Három évforduló

Írta: Gidó Attila - Rovat: Történelem

“Trianont, valamint a holokausztnak és a második világháborúnak a végét az erdélyi zsidók román impérium alatt élték meg. E három esemény mégis Magyarországhoz köti őket, hiszen az első világháború végéig – a maguk regionális jellegzetességeivel – a magyarországi zsidóságnak képezték a részét.”

Gidó Attila

A trianoni döntés centenáriumán lapunk az alábbi kérdéssel kereste meg a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjét:

Az 1920-as Párizs Környéki Békeszerződések következtében Magyarország elvesztette korabeli területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Mit írna a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratba, 75 évvel a magyarországi vészkorszak és a II. világháború vége után, amikor napjainkban Közép-Európa EU-s tagországai között, a meglévő történelmi nézetkülönbségek ellenére új típusú együttműködés is körvonalazódik?

Korábban Benedek Szabolcs, Csepeli GyörgyDemény Péter, Jeszenszky Géza és Kőszeg Ferenc és Laczó Ferenc válaszát közöltük, most Gidó Attila történész írását olvashatják.

*

A Szombat körkérdése kapcsán a kutatási érdeklődésem középpontjában álló erdélyi zsidók számára is meghatározó, de a mai magyarországi zsidóságétól eltérő történelmi tapasztalatról kívánok írni.

Trianont, valamint a holokausztnak és a második világháborúnak a végét az erdélyi zsidók román impérium alatt élték meg. E három esemény mégis Magyarországhoz köti őket, hiszen az első világháború végéig – a maguk regionális jellegzetességeivel – a magyarországi zsidóságnak képezték a részét. Az 1940-ben visszakerült Észak-Erdély fajilag zsidónak minősített lakosai a magyarországi holokausztnak voltak az elszenvedői. A dél-erdélyieket a romániai zsidóüldözések sújtották. Észak-Erdély 1944 őszén román és szovjet fennhatóság alá került, így kronológiai szempontból a magyarországi holokauszt utolsó hónapjai már csak azokat érintették, akik valamilyen oknál fogva e területtől nyugatabbra tartózkodtak (pl. azok, akik a gettósításokat megelőzően Budapestre költöztek / menekültek), illetve a munkaszolgálatos zászlóaljak kötelékében voltak életben. Még a világháború vége előtt, 1945 márciusának közepén Észak-Erdély szovjet katonai közigazgatásának helyébe a román polgári lépett. Az erdélyi zsidók tehát úgy lettek az elmúlt száz év magyar zsidó történelmi tapasztalatának a részesei, hogy csak egy részük, és ők is csupán négy évig voltak a magyar állam alattvalói.

Az első világháború volt a legutolsó olyan erdélyi közös, magyar-zsidó sorsesemény, amelyben viszonylag egyenrangú félként és ugyanazon cél érdekében vett részt az erdélyi zsidóság, mindazonáltal ehhez a sorseseményhez kapcsolódott az antiszemitizmus gyakori megtapasztalása is. A következő száz éves időszakot három nagyobb korszakra oszthatjuk:
1. Az 1918–1940 közötti évek ún. „román” korszaknak számítanak, amikor az erdélyi zsidók számára átalakultak az integrációs lehetőségek. Hiszen a többi romániai zsidó közösségektől jelentősen különböző kulturális beágyazottságuk, illetve a magyartól eltérő román hetero-identifikációs gyakorlatok miatt mind a magyarosodás, mind az új állami keretekbe történő beilleszkedés nehézségekbe ütközött. Román korszaknak számít továbbá Dél-Erdély esetében az 1940–1944 közötti, valamint a teljes erdélyi zsidóságra nézve az 1945-től 1989-ig terjedő időszak.
2. „Magyar” korszakról Észak-Erdély esetében beszélhetünk (1940–1944).
3 A harmadik, 1989-et követő évtizedek „románnak”, de mindezzel együtt átjárható korszaknak tekinthetőek, amikor az erdélyi és a magyar(országi) zsidóság között újjáéledtek a kapcsolatok. Az országhatárok átjárhatóbbá váltak, az egyszerűsített honosítási eljárás révén pedig 2011-től a magyar állampolgárság megszerzése és ezzel a magyar nemzetbe történő szimbolikus visszatérés könnyebbé vált. Felélénkültek a kulturális kapcsolatok is. Elég, ha csak a Mazsihisz kezdeményezésére az utóbbi években megrendezett Kolozsvári Zsidó Napokat említjük.

