“Legfőbb jellemvonása az ellenállás” – Száz éve született Scheiber Sándor

Írta: Katona Ferenc, Kovács András - Rovat: Történelem

Ma száz éve született Scheiber Sándor, a Rabbiképző Intézet egykori igazgatója. A II. világháború és a vészkorszak után, életének felét a kommunista diktatúra Magyarországán élte le. Tudományos pályáját akadályozták, rabbinikus tevékenységét megfigyelték és korlátozták.  Katona Ferenc és Kovács András írásai életének erre a szakaszára emlékeznek és emlékeztetnek. A szövegek, melyekből ízelítőt kínálunk, teljes terjedelmükben a Szombat szeptemberi számában látnak napvilágot.

 

Katona Ferenc: „Egyedül maradtam”

Emléksorok Scheiber Sándor születése századik évfordulóján

1949-ben „egyetemi magántanárként” jegyezte Mikszáth Kálmán és a keleti folklore című könyvét. Hirtelen azonban visszavonták a szegedi egyetemre szóló professzori kinevezését. Nem volt marxista. Soha nem gyógyult be a seb, amit akkor ejtettek önérzetén.

A keserű tapasztalatok, a sérelmek elől a munkába menekült. Nem elvonult, hanem menekült. Másfélezernél több publikációjában van jelen az igazi Scheiber Sándor. És jelen van  beszédeiben, meg azokban az emlékekben, amelyeket előadásairól, tudományszervezői, iskolavezetői munkásságáról őriz meg utókora. Az évszázadot, amelyben élt és dolgozott, Ady, József Attila, Radnóti így jellemezte: „Minden Egész eltörött…”   – „…ami van, széthull darabokra.” – „…minden szétesett.” A szilánkjaira hullott világ szülötteként olyan írások töredékeit kutatta fel, illesztette össze, amelyeket sok évszázada tépett szét ügyetlen kéz vagy az írástudatlan, barbár idő. A szilánknak megkereste párját. Régen volt írástudók munkáinak töredékét kerekítette egésszé. S a munka során a tudós fölébe emelkedett mindannak, ami fájó és bántó: még önnön – nem folyamodom eufémizmushoz – gyűlölködésének is.

Scheiber-21

Fotók: Villányi András

Lapozgatom a leveleket, amelyeket Tőle kaptam. Ime egy levelezőlap az angliai Cambridge-ből. 1978 augusztusában írta.

 Kedves Ferikém!

Eddigi időm igen eredményes volt, nem is reméltem előre. Két ismeretlen prozelytát találtam, s annak a prozelyta történetnek – a Kaufmann-kéziratnak – folytatását, amelyet a HUCA 1968-ban tettem közzé.[1] Megleltem Szaádja Esszá Mesáli c. polemikus traktátusának újabb két kéziratát.[2] A karaita Dániel al-Qumisi Leviticus kommentárjának folytatását, amelynek elejét Ginzberg közölte.[3]

Nem vagyok fáradt. Az eredmény tart frissen.

Sok szaktárs keres fel Angliából és külföldről.

[…]

A gyerekekkel együtt szeretettel ölel Benneteket

Scheiber Sándor

Ez volt a szenvedélye. Kutatni és beszámolni az eredményről. Közleményekben és levelekben. Gyermekien naiv, tiszta lelkesedéssel. Amikor munkájáról ír, mondataiban nincs nyoma szomorúságnak, csalódottságnak. A címzett pedig pironkodik. „…a HUCA 1968-ban tettem közzé… Ginzberg közölte…” No igen. Most illenék rávágnom, hogy olvastam, emlékszem. Tudtam is én, ki volt Szaádja gáon vagy a karaita Dániel al-Qumisi, vagy Ginzberg… Van erre egy magyar szólás a gyöngyről, meg a…  Inkább ezt idézem: a gyöngy csak gyöngy, ha sárba esik is.

Lehet, hogy a hatóságokban jobban lángolt a tudásvágy, mint bennem? Az ÁBTL szorgalma és szívessége folytán megtudtam: 1977-ben lefülelték a levelet, amelyet az ismét Angliában kutató Sanyi bácsinak küldtem.[4]

Pénzes Pál főhadnagy jelenti augusztus másodikán, hogy „Katona Ferenc hosszú levélben számol be az Angliában tartózkódó Dr. Scheiber Sándornak az itthoni eseményekről. – Katona Ferenc levelében a munkaterületén megszerzett irodalomtörténeti adatokat küldi ki dr. Scheiber számára.”

