Erdélybe.

A hazaérkezők számára az ún. Deportált Otthonok biztosítottak szállást, ellátást és ruhát. Arra is volt példa, hogy a keresztény egyházak segítettek a túlélőkön. Kolozsváron például a Jó Pásztor Misszió szervezésében a Református Teológia és az Ifjúsági Keresztyén Leányegyesület nyújtott szállást néhány személynek.

Az egyéni úton hazatérő túlélők segítésének érdekében a prágai román konzulátuson nyílt iroda Oficiul de Repatriere al Deportaţilor Români néven. Vezetője Ábrahám Lajos (Ludovic Abraham) kolozsvári származású orvos volt, aki maga is a dachaui táborból szabadult fel. Az iroda 1945. május 20-án kezdte meg a tevékenységét, akkor, amikor már hónapok óta zajlott a felszabadult deportáltak egyéni hazaszállingózása. Szállást, étkezést, anyagi segítséget, ruhát és orvosi ellátást, valamint a csehszlovák vasúttársaság járataira ingyen utazási jegyet adtak a lerongyolódott, kimerült túlélőknek. Ők szállítottak el például az ausztriai Welsből 1945. augusztus 23-án 260 észak-erdélyi zsidót. Autóbuszokkal előbb Linzbe vitték őket, akik majd innen vonattal České Budějovicén, Brnón és Budapesten keresztül jutottak haza.

A deportálásokat túlélő zsidók túlnyomó része 1945 végére hazatért Észak-Erdélybe. A Zsidó Világkongresszus 1946-os kérdőíves felmérései alapján tudjuk, hogy a teljes túlélő zsidó népességnek (tehát nemcsak a deportáltak, hanem a munkaszolgálatosok, a bujkálók stb.) megközelítőleg 20 százaléka 1944. szeptember és 1945. január között tért vissza a régióba. Az 1945. február – szeptember közötti időszakban hazaérkezők aránya megközelítőleg 58 százalékot tett ki. Ha csak a deportáltakat nézzük, akkor azt látjuk, hogy 1945. február végéig alig néhány személy vergődött vissza. A számuk márciustól kezdett növekedni, és a zömük szeptemberig megérkezett Észak-Erdélybe: 1945. február–szeptember között megközelítőleg 86 százalékuk jött vissza. Amint láttuk, egy részük szervezett keretek között, mások pedig egyéni úton érkeztek haza. Hazahozatallal természetesen nem csak romániai szervezetek foglalkoztak. A magyar kormány által szervezett expedíciók révén is sok deportált jutott el előbb Budapestre, majd Észak-Erdélybe. Őket a budapesti Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) regisztrálta, és kérdőíveket is töltetett ki velük.

A túlélők demográfiai adatai

A maradék zsidóság számbavételére Európa-szerte tettek kísérleteket. A legtöbb országban kimutatások, felmérések is készültek a túlélőkről. Ezeknek nem csupán a számbavétel volt a célja, hanem praktikus okok is vezérelték a készítőiket (pl. a túlélő hozzátartozókat kereső személyek tájékoztatása, a segélyre jogosultak száma, a túlélők demográfiai helyzete, a holokauszt következményeinek a dokumentálása, háttéranyagok biztosítása a béketárgyalásokhoz). A hozzátartozók felkutatására jöttek létre az olyan keresőszolgálatok is, mint a United Nations Relief and Rehabilitation Administration (UNRRA) által 1944-ben Londonban felállított Central Tracing Bureau. A székhelyét 1945-ben áttették Frankfurtba, majd 1946-ban Bad Arolsenbe költözött. 1948-tól International Tracing Service név alatt működött, 2019-ben pedig Arolsen Archives – International Center on Nazi Persecution-ra változtatták az elnevezését.

Európa-szerte, így Romániában és Magyarországon is, a felszabadulást követően több időpontban is készültek listák, hiszen az aktualitásukat ezek a folyamatos népességmozgás, az újonnan hazatérők, az időközben elvándorlók miatt gyorsan elveszítették. Természetesen, mindegyik az adott időpontban érvényes állapotot tükrözte, és túlnyomó többségüket a zsidó hitközségek vagy az azokat összefogó országos hitközségi szervezetek, illetve zsidó világi érdekképviseleti szervezetek állították elő. Ezek a listák pedig valamelyik országos vagy nemzetközi zsidó szervezethez jutottak el, amelyek nagyon sok esetben továbbküldték azok másolatait a Bad Arolsen-i International Tracing Service-nek.

