“Ez a réteg most a szenvedések jogán előjogokat követel magá­nak”

Február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján kezdtük el közölni Nyerges András Rögeszme és miazma című tanulmányát – ma a harmadik részt olvashatják.

5. (Közjáték)

Ezen a ponton talán helye lehet egy személyes érdekű emléknek is, életkoromnál fogva én ugyanis azon kevesek közé tartozom, akik még személyesen ismerhettek egy ún. „kisnyilast”. A mienkével szembeni házban, az Eötvös utca 44, harmadik emeletén lakott egy nyilas karszalagját még a háziköntösén is tüntetően viselő „festő”, név szerint Sasata Nándor, ő volt a mi bozontos szemöldökű srévizavink, aki mindig olyankor könyökölt ki lakása ablakán, amikor azt látta, hogy ideát meg apám kukkant ki, hogy megnézze, miféle időjáráshoz öltözzön. Sasata tudta róla, hogy zenész, s ezért „művészkolléga” gyanánt át- meg átköszöngetett hozzánk, amit apám sosem viszonzott, ha pedig véletlenül az utcán futottak volna össze, tüntetően átment a szemközti járdára. Eljött azonban október 15-e napja, s attól fogva az egész utcának tudnia kellett (Sasata nem csinált titkot belőle), hogy azt jelenti fel és viteti el az Eötvös utca lakói közül, akit csak akar, ezért pláne kerülték. Egyelőre főként azokra kerített sort, akikről tudni vélte, hogy „zsidók”, vagy ha nem is azok, menekült zsidót bújtatnak. Az ő bejelentésére a pártszolgálatos testvérek pár órán belül meg is jelentek és elvitték a följelentett illetőt, Sasata pedig nem zavartatta magát, az egész ház szeme láttára rámolta ki a vegzatúrának áldozatul esett szomszéd lakását, a nyitott körfolyosón hurcolt át magához minden értékes holmit (perzsaszőnyeget, étkészletet, bundát, jégszekrényt, kristálycsillárt), amit csak talált. Ha akadt olyan lakó, aki szóvá tette ezt, annak Sasata bömbölve adta tudtára (még mi is hallhattuk a 43-ban), hogy legközelebb az következik, aki most a száját jártatja. 1945 februárjában aztán senki sem csodálkozott azon, hogy Sasatát elvitték, és elterjedt annak a híre, hogy valamelyik internálótáborban kötött ki. Úgy kell neki, mondta még a nagyanyám is.

Sasata – gondolom utólag – nyílván a „kisnyilas” kategóriába tarozott, s ezért egy forró nyári napon apám szokatlanul feldúltan érkezett haza ebédelni, anyám pedig hiába pisszegett neki és mutogatott rám, hogy „Bandi, ne a gyerek előtt”, apám nem bírt a dühével, és tovább tombolt, képzeld, ordította, kit láttam az utcán, kit, ezt a nyilas rohadékot, úgy ment be a 44-be, mintha mi se történt volna, nem is értem, hogy engedhették ki? Sebaj, ha még egyszer meglátom, én, isten a tanúm, ne szörnyülködjék mutter, ezt a mocsok frátert az isten se tűrheti, hát én majd letörlöm a vigyort a képéről, le bizony! Anyám riadtan próbált kituszkolni a szobából, de ami fontos volt, addigra már hallottam. Sasata újból rákapott, hogy az ablakából átintegessen nekünk, mintha csak szándékosan akarná hergelni apámmal együtt mindazokat, akik tudták, hogy kicsoda.

6.

A kisnyilasok szélnek eresztésének ügye igazából még el sem csitult, amikor – és ez újfent olaj volt a tűzre – 1945. augusztus 26-án, a Városi Színházban, a Nemzeti Parasztpárt zászlóbontó nagygyűlésén elhangzott egy beszéd, amelyben Darvas József nemhogy a korábbi megnyilatkozásaihoz képest mértéktartóbb hangot ütött volna meg, de mert a márciusi cikkét követő hallgatás által igazolva érezte magát, kifejezetten en garde-poziciót vett fel, s immár annak sem érezte szükségét, hogy egyensúlyozni próbáljon az általa kritikával illetettek között. Révai jóvoltából előre tudhatta, hogy bármit is mond, a kommunisták kiállnak mellette. Miért ne hangoztatta volna hát, hogy a „kisnyilasok”, nem vétkesek, hanem csupán ”becsapott áldozatok”? Hogy őket illetően a mélységes empátia a helyes magatartás: „Van itt egy réteg, az úgynevezett kisnyilasok, akiket a forradalmi vágy vitt a nyilasokhoz, hazug ígéretek, hogy földet és kenyeret kapnak. Ezek iránt a megbocsátást kell alkalmazni!”.

