Kibucnyiktörténetek

“A teherautó sofőrje egyszer csak megállt, és azt mondta: „Itt alapítsatok kibucot.” Leszálltunk a platóról, lepakoltunk, ő visszaült a járműbe, és elhajtott. Nem volt itt az égvilágon semmi, kivéve két földbe szúrt rúd, rajtuk egy fehér rongydarab lengett. Amerre a szem ellátott, nem volt ezenkívül semmi.”

A kibucalapítások történetének vissza-visszatérő motívuma az elkötelezett kibucnyikok kitartó, nehézségekkel küzdő munkája. A kilátástalanság és a szerény körülmények miatt mégis előfordult, hogy a szépen felépített terv kudarcot vallott. Egy kisebb csoport Cfat mellett kezdett kibucalapításba egy „dombtetőn, teljesen puszta helyen”. Naponta egy tartálykocsival vittek vizet számukra, télen az olvadt havat használták. A folyamatos ellátást nem tudták biztosítani: „és akkor láttuk, hogy ebből nem lesz semmi, amikor voltunk heten, hárman elhagyták a kibucot”.

A kibucok a puszta földből nőttek ki, az alapítók pedig minimális külső segítséget kaptak. Lustig Chava emlékei szerint a felkészítésük után egy sivatagos területet jelöltek ki számukra.

Velünk jöttek, s azt mondták, ezen a területen kell kibucot építeni. Azt nem tudod máma elképzelni, ott nem volt semmi. Ha azt mondom, hogy semmi, az nem azt jelenti, hogy volt mégis valami, semmi, az égadta világon semmi. Január volt, sátrakat vittünk magunkkal, abban laktunk, de ez nem érdekelt minket, tudtuk, hogy így lesz. Országot építeni jöttünk, nem kispolgári házakban lakni. És elkezdtük. Néhány évvel később az egyikünknek megjött az anyja Pestről, és felháborodott: azt mondtátok, hogy itt nincs semmi, de tele van fával meg virággal és zölddel. Nem tudta elképzelni, hogy ez mind a mi munkánk eredménye.

Evron kibucban Száva Katalin szerint kezdetben nagyon nehéz volt az élet, de hittek benne, és vasakarattal dolgoztak: „Még nem voltak házak, csak sátrak. Meleg volt és hideg volt, és esett az eső. És nem volt semmi. De hittünk benne, hogy lesz és folytattuk. Ilyen nagy kibucot építettünk. Tényleg, nem is éreztük akkor, hogy milyen nehéz.” Az étkezés is szűkös volt, a szerény körülmények között megtermelt zöldségeket és gyümölcsöket fogyasztották.

Ein-Ajala mosav tagjainak beszámolói alapján Halmi József így ír az alapítási munkálatokról:

Hevenyészett közös konyhán étkeztünk, a vízhiány, az izzó nap, a szokatlan nehéz munka, a higiénia teljes hiánya nehezítették az úttőrök munkáját. Szükség szerint újabb csoportok csatlakoztak [hozzánk], és vertük a blokkokat, ástuk az alapot a naptól keményen izzott földben, kevertük a betont, ácsoltuk a tetőszerkezetet, és formáltuk a tetőcserepeket.

A földműveléshez nem értettek, egy kísérleti kertet létesítettek, de kudarcot vallottak. Más kibucokban napszámos munkát, faültetést, árokásást vállaltak. A pihenőidőt a mezőgazdasági munkának szentelték. Egyetlen szekerüket közösen használták, de kiépített út nélkül a szállítás az esős időszakban szinte teljesen megakadt. Az ötvenes évek elején Svájcból kaptak teheneket, de nem tudták megfelelően táplálni őket, a tejhozam jelentős csökkenése pénzügyi nehézségekkel járt. Az örökös munka a kulturális életet elsorvasztotta: „könyvtár, zene már csak emlékeinkben él, számunkra a legfőbb jó, ha fáradt testünk pihenhet ünnepnapokon”.

Dvir kibuc alapításának hatvanadik évfordulóján Sahar Joel, Mordi Áron és Fonyó Dodo, az alapító csoport három magyar anyanyelvű tagja így emlékezett az alapításra:

