Konrád Miklós: A magyar zsidóság kikeresztelkedett vezetője avagy Kunewalder Jónás személyes emancipációja  

Írta: Konrád Miklós - Rovat: Történelem

Az egyenlő jogokért küzdő zsidók az 1840-es évek során aggódva követték ügyük csökkenő népszerűségét. 1840-ben az alsótábla nagy többséggel megszavazta a zsidók emancipációját, vagyis az ország nem nemes lakosaival való egyenjogúsítását. A törvényjavaslat a főrendiház ellenállásán bukott meg. 1844-ben az alsótábla elsöprő többséggel elvetette a négy évvel korábban megszavazott törvényjavaslatot. Az emancipáció növekvő népszerűtlenségének részben gazdasági okai voltak (a földbirtokos nemesség fokozódó eladósodása a zsidó hitelezőknél), részben demográfiai (a kortársak által óriásinak vélt galíciai zsidó bevándorlás), részben pedig politikai. A liberális tábor számára ekkorra nyilvánvalóvá vált: ha be akarja biztosítani a szabad királyi városok emancipációellenes – mert a zsidók konkurenciájától tartó – és német származása miatt a Habsburgok felé hajló polgárságának a támogatását, jobban teszi, ha kétszer is meggondolja, mielőtt támogatja a zsidók egyenjogúságát.

Az utolsó rendi országgyűlésen a zsidók emancipációjáról még csak törvényjavaslatot sem nyújtottak be!

Az emancipációt a forradalom sem hozta meg. A modern Magyarországot megalapozó 1848. áprilisi törvények legszembetűnőbb hiányossága, hogy az ország 340–400 ezer fős zsidó lakosáról mélységesen hallgattak. Az emancipációt végül csak a szegedi nemzetgyűlés szavazta meg utolsó, 1849. július. 28-i ülésén. Ezzel az emancipációs törvénnyel, amelyet a két héttel későbbi világosi fegyverletétel egyébként is elsodort, Magyarország lett az utolsó ország Közép-Európában, amely az 1848–1849-es forradalmak idején egyenjogúsította a zsidókat.

Kunewalder Jónás (MZsL

A forradalom ígérete nyomán hirtelen feltörő mámoros lelkesedés, az ország több tucatnyi helységében kitörő antiszemita zavargások, majd a karnyújtásnyira tűnő emancipáció hirtelen lekerülése a politikai napirendről: mindez egyértelműen 1848 tavaszát avatja a magyar zsidók emancipációja történetének legdrámaibb pillanatává. E dráma nyilvánvaló jele a magyarországi zsidók modernkori történetének első kikeresztelkedési hulláma. A vallásukat és közösségüket ekkor elhagyó, feltehetően több száz zsidó tömegéből a kortársak főleg a vagyonuk és társadalmi szereplésük révén közismert férfiak áttérésére figyeltek fel, közülük is leginkább Kunewalder Jónás (1804–1888) katolizálására, ami érthető, hiszen

megkeresztelkedése előtti napig Kunewalder volt az ország zsidóságának nem hivatalos vezetője.

Áttérését, illetve a hírt kommentálva, miszerint több tucatnyi vagyonos zsidó szándékszik követni példáját, az Iparegyesület lapja lelkesen kiáltott fel: „Ez az igazi emancipátió!”[1] Ha nem is fellelkesülve, mint inkább elkeseredetten, de Kunewalder úgy gondolhatta: igazinak nem igazi, de emancipációnak a maga módján megteszi. Hogy hogyan jutott idáig, ezt szeretnénk a következőkben bemutatni.