Ezt követően, mintha trambulinról rugaszkodna el, a korábbinál is nagyobb vehemenciával vette tűz alá a zsidóságot. „A demokráciában nincs előjog – jelentette ki –, ami nyomorúság és sze­génység van, az csak részben a múlt következménye. Ma is sok minden történik, hogy egyesek a tömeg nyomorúságából maguk­nak kalácsot süthessenek. Mi a múltban a legélesebben szemben álltunk a faji alappal és megkü­lönböztetéssel. De ahogy a múlt­ban elítéltük a faji alapon tör­ténő üldözést, ugyanígy nem is­merjük el ma sem a faji előjo­gokat. A demokráciában az egyetlen alap a demokratikus meggyőződés, a becsület és a munka. Van itt egy réteg, amely valóban em­bertelen szenvedéseket volt kénytelen az elvakult gyűlölség következményeképp elviselni. Ez a réteg most a szenvedések jogán előjogokat követel magá­nak. Mi elismerjük szenvedései­ket, tudjuk nagyon jól, mit kellett tűrniük, mi magunk is mindent megtettünk segítségükre, az ül­döztetés nehéz idejében, de nem hallgathatjuk el, hogy ha a szen­vedések jogán valakinek joga van jóvátételt követelnie, akkor az a dolgozó magyar nép. Mi a reakció elleni harcot a legkomolyabban vesszük. Tel­jes erővel küzdünk a demokrácia álarcában suttogó propaganda el­len.(…) Nemcsak paraszti származásunk miatt állunk a ma­gyar paraszt mellé, hanem mert a magyar szellem legigazibb hor­dozójának a magyar parasztságot tartjuk. Ha igazi magyar kultúrát akarunk terem­teni, vissza kell nyúlnunk a néphez, a parasztsághoz, amely mesebeli árva királyfiként őrizte meg igazán a magyar hagyomá­nyokat”.

Nem fejtette ki, hogy végtére is miféle „előjogokról” beszél, de legalább azt nem ismételte meg, amit márciusban még nem átallott papírra vetni, t.i. hogy a zsidók mártíriuma = hamis. Ezúttal azonban kínos meglepetésként érte, hogy harcias téziseire immár nemcsak a szociáldemokraták válaszoltak, akiket féken tartott a rájuk parancsolt koalíciós fegyelem, hanem vitába szálltak vele más pártok publicistái is, például a Mauthausenből hazaérkezett Parragi György, továbbá (némi Bergen-Belsen-i kerülő után) a félelmetes tollú Zsolt Béla, akikre nem vonatozott a tapintatos mellébeszélés kötelezettsége. Úgy támadtak vissza, mintha a zsidóságot ért, és még testközeli szörnyűségek után számukra egyenesen elképzelhetetlen volna a zsidóellenesség, pláne egy demokráciában.

A később (Rákosi, majd Kádár idején) megpuhult gerincű Parragi, aki (mint megjegyezte), nem származási, hanem politikai alapon állt ki a zsidóságért, a Magyar Nemzetben, 1945. augusztus 31-én kereken kimondta: „Pártok, taktikából, kortes­fogásból megbocsáthatnak, ki­tárhatják előttük kapujukat, az én szememben azonban a volksbundista, a nyilas az marad, ami a nemzet legtragikusabb óráiban volt: az emberiesség és az igazi magyar érzés árulója. Darvas József hirdethet meg­bocsátást a kisnyilasokkal, új antiszemitizmust a má­sik réteggel szemben. Azok, akik nem pártok érdekein és taktikai fortélyain keresztül né­zik a magyar sors kérdéseit és keresik ezek megoldását, nem fognak beleszédülni sem Darvas József különös megbocsátási ka­landjába. sem új antiszemitiz­musába. Darvas nemcsak a kollektiv vérvád hibájába esik bele akkor, amidőn a zsidóságra ráolvassa, hogy szenvedései címén előjogokat követel magának, de már eljut a faji különbségek felállításához is. A „réteget” kizárja a dolgozó magyar népből. A dolgozó magyar népnek joga van jóvátételre, a „rétegnek” nincs. Mi ez, ha nem a nem tudom hányadik zsidótörvény darvasjózsefi megszövegezésben, parasztpárti kiadásban?”

