Eszperantó kontra cionizmus

Írta: Veszprémy László Bernát - Rovat: Történelem

 Ludwig Zamenhof, az eszperantó nyelv atyjának vívódásai a cionizmussal.

Zamenhof

Napjainkban ismét lehet hallani az eszperantó politikai vonatkozásairól, elsősorban Soros György édesapjának eszperantista karrierje okán. Egyes, a mostani politikai hangulatba illeszkedő cikkek kiemelték Soros zsidó származása miatt érzett bizonytalanságát és családi vonzalmát az eszperantó iránt, ez azonban nem összeesküvés-elmélet. Legutóbb éppen lapunk állapította meg, hogy Soros a „világ megjavításának” zsidó hagyományát „szekuláris apjától vette át, aki lelkes eszperantista volt. A mesterséges nemzetközi nyelv kitalálója, a varsói zsidó szemorvos Zamenhof a maga részéről szintén az emberek, a népek közötti megbékélést akarta elősegíteni a mindenki számára hozzáférhető, közös nyelv megalkotásával”.

Ludwig Lazar Zamenhof, aki éppen idén áprilisban hunyt el száz éve, maga is ápolt kezdeti kapcsolatokat a cionistákkal, majd elfordult a mozgalomtól. Zamenhof munkásságát – és cionizmussal való kapcsolatát – azonban nem lehet ilyen egyszerűen leírni. Első eszperantista nyelvkísérleteit már 1878-ban publikálásra szánta, ekkor még egyszerűen „a nemzetközi nyelvnek” nevezve azt. Írását „Dr. Esperanto”, azaz „Dr. Reménykedő” néven készítette el. Mindez azért lényeges, mert a cionizmussal való megismerkedése ezt követően történt: nem lenne tehát igaz az állítás, hogy Zamenhof a cionizmusból kiábrándulva alkotta meg reménybeli világnyelvét. A cionizmus inkább egy intermezzót, egy a zsidó hontalanság problémájának megoldására tett rövid kitérőt jelentett életében.

“Dr. Esperanto” Nemzetközi Nyelv. Orosz kiadás, 1887, Varsó.

Zamenhof cionizmussal való kapcsolatát Naftali Zvi Maimon izraeli eszperantista elemezte egy 1958-as cikkében.[1] Az 1882-es oroszországi pogromhullám arra késztette Zamenhofot, hogy megalapítsa egy a Herzl-féle politikai cionizmust megelőző szervezet, a Chibat Cion (Cion Szerelmesei) varsói ágát. Ekkor a csoport még nem rendelkezett varsói képviselettel, így külön érdekes, hogy azt egy olyan zsidó alapította, aki később a zsidó nacionalizmus ellen fordult. A szervezet alapításakor jelen volt a vallásos cionizmus meghatározó alakja, Smuel Mohilever rabbi is. A következő öt évben Zamenhof számos cionista ügyben részt vállalt: cikkeket írt az orosz nyelvű cionista lap, a Raszvjet hasábjaira, de megmaradt egy 1885-ös távirat is Zamenhoftól, melyben cionista kollégáinak gratulált „Júdea és Jeruzsálem újjáépítéséért”.

Smuel Mohilever

Fontos cionista Zamenhof-dokumentum a Bilu nevű, hasonlóan korai cionista szervezet tagjai számára írt levele, melynek eredetije a Tel-Avivi Egyetem gyűjteményében található, s mely számos fordításban megjelent már.[2] A levél, mely támogató reform-javaslatait osztja meg a Biluval, már árulkodik Zamenhof későbbi kiábrándulásáról a mozgalomból. Zamenhof levelében a Bilu szemére hányja, hogy visszautasították egy gazdag zsidó kereskedő pénzadományát. Mint írta, ez csupán célját vesztett közösséggé tette a csoportot, mely így elhagyta egy nagy siker lehetőségét:

Mindenki hallott a csoport remek tulajdonságairól, de a Bilu . . . mégis csalódást okozott. Egyedül azt érték el, hogy vándorló nihilistákként tekintenek rájuk. Elvesztek a fénylő erők, melyek megváltásunk hajnalát készültek elhozni, nevünk [azaz a cionistáké – V. L. B.] bemocskolódott . . . Mint őszinte barátotok, mint eszméitek és törekvéseitek társa, s talán, mint későbbi tagotok, kérem, hogy hallgassatok a szavamra . . . Új diplomatákra, adminisztrátorokra és pionírokra van szükségünk.