Scheiber-0349-2

Fájdalmas lehetett Sanyi bácsi, Scheiber professzor számára olyan környezetben élni, ahol – tudta – megfigyelés alatt áll. Nemegyszer megtörtént, hogy Rabbiképző-beli dolgozószobájából kivitt a folyosó és a titkárság helyisége közötti előtérbe, és azt mondta: „Itt nem hallgatnak le.” (Tartok tőle, hogy tévedett.)

Valamikor a hatvanas években, a Ferihegyen indulásra kész repülőgépről szállították le, hogy megnézzék, mi van az aktatáskájában, mert bejelentés érkezett, hogy nemzeti kincsnek számító héber kéziratokat próbál kicsempészni. De lehet, hogy nem is érkezett bejelentés, csak figyelmeztetni akarták: ők az erősebbek. Aztán elutazott – és hazatért. Mindig hazatért.

Angliában volt, amikor 1981 tavaszán Hollandiából megírtam neki: családommal nem térek vissza Magyarországra. Az oxfordi Randolph Hotel levélpapírján válaszolt:

 

[19]81. V. 13.

Kedves Ferikém!

Megkaptam leveledet. Tudom, tudtam, hogy mi volt elhatározásod indítéka. Mindenki a saját életének kovácsa. Ha elrontja, ha megjavítja, ő felel érte. Más nem szólhat bele.

Vesztes csak én vagyok, mert legjobb munkatársamat és legjobb barátomat tudom távol. Meg a nagyanyád, Édesanyád és nővéred. Az idő, a távolság sokat koptat. Nem látjuk a gyerekeket fejlődésükben.

 […]

Nyugodtan írhatsz nekem. Nem félek. Ha nem tudtak engem időben tönkretenni hitközségi elnökök és rabbik, most már nem árthatnak. Nem fog senki sem gyanúsítani azzal, hogy én beszéltelek rá a disszidálásra. Ismerik álláspontomat. Személyes példával bizonyítottam.

Rám mindig és mindenben számíthatsz. Segíteni fogok.”

 

Segített. Mindig, mindenben segített. Annak idején silány gimnáziumi bizonyítványommal nem jutottam volna be az egyetemre az ő segítsége nélkül. A bevándorló családomat fogadó, amerikai közösséget és rabbiját, a Derecskéről elszármazott Berkowits Lászlót is ő beszélte rá, hogy szponzorunk legyen. A tudományos kutatással egyenrangú szenvedélye volt a segíteni akarás.

Láttam egyszer egy levelét, amelyet az akkor Központi Szociális Bizottság néven jegyzett Jointnak írt. Fejből igyekszem rekonstruálni, valahogy így szólt:

„Engem gyerekkoromban X tanár úr megpofozott. Nem tudom miért, mert még ahhoz is butácska voltam, hogy rosszalkodjam. Elhatároztam, hogy – mint Lúdas Matyi – háromszor torlom meg a sérelmet. Amikor hazatért a deportációból, és nem volt hol laknia, befogadtuk.  Néhány éve anyagi gondjai voltak – kisegítettem. Most arra kérném a KSzB-t, utaljanak ki számára egy télikabátot, hogy könnyebben átvészelhesse a küszöbön álló telet, én pedig ezzel – ígéretemhez híven – harmadszor is megtorolhassam a kapott pofont.”


[1] Scheiber Sándor munkamódszeréhez próbálok igazodni, amikor jegyzetekkel látom el sorait. KF. –  Ein aus arabischer Gefangenschaft befreiter christlicher Proselyt in Jerusalem.  HUCA [Hebrew Union College Annual]. XXXIX. 1968. 163-175.

[2] Two New Fragments of Saadya’s Essa Meshali. Acta Orientalia Hungarica, XXXIII. 1979. 197-208.

[3] Louis Ginzberg, 1873-1953, talmudtudós, genizakutató.

[4] A Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma, III/III-1/c. osztály. Objektum Dosszié, 11-OD-2381, Ellenséges tevékenységet kifejtő cionisták. A kötet sorszáma: 5.[!] Megnyitva: 1977. III. 30. Lezárva: 1979. XII. 5. Lelőhelye: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest.  Jelzet: ÁBTL 3.1.2. O-17169/4. Fol. 353-356.