Hogy kiket és miféle álláspontot képvisel Darvas, hogy a beszéde miféle indulatokat szabadított el: azt elég meggyőzően szemléltették a Parragi cikkére válaszként érkezett olvasói levelek. „Nem szégyelli magát olyat írni, hogy ez az átkozott faj szenvedett? Ezt csak olyan zsidóbérenc írhatja, mint maga, aki abból él, hogy a világ szemetjét védi. Több zsidó van az országban, mint mielőtt elvitték őket üdülni!” – kérdezte „egy nevét persze nem közlő) levélíró. Egy másik ekképp biztatta: „Ír­jon csak minél több cikket, annál jobban eltökéljük ma­gunkat a maguk kiirtására!”

Volt ennek a nagygyűlésnek még egy, másféle, szintén nem kívánatos mellékhatása is. A Gyűjtőfogházban aznap délután 4 órakor fellázadtak a nyilas foglyok, és csak az őrség erélyes közbelépése aka­dályozta meg a komolyabb következ­ményeket.. „Ne hagyjátok magatokat, gyertek ki!“ – kiáltozta a fogház előtt összegyűlt tömeg. A külső uszítástól feltüzelt foglyok kitörték az ablakokat, kifeszítették a rácsokat, ajtókat, és edények, berendezési tárgyak repültek ki az ablakon. Míg a lázongó nyilasokat az örök a zárkáikba kísérték, a foglyok újra kiáltozásba kezdtek: „Nem en­gedjük a testvéreket!“, és másnap ismét az „Ébredj magyar!“ Szálasi-induló hangjára ébredt a fogház őrsége” – írta egy tudósítás. Ekkor már megszólalt a mindaddig csak tájékozódó és szemlélődő Zsolt Béla is: „A Darvas Józsefek antiszemitizmusa azért mer most már offenziven jelentkezni, mert vannak mimózaérzésű demokraták is, akik azt hiszik, hogy a demokrácia érdekében fasiszta jelszavakat és fasiszta szavazókat is igénybe lehet venni. Vannak, akik azt hiszik, hogy ha a nép antiszemita, akkor antiszemitizmussal kell bekanalizálni a demokratikus frontba…”

Ahogy ennek az okfejtésnek a szavait olvastam, felébredt bennem a kíváncsiság, vajon Révai nem érezte-e úgy, hogy valaki éppen telibe trafálta az ő parasztpárttal kapcsolatos taktikájának nem a nyilvánosság elé szánt részleteit? Zsolt Béla ráadásul, nemcsak mint teóriát utasította vissza Darvas állításait, de konkrétumszámba menő megfigyelésekkel is: „Aki azt hiszi – kérdezte –, hogy a nyílt és burkolt antiszemita izgatás meg­áll a feketéző kávéházak és espressók küszöbénél, olvassa el a palánkok és falak Darvas be­széde után frissen keletkezett feliratait! Nem vagyok zsidó fajvédő, nem vagyok egyoldalú s ezért azt is kimondom; huszonöt év csontig ható antiszemita fertő­zése után a zsidóság megmaradt töredéke nem úgy helyezkedik el az új rendben, hogy az anti­szemita demagógiának ne ad­na táplálékot.”