Így jutott el az 1946-ban készült, közel 20 000 túlélő nevét tartalmazó lista is Bad Arolsenbe. Ezt azért állította össze a Zsidó Világkongresszus, mint amiért Európa-szerte hasonló névsorok készültek. Azaz, azért, hogy könnyebben meg lehessen állapítani a segélyezésre szorulók számát, de ugyanakkor ezek a „népszámlálások” az életben maradottak számbavételét is szolgálták. A dokumentumban olyan személyek neveit és adatait is felfedezhetjük, akik hazatérésük után az erdélyi magyar (vagy magyar-zsidó) közéletnek, kulturális és tudományos életnek a meghatározó egyéniségeivé váltak, vagy a holokauszt-memoárirodalom ismert szerzőivé lettek (pl. Erdélyi Lajos, Gáll Ernő, Harag György, Kohn Hillel, a Kornis Ottóként ismert Kohn Ottó és Nyiszli Miklós). Mindezen túlmenően viszont, a lista a deportálásból hazatért személyek korösszetételére és nemi megoszlására vonatkozóan nyújt minden eddiginél pontosabb információkat.

Az Arolsen Archives-ben fellelhető, észak-erdélyi túlélők neveit és adatait tartalmazó listán 19 955 személy szerepel. Sok túlélőt viszont kétszer vettek fel a listára. Ha a nyilvánvalóan dupla tételeket nem vesszük figyelembe, akkor 19 809 személy adatait tudjuk statisztikai számításokhoz felhasználni.

Ennek a közel húszezer személynek a korösszetételre és nemi megoszlásra vonatkozó adatából végre pontosan meg tudjuk állapítani az Észak-Erdélybe visszatérő túlélő deportáltak demográfiai profilját. Mindazonáltal, ha ezt a profilt összevetjük a Zsidó Világkongresszus által végzett 1946-os kérdőíves felméréssel, és Róth Lajos kolozsvári szociológus 1947-es kutatásaival, akkor a teljes észak-erdélyi túlélő népesség (deportáltak, munkaszolgálatosok stb.) helyzetére nézve tudunk következtetéseket levonni.

A nemek közötti egyenlőtlen megoszlás nem csak a magyar területekre volt jellemző. Lengyelországban például, már a két világháború között is lényegesen több zsidó nő élt, mint férfi. Ekkor az arány 100:108,7 volt, a nők javára. A holokausztot túlélő népesség körében még nagyobb egyensúlytalanság alakult ki, 100:118,5-es megoszlást eredményezve. Magyarország vidéki településein és Észak-Erdélyben a háborút követően fordított arányok alakultak ki. Észak-Erdélyben például, 1946-ban, a magyarországi holokauszt által érintett (és nem 1944 után beköltözött) zsidó népességnek mintegy kétharmada volt férfi és egyharmada nő. A férfiak felülreprezentáltságát az magyarázza, hogy a munkaszolgálatra vitt férfiak körében nagyobb volt a túlélési arány, mint a deportált személyek esetében. Ebből a tényből következik az is, hogy a deportálást túlélők körében viszont a nők voltak többen (52,6%). A teljes túlélő népesség körében tehát a hazatérő munkaszolgálatosoknak köszönhetően kerültek többségbe a férfiak.

 

  1. A deportálásokból hazatérő észak-erdélyi személyek nemi megoszlása
Életkor Férfi Ismeretlen nemű Összesen
% % %
11 alatt (1933 után született) 101 43,9 129 56,1 230
12-15 (1929-1932) 445 44,0 565 55,9 1 0,1 1011
16-35 (1909-1928) 6231 42,2 8516 57,7 17 0,1 14764
36-48 (1896-1908) 2006 67,1 976 32,6 9 0,3 2991
49-60 (1884-1895) 458 79,7 117 20,3 0 0,0 575
61 felett (1883 előtt) 33 70,2 14 29,8 47
ismeretlen 88 46,1 103 53,9 191
összesen 9362 47,3 10420 52,6 27 0,1 19809

 

A deportálások, tömegmészárlások által érintett teljes európai túlélő népességre jellemző volt az egyenlőtlen korszerinti megoszlás és az egyedülállók magas száma. A gyermekeknek és az időseknek a túlélésre minimális esély kínálkozott. Így, közülük a felszabadulást csak nagyon kevesek érték meg. A Łódźban 1945-ben összeírt 38 171 túlélő között 2858 volt a tizennégy év alatti gyermekek száma. Ezek közül viszont valójában csak 422-en érték meg a felszabadulást valamelyik gettóban vagy koncentrációs táborban. A vidéki Magyarországra visszatérő zsidók túlnyomó többségének kora is 20-50 év között volt.