A szövegből egy a cionista országépítési kísérlet iránt őszintén aggódó ember szavai tükröződnek. 1887-re azonban Zamenhof kiábrándult a mozgalomból. Mint egy 1905-ös levelében írta, noha az időszakot „csodás tapasztalatnak” tartotta, úgy érezte, hogy a cionizmus „nem vezet sehova”. Ám ehhez azt is hozzátette, hogy „kínozta” a gondolat, miszerint „nincs erkölcsi jogom az egész emberiség eszméiért dolgozni, miközben saját népem annyit szenvedett, és oly kevesen küzdenek érte”. A cionizmus eszperantóra cserélését úgy írta le, mint „a Rubiconon való átlépést”, noha nem tagadta, hogy „zsidóságom volt a fő oka annak, hogy gyermekkorom óta egyetlen nagy eszme, az emberiség egyesítésének eszméje mozgatott”.[3] Később, az eszperantista mozgalom neves alakjaként Zamenhofot meglátogatták egykori társai a Chibat Cion soraiból, és meglepve tapasztalták, hogy „egy teljesen más Zamenhoffal” találkoztak.[4]

Zamenhof a cionizmus helyett tehát a „világmegváltás” irányába indult el, természetesen nehezen hagyva maga mögött egyedi zsidó szemszögét. Az eszperantó nyelv első könyvét 1887-be adta ki, majd 1901-ben – ekkor még név nélkül – egy négyszer hosszabb, orosz nyelvű kiáltványt tett közzé, melynek címe a következő volt: Hillélizmus: tervezet, mint a zsidókérdésre való válasz. A szöveg eredeti címe Felhívás Oroszország zsidó értelmiségéhez lett volna, mely egyértelműen Leo Pinszker 1882-es Önemancipációjának alcímére hajaz (Egy orosz zsidó felhívása népének fiaihoz). Pinszker – Herzlt megelőző, és előszavában Hillél rabbit idéző – cionista munkáját nyilván Zamenhof is olvasta, így a két írás szembeállítása nem elrugaszkodott kísérlet.[5]

Leo Pinszker, az Önemancipáció szerzője

Szövegét azzal indította, hogy a zsidó nép megszűnt létezni: „A zsidó nép már hosszú ideje nem létezik . . . A kifejezés . . . egy illúzió, egy mélyen gyökerező metafora eredménye, mint amikor egy személy portréjáról azt mondjuk, hogy »ott van ő«, pedig a személy már régen halott, és csak az árnyékával állunk szemben”. Ezt azzal folytatta, hogy az orosz zsidók se nem oroszok, se nem zsidók: sosem fognak tudni asszimilálódni, de önálló zsidó kultúrával sem rendelkeznek. Zamenhof elvetette Palesztinát, és az önálló zsidó otthon létrehozását, és ezért az egyetemes emberi etika követésére szólította fel a zsidóságot, melynek fő alakját Hillélben találta meg. Úgy gondolta, hogy ha a zsidóság „asszimilálja magához” a többi nemzetet ezen az egyetemes etikai renden keresztül, akkor elérhető az emberi faj egysége, a világbéke. „A hillélizmus az a doktrína, mely lehetőséget ad minden nemzeti vallásból és nyelvből fakadó igazságtalanság vagy ellentmondás elkerülésére . . . amelyben az egyetemes testvériség elvei szerint elérhető az egyenlőség és a szabadság” – írta Zamenhof.[6]

A gondolat természetesen önellentmondásos. Elvégre, ha a zsidó nép megszűnt létezni, akkor miért képeztek volna még mindig önálló entitást az orosz népen belül? A cionizmusnak erre volt válasza – miszerint az asszimiláció sosem volt valós, s hogy ezért van szükség Palesztinára –, ám Zamenhof ezt a kérdést nyitva hagyta. S ha az évezredes judaizmus nem volt képes szilárdan megmaradni – Zamenhof szerint – még a zsidóság körében sem, akkor hogyan kellett volna asszimilálnia magához a többségi társadalmat a zsidóságnak? A legnagyobb problémával pedig maga Zamenhof sem számolt: a világ egyesítésének ügyét még nem-zsidó hívei sem akarták Hillél rabbi neve alatt megvalósítani. Zamenhof 1905-ben adta elő a hillélizmus eszméjét Franciaországban eszperantista követőinek, ám a reakció – talán előreláthatóan – lehangoló volt. A francia szervezők Todd Endelman történész szerint „eltitkolták a tényt a közönség előtt, hogy Zamenhof zsidó volt”, és megkérték, hogy ne beszéljen zsidó témákról.[7] A világnyelv és az egyetemes emberi etika gondolata tetszett a közönségnek, a zsidó Zamenhof viszont nem.

