Elhurcolt magyar műkincsek, 1944

Írta: Kovács Ágnes - Rovat: Történelem

 A trójai faló, 1944. március 19.

„Minden értünk vérző magyar a mi véráldozatunkat csökkenti…”

Dr. Edmund Veesenmayer, 1943. december 10.[1]

dr. Edmund Veesenmayer német nagykövet

 

A német megszállás előzményei

Olaszország kiválása a háborúból és a keleti fronton zajló, nem éppen szerencsésen alakuló hadi helyzet miatt Magyarország 1943-ban védelmi és gazdasági szempontból is egyre fontosabbá vált a Harmadik Birodalom számára. Ez dr. Edmund Veesenmayer német nagykövet, később teljhatalmú birodalmi megbízott jelentéséből is kiderül, aki felhívta a vezetés figyelmét arra, hogy Magyarország a térség és az adott gazdasági lehetőségek törvényénél fogva értékes tényező, és a Birodalom nem mondhat le arról, hogy a legmesszebbmenőkig bevonja a létért folytatott küzdelembe. Ez elsősorban a magyar emberanyag bevetését jelentette a közeledő oroszok hadseregek ellen azért, hogy a német véráldozatot csökkentse. „…Minden magyar paraszt, munkás vagy katona, akinek vetése bennünket tehermentesít, erősíti a Birodalomban a Führer tartalékait. Minden értünk vérző magyar a mi véráldozatunkat csökkenti […].[2]

Ugyanakkor a Kállay-kormány és Horthy Miklós kormányzó ekkoriban már egyáltalán nem tűnt Hitler számára megbízható szövetségesnek.[3] „Ami más országok árulási lehetőségeit illeti, Horthy bizonyára el akar távolodni tőlünk, de a Führer ez ellen már megtette a szükséges óvintézkedéseket” – írta Goebbels 1943. szeptember 30-án naplójába. Hitler nemcsak bizalmatlan volt a kormányzóval szemben, hanem személyes ellenszenvet is érzett iránta: Maximilian Freiherr von Weichs[4] vezértábornagy, a magyarországi katonai megszállás egyik irányítója naplójában így írt: „A Führer igen bizalmatlan a magyarokkal szemben. Különösen Horthyt gyűlöli, akit azzal vádol, hogy teljes egészében szemben áll Németországgal. Még mindig vannak kapcsolatai az ellenséges hatalmakhoz! Árulással tehát továbbra is számolhatunk.”[5]

Ennek értelmében a német hatóságok több más óvintézkedés mellett előkészítették Magyarország katonai megszállását, amely 1944. március 19-én következett be. Ezzel egy időben Horthy Miklós Hitlernél járt: 1944. március 18-án a Salzburg melletti Klessheim kastélyában újra találkozott Hitlerrel, ahol különös események zajlottak le. „Csatát vesztettünk politikailag, még mielőtt véres csatába léptünk”[6] állapította meg később Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke is.

Dr. Wilhelm Höttl, a birodalmi biztonsági főhivatal VI. osztályának (külföldi felderítés) magyar referense – aki inkább Horthy hatalomban való látszólagos megtartását szorgalmazta, mint Szálasi hatalomra kerülését – így emlékezett az eseményekre: „[…] Március 18-án Hitler egész nap tárgyalt Horthyval, összevesztek, kibékültek, megint összevesztek és megint kibékültek. […] Este Horthyék úgy utaztak haza, hogy közben már zajlott a Wehrmacht bevonulása, de már az is el volt intézve, hogy a magyar csapatok nem állnak ellen.”[7]

A Höttl által később csak „veszekedésként” emlegetett esemény azonban sokkal tragikusabb, az ország sorsára nézve életveszélyes és Horthyra nézve mélyen megalázó volt. Horthy és kísérete annak tudatában utazott el a Hitlerrel folytatott tárgyalásra, hogy egy esetleges német-román megszállás esetén a magyar hadsereg nem tudott volna, esetleg nem is akart volna ellenállni, hiszen a tisztikar jó része megbízhatatlan, azaz németbarát volt, ugyanakkor a kormány Nyugatról sem kapott egyértelmű támogatást.

A nyugati hatalmak támogatásként egy német megszállás esetére ekkor már „csak” Budapest bombázását helyezték kilátásba, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a balkáni partraszállás nem valósul meg, így a szövetségesek közül az orosz csapatok fogják elsőként elérni Magyarországot. A kormányzó vezette küldöttség tehát nem volt optimista hangulatban, amikor március 18-án reggel megérkezett Klessheimbe, ahol az álságos, ünnepélyes fogadási ceremónia ellenére még a vártnál is rosszabb események következtek be.