Az óbudai származású terménykereskedő és öccse, az 1848-ban vele együtt áttért Kunewalder Fülöp tekintélyes, az 1840-es évek Pestjének társadalmi életébe látványos sikerrel integrálódó nagykereskedők voltak. 1840-ben tagjai a pesti Kereskedői Kaszinónak, alapító tagjai az Iparegyesületnek, 1844-től tagjai a liberális értelmiséget és politikusokat tömörítő Nemzeti Körnek, 1846-ban a képzőművészet pártolására létesült Pesti Műegyesületnek. Az Országúton (ma Múzeum körút) 1838-ban emelt székhelyük díszes fogadások színtere. A testvérpár által az Iparegyesület javára 1844 márciusában rendezett estélyről a Pesti Hírlap „a’ vallás- és rangkülönbség nélküli socialis egyesülés” példaértékű eseményeként számolt be.[2] 1844 nyarától Kunewalderék háza szolgált a Nemzeti Kör székhelyeként. 1845 őszén a többség átköltözött az Úri utcai Horváth-házba, de a Nemzeti Körből ekkor kivált kisebbség, a Pesti Kör megmaradt a Kunewalder-házban, amely a két kör 1847. januári újraegyesüléséből alakult Ellenzéki Körnek szintén átmeneti székhelyévé vált.

Az 1840-es évek második felétől Kunewalder Jónás a magyarországi zsidóság – Michael Silber kifejezésével – „félhivatalos” vezetőjének tekinthető. 1845 végétől a pesti zsidó község társelnöke, a következő évtől az V. Ferdinánd által eltörölt türelmi adó megváltási díjának befizetését felügyelő országos bizottmány elnöke.[3] Zsidó minőségében Kunewalder 1844-ben nyilatkozott először. Már itt szembetűnő a magyarországi zsidók, illetve saját nevében tett nyilatkozatainak érzelmi és tartalmi jellegzetessége: zsidó mivoltának dacos vállalásával párosuló sértett önérzete, amiért hazája – gazdasági-társadalmi szerepe dacára – kirekeszti és egy sorba állítja nincstelen hitfelei lenézett tömegével. Miután beválasztották a magyarországi ipar védelmére létrehozott Védegylet választmányába, megválasztását a következő, az 1843–1844-es országgyűlésre utaló szavakkal utasította el: „Az utolsó év tárgyalásai, a midőn a törvényhozó testület kebelében olyan 240 000 magyarnak sorsa felett tanácskoztak, kik velem együtt a gondviseléstől zsidóknak születtek; és a mely alkalommal

mindig az elvetemült és alacsony lelkű zsidók szolgáltak az ítéletben irányadóul,

míg a becsületes, mocsoktalan, és a hazához híven ragaszkodó zsidókat – mint a minők velem együtt ezrenkint élnek hazánkban – egészen mellőzték, szívemen mély sebeket ejtettek. […] A legnagyobb anomáliának is tartom, hogy egyrészt a legelvetemültebbekhez számíttassam, míg más részt azon magas kitüntetés érjen, egyesülten tanácskozni az ország javáról oly férfiakkal, kikre, mint hazánk büszkeségére tekintünk.”[4]

A honi zsidóság félhivatalos szószólója minőségében Kunewaldernek a nagy nyilvánosság előtt tett első politikai megnyilvánulása egy 1847. szeptember 23-án kelt körlevél volt, amelyet a Magyarországi és kapcsolt részekbeli izraelitákat képviselő választmány és a pesti izraelita község elnökeként intézett a megyékhez és a hírlapokhoz azzal a kérelemmel, hogy a legközelebbi országgyűlésen „a közállomány sánczaiba törvényszerűleg leendő felvétetésünket hathatós szavával is gyámolítani méltóztassék”.[5] Kunewalder jól tudta, hogy az 1840-es évek elejéhez képest az emancipáció ügye jócskán vesztett népszerűségéből. „Irányunkban országszerte sok ellenszenv uralkodik”, írta sajnálkozva, majd újfent felsorolta az emancipáció érdekében általában felhozott érveket. A hangsúlyt kifejezetten az emancipációnak az ország érdekei szempontjából előnyös voltára helyezte. Mivel még az emancipációt pártoló követi utasítások többsége is azt követelte, hogy egyenjogúsításuk előtt a zsidók mutassák be „hitelveiket” annak bizonyítására, hogy vallásuk nem képez államot az államban és nem akadályozza közeledésüket a keresztény magyar társadalomhoz, Kunewalder csatolta beadványához azt a Schwab Löw által írt dolgozatot, amelyet a Magyarországi és melléktartományi izraeliták képviselői 1846-ban elfogadtak a zsidó vallás foglalatjaként.[6]