Hosszú lenne áttekinteni e három korszak eseményeit ezért elsősorban annak következményeire összpontosítunk.

A trianoni békeszerződés 1920. június 4-i aláírása idején már másfél éve román fennhatóság alatt volt Erdély. Az itt élő közel kétszázezer fős izraelita lakosság háromnegyede magyar anyanyelvű volt, és nagy részük magyarnak tekintette magát. A határváltozásokat tragédiaként élték meg. Mégis, a két világháború között az erdélyi zsidóság egy jelentős részének a magyarságtól való fokozatos, és egyénenként változó mértékű disszimilációja következett be, amely több okra vezethető vissza. Az egyik legfontosabb ok az antiszemitizmus, de a magyarságtól való fokozatos eltávolodást a magyarországi események is gerjesztették, beleértve a fehérterrort, a numerus clausust, a magyar politikai vezetés jobbratolódását, majd a zsidótörvényeket. A román állami nyomás sem kedvezett a magyar identitástudat továbbélésének.

A két világháború között lejátszódó disszimilációs folyamatok következtében az erdélyi zsidók nagy részében kettős, zsidó–magyar, vagy pedig zsidó etnikai identitás alakult ki, de továbbra is jelentős maradt azoknak a száma, akik a magyarsággal vállaltak sorsközösséget.

A huszonkét évnyi román hatalmat felváltó magyar adminisztráció Észak-Erdély zsidósága számára 1940. augusztus–szeptemberében nem csupán az óhajtott magyar állami keretekbe való visszatérést jelentette, hanem egyben a fokozatos jogfosztáshoz (zsidótörvények), majd megsemmisítéshez vezető utat is. A 165 ezer észak-erdélyi zsidóból csupán 35–40 ezer élte túl a holokausztot. A román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélyben minimális volt a negyvenezer fős zsidóság embervesztesége.

A holokauszt után a túlélők számára a haláltáborok borzalma jelentette az origót. A sorsközösség egy közös zsidó identitás új alapjait fektette le, függetlenül a világnézeti különbségektől és kulturális kötődésektől. A két világháború között beindult disszimilációs folyamatokat a holokauszt traumája csak fokozta. A magyar zsidóságnak az elszenvedett megaláztatások és veszteségek puszta ténye mellett azt is fel kellett dolgoznia, hogy a magyar állam és a magyar lakosság – kevés kivétellel – cserbenhagyta őt, vagy egyenesen részt vállalt megsemmisítésükben. Mindehhez olyan, a hazatérést követő kiábrándító tapasztalatok is társultak, mint az újjáéledő antiszemitizmus és az elkobzott javak akadozó vagy elmaradó visszaszolgáltatása.

Az önazonossági dilemmákból kivezető utat az erdélyi zsidóság jelentős részének a magyar–zsidó identitás feladása jelentette. Többen a nemzetfeletti ideológiákhoz csatlakoztak, mások román integrációs pályát választottak, a többség pedig a kivándorlás mellett döntött (Palesztina/Izrael, Nyugat-Európa, Amerika). Mindazok, akik elvetették a teljes elfordulás alternatíváját, a magyar integráció különböző szintjeiben keresték a megoldást, amely többségüknél kettős, magyar–zsidó identitás tartós fennállását eredményezte. Érvényes ez a mai, alig több mint ezer főt kitevő maradék erdélyi zsidóságra is. Habár a két világháború között és az államszocialista időszakban jelentős mértékben oldódtak a nyelvi és kulturális különbségek Románián belül, az erdélyi magyar jellegzetességek mindmáig megőrződtek.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]