Horthy és Hitler

Hitler még Goebbels ízlése szerint is „túl keményen” bánt a nála sokkal idősebb kormányzóval, akitől elsősorban azt várta el, hogy országa megszállásába – mintegy büntetésként – beleegyezzen. Erre azonban Horthy nem volt hajlandó. A tárgyalások, ha Hitler kirohanásait és diktátumait annak lehet nevezni, többször megszakadtak, majd újra kezdődtek, meglehetősen fagyos légkörben. Végül Horthy kijelentette, hogy „ő soha életében nem hazudott, márpedig nem az ő egyetértésével jönnek be német csapatok”, ezért a proklamációt nem írja alá. Horthy a tárgyalások meglehetősen megalázó stílusát, valamint Hitler szemrehányásainak és teljesíthetetlen követeléseinek részleteit később a Koronatanács ülésén ismertette a küldöttség előtt, amelyről jegyzőkönyv is készült.[8]

A klessheimi kastélyban még javában folyt a vita, amikor délután ötkor kiadták a parancsot a Margarethe I. terv végrehajtására.[9]

 

Magyarország német megszállása, 1944. március 19.

A katonai megszállás már három órája tartott, amikor Horthy ismét találkozott Hitlerrel, aki ekkor már feleslegesnek tartotta a közös megállapodás aláírásának erőltetését. Horthy ekkor a hallgatásával adta beleegyezését a megmásíthatatlanba. Emlékirataiban azzal magyarázta akkori elhatározását, hogy legalább nem adott Hitlernek alkalmat arra, hogy egy „náci-nyilaskeresztes irányú kormányt ültessen a nyeregbe”.[10] Mint tudjuk, a későbbiekben ez a reménye sem teljesült, viszont azzal, hogy elfogadta a Sztójay-kormány megalakítását, a német megszállás célja, amely engedelmes kormányt akart hatalomra juttatni, megvalósult. A már említett koronatanácson a „hintapolitika” fő képviselője, Kállay Miklós benyújtotta lemondását. Közben a német követségen Veesenmayer jelenlétében megalakult az új kormány.[11]

Az addig csak szállongó hírekből értesülő lakosságot az MTI közleménye tájékoztatta a tényekről 1944. március 23-án. „Abból a célból, hogy Magyarország a háromhatalmi egyezményben szövetkezett nemzeteknek a közös ellenség ellen közösen viselt háborújában, különösen pedig a bolsevizmus hatásos leküzdésében minden erő mozgósításával és átfogó biztosítékok megteremtésével támogatást kapjon, kölcsönös megegyezés alapján német csapatok érkeztek Magyarországra.”[12]

A németekkel megrakott szerelvények március 19-én nyugati és déli irányból hajnali négykor érkeztek meg, a kora reggeli órákban ellenállás nélkül elfoglalták a legfontosabb stratégiai pontokat, a katonaságot a laktanyákba zárták. Reggel kilenckor, amikor Horthy különvonata beérkezett a kelenföldi állomásra, már minden eldőlt. Horthyt saját rezidenciáján már német őrség fogadta.

A Margarethe I. fedőnevű terv (amelynek több változata is létezett)[13] célja a német magyarázat szerint az volt, hogy a magyarokkal meg kellett értetni, hogy „a Kállay-kormány és több cinkosa, köztük a zsidók árulása” váltotta ki a német csapatok bevonulását.[14] A németek bevonulása nemcsak az ország szuverenitásának teljes megszűnését és gazdaságának a német háborús célok kiszolgálására való átállítását jelentette, hanem mint más megszállt országokban is, a Gestapo különböző csoportjainak aktív tevékenységét is. Ez a már bejáratott forgatókönyv szerint zajlott: elsőként letartóztatták a politikailag megbízhatatlan, németellenesnek ítélt személyeket (beleértve Horthy környezetét is), majd összegyűjtötték a zsidókat, és elkezdték tömeges kifosztásukat és deportálásukat.

A Sztójay-kormány, amelyben német nyomásra Imrédy Béla gazdasági miniszteri tárcát kapott, az ország minden erőforrását a háború szolgálatába állította, ugyanakkor a frontra vezényelte a 11 hadosztályból álló I. hadsereget is. Baky Lászlót belügyminiszterré nevezték ki, aki elrendelte a statáriális eljárás kiterjesztését és a sárga csillag viselését.

Április 5-én titkos rendeletet adtak ki a gyűjtőtáborok felállításáról és a deportálás irányelveiről. A gettókba zárt vidéki zsidóktól minden magukkal vitt értéküket elvették, az otthonaikat pedig kirabolták. Ezután megkezdődött a tényleges deportálásuk, ami olyan jól sikerült, hogy május közepétől június végéig mintegy 435 ezer zsidót szállítottak ki az országból a különböző megsemmisítő táborokba. A vonatokat Kassáig magyar csendőrök kísérték, onnan SS-ek vették át őket. Ezután került volna sor a budapesti zsidóság deportálására.