Zamenhof az első eszperantó kongresszuson, Boulogne sur Mer, 1905

A hillélizmus eszméjét egy évvel később Zamenhof újabb – eszperantó nyelvű – cikkben propagálta, mire a válasz ismét ellenséges volt: olvasóinak a gondolat „túl zsidós” volt. Zamenhof 1906 nyarán, a második eszperantó kongresszuson (ezúttal Genfben) találta meg a kiutat: eszméjének nevét az eszperantó Homaranismóra (kb. emberiségizmus) változtatta. A szervezők eszperantisták voltak, akiknek antiszemitizmusáról figyelmeztették Zamenhofot, s akik ismét megkérték, hogy ne beszéljen „vallásos témákról”. Zamenhof végül egyedül az oroszországi pogromokról szólva utalt a zsidóságra, s kifejtette, hogy az eszperantó feladata, hogy „lebontsa a falakat” a népek és fajok között.[8]

Zamenhof gondolkodását a nacionalizmussal való szembenállása határozta meg. Peter G. Forster, az eszperantó mozgalom szakértője kiemelte, hogy 1915-ben Zamenhof úgy vélekedett, hogy bár az elnyomottak nacionalizmusa méltánylandóbb, mint a hatalmasoké, de így is minden nacionalizmusnak ellene volt, hiszen az az egységes emberiség eszményét rombolta.[9] Andreas Künzli történész szerint Zamenhof a héber nyelv modernizálását is elvetette, és helyette világnyelvét, de legalább a jiddist preferálta.[10] Eközben azonban realitásként kezelte saját zsidóságát is, melyből kilépni nem tudott: „Ember vagyok és zsidó, és minden eszmeiségem és teljes munkásságom kapcsolódik zsidóságomhoz”.[11] Ennek ellenére, mikor megalakult a zsidó eszperantisták önálló csoportja, azok meghívását Zamenhof visszautasította:

Meg vagyok győződve róla, hogy bármifajta nacionalizmus egyedül az emberiség legnagyobb boldogtalanságának forrása lehet . . . Ezért, noha ismerem népem szenvedéseit, nem akarom összekötni magamat a zsidó nacionalizmussal, hanem az általános, mindenkire kiterjedő igazságért akarok dolgozni. Úgy hiszem, hogy így szegény népemnek sokkal több jót okozok, mint a célzott nacionalizmussal.[12]

Az izraeli eszperantista Maimon szerint Zamenhof vívódásai a cionizmussal még nem sokkal 1917-es halála előtt is tartottak. Chajim Weizmann (később Izrael Állam első elnöke) nővére meglátogatta az első világháború ideje alatt Zamenhofot, és azt tapasztalta, hogy „családjának egyetlen tagja volt, aki forró szeretetet érzett a zsidóság iránt [és ismerte] a zsidókérdést”. A szóhasználaton nem kell meglepődni, hiszen a korabeli cionisták is használták a „zsidókérdés” kifejezést. „Nem volt cionista, de értette a cionista mozgalmat” – tette hozzá Weizmann.[13]

Zamnehof az 1911-es antwepeni eszperantó kongresszuson

Maimon szerint Zamenhof nagy ellentmondása volt, hogy nem tagadta a népek létét, de mindenfajta nacionalizmusnak ellene volt. Mottója volt, hogy „legyél zsidó a házadban, a házadon kívül pedig ember” – ez a mondat többször szerepelt írásaiban. S míg leveleiben kárhoztatta a zsidóság vélelmezett „arrogáns önszeretetét” és „különállását”, az első világháború hatására Maimon szerint ismét szimpatizálni kezdett a cionizmussal. Zamenhof egy barátja, Walter Lippmann úgy emlékezett vissza, hogy 1916-ban „katonaként meglátogattam Varsóban. Egy órán át beszéltünk, részben a zsidókérdésről. Zamenhof egyértelműen elmondta, hogy a szívében cionista, de rangos helye az eszperantó mozgalomban nem engedi számára, hogy aktív cionista legyen”. Mint mondta, „ártott volna az eszperantó mozgalomnak, ha nyíltan támogat bármifajta nacionalizmust. Persze szerette volna, hogy a zsidó népnek saját hazája legyen, de az nem lehetett ellentmondásban az ő őszinte homoranismójával”.[14]