 

Széder-0956

Kovács András: Körbekerítve

 Scheiber Sándor utóvédharcai

A légkört, amelyben Scheiber tevékenykedett, és amellyel meg kellett küzdenie, két dokumentum segítségével szeretném szemléltetni. Az első, egy poszthumusz méltatás Scheiber hetvenötödik születésnapja alkalmából, a Rabbiszeminárium 1985-1991-es Évkönyvében jelent meg. Szerzője, a Zsidó Múzeum igazgatónője, a csodálat és nagyrabecsülés hangján méltatja Scheiber rendkívüli személyiségét, a zsenit – ahogy ő nevezi -, a megalkuvást nem ismerő harcost, akinek mindig sikerült kijátszania a bürokratikus szabályokat a tudományos munka anyagi hátterének biztosítása érdekében, és azért, hogy támogathassa azokat, akik az általa vezetett intézményben rászorultak erre. A legnagyobb elismerés hangján ír a rendkívüli tudósról és rabbiról, aki – sajnálatos módon – sosem kapta meg saját hazájában azt az elismerést, amit megérdemelt volna. Amikor a szeminárium vezetője lett – írja – „…(A) zsidó tudományok hálózatán belül ekkor már világhírű. Olyan külföldi Rabbiképző Intézetek, amelyeknek erre lehetőségük van, díszdoktorrá fogadják. De az itthoni elismerés elmarad. …Az egyetem, az akadémia néma, (ha tudományos egyesületek befogadják) akkor is a “tag” szó előtt, neve után ott árvállik, ott szerénykedik a tiszteletbeli tag megkülönböztető kifejezés”.[1]

  Zsidó élet_0038 -2

A másik dokumentum a Xavér fedőnevű titkos ügynök jelentése 1965-ből. „Scheiber Sándor legfőbb jellemvonása az ellenállás. Számára mindaz, ami van … rossz, és mindaz, ami nincs, az a jó. Rossz tehát itt élni, és jó nyugaton. Rossz, ami a hitközségben történik, és akkor volna jó, ha ő diktálhatna. A nyugat-imádata óriási … jó a kinti tudomány, a kinti lehetőségek, a ruha is csak akkor igazán jó, ha nyugati. Nyilván ez az örök oppozíció vezeti abban is, hogy saját intézete kárára annak értékeit ki szeretné küldeni és teszi is. Voltaképpen tehetséges ember, kitűnő emlékező tehetséggel. Ha a tudományainak élne, jó eredményeket érhetne el. Azonban idejének nagy részét az foglalja el, hogy összeesküvéseket sző azok ellen, akiket gyűlöl, ami azt jelenti, hogy a hitközségi vezetőket állandóan meg akarja buktatni … Ugyanakkor intézetét és a könyvtárat rendkívül rosszul vezeti, semmivel nem törődik, amivel kellene, de a hallgatóit gyűlöletre neveli, és minthogy semmiféle munkát nem követel tőlük, olyan rabbikat nevel, akik megbízhatatlanok, erkölcstelenek lesznek és nem lesz semmiféle becsületes magatartásuk. … Semmiféle pozitív megmozduláson nem vesz részt, sem hitközségi rendezvényeken, sem az un. papi békegyűlésekre nem jár, egyetlen egyszer volt ott, azóta nem, holott a protestánsok még a papnövendékeket is elviszik és aktívan résztvesznek az értekezleteken.” [2]

Feltételezhető, hogy az első szöveg, a méltatás szerzője tudott egyet s mást arról, mi is volt az oka a méltó elismerés elmaradásának és a többi nehézségnek, amellyel Scheiber saját hazájában szembesült. A két szöveg szerzője ugyanis egy s ugyanaz a személy. Xavér és a többi ügynök jelentése sokban segítette az állambiztonsági szerveket a Scheiber vezette Rabbiképző ellenőrzésére alkalmazott stratégia kidolgozásában.      


[1] Benoschofsky Ilona: Scheiber Sándor. Évkönyv,1985-1991. Szerk.: Schweitzer József, Országos Rabbiképző Intézet, 1991. 10-14.o.

[2] Jelentés Scheiber Sándor személyéről, 1965. február 9. “Xavér” munkadosszié, M-37478/2; IV. köt.; „B” dossziészám: 10-68.988



támogatás