  1. május 27-én a klessheimi kastélyban Sztójay Döme felkereste Hitlert és Keitel tábornokot, mert szerette volna azokat a német intézkedéseket visszavonatni, amelyek – úgymond – sértették az ország szuverenitását. Kérte Hitlertől a német biztonsági szolgálat visszahívását vagy legalábbis brutális tevékenységének mérséklését, a német hatóságoknak korlátozó intézkedéseinek megszüntetését. Aggályait fejezte ki az önkényes lefoglalásokkal és rekvirálásokkal kapcsolatban, valamint sérelmezte Weiss Manfréd vagyonának a SS kezére való kerülését, amelyről nem is tájékoztatták. Sztójaynak[15] azonban Hitlernél semmilyen kérdésben nem sikerült eredményt elérnie, hiába tartották „szinte közülük valónak”.

Budapesten tovább folytatódtak a brutális kegyetlenséggel végrehajtott letartóztatások. A zsidók felkutatásában. majd kifosztásában a német biztonsági szerveknek nagy segítséget jelentett a magyar titkosrendőrség aktív segítsége és a lakossági feljelentések sokasága, amely a megszállás első hónapjától kedve mintegy négyszeresére nőtt.[16] Az emberek letartóztatásához, őrizetbe vételéhez a legcsekélyebb gyanú is elég volt, főleg, ha az illető vagyonos volt vagy valamilyen gazdasági érdek főződött hozzá. A Globus nyomda igazgatóit azért vették őrizetbe, mert a Magyarország című újság kiadásához szükség volt rá. Singer és Wolfner Kiadóvállalat vezérigazgatóját, Farkas István festőt is letartóztatták, majd deportálták és Auschwitzban megölték. Utána Tolnai Simon következett, akinek lapját még 1940-ben „árjásították”. Az idős Tolnait megkínozták, hogy ékszereit megszerezzék, Mauthausenba deportálták, majd 1944. október 2-án megölték.[17]

Sztójay Döme miniszterelnök

Dr. Edmund Veesenmayer SS-Brigadenführer

A megszállás politikai előkészítője, dr. Edmund Veesenmayer „titkos emberként” már Szlovákia és Horvátország birodalomhoz csatolásában is fő szerepet játszott. Az SS-vezérőrnagy 1943-ban többször járt Budapesten, és felvette a kapcsolatot a birodalom feltétlen híveivel, akik később a Sztójay-kormányban meghatározó szerepet játszottak.[18] Amikor 1944. március 14-én kinevezték teljhatalmú birodalmi megbízottnak, a magyarokról korántsem volt olyan jó véleménye, mint negyven évvel később, 1982-ben: „A magyar ízlést mindig sokra becsültem. A boraikat, a konyhájukat. A lovaikat is. A festészetüket! Budapestet nagyon szerettem.”[19] Annak idején többször finoman utalt arra, hogy amennyiben megnyerik a háborút, a Duna-menti területek is ugyan olyan természetes részeit képezik majd birodalomnak, mint a Rajna. Mint ebből a kijelentéséből is nyilvánvaló, „ős-náci” volt és az is maradt, aki még idős korában is népe fő bűnének nem a borzalmas pusztítást, hanem a háború elvesztését tartotta.

Veesenmayer kulcsszerepet játszott a magyarországi események alakulásában, bár azt az alapvetően fontos kérdést homály fedte, hogy a megszálló erők fölött ő vagy Otto Winkelmann, a Magyarországon állomásozó SS és rendőri csapatok főparancsnoka rendelkezett-e valójában. Veesenmayer a magyar segítőitől kapott „használati utasításokat” kritikával kezelte, szellemi fölénye vitathatatlan volt a kormányzóval és Sztójayval szemben. Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter tulajdonképpen az ő előzetes javaslatait juttatta vissza Budapestre: ezek egyike volt például az is, hogy a kormányzót és környezetét el kell szigetelni, és a kezesebb Sztójay szolgálatait kell igénybe venni a Burgklikk ellen.[20] Veesenmayer eszköztárában a „mézesmadzag” mellett fontos szerepe volt a brutális, nyílt fenyegetőzésnek is. Amikor Horthy szóba hozta Sztójay leváltását, Veesenmayer közölte, hogy ahhoz meg kell várnia Hitler jóváhagyását, és ebben az esetben „az ő visszahívásával is számolni kell, hogy azután mi lesz, azt a kormányzó el sem tudja képzelni”. Hasonlóan tárgyalt a szélsőjobboldali ellenzékkel is, és bár Szálasi személye kiábrándító volt számára, már április elején keltezett jelentésében fontolóra vette esetleges felhasználását.

