Mennyibe kerül egy spulni cérna?

Nem volt feltaláló, nem volt építész, sem híres rabbi, filantróp gyáriparos. Életútjában nem volt kirívó, halálában semmi magasztos. Egyedisége hétköznapiságában mutatkozott, hogy a tizenkilencedik századból a huszadikba zsidók sokasága nagyon hasonlóan lavírozott. Grünberg Hermann nem különbözött; élni akart és boldogulni, átszelve mindenféle határokat.

 

„Quanto costa questo filo?” 

Grünberg Hermann ezt az egy, olasz mondatot megtanította gyermekének, de még unokáinak is. Azok pedig továbbadták a saját gyerekeiknek.

Miért lehetett szükség tudni olaszul, mennyibe kerül egy spulni cérna, a leszármazottak nem firtatták, annak praktikus oka mégiscsak volt.

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében a magyar alakulatok az első világháború során több fronton is harcoltak. Amikor Olaszország 1915-ben hadba lépett a Monarchia ellen, az addig főként a keleti és a balkáni fronton szolgáló egységek közül sokat átcsoportosítottak az új olasz frontra. Így kerültek magyar katonák is az Alpok hágóihoz és az Isonzó mentére. A hadsereg soknemzetiségű volt, és a bevándorlók – köztük lengyel zsidók is – a Monarchia állampolgáraiként szolgáltak benne. Grünberg Hermann – akkor még Hirsch-Leib Grünberg – egy volt közülük. Mire az első világháború megkezdődött, a huszonnyolcéves, krakkói születésű fiatalember már jó egy évtizede Budapesten élt, és nem csupán a lengyelt és a jiddist beszélte, de megtanult magyarul is. Az írni, olvasni tudó, több nyelven beszélő férfi szanitécként szolgált; ellátta a sebesülteket és a gyakran analfabéta magyar katonák otthonra írt leveleit fogalmazta. Van, amit pedig ő tanult másoktól az olasz fronton. Például azt, miként kell olyan erősen felvarrni egy gombot, hogy az többé sose szakadjon le. Gomb és cérna. Ha leszakad a gomb a zubbonyról, fel kell varrni, ha messze a felcser, az ispotály, tán sebet is kell ölteni. Mennyibe kerül egy spulni cérna? A dédunokák is tudják, hogyan kell olaszul megkérdezni.

Waksmundska utca 69.

Hogy 1886. július elsején valóban Krakkóban, Gácsországban – Lengyelországban – született Hirsch Leib Grünberg néven a fiúgyerek, nem teljesen bizonyos, mert bár a budapesti hitközség munkáltatói irataiban így tüntették fel, az anyakönyvekben azonban Bolechowice szerepel. Nincsen persze nagy távolság a két település között, afféle kertes elővárosa ma ez utóbbi Krakkónak, de a történelmi hűség más kérdés, mint hogy valaki mit vall be egy új országban, mi tűnik praktikusabbnak, bediktálni. Lánya, Klára, aki már Budapesten, 1920-ban született, lett krónikása annak, merre vezettek a család és aztán a felserdült fiú útjai. Emlékezetében apja családja Nowy Targban élt, ebben a Dunajec-menti, hegylábi kisvárosban, itt nevelkedett a fiatal Hirsch, szó szerint kőhajításnyira a folyótól.

Krakkóból Nowy Targba költözködni több oka is lehetett Grünbergéknek. Az 1880-as évek Krakkója sokszínű, élénk szellemi közeg volt, lengyelek, zsidók, németek éltek együtt, kávéházak, nyomdák, lapok működtek, és a város fontos szerepet játszott a lengyel nemzeti gondolat fenntartásában. Ugyanakkor nem ipari nagyvárosként fejlődött, inkább múltjára támaszkodott, abból merített identitást. Nowy Targ ezzel szemben a Podhale régió gyakorlati központja volt; kisváros, vásárokkal, a környező falvak gazdasági csomópontjaként. Egy Krakkóból ide költöző zsidó család döntését racionális okok vezethették; kisebb verseny, stabilabb megélhetés a kereskedelemben vagy közvetítői, vallási szerepekben. A galíciai jogi reformok megkönnyítették a letelepedést, a helyi hatóságok pedig pragmatikusan viszonyultak az újonnan érkezőkhöz. Nowy Targban már létezett zsidó közösség vallási infrastruktúrával, ami biztonságot és gyorsabb integrálódást kínált. Krakkóból nézve a város nem periféria volt, hanem egy élhetőbb, kiszámíthatóbb lehetőség a 19. század végén.