Ezt követően Darvas, 1945 óta először, védekezni kényszerült: „Én, véletlen szerencse folytán, nem jártam meg Mauthausent, de megjártam a magyar élet minden mélységét. Beszéd közben talán hevenyészve és rosszul fogalmaztam, de aki nem akarta mindenáron félreérteni, az nem is értette félre. Ennyit az én antiszemitizmusomról” – próbálta elvágni a vitát saját lapjában, szeptember 8-án, de ekkor újból megszólalt Parragi György, és nem átallott gúnyolódni a parasztpárti vezéren, aki „megbocsátást hirdet a kisnyilasokkal szemben s ezek előtt az ártatlan, eltévelyedett báránykák előtt teljes szélességében kitárja a parasztpárt kapuját. Nem baj, hogy tilosban legeltek eddig, hisz a forradalom szentlelke terelte őket a múltban a zsíros nyilas legelőkre. Földet és ke­nyeret ígértek a lelkeimnek, hát persze, hogy bekocogtak a nyilaspártba azért a kis földért és kenyérkéért. Igaz, hogy ez a kenyérke nem is kenyér volt gyakran, hanem foszlós kalács, sőt ennél is több, az elhurcolt zsidók ékszere, aranya, bútora, ruhája, lakása, üzlete, áruja, igaz az is, hogy épp ezek a kisnyilas báránykák vették fel vérszomjas farkas bőrét. Nem volt túl­ bőbeszédű a zsidókérdés felvetésé­ben, azonban hallgatósága így is kapcsolt, feltámadtak benne az összes titkolt és tudat alá bujtatott nyilasvilágbeli remi­niszcenciák és Darvas szavai nyomán parázs antiszemita tün­tetésbe heccelte bele magát. Kacérkodását az antiszemita tömeghangulattal ezért kell elítél­nünk, mert nem konkrét bizo­nyítékokkal alátámasztott vá­dakat emel, hanem általánosít, vagyis az antiszemitizmus évez­redes módszerét, a kollektív vérvádat alkalmazza. és odáig se megy, hogy részletez­né, miben is nyilatkoznak meg ezek az előjogok, mert azt talán mégse le­het előjognak nevezni, ha valaki visszaköveteli az elrabolt holmi­ját. Az an­tiszemitizmus miazmái tehát tovább fertőzik a ma­gyar közélet levegőjét. (…) Darvas nemcsak a kollektív vérvád hibájába esik bele akkor, amidőn a zsidóság­ra reáolvassa, hogy szenvedései címén előjogokat követel magá­nak, de már eljut a faji különb­ségek felállításához is. Hatszázezer embert megöltek a né­metek, igaz, hogy a magyarság tekintélyes részének helyeslésé­vel és asszisztenciájával, de ne beszéljünk róla, új korszak kez­dődött! Kérdezem: ennyi tenger­nyi könny, megmérhetetlen szen­vedés láttán nem frivolitás, sőt ennél is több: lelki elvetemült­ség-e az új antiszemitizmus hirde­tése?”

„Elég volt, Parragi úr!” förmedt rá válasz gyanánt a Szabad Szó egyik bátor (anonim) olvasója, de Zsolt Bélára, aki ezúttal nem átallott személyes érveket is bevetni, még csak rá sem förmedhettek, mert elővágással élve kijelentette: „Ha a zsidósághoz való tartozá­som miatt hetvennégy éves anyámtól húgom négyéves kis­fiáig egész családomat el is hamvasztotta a krematórium, magam is végigjártam a magyar és német fasizmus poklának minden körét, mégis magyar demokrataként tudok és akarok ezzel a kérdéssel is foglalkozni”.

Ezek után nem maradhattak némák a szociáldemokraták sem, a Világosság már másnap leszögezte:, amit Darvas József művel, az „népgyűlési hatásvadászat”, továbbá azt is kéretik tudomásul venni, hogy „itt nem faji előjogokról, hanem az igazság előjogairól van szó. Darvas szólamai kísértetiesen emlékeztetnek a fasiszta üldözés frazeológiájára!” A Népszava szeptember 2-ai számában pedig így tették fel a kérdést: „Vajon helyes-e elméletileg, helyes-e politikailag az az engedékenység, a marxista kritikának az a tompítása, amelyet Révai a parasztegység kérdésében tanúsít? A baloldal (márpedig a Parasztpárt baloldalinak vallja magát) vegye tudomásul. hogy nem létezik baloldali antiszemitizmus. Felesleges tehát ilyen feliratú táblákat vinni a parasztpárti gyűlésekre: „Nemzeti Parasztpárt a magyarok pártja. Úgy gondolják a parasztpárti urak, hogy a másik négy párt talán nem a magyarok pártja?”

A Világosság szerkesztőségi állásfoglalással folytatta: „Darvas József helytelen útra téved, amikor népgyűlési hatásvadászat kedvéért megszólaltatja a faji ellentétek frázisait. A demokrácia az igazságot nem vérszerinti leszármazás alapján méri. Itt nem faji előjogokról, hanem az igazság előjogairól. Darvas József szólamai kísértetiesen emlékeztetnek a fasiszta üldözés frazeológiájára”. Végül a Demokrácia egyenesen úgy vélte: „Lehet, sőt valószínű, hogy vannak, akik egy neoantiszemitizmus tüzénél akarják megsütni a maguk pecsenyé­jét”.

Az írás első része

Az írás második része