Irány nyugat!

Írta: Wisinger István - Rovat: Történelem

„Ne meséljetek rólam történeteket! Várjátok meg, míg meghalok.” (Joseph Pulitzer)

Joseph Pulitzer

– Bizonyára sohase hallotta a nevét szülővárosomnak, ahol, a családomban második gyerekként, világra jöttem. Bibliai nevet kaptam, Krisztus apjának nevét: ott Józsefnek hívtak, Amerikában Joseph lettem. Zsidó származású apám, Pulitzer Fülöp az úti okmányai szerint tekintélyes és sikeres terménykereskedő volt, csakúgy, mint nagyapám, Mihály. Szülővárosom Makó, és felmenőim e település lakosainak a jómódú rétegéhez tartoztak. Ezt bizonyítja, hogy apámat megválasztották a város öt tanácsnoka egyikének 1849-ben. Ekkor én még csak kétéves kisfiú voltam… – Itt egy pillanatra elhallgatott, mintha gondolatban visszatért volna a szülői házról őrzött emlékeihez:

…Magas termetű, sápadt képű, szakállas férfi volt, gesztenyeszínű hajjal, kék szempárral, hajlott orral, bajusszal – törte meg végül a csendet.

– Egyébként apám is Makón született, 1811-ben. Anyám pedig Berger Elize Lujza, aki szintén izraelita vallású volt, s osztrák–német családból származott. Apám a hagyományokkal szakítva a fővárosban keresett magának feleséget. A kifinomult városi lány jól kiegészítette és erősítette a vidéki, kissé nyers gazdálkodó férfiú társadalmi és anyagi helyzetét. 1838-ban házasodtak össze, anyám akkor nagyon fiatal volt.

A makói piaccal szemben vásároltak egy L alakú, földszintes házat, viszonylag nagyobbat és kényelmesebbet annál, amilyen a többi hasonló, Makón élő zsidó családé volt. A Pulitzerek vallásukkal a város kisebbségéhez tartoztak, mert a lakosoknak mindössze 6 százaléka volt zsidó. A keresztények, főleg a protestánsok voltak fölényben. A zsinagóga viszonylag kicsi volt, a zsidó negyed girbegurba utcákkal és zárt kertekkel volt teli, de a mi házunk kicsit arrébb állt.

Bár gyerekkoromban általában jól éreztem magam, utóbb visszagondolva a hétköznapjainkra, családi életünk nem volt boldognak mondható. Mindig velünk volt a halál. Anyám hét gyereket szült Makón, később még kettőt Pesten. Végül a felnőttkort csak Albert öcsém és én értük meg.

A szülővárosom egy csendes, keskeny folyó partján fekszik, amelynek a neve Maros. Makó a Habsburg Birodalom délkeleti részén található Csanád vármegye székhelye. Magányos mezőgazdasági „előőrse” a nagy magyar Alföldnek, hazai nevén a „pusztának”, amely Hollandia nagyságú, és ahol elsősorban mindenféle terményt, főleg búzát neveltek. Családnevünket egy morvaországi kis faluról, Pullitzról kaptuk. Elődeink már három generáció óta Makón éltek, vagy a környékén. Morvaországból emigráltak az 1700-as években, annak reményében, hogy itt majd több pénzt kereshetnek, és nagyobb türelem veszi őket körül.

Amikor megszülettem, 1847. április 10-én, a városban és környékén legalább húszezren élhettek. Alig hasonlítottam apámra, a testes terménykereskedőre. Vékonydongájú, sokat csavargó kisfiú voltam. Apám gyakran elvitt magával a széles, biztonságos szekéren a vásározókörútjaira, abban a reményben, hogy majd átveszem tőle ezt a kereskedői foglalkozást. Mindig sikeres üzleteket kötött, az áruját olykor még a fővárosban is jó pénzért értékesítette. Ám engem kisfiúként két dolog érdekelt igazán: a csavargás a Maros partján, a város szélén, és a lovak mindenféle fajtája. Anyám öccse, Vilmos, huszár volt, őt tekintettem a példaképemnek.