Zamenhof 1917-ben hunyt el Varsóban. Temetésén az első világháborús német megszállás miatt csak kevesen lehettek jelen, de a varsói főrabbi méltatta a „hatalmas szolgálatot”, melyet Zamenhof az emberiség és – valamiért – a lengyel nép érdekében tett. Ha viszont Zamenhof – minden cionizmussal kapcsolatos fenntartása és ingadozása ellenére – igazán magáénak érzett egy sajátos szolgálatot, akkor az a zsidóság szolgálata volt. Összegyűjtött leveleiben maga arról beszélt, hogy „életem során nem csak az emberiség egyesítésének harcosa voltam, hanem szegény zsidó népem nagy szerelmese is”.[15]

Zamenhof sírja a varsói Okopowa utca temetőben. 1937-es felvétel.

Az eszperantó atyjának gyermekei a holokausztban vesztek oda, unokája azonban életben maradt, és ma is a zöld csillag jegyét viselő mozgalom egyik szószólója. A nácik 1936-ban betiltották az eszperantót, és a sztálinizmus idején a kommunisták is üldözték. Úgy látszik, mind a faji sovinizmus, mind a más eszmék iránt teljességgel zárt, hasonlóan világmegváltást hirdető kommunizmus veszélyes ellenfelet látott Zamenhof naiv, ám jóindulatú mozgalmában. Ám az is tény, hogy Zamenhof egyetemes emberiség-eszménye, nacionalizmus-ellenessége és a „zsidó egyediséggel” szemben való bizalmatlansága elszakították a zsidóság modern történetét formáló cionizmustól, egyes követőit pedig Izrael állam biztonságának feltétlen megbecsülésétől.

[1] N. Z. Maimon: La cionista periodo en la vivo de Zamenhof, Nica Literatura Revuo 3:5 (1958 május-június), 165–177. Az eszperantó nyelvű tanulmány értelmezéséért köszönet illeti Nico te Wieriket.

[2] Zamenhof orosz nyelvű levele a Bilu képviselői számára, 1883. november 30. (Varsó). Lásd: Tel-Aviv University, The Goldstein-Goren Diaspora Research Center, P2, Shlomo Zalman Zuckerman Papers, no. 372. Számos elérhető fordítása mellett angol fordításáért lásd: Zionism (Tel-Aviv), 2 (1980), 151-158.

[3] Zamenhof levele A. Michaux számára, 1905. február 21. In: G. Waringien (szerk.): Leteroj de L. L. Zamenhof, I. köt. (Párizs: SAT, 1948), 105-115., itt 108.

[4] Maimon: La cionista periodo. I. m.

[5] Így érvel Esther Schor: Bridge of words. Esperanto and the dream of a universal language (New York: Metropolitan, 2016), 78.

[6] Aleksander Korjenkov: Zamenhof: the life, works and ideas of the author of Esperanto (New York: Mondial, 2010), 69-70

[7] Todd M. Endelman: Leaving the Jewish fold. Conversion and radical assimilation in modern Jewish history (Princeton: Princeton University Press, 2015), 307.

[8] Ester Schor: Esperanto: A Jewish Story, Yiddish Book Center, 2009 tél. Lásd: http://www.yiddishbookcenter.org/language-literature-culture/pakn-treger/esperanto-jewish-story (letöltés idjee: 2017.05.23.)

[9] Peter G. Forster: The Esperanto Movement (The Hague: Mouton, 1982), 52.

[10] Andreas Künzli: L. L. Zamenhof. Esperanto, Hillelismus (Homaranismus) und die “jüdische Frage” in Ost- und Westeuropa (Wiesbaden: Harrasowitz Verlag, 2010), 107.

[11] Maimon: La cionista periodo. I. m.

[12] Uo.

[13] Uo.

[14] Uo.

[15] Waringien (szerk.): Leteroj de Zamenhof, I. m. I. köt. 205.

Címkék:Bilu, Chibat Cion, cionizmus, eszperantó, Zamenhof

[popup][/popup]