A családfő, Smuel előjesivát működtetett – kamaszkorú fiúk tanultak itt, mielőtt magasabb iskolába kerültek volna – ami vallási tekintélyt, stabil anyagi hátteret és erős beágyazottságot feltételez.

„Nagy zsidó élet folyt, szigorú szabályokkal. Szombaton még szappannal kezet mosni sem lehetett. Pénteken olyan nagy sürgés-forgás volt, hogy a huszonhatodik szomszéd is jött, főztek, sütöttek, gyúrtak, a nagymama, Berta vezényletével. Szombat reggel elment a család templomba, utána rengeteg ember érkezett, indult a vendéglátás, aprósüteményekkel, italokkal. Jöttek a koldusok is, ki volt készítve számukra a pénz. De soha egyik se vett el kettő érmét, csakis egyet.” – így emlékszik Grünberg Klára arra az egyetlen alkalomra, amikor az apjával a családot, a húszas évek végén meglátogatta. Innen, ebből a közegből, a Waksmundska utca 69-ből kelt útra, majd húsz évvel korábban, a tizenhétéves Hirsch-Leib Grünberg, vásározókhoz csatlakozva, akiknek gyakori úticélja volt Budapest.

 

Budapest 1900

„Budapest delelőjén volt. A nyár vágtatott az égen és a szívekben. Idegenek, ha ellátogattak ide, Európának ebbe az ismeretlen zugába, Bécstől keletre, ámulva nézték a modern nagyvárost, első osztályú szállodákkal, táblaüveg kirakatokkal, villamosközlekedéssel, jól öltözött férfiakkal és nőkkel és a világ legnagyobb parlamentépületével, mely már csaknem készen állt. … Csaknem mindenki, beleértve a számottevő zsidóságot is, magyarul beszélt és énekelt, evett és ivott, gondolkodott és álmodott” – festi le John Lukacs történész a várost ezidőtájt, amiből sejthető, mi vonzhatta a fiatal, kíváncsi és tettre kész galíciai zsidó fiút. Erzsébetváros, a számos bevándorló zsidónak első lakhelyéül szolgáló Orczy-házzal, a már felépült zsinagógákkal számára is befogadó közeget jelentett. Eleinte a munkakönyvében a vincellér – azaz pincemester – foglalkozás szerepel, amit talán még odahaza a hegyek, városközeli lankáin sajátított el. Nem sokkal később aztán a hitközség Síp utcai központjában, a nyilvántartásban, mint alkalmazott tüntetik fel. Előbb az István utcában bérel lakást és megismerkedik a nála hét évvel idősebb, tanult, szakmával rendelkező nővel, a gyémántcsiszoló Neu Karolinával. Aki feleségként engedi útnak, és várja haza az első világháborúban K.U.K katonaként szolgáló fiatal férjét.  A neológ hitközség szorgalmas intézője hamarosan lakhelyeként a Rumbach Sebestyén utca 7. számot jelölheti meg. Ami nem mást jelent, minthogy az 1872-ben épült, pazar templom egyik szolgálati lakását kapja meg, itt kezdi élni családos életét. Bár a frigyre 1912-ben sor kerül, az akkor már harminckétéves asszony hét sikertelen terhesség után ad életet Klárának, aki a szülők szeme fényeként nevelkedik.

Mit jelenthetett vajon a galíciai kisvárosból sihederként elinduló és szerencsét próbáló Hirschnek, hogy beköltözhetett ebbe a pompás épületbe, és reggelente innen indulhatott a hivatalba, kislánya és felesége mellől? A viszontagságokkal teli, ám az utókorból mégis sejteni vélt, megérdemelt boldogság nem tartott soká; amikor felesége váratlanul meghal vakbélgyulladásban, a serdülő kislánnyal magára marad.

„A tejeskávé; illatemlék. Ketten vagyunk, apám a csésze alján ujjnyit meghagy, a langyos, finom italt nekem az ágyba hozza” – a félárva kislány időskori emlékei. Akit egy meglehetősen makacs és szívós apa nevelt. Ezen tulajdonságok később az életben maradás zálogát jelentik; a még lengyel állampolgárságú férfi a Horthy adminisztráció bürokráciájának útvesztőiben addig jár a minisztérium tisztviselőinek a nyakára, míg kijárja a honosítást. Így lesz 1926-ban Grünberg Hermann és lánya, Klára, magyar állampolgár.