Otto Winkelmann és az SS ellenőrizték és felügyelték a magyar belügyi szerveket, ugyanakkor teljesen önállóan is cselekedtek, például amikor hajszát indítottak a Magyarországra menekült lengyelek és franciák ellen, és ők intézték a toborzást a Waffen-SS-be a magyarországi németek között.

 

A megszállás lefolyása

A megszállás a már szokásos módszer szerint zajlott: a Wehrmacht mellett az SS és az RSHA (Reichssicherheitshauptamt) is részt vett az akcióban. A magyarországi eseményeket Heinrich Himmler, illetve az ő megbízásából dr. Ernst Kaltenbrunner felügyelte. Himmlernek olyan fontos volt a zsidók letartóztatása, hogy már a megszállás napján jelentést kért, és pár nap múltán titokban személyesen is Budapestre utazott, hogy az intézkedéseket ellenőrizze.

A magyar fővárosban a német gestapós különítmények az előkészített listák (név, funkció, pontos lakcím) alapján már március 19-én elkezdték a letartóztatásokat. „Védőőrizetbe” vettek mindenkit, akiről úgy gondolták, hogy a birodalom politikai ellenfele, Budapesten az összes rendőri funkciót átvették.[21] A megszálló csapatokkal érkező Eichmann-féle különleges csoport (Sonderkommando) szokásos feladatát jelentette az Ungarn Aktion, a magyar zsidókérdés végleges megoldása. Ezt Eichmann az eddigieknél gyorsabban és radikálisabban akarta végrehajtani.

A Sonderkommando parancsára március 20-án Budapesten megalakították a Zsidó Tanácsot, és megszüntették a kapcsolatot a városok és községek zsidó lakossága között. A háromnegyed milliónyi zsidóság – amely Horthynak köszönhetően ki volt szolgáltatva a németeknek – magára maradt. Höttl, aki már régóta ismerte Eichmannt – mint mondta –, kíváncsiságból jelen volt Kárpátalján, amikor a deportálások elkezdődtek. „Iszonyú volt. Megrendítő. Ahogy azok a szerencsétlen emberek csak mentek, és mentek, és beszálltak a vonatokba, semmi kiabálás, semmi tiltakozás. Amint láttam a deportálás módját, akkor már tudtam: szó se lehet róla, hogy ennyi embert – öreget, gyereket, mindenfélét… Hát arról szó sem lehet, hogy ezt a sokszázezer embert valami táborba vigyék, Szlovákiába vagy Lengyelországba, ahogy a szerencsétlenek remélték. Ugyan kérem! Nem lehetett nem látni, hogy ennek az útnak a végállomása csakis a halál lehet” – nyilatkozta negyven évvel később.

Franz Novak, Adolf Eichmann különítményének vasútügyi referense, aki a zsidó transzportokért volt felelős, szerint a deportálást „a magyar csendőrség bonyolította le, és Eichmann-nak csak annyi dolga volt, hogy rohangált a magyar hatóságokhoz, a belügyi államtitkárhoz. Az az Endre, az például sokkal nagyobb antiszemita volt, mint Eichmann! Aki nem volt antiszemita. Csupán százszázalékos hitlerista.”[22]

Ennek ellenére Höttl jól érezte magát Budapesten, jobban, mint Németországban, de ugyanez érvényes a kollégáira is: örültek a pesti könnyebb életnek, ahol még éjjel is lehetett mulatni, hiszen Berlinben ekkor már tragikus volt a helyzet. A város nagy része porig égett a szüntelen bombázások következtében, a diplomaták jelentései szerint fűtés sehol nem volt, a pincérek is télikabátban szolgálták fel az erősen leegyszerűsített étlapot. Találatot kapott a magyar követség épülete is, amelyet Sztójay csak nemrégiben stafírozott ki, Bécsből hozatott antik bútorokkal és szőnyegekkel és Pestről származó magyar festményekkel. A szőnyegek és képek jelentős részét sikerült megmenteni, de az épület lakhatatlanná vált, és teljesen elpusztult a követség irattára is. [23] „Én még a legbékésebb békeidőkben sem értem meg olyan szép napokat, sőt heteket, mint 1944 nyarán, Budapesten. Vicc, kérem! A háború kellős közepén! Sőt a vége felé!” – mondta Franz Novak

A háborút jóval túlélő egykor Budapesten szolgáló SS-tisztek többször is megemlítik a szép villákat, a festményeket, amelyekhez ezekben a hónapokban hozzájuthattak. Höttl például a Dísz téren kapott „egy kis elragadó palotát”, amelynek korábban zsidó tulajdonosa volt. „Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ezzel a zsidó családdal jó kapcsolatban maradtam, kivándoroