Erős Ferenc: Emlékezetközösség – reflexiók

Emlékezetközösség – a Szombat körkérdése

A Szombat az alábbi körkérdést küldte a kulturális, tudományos és a közélet néhány vezető személyiségének lapunk kiemelt témája kapcsán:

Van-e, vagy nincs Magyarországon emlékezetközösség?

Hogyan közelíthetők egymáshoz a 20. századi traumáit hordozó közösségek, melyek más-más élményekre emlékeznek, és a másik fájdalmáról talán nincs elég mély tudásuk, vagy nem vesznek róla elég mélyen tudomást.

Véleményünk szerint a magyar társadalmi emlékezet, és a magyarországi zsidó emlékezet eltérően őrzi a 20. századi Magyarország élménycsomópontjait, miközben sokan tartozhatnak a két halmaz közös részhalmazához.

Felvetnénk néhány példát, és kérnénk, írásában ezekre is reflektáljon, de kíváncsian várunk más példákat is.

Magyar emlékezet  /  Zsidó emlékezet

1919    vörösterror                  /fehérterror
1920    Trianon                       /numerus clausus
1940    Erdély visszacsatolása /1938-41 zsidótörvények
1944-45orosz megszállás /gettósítás, deportálás, nyilasterror
1956    forradalom            /elsősorban vidéken antiszemita atrocitások

Kérjük, tekintse e levelünket a felkérés mellett vitaanyagnak, s ha nem ért egyet felvetéseinkkel, ezt is jelezze írásában.

Kíváncsiak vagyunk, hogy amennyiben Ön is érzékeli a felvetett élménykülönbségeket, természetesnek tartja-e, hogy a társadalmi csoportok emlékezete akár jelentősen eltérjen, vagy szükségesnek tartja, hogy változzon a helyzet, s ha igen, milyen eszközökkel lehet Ön szerint javítani a viszonyokon, és elérni a kívánatos állapotot.

Erős Ferenc:

Reflexiók a Szombat körkérdésére

 1. Ami az “emlékezetközösség” fogalmát illeti, véleményem szerint meg kell különböztetni a közösségi vagy kollektív emlékezettől. Emlékezetközösségnek tekinthetünk minden olyan csoportot (beleértve a családot és a kiscsoportot), amelynek közös története van, és e történet releváns mozzanatainak felidézése a csoport tagjainak identitását erősíti. Ennek alapja a Mérei Ferenc által leírt és elemzett “együttes élmény”, amelynek hatása utalásokon, az eredeti élmény egy-egy részletének felidézésén keresztül érvényesül, az utalás, ahogy Mérei fogalmaz, “az élményközösség anyanyelve”. A kollektív emlékezet ennél sokkal tágabb fogalom, hiszen nem csak az élményközösséget foglalja magába, hanem mindazokat a reprezentációkat is, amelyet az egymást követő nemzedékek alkotnak szűkebb vagy tágabb közösségük múltjáról. A kollektív emlékezet természetesen nem statikus fogalom, jellemző rá a folytonos átalakítás ás újraírás, különféle politikai, ideológiai vagy egyéb érdekek, illetve törésvonalak  mentén.

2. Emlékezetközösségről szigorú értelemben csak akkor beszélhetünk, ha vannak emberek, akik bizonyos eseményeket, élményeket együttesen éltek át. A huszadik századi Magyarország traumái ma már kevés embernek jelentek közvetlen élményt, időben minél inkább hátrébb megyünk, annál kevésbé. Minél távolabbi az esemény, annál inkább a reprezentáció válik dominánssá, és ez már a korszakok vagy események elnevezésében is megmutatkozik. Más reprezentációt alkot a történelemről az, aki „vörösterrorról”, és mást, aki „Tanácsköztársaságról” beszél, egészen más a történelemszemlélete annak, aki 1945-ről szólva „orosz megszállást” és aki „felszabadulást” mond. 1956-ot illetően ugyancsak nagy a szakadék a különféle reprezentációk között, aszerint hogy „forradalomról”, „ellenforradalomról”, „októberi eseményekről” vagy egyszerűen „1956”-ról van szó. A határvonal ezekben az esetekben természetesen nem „zsidó” és „magyar” emlékezet között van, hiszen ’45 sok nem-zsidó magyarnak is felszabadulást jelenthetett, míg voltak olyan zsidó magyarok is, akik éppenséggel saját bőrükön tapasztalták meg az „orosz megszállást”. Vagy: voltak, nem is kevesen, zsidó magyarok, akik 56-ban a szervezett antiszemitizmus újraéledésétől féltek, de sokan voltak olyanok is, akik eszmeileg vagy tevőlegesen is, legalábbis egy ideig, a forradalom oldalán álltak.