Az eviani küldött titkára

Az özvegyen maradt férfi számára kihívásokkal teli a munka mellett a gyereknevelés. Ekkoriban már Eppler Sándor, a Pesti Izraelita Hitközség adófelügyelője és főtitkárhelyettese mellett lát el titkári feladatokat. Dacára, hogy iskolái nem számosak, csupán az elemit végzi el, nyelvtudása, talpraesettsége és szorgalma miatt érdemelheti ki a neves elöljáró melletti munkát. Magyarul ekkor már szinte hibátlanul beszél, egyetlen dolgot nem hagy el élete végéig sem; számolni csakis jiddisül tudott. A munkája iránt végtelenül elhivatott Eppler mellett sokszor éjszakákon át szolgálatot teljesítő Hermann gyakran a lányát is magával viszi a hivatalba, akit ölben kell aztán hazavinni, álmában, pokrócba bugyolálva. A helyzet megoldást kíván; a szintén megözvegyült Rosner Matild – két gyermekkel, Rózsával és Lacival – ideális második feleségnek és nevelőanyának ígérkezik. Az új család, a három gyerekkel éli életét a zsidók számára lassanként egyre nehezebb helyzetet termő Európában. Eppler Sándort az eviani konferenciára, 1938 nyarán küldöttként delegálják, aminek előkészítő feladataiban minden bizonnyal Grünberg Hermann is részt vesz. Hazajőve Svájcból, ahol elhangzik a hírhedt, „a hajó megtelt” mondat, nehezen hiszik a magyar zsidók a küldött jelentését, miközben az események megállíthatatlanul sodródnak a végkifejlet felé. Ennek vészjósló és fájdalmas mementója a család életében, hogy a Franciaországba szűcs mesterséget kitanulni küldött Rosner Lacit hontalanként Ukrajnába toloncolják munkaszolgálatra, ahonnan soha nem tér haza.

Míg Matild – aki varrodát működtet és klientúráját gazdag zsidó családok alkotják – a fiát várja reménykedve haza, Hermann számára bizonyosság, hogy a nowy targi család és mindazok többsége, akiket gyerekként ismert és szeretett a nácik áldozatává vált. Anyja, Berta feltehetőleg a város zsidó temetőjében kiásatott tömegsírban nyugszik, nővére Elza, annak férje és tizennégy éves fia Belzecben, a nácik egyik első haláltáborában végzi. A konok kilincselés eredményeként megszerzett magyar állampolgárság a legbölcsebb döntésnek bizonyul; a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában gyűjtik össze azokat, akiknek tisztázatlan az állampolgársága, onnan viszik őket a biztos halálba, Kamenec Podolszkijba.

Hermann lánya, Klára szerelmes lesz, és a háború árnyékában férjhez megy, a szertartást a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában tartják. A családnak újabb próbatétel, hogy a munkaszolgálatra vezényelt fiatalembert negyvennégy novemberében deportálják, kilenchónapos fiát, egyetlen alkalommal foghatja a karjában, sorsa a továbbiakban, a Grünberg család számára ismeretlen.

Szerencse vagy szintén Hermann előrelátása, hogy a hitközségi munkának hála, ő és felesége Matild, illetve annak lánya, Rózsa bekerül a ruhagyűjtő század néven elhíresült munkaszolgálatos századba, ahol a munkások német felügyelet alatt a német hadsereg ruházatának javításával foglalkoztak. A ruhagyűjtő század nagyjából 1500-2000 férfit, nőt és gyermeket számlált és az itt „szolgáló” zsidók valójában Ocskay László ezredes embermentő akciójának lettek részesei. Hermann addig helyezkedik, míg a konyhán kap munkát, és már ott és akkor megfogadja, ha túlélik a zsidóüldözést, a háborút, ő és a családja soha nem fog éhezni és nélkülözni.

 

Kecsketej és szőlőlugas

„A háború után kiderült, hogy a régi, szolgálati lakás a zsinagógában bombatalálat miatt lakhatatlanná vált, a lépcsőház is leszakadt. Amikor kiutaltak valami társbérletet a Podmaniczky utcában, az apám azt mondta: „Dehogy megyek én társbérletbe, van énnekem egy vidéki házam, ott fogunk mi lakni” – emlékezett Klára. Ez a bizonyos vidéki ház pedig Grünberg Hermann életfegyelmének újabb aduásza.

„Apa és Matild a békeidőben tavasztól őszig mindig kinn voltak Gyömrőn, úgy építették fel, tégláról téglára. Szép, modern családi ház volt, szőlővel, nagy diófával, hideg vizű, mély kúttal.” Ide költöztek és itt vigyáztak gyakran az unokákra: Istvánra, a ruhagyűjtő században szerelembe esett és családot alapító Rózsa kislányára, Jutkára.