A Kunewalder által fogalmazott körlevél sajátossága a hangnem keserűsége: „Hogy magyarok legyünk, vala törekvésünk és büszkeségünk s minden pillanatban azon figyeltetéssel találkozunk, hogy ilyenekül tekinteni magunkat, még jogosítva nem vagyunk”. E „kemény büntetés”

a zsidóknak „születésükkor homlokukra süti a hátravettetés bélyegét”.

Noha Kunewalder elvileg az ország egész zsidósága érdekében beszélt, írásában legfőképp saját rétegének sorsa felett, vagyis mondhatnánk saját sorsán kesergett. „Lehet-e nemesítés és erkölcsi haladás tekintetében általános törekvés a Mózes-vallású magyarok között, a meddig a tömegek azt látják, hogy hitsorsosaiknak még ama nevezetes része is, melynek hű honszeretete, a többi honlakosok nyelvéhez, erkölcseihez, szokásaihoz ragaszkodása és tiszta, erkölcsös életmódja kétségbe nem vonható, politikai tekintetben és polgári viszonyaiban a legaljasabbakkal egy fokon áll?” Amint a szöveg más passzusaiban, itt is felsejlik a részleges emancipáció gondolata. A „nemes lelkű magyar nemzet”, fejezte ki reményét az ország egész zsidósága nevében beszélő, de annak zömétől magát egyben disszociáló községi elnök, „nem fogja tovább a jókat a gonoszokkal, méltókat a méltatlanokkal egyetemlegesen összefogni, nem fogja a hitünkbeli becsületes kereskedőt és gyárost, ki a hazai ipart mozdítja elő, a művészt és tudóst, ki a művelődést és tudományt terjeszti az országban, a kézművest és földművelőt, ki e pályát minden akadályok dacára követi, sorsa javulása iránt végképen kétségbe ejteni”.

Majd jött a forradalom. A március 15-i Tizenkét pont negyedike „törvény előtti egyenlőséget” követelt „polgári és vallási tekintetben”. Március 16-án Kunewalder Jónást beválasztották az előző este alakult Közbátorságra Ügyelő Választmányba. Március 17-én a Választmány ülésén Kunewalder bejelentette, „miképp feloszlatván a zsidó községet, ez már csak ideiglenesen működik”.[7] Ugyanazon a napon a türelmi adó befizetését felügyelő választmány elnöki minőségében újabb körlevelet bocsátott ki.

Korábbi keserűsége itt mámoros bizakodásba csapott át.

Kunewalder számára, akit a Tizenkét pontot a pozsonyi országgyűlésnek átadni hivatott küldöttségbe is beválasztottak, bizonyosnak tűnt, hogy eljött az emancipáció ideje. „Mi csak honfiak, csak magyarok vagyunk, miután hazánk már minket is kebelébe fogad, és egyéb lakosaival egyenlősít; lám! amire több mint félszázad előtt a törvényhozás szava csak kilátást nyitott, íme Istennek hála, valósággá lett.” A zsidóknak immár arra kellett csupán gondot fordítaniuk, hogy „mint erényes honfiak […] olvadjanak egybe az összes népességbe”.[8]

A március 18-án gőzösre szállt pesti küldöttség másnap megérkezett Pozsonyba, ahol az aznap történetesen Széchenyi István elnöklete alatt összeült kerületi ülésen átadta a 12 pontos petíciót az országgyűlésnek. Mialatt Szentkirályi Móric felolvasta a 12 pontot, a Pesti Hírlap tudósítása szerint „egyes pontjainál részint ezt kiálta a tábla: megvan! részint: meglesz!”[9] Ebben a pillanatban Kunewalder joggal gondolhatta: a zsidók emancipációja bevégzett ténynek tekinthető.