Röviddel a születésem után, 1848-ban valóságos politikai vihar söpört végig Európán, felkavarva még Makó közéletét is, pedig ott az emberek viszonylag elszigetelten éltek. A harci láz Párizsból indult ki, érintette Olaszországot, Németországot, Ausztriát, és úgy tűnt, megérett a helyzet arra, hogy Magyarország kiszakadjon a Habsburg Birodalomból, s önálló, független országgá váljon. A fővárosban kirobbanó magyarországi forradalmat egy ügyvéd, Kossuth Lajos vezette. Új kormány alakult, megszületett a szabad sajtó, a nemességet megadóztatták, a jobbágyságot pedig megszabadították évszázados röghöz kötöttségétől. A zsidók támogatták a forradalmat, cserébe a kormányzat garantálta az emancipációjukat. A helyzet hamar polgárháborúba fordult. Albert öcsém gyönyörű betűkkel írta be naplójába a később legendássá váló poéta, Petőfi Sándor felejthetetlen verseit, aki a magyarokat felkelésre, ellenállásra buzdította a költeményeiben. A mi házunk és benne a terményraktár a város közepén helyezkedett el, szemben a megyeházával. Apám mesélte, hogy 1848-ban már a Dél-Alföldön gyülekező katonák élelmezésére kapott megbízást, és később, a szabadságharc bukása után még a birodalom ausztriai városaiban is kereskedett.

Házitanító járt hozzánk, egészen addig, amíg apám el nem adta a házat, és a család 1855-ben a fővárosba nem költözött, annak is a nagyobbik oldalára, Pestre, a Duna folyó bal partjára. Ennek oka elsősorban az volt – apám magyarázata szerint –, hogy a rokoni kapcsolatok és a kedvezőbb piaci lehetőségek folytán jobb anyagi körülményekre, sikeresebb üzletmenetre számíthatott a pesti oldalon.

Addigra már rég leverték a magyarok lázadását, amelyről nem maradtak közvetlen emlékeim, hiszen a kezdetekor alig múltam egyéves. Testvéreim közül bátyám, Lajos tizenöt, Fanny hat-, Albert három és fél, a legkisebb fivérem, Gábriel pedig másfél éves volt akkor.

Negyvennégy esztendős apám először a város közepén bérelt egy első emeleti lakást, majd ismét saját házba költöztünk.

Rodin halkan és sebesen dolgozott. Itt azonban közbevágott:

– Boldog gyerekkora volt?

– Ó, igen! Makón és Pesten is.

– Mit jelent a Makó név? Nekem nagyon furcsán hangzik!

– Török eredetű: „dicsőséges”-t.

Ma már elmondhatom, ez nekem is jó jel volt, pedig sokáig magam sem ismertem a név jelentését. A legenda másik verziója szerint valójában Makó egy keresztes lovag volt, még egy szólásmondás is elterjedt róla: „messze van, mint Makó Jeruzsálemtől”.

Mivel tizenhetedik életévemhez közeledve nem volt tovább maradásom, anyám akarata és néhai apám szándéka ellenére úgy döntöttem, hogy a saját lábamra állok. A forradalom és a szabadságharc bukása után megtorlás következett. Ennek nyomán nem volt tanácsos magyarul beszélni, írni, és ha beleszólhatott volna a hatalom, még a gondolkozás is be lett volna tiltva. Úgy láttam, hogy a családunk lassan szétesik. Tízéves koromra több testvéremet is eltemettük… Nekem – teljesen indokolatlanul – lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy pont én maradtam életben. A temetések árnyéka is riasztott, még testvéreim búcsúztatásán sem voltam jelen. Sokáig töprengtem, hogy mit tegyek. A külsőm alapján még nem voltam alkalmas az önálló életre. Igen sovány voltam, szemüveges, és hófehér bőröm, sápadt arcom, kisfiús felépítésű testem, hosszú, vékony karjaim hórihorgas létemre nem sokkal biztattak. Továbbra is jómódban éltünk, de nem sokáig. Eleinte itt is házitanító foglalkozott velünk, majd egy színvonalas kereskedelmi szakiskolába kerültem, ahol számtant, gazdasági levelezést, vegytant, földrajzot és nyelveket tanultam. A németet még Makón kezdtem, a franciát már Pesten, de ezt később alig használtam, és ezért sohasem tanultam meg rendesen. Apám a költözésünk után három évvel, 1858-ban tuberkulózist kapott, és ez a betegség hamar elvitte, még az ötvenedik évét sem töltötte be akkor. Anyám harmincöt évesen lett özvegy. Ekkor már a Bálvány utca 2.-ben laktunk, közel a piachoz, a lipótvárosi Újvásártérhez, amely apám számára állandó munkahely volt, amíg élt. Halála után az üzlet tönkrement. Anyám eladósodott, elszegényedett, és ekkor már rajtunk kívül csak egy kis lisztesbolttal foglalkozott. Aztán kénytelen volt egy másik kereskedőhöz férjhez menni. Freynek hívták, ő is terménykereskedő volt, mint apám. Mogorva, barátságtalan ember volt, és nehezen tudott elviselni minket, miközben én Albert öcsémmel kalandokról álmodoztam, s ezek többsége akár külföldön is elképzelhetőnek tűnt. Történelmi példának ott volt az éppen tíz éve véget ért Habsburgok elleni forradalom, majd szabadságharc.