A nowy targi gyökerek tanúbizonysága, hogy a gyerekek kecsketejen, abból készült joghurton nőttek fel, a kertben ott legelt a magyar vidéken tájidegen jószág, Hermann kecskéje. Saját lugasról saját bort ittak, a kertben nevelt baromfit minden csütörtökön vitte Pestre a kóserságba vágatni. ’56-ban, amikor nem jártak a vonatok, fogta magát és elindult kora reggel, gyalogszerrel, majd dolga végeztével vissza. Gyömrőn volt egy szép kis zsidó templom, oda járt Grünberg Hermann minden reggel, tfilinben imádkozni.

„Ősszel felrobbant egy gránát Gyömrőn. A falubéli gyerekek játszottak a háború maradékával. Nálunk, a Wekerle utcában éppen avart égettek. Azóta az égett avar illata nekem a felrobbant gránát szaga” – ezt már István írta, a háborúban született, félárva unokája.

 

Tej a vízforralóban

A forradalom zűrzavara a vonatközlekedés fennakadásán túl is fejtörést okozott a családnak.  Számos korábban internált vagy elítélt nyilas került ki a börtönből, illetve bújt elő, és egy részük azonnal visszanyúlt a régi nyelvhez és reflexekhez: zsidóellenes fenyegetésekhez, listázásokhoz, szóbeszédekhez. A házfalakon megjelenő antiszemita feliratok ijesztően idézték az alig tíz évvel korábbi élethelyzetet, ami a túlélő zsidó családok számára annak felismerését jelentette, hogy a háború alatt tapasztalt gyűlölet nem tűnt el végleg, csak ideiglenesen háttérbe szorult. Budapesten és vidéken is előfordultak verbális támadások, lakások megjelölései, megfélemlítések, különösen olyan házakban, ahol zsidó túlélők éltek, vagy ahol ismert volt valakinek a zsidó származása. Matild Budapesten élő lánya, Rózsa és férje úgy döntöttek, kislányukat, Jutkát nem szeretnék ebben a bizonytalan környezetben és félelemben nevelni. Ahogyan sokan mások ebben az időszakban, ők is az emigráció mellett döntöttek és Kanadában telepedtek le. Ezekben az években Matild és Hermann már hatvanas éveik végén jártak, jóformán leéltek egy egész életet. Mégsem volt számukra lehetetlen, hogy a fiát elvesztett Matild kérésére– időközben egy kisfiúval bővült odakint a család – egyesüljön a famíliának ez a része. Két évvel később, a fiatalokat követve, 1958-ban, ismét felkerekedett Grünberg Hermann, hogy egy újabb országban vesse meg a lábát. Az apró, vancouveri családi házban, ahol három generáció élt ezután együtt, többé nem ő volt a családfő. A közelben működő zsinagógába járt néhány kivándorolt magyar, velük beszélgetett, hetvenévesen az angol volt az első nyelv, melyet választott új hazájában nem tudott már elsajátítani. Amint a tizenkilencedik századból fiatalon kelt át a huszadik századba, a hegylábi vásárvárosból, Nowy Targból a kozmopolita Budapestre, úgy idősen egy új kontinens kihívásait és a lázadó hatvanas éveket nehezen kezelte. Amikor a drága kincsnek számító elektromos vízforralóba tejet töltött víz helyett, óriási családi veszekedés kerekedett. A fotón, ami ezekből az időkből megmaradt, öltönyben és nyakkendőben, kalappal a fején áll a tengerentúli, kurtára nyírt gyepen, a ház előtt Herman Greenberg. Ez volt az új és utolsó neve. Feszít Matild mellett, nem látni azt, ami elveszett belőle.

Az unokája, István írta: „Katona voltam, anyám lejött Szombathelyre, a városban sétáltunk. „Meghalt az apám” – mondta. Olajos zsidó szemünk nedves lett. „Kár volt ezért kivándorolni Kanadába.” Évekkel később tudtuk meg, öngyilkos lett Grünberg Hermann. Sok volt a vándorlásból. Lengyelország – Nowy Targ, Magyarország – Budapest, Kanada – Vancouver. Hétmérföldes csizmát húzott, soha nem tért haza.”

Pár éve csupán, hogy Firenzében járva tarka kirakat tűnt fel. Rendezetlen rendetlenség, rövidárut kínáltak, gazdag választékban. Hirtelen ötlettől vezérelve léptem be, ránéztem az eladóra és kimondtam hangosan olaszul, amit annyit hallottam gyerekkoromban, apám szájából, nagyapját emlegetve: „Quanto costa questo filo?” – „Mennyibe kerül egy spulni cérna?”