Keserű csalódás várt rá. A városban ezen a napon kitörő többnapos zsidóellenes zavargások hatására március 21-én a szabad királyi városokról rendelkező 1848. évi XXIII. törvény 6. paragrafusa, amely a városi polgároknak eredetileg „valláskülönbség nélkül” adta volna meg a szavazati jogot, „törvényesen bevett valláskülönbség nélkül” fogalmazással, vagyis a zsidók kizárásával került szavazásra. Az előző év decemberében Kossuth Lajos még utalást tett a legalább részleges, vagyis a zsidó társadalom művelt, illetve vagyonos rétegeire kiterjedő emancipáció lehetőségére, külön kiemelve, mennyire sajnálja, „hogy p. o. Pesten Kunewalder méltatlannak találtatik politicai jogokra csak azért, mert Máramarosban vagy Pozsonyban söpredék zsidótömeg van.”[10] Március 21-én már mindennemű emancipáció elodázását javasolta, hiszen, amint mondta: „Fáj az ember lelke, ha mindenütt látja a szabadság országának terjedését, s abból csak a zsidó-népet látja kizárva. De az előítélet megvan, s annak vakságával, a költő szerint, istenek is hiába küzdenek.” A fosztogatással és erőszakkal párosuló pozsonyi antiszemita zavargásokért Kossuth implicite a zsidókat tette felelőssé, kijelentvén, miszerint ezek forrása „nem a gyűlölség, hanem a félelem”, amit pedig a zsidók váltanak ki, „mert magukat az életben elkülönzik”.[11] Végül egy ugyanazon a napon elkészített, az 1848-as reformtörvények szellemének látványosan ellentmondó törvénytervezet megbízta az eljövendő független magyar kormányt, hogy egyes, közelebbről meg nem határozott zsidó és keresztény személyek közreműködésével vizsgálja meg „a zsidó valláson levők belállapotait” és terjesszen a következő országgyűlés elé egy törvényjavaslatot „az e tekintetben szükséges reformokra nézve”.[12] Az egyértelműen sebtében összefércelt javaslat, amely az emancipációról említést sem tett és egy szóval sem indokolta meg, miért is kéne a zsidóknak megreformálniuk vallásukat, gyorsan feledésbe merült, az országgyűlésen nem is került tárgyalásra.

Kunewalder Jónás a pesti küldöttséggel még aznap elhagyta Pozsonyt. Másnap, március 22-én, egy immár magánszemélyként kiadott, a „Moses vallású magyarokhoz” intézett röplapban kijelentette: a dolgok „jelen állásánál fogva” a zsidók kötelessége, hogy a “leggyökeresebb reformokat” megkezdjék.[13]

Ennél többet nem mondott, de a Pesti Hírlap szerint a sábbát vasárnapra való áttétele, vagyis az országban ekkor megsokasodó radikális reformegyletek repertoárjának egyik klasszikus eleme is az általa tervbe vett reformok közé tartozott.[14] Csakhogy a pesti zsidó község vezetőségében Kunewalder társai nem osztották elnökük radikális elképzeléseit, amelyektől a március 26-i elöljárósági ülésen világosan elhatárolódtak. Ez volt az utolsó ülés, amelyen Kunewalder megjelent. Március 31-én az országgyűlés elfogadta a törvényesen bevett vallásfelekezetek egyenlőségéről szóló, a nem bevett zsidó felekezetet értelemszerűen kihagyó XX. törvényt. Egy képviselő felvetésére, vajon mi fog történni a zsidókkal, Kossuth önmagát ismételve úgy nyilatkozott: „A jelen körülmények közt éppen azoknak, kik baráti az emancipátiónak, kívánni kell, hogy e perczben ne történjék semmi e részben; mert vannak akadályok, mikkel bizonyos perczekben istenek sem küzdhetnek meg.”[15] A rabbi-történész Bernstein Béla szavaival: “Ezzel azután el volt temetve a zsidók egyenjogúságának kérdése.”[16]