Észak-Erdélyben szintén hasonló helyzettel találkozunk. A deportálást túlélők 89,6 százaléka a 16-48 éves korosztályból került ki. Ha a munkaszolgálatból felszabadult és egyéb módon túlélt zsidó népességet is tekintetbe vesszük, ugyancsak hasonló arányokat kapunk. Az ebbe a két korosztályba tartozó személyek 87,4 százalékot tettek ki.

Ritka esetekben születtek gyermekek fogságban vagy közvetlenül a felszabadulást követő időszakban. A húszezer nevet tartalmazó listán is találunk erre példákat. Az 1945. április 29-én felszabadult Dachauban látta meg a napvilágot Rosenberg Zoltán. Későbbi sorsát nem ismerjük.

 

  1. A deportálásokból hazatérő észak-erdélyi személyek életkor szerinti megoszlása
Életkor Férfi Ismeretlen nemű Összesen
% % %
11 alatt (1933 után született) 101 1,1 129 1,2 230 1,2
12-15 (1929-1932) 445 4,8 565 5,4 1 3,7 1011 5,1
16-35 (1909-1928) 6231 66,6 8516 81,7 17 63,0 14764 74,5
36-48 (1896-1908) 2006 21,4 976 9,4 9 33,3 2991 15,1
49-60 (1884-1895) 458 4,9 117 1,1 575 2,9
61 felett (1883 előtt) 33 0,4 14 0,1 47 0,2
ismeretlen 88 0,9 103 1,0 191 1,0
összesen 9362 100 10420 100 27 100 19809 100

 

A deportálás előtti utolsó lakhely alapján viszonylag pontos képet kaphatunk a hazatértek származási helyéről is. Az 1946-os adatfelvétel idején sok személy nem a korábbi lakhelyén, hanem más észak-erdélyi településen élt. Általános jelenségnek számított ugyanis, hogy a főleg falvakra, kisebb városokba visszatérő személyek rövid idő alatt a nagyobb közösségekkel rendelkező regionális központokba költöztek. Ebből kifolyólag a deportálás előtti utolsó lakhely csak becslésekre ad lehetőséget az 1946-os tartózkodási helyet illetően. A túlélők fele olyan észak-erdélyi közösségből került ki, amely korábban is meghatározó volt. A két világháború között, illetve a háború alatt Nagyváradon, Kolozsváron, Szatmárnémetiben, Máramarosszigeten és Marosvásárhelyen élt a legtöbb zsidó. Ezekben a városokban működtek a legjelentősebb zsidó intézmények, így értelemszerűen, a holokauszt után is itt volt a legerősebb az önszerveződés. Az alábbiakban 13 város adatai láthatóak. Ezek közül 12 bevagonírozási központként működött 1944 tavaszán.

 

  1. Deportálásból visszatért személyek
  Zsidó lakosság száma 1941-ben  

Deportálásból visszatért személyek, 1946

Izraelita vallásúak Zsidónak minősített keresztények Összesen
Nagyvárad 21 333 750 22 083 2392
Kolozsvár 16 763 850 17 613 2464
Szatmárnémeti 12 960 151 13 111 1702
Máramarossziget 10 144 18 10 162 1506
Marosvásárhely 5693 271 5964 1083
Felsővisó 4269 8 4277 700*
Dés 3719 45 3764 440
Nagybánya 3623 87 3710 405
Borsa 2409 1 2410 156
Beszterce 2370 14 2384 290
Nagykároly 2255 27 2282 295
Szászrégen 1635 28 1663 412
Szilágysomlyó 1496 16 1512 143

*További 164 személy esetében nem lehet eldönteni, hogy az utolsó lakhelyük Felsővisón, Középvisón, vagy Alsóvisón volt 1944-ben.

 

Összegzésképpen elmondható, hogy a holokausztot túlélő észak-erdélyi zsidó népesség demográfiai szerkezete jelentősen eltért az 1944 előtti időszak jellemzőitől. Az egyenlőtlen nemi arányok mellett az eltorzult korfa is nehezítette az újrakezdést.

A hazatérést követően a túlélők számos problémával kellett megküzdjenek. Mindenek előtt, szembesülniük kellett azzal, hogy a családtagjaik többsége elpusztult. Az újrakezdéshez pedig vagyontalanul és munka nélkül, maradandó egészségügyi károsodásokkal és feldolgozásra váró lelki traumákkal, identitásproblémákkal, kiújuló antiszemita megnyilvánulások mellett kellett nekifogjanak.

(Az írás a következő könyv bevezető tanulmányának rövidített fordítása: Gidó Attila: 20.000 de nume. Evidenţa deportaţilor din Transilvania de Nord rămaşi în viaţă. Editura ISPMN, Cluj-Napoca, 2020.)

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]