1864-ben anyai nagybátyám, Vilmos csatlakozott Habsburg Miksa főherceghez, hogy III. Napóleon támogatásával egy lovashadsereg segítségével elfoglalja a mexikói trónt Észak-Amerikában. Bennem ennek a kalandnak az ígérete megfogant, bár eleinte leginkább a lovak vonzottak… Ezért először Bécsben jelentkeztem katonának, hogy a mexikói harcokban részt vehessek, de az ausztriai sorozáskor kiderült, hogy látásom és fizikumom gyenge, ráadásul nálam tapasztaltabb emberekre volt szükségük. Eltanácsoltak, én pedig megmakacsoltam magam, és elhatároztam, hogy soha többé nem térek haza.

Ekkor arra gondoltam, hogy a Miksát támogató Francia Idegenlégióhoz vonulok majd be. Romantikus terveimnek volt némi reális alapjuk. A mexikói konzervatív politikai körök kérésére és támogatásával III. Napóleon a monarchia visszaállítását tűzte ki célul.

Habsburg Miksa kérésére 1864 októberében megalakult a franciáktól független Osztrák–Magyar Önkéntes Császári Hadtest. A toborzás Laibachban zajlott, s összesen majdnem hétezer magyar és más nemzetiségű katona indult el Mexikó felé, ahol a császár védelmében részt vettek a harcokban. Legalább százhetvenhét magyar vállalt szerepet a mexikói kalandban. A légió tizenöt csatában harcolt, és ezek során száztíz magyar vesztette életét. 1866-ban Miksa feloszlatta a hadtestet, így sok katona hazatért. Néhányan azonban a magyarok közül a császárság bukását követően is Mexikóban maradtak, és később többen sikeres pályát futottak be.

Végül Hamburgba kerültem, majd innen egy készséges matróz a sorozóiroda érintésével Antwerpenbe kalauzolt, és vele egy erős vitorlás hajón kötöttünk ki. Ennek a férfinak, aki legalább tíz évvel volt idősebb nálam, felajánlottam egyetlen vagyonomat, anyám hímzett zsebkendőjét. Rövidesen egy ötdolláros bankjegy lapult a zsebemben, és így jutottunk el Észak-Amerikába. 1864 szeptemberének elején érkeztünk a partok közelébe. Az óceán csendes volt, és mikor felbukkantak Boston körvonalai, újra katonaság és a lovak jutottak az eszembe. Mivel semmi kedvem nem volt a formaságokkal foglalkozni, vagyis az előírások szerint megérkezni, hiszen se útlevelem, se vízumom nem volt, ezért vakmerően, mintha otthon lennék, a Maros partján, a vízbe vetettem magam, s úszva, titokban tettem meg az utolsó métereket. Rövidesen kimásztam a kikötő közelében, abban a reményben, hogy feljuthatok egy Mexikóba tartó gőzösre, ugyanis ott már éltek honfitársaim. Egy új ismerősöm tanácsára mégis a New York közelében lévő Kingstonba mentünk, ahol 1864. szeptember 30-án sikeresen átestem az ottani sorozáson is, és még aznap magamra öltöttem az északiak kék egyenruháját. Ekkor már öt hónapja elmúltam tizenhét éves. A hivatalos sorozási napló hibásan őrizte meg a vezetéknevem, azt írták bele: „Poulezes”.

Albert öcsém tizenhat évesen indult útnak 1867-ben New Yorkba. Mint később elmesélte, egyszerűen megszökött. Utóbb megtudtam, hogy század vége felé rengetegen hajóztak át az óceánon Magyarországról, és telepedtek le Amerikában. Az országban ekkor már sok, az 1848-as forradalom bukása után elmenekült magyar tartózkodott. Közülük a leghíresebb a mozgalom egykori vezetője, Kossuth Lajos volt, aki Anglián keresztül érkezett látogatókörútra az Egyesült Államokba 1851 végén. Nagy ünnepléssel fogadták, különösen hatásos angol nyelvű szónoklatait, és eleinte úgy gondolta, hogy egyszer újra visszatérhet Magyarországra, amely az ő vezetésével talán mégis elnyerheti végre a függetlenségét.

(Részlet az Athenaeum Kiadónál megjelenő, Pulitzer című dokumentumregényből)

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]