A temetés hivatalosan április 3-án ejtetett meg, amikor a pesti zsidó község elnökéhez, vagyis Kunewalder Jónáshoz küldött levelükben a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány tagjai közölték, hogy a legközelebbi országgyűlésig a zsidóknak meg kell elégedniük a már korábban elnyert jogaik élvezetével. Április 6-án, miután pár nappal korábban Bergl József kaposvári orvosnak írt levelében még azt ígérte, hogy továbbra is küzdeni fog a zsidók helyzetének javításáért, Kunewalder Jónás a Szent Rókus plébánián családjával együtt megkeresztelkedett.[17] Hogy kitérése reményvesztettségéből és elkeseredéséből fakadt, eziránt aligha lehet kétség. Hogy elkeseredését inkább keresztény honfitársai váltották-e ki, akik nem voltak hajlandók megadni a hitfelei zöménél neki és hasonszőrű társainak szerinte jobban kijáró jogegyenlőséget, illetve inkább hitsorsosai, akik a radikális vallási reformtól való elzárkózásukkal megítélése szerint megfosztották a reménytől, hogy az országnak zsidóként is egyenjogú polgárává válhat, e kérdés nyitott marad.

[1] Budapest. Hetilap, 1848. ápr. 11. 459.

[2] Fővárosi újdonságok. Pesti Hírlap, 1844. márc. 31. 222.

[3] Michael K. Silber: A zsidók társadalmi befogadása Magyarországon a reformkorban. A „kaszinók”. Századok, 126. évf. 1992. 2. sz. 134.

[4] Bergl József: A magyarországi zsidók története. Legjobb kútfők után. Kaposvárott, Nyomatott Jeiteles Hermannál, 1879, 87–88.

[5] A körlevelet közli Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika 1847–1894. I–II. Bp., Boruth E. könyvnyomdája, 1894, I. 4–7.

[6] Ld. Schwab Arszlán: Emlékeztetés a’ vallásban nyert oktatásra. Az iskolából kilépő izraelita ifjúságnak ajándék gyanánt. Buda, A’ Magyar Kir. Egyetem’ Betűivel, 1846.

[7] Birányi Ákos: Pesti forradalom. (Martius 15–18.) Hiteles adatok nyomán. Pest, Nyomatott Trattner Károlynál, 1848, 47.

[8] Zsoldos Jenő szerk.: 1848–1849 a magyar zsidóság életében. Bp., Múlt és Jövő, 1998, 63–64.

[9] Országgyűlés. Pesti Hírlap, 1847. márc. 23. 247.

[10] Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen 1847/48. Sajtó alá rendezte Barta István. Bp., Akadémiai Kiadó, 1951, 383.

[11] Pozsony, márt. 21-én. Pesti Hírlap, 1847. márc. 24. 251.

[12] Uo. 252.

[13] Kunewalder Jónás: Moses vallású magyarokhoz. Tisztelt testvérek! H. n. [Esztergom], Nyom. Beimelnél. OSZK PK. Kny. 1848.2°/49.

[14] Pest, ápril 7-én. Pesti Hírlap, 1848. ápr. 8. 309.

[15] Országgyűlés. Pesti Hírlap, 1848. ápr. 7. 305.

[16] Bernstein Béla: A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók. Bp., Múlt és Jövő, 1998, 33.

[17] Bergl József: A magyarországi zsidók története, i. m. 88.; Kunewalder. Reform, 1848. ápr. 9. 15.; Pesth-Ofner Neuigkeitsbote. Der Ungar, 1848. ápr. 9. 679.; Vegyes hírfűzés. Hazánk, 1848. ápr. 15., melléklap a’ 200-ik számhoz, oldalszámozás nincs.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]