Egy nap kilencen a leendő kibuctagok közül megérkeztünk egy felpakolt teherautón a kijelölt területre. Keskeny – valószínűleg a beduinok által használt – földúton mentünk a leendő kibuc helyére. A teherautó sofőrje egyszer csak megállt, és azt mondta: „Itt alapítsatok kibucot.” Leszálltunk a platóról, lepakoltunk, ő visszaült a járműbe, és elhajtott. Nem volt itt az égvilágon semmi, kivéve két földbe szúrt rúd, rajtuk egy fehér rongydarab lengett. Amerre a szem ellátott, nem volt ezenkívül semmi. Másnap hatvanhárom leendő kibuctag érkezett a területre. Ez viszonylag sok embert jelentett. A többség rögtön a kerítés és a sátrak felállításához fogott. Az első időszakban sokan a környező kibucokba jártak dolgozni, ez biztosította a kibuc bevételét. A Szochnuttól ágyakat, asztalokat, székeket kaptunk, de a továbbiakban nem igazán érdekelte őket a sorsunk. Az átlagéletkor húsz év volt. Senkinek sem lehetett magántulajdona. Még a ruha is, amit viseltünk, a kibucé volt. Ha valamelyikünk csomagot kapott külföldről vagy az országban élő rokonaitól, be kellett adnia a közösbe. Péntekenként volt ruhaváltás. Odamentünk a mosodához, megmondtuk, milyen méretű ruha kell nekünk: kicsi, közepes, nagy vagy pedig körülbelül. A ruhákat nem lehetett számmal vagy névvel megjelölni, ezt csak 1958-ban engedélyezte a kibucgyűlés. Emlékszem, amikor megérkezett a kibucba a chilei csoport, a magukkal hozott ruhákat le kellett adniuk. Döbbenet volt az arcukon. A ruháik évekig a raktárban porosodtak, mert a kibucban nem lehetett kiosztani. Mit csináltunk volna öltönyben, nyakkendőben és hosszú estélyi ruhában?!

Másoknak az éghajlat okozott nehézséget. A Maagan kibuc lakója, Grósz Éva a hőségre emlékszik. „Mosavban voltunk Jeruzsálem mellett. Lassan szoktunk hozzá. Emlékszem, hogy amikor idekerültünk, az összes téli ruhát, kabátot egy fabőröndbe pakoltuk. Akkor nekünk az itteni tél még nyárnak számított. Amikor kinyitottuk a bőröndöt, láttuk, hogy az egerek mindent megettek.”

A kibuc tagjait a település munkaerő-szükséglete és a kibuctagok képessége alapján jelölték ki munkára, tanulásra. Evron kibucból Moria Malkát a tanítóképzőbe küldték tanulni. Közben a gyerekeiről a gyerekházban gondoskodtak. Az első év elvégzése után abbahagyta tanulmányait, mert a kibuc vezetősége egy megüresedett óvónői állásba küldte. Négy évig óvónőként dolgozott, majd folytatta félbeszakított tanulmányait. „És akkor visszajöttem, mivel titkári munkára osztottak be. Ez két évig tartott. Akkor szükség volt valakire, aki vezeti a fogorvosi rendelőt. Azt is megtanultam. Visszajöttem a kibucba, és vezettem a klinikát. Ott is kaptam diplomát.”

A kijelölt beosztás nem mindig nyerte el a kibuctagok tetszését. Dalia kibucban Peleg David hosszú utat járt be, amíg kedvére való foglalkozáshoz jutott.

A katonaság után, amikor leszereltem, kiküldtek a mozgalomba ifjúsági vezetőnek. Nem tetszett nekem a dolog, hazajöttem. Akkor azt mondták a kibucban: kell valaki, aki a birkákkal dolgozzon. Kézzel-lábbal tiltakoztam, gyűlöltem azt a munkát, nem akartam, de ha a kibuc úgy határozott, el kellett fogadnom. Körülbelül négy évig dolgoztam a birkáknál, és akkor azt mondtam, elég, asztalos akarok lenni. Akkor azt mondták, most nincs szükség asztalosra, legyél traktoros. Akkor egy évig traktoros lettem. Végül majdnem összeverekedtem a főnökömmel. Hogy elsimítsák a dolgot, leküldtek egy évre egy másik kibucba a Negevbe. Letöltöttem az évet, és újra mondtam, asztalos akarok lenni. Bekerültem az asztalosműhelybe. Tíz évig voltam asztalos, nagyon szerettem, de intellektuálisan nem elégített ki. Egy szép napon azzal jöttek hozzám, hogy legyek a vízóragyár ügynöke. Az egy nagyon nehéz év volt, leköszöntem, nem ment a dolog. Azután egy évig egy gazdaságvezetési tanfolyamon tanultam. Amikor befejeztem, újra bekerültem a vízóragyárba mint elosztó, aki a vevőkkel foglalkozik. Négy év után beállítottak hozzám azzal, hogy föl kell váltanom az építésvezetőt, mert különben belebolondul a dologba. Hiába mondtam, hogy nem akarok újabb mesterséget, megszavazták.