3. Aligha beszélhetünk külön „magyar” és „zsidó” emlékezetről, hiszen a „zsidó” emlékezet, ha magyarországi eseményekhez kötődik, akkor „magyar” emlékezet is, ami nem zárja ki azt, hogy vannak olyan csomópontok, amelyek gyökeresen más- és más jelentést hordozhatnak zsidó és nem zsidó csoportok számára. Ilyen csomópont legelsősorban a holokauszt. Mint Gyáni Gábor írja („Trianon versus holokauszt (Élet és Irodalom, 32. szám, 2012. augusztus 1):  „Olyan nemzeteszme alkotja… nálunk a holokauszt emlékezeti kontextusát, amely feltételesen fogadja be a magyar(országi) zsidókat a tényleges nemzeti közösségbe. Ennek folytán sem alakulhat tehát a holokausztból igazi nemzeti trauma-dráma. Következésképpen a mégoly őszinte hivatalos kommemorációs igyekezet ellenére sem válik a holokausztból – társadalmi szinten – valódi (konszenzuális) nemzeti emlékezeti hely.” Gyáni szerint ennek az oka, hogy míg Trianon „áldozat-traumaként” reprezentálódik a magyar emlékezetkultúrában, addig a holokauszt mint „tettes-trauma” – „Németországon kívül – egyetlen más országban, így Magyarországon sem talált eddig befogadó talajra.”

5. Ha az ember Berlin utcáit járja, előbb-utóbb szembetalálkozik azokkal a lámpaoszlopokra erősített táblákkal, amelyeken egy-egy idézet olvasható németországi zsidótörvényekből: zsidóknak nem szabad irodalmi vagy zenei tevékenységgel foglalkozni, zsidó orvosok által végzett kezelésekért nem fizethet a betegbiztosító, zsidókról nem lehet utcákat elnevezni, zsidók nem használhatnak telefont stb. Vajon ezek a feliratok is belevesznek az utcai háttérbe, amely mellett a járókelő közönyösen elhalad, vagy pedig felkeltik benne az elemi undort és tiltakozást, netán el sem hiszi őket, annyira valószerűtlennek és abszurdnak tűnnek, hatvan-hetven évtized múltán, ezek a szikár paragrafusok?  Attól félek, ha magyar városokban tűnnének fel hasonló feliratok, sokan lennének, akik (legalábbis titokban, privát társaságban) helyeselnék a feliratok tartalmát.

6. A történészek és más rokon társadalomtudományok művelői gyakran használják manapság a „trauma” kifejezést különféle válságok vagy súlyosan megrázkódtató események jellemzésére. Szó van „történelmi traumákról” (például a „Trianon-trauma”), vagy kulturális, gazdasági és szociális traumákról (például a „rendszerváltás traumái”). Gyakran azonban az ilyen kontextusokban a „trauma” kifejezés mint metafora nem egyéb, mint a sérelem szinonimája. A sérelem relatív fogalom, mindig alkalmat nyújt a méricskélésre és az összehasonlításra, a „számháborúra”. Aligha van olyan sérelem, amelyet ne lehetne egy még súlyosabbal szembeállítani és kijátszani. Ilyen sérelmek például a nemzeti sérelmek, amelyek kitüntetett szerepet játszanak a különféle nemzeti mitológiák és nacionalista ideológiák kialakulásában. Az elszenvedett sérelmek, igazságtalanságok emlékei nemzedéken keresztül tovább élhetnek a generációs, családi emlékezetben, történeti narratívumokban és a különféle szimbolikus, kulturális reprezentációkban. Feldolgozatlanságuk esetén a közösségi életnek olyan egyensúly-zavaraihoz vezethetnek, amelyek, hisztérikus elégtétel-keresésekben nyilvánulhatnak meg. Ilyen sérelemnek tekinthetjük a trianoni békét, amely földrajzilag, politikailag és demográfiailag is igazságtalanságokhoz vezetett, ahelyett, hogy korábbi igazságtalanságokat javított volna ki. Az 1920-ban bevezetett numerus clausus ugyancsak sérelem volt, egyik előzménye, de nem közvetlen oka a holokauszt traumájának.

A trauma – a sérelemmel ellentétben – nem relatív fogalom, unikális eseményt, alapvető lét-fenyegetettséget jelent, olyan gyilkos szándékon alapul, amely a zsidónak nyilvánított polgárok teljes megsemmisítését célozta, függetlenül társadalmi helyzetüktől, személyes és szociális identitásuktól. A sérelem kibeszélhető, elfelejthető, megbocsátható, bizonyos fokig jóvátehető, vagy legalábbis enyhíthető; a holokauszt veszteségei nem pótolhatók és nem helyreállíthatók, nem is felejthetők, kibeszélésük pedig gyakran újabb és újabb traumákhoz vezethet, nemzedékeken át. Természetesen a sérelmek által okozott veszteségek, hátrányok és megkülönböztetések is traumatizálódhatnak, ha a társadalom nem képes a sérelmek valódi vagy szimbolikus jóvátételére. Azonban úgy vélem, hogy történeti kontextusban a trauma fogalmát érdemes fenntartani a holokausztra (és más, gyilkos szándékú népirtásra). Nem azért, mert ez valamilyen privilégiumot, morális vagy politikai előnyt jelent, hanem azért, mert a trauma és a sérelem pszichológiailag és szociológiailag is más-más típusú, lefolyásukban és következményeikben is különböző eseményeket jelöl.