A kibucalapítók cionista ideológiával érkeztek az országba, de héberül csak kevesen beszéltek. A nyelv elsajátítását egyik legfontosabb céljuknak tekintették. A mindennapi munka mellett nyelvtanfolyamokon, előadásokon, kulturális rendezvényeken vettek részt. Dalia kibucban németül és magyarul beszélő olék éltek. Amikor Netzer Eli csatlakozott a kibuchoz, a magyarul beszélő olék kedvesen fogadták, és a kezdeti hónapokban segítségére siettek. A nyelvtanulásról maga döntött. „Amikor 1949-ben a kibucba érkeztem, elhatároztam, hogy öt évig nem olvasok magyarul, hanem csak héberül. Rengeteg könyv érkezett Pestről, a posta működött, de elhatároztam, hogy öt évig nem beszélek magyarul, nem is beszéltem, és csak héber könyveket olvastam.” Peleg David, a kibuc egy másik tagja két évig pékként dolgozott, a meleg kemencén kívül arra emlékszik, hogy mindig akadt valaki, akivel magyarul beszélhetett. Kezdetben voltak, akik egymás közt magyarul beszéltek, de idővel ez megváltozott. A magyar nyelv föléledt, amikor néhány kibuctagnak megérkeztek a szülei Magyarországról, és alig vagy egyáltalán nem beszéltek héberül. „És jöttek a szülők Daliába, természetesen minden Magyarországon maradt. Mindenki kapott egy szobát, lakást, és boldogok voltak a gyerekeikkel. Járt nekik az Új Kelet és a magyar újságok.”

A Nevatim kibucot a Negevben tíz magyarországi leszerelt katona létesítette 1949-ben. Később többen csatlakoztak hozzájuk, valamennyien magyar nyelvterületről. Egy újságcikk szerint ennek megvolt a kedvező oldala és a hátránya is:

Az is magától értetődő, hogy akadnak viszályok, súrlódások és benső nehézségek. A nehéz élet és még az is, hogy az emberek mielőtt így össze nem állottak, nem is ismerték egymást, sok benső krízist idéz elő, de ezeket eddig mindig sikerült tárgyalásokkal, tisztázásokkal leküzdeni, eliminálni. Nagy előny, hogy a telepesek valamennyien egy nyelvet beszélnek, s legalább ez nem elválasztó tényező közöttük. Ez a nyelv persze a magyar. Jól tudják azt, hogy kívánatos volna minél előbb héberül megtanulni, de panaszolják, ezen a téren egy év alatt nagyon kevés eredményt értek el.

A holokauszttúlélő fiatalok a cionista mozgalomban, később az izraeli kibucokban találtak otthonra. Kfar-Hahoresban Jaffa az ötvenes évek elején így foglalta össze a közösségi élet élményét:

A kvuca az élet, a jövő, minden. A közösségi érzést nem kaptam, jött magától. Valahol Németországban kezdődött, amikor kétszáz gyerek mamája voltam, és az évek folyamán öntudatlanul megszűnt az ÉN. Nem változtam meg. Egyszerűen itt az országban kezdődött az élet. Ami régen volt Pesten, az el van temetve, nem akarok és nincs is időm gondolkodni felette.

A szocialista ideológia, a zsidó identitás és a magyar kulturális kötödés egyedi kulturális közeget hozott létre Jad-Hanna kibucban. Carmit Guy emlékei szerint az alapítók a Magyarországra érkező slihimre hallgattak, és vallották: majd a saját országukban valósítják meg a szocialista forradalmat. A magyar kultúrától és emlékektől nem tudtak, nem akartak elszakadni. „Néhányan, az anyám és a testvérem sem beszélt héberül. A legtöbben maguk között életük végéig magyarul beszéltek. Tanultak héberül. Ismerték a héber irodalmat, olvastak héber újságokat, de valamilyen formában magyarok maradtak.” Mégis izraelinek, sőt cionistának tekintették magukat, saját életükkel élték a cionizmust. Megtartották a zsidó ünnepeket, peszahkor saját Hagadájukat olvasták, hanukakor a saját énekeiket énekelték. Étkezésben sem igazodtak a vallási törvényekhez. „Volt egy disznó a kibucban. Minden alkalommal, amikor a rabbi jött, elrejtették. Jom kipurkor a disznót levágtuk. Egész télen volt a kenyérre disznózsír és paprika. Ezt szerették. Vicces volt. Nagyszerű volt.”

Nyomtatott lapunk szeptemberi számában részleteket közöltünk a Szalai Anna által szerkesztett A Kárpát-medencétől a Földközi-tengerig. A magyar anyanyelvű izraeliek története című antológiából. A fenti írás is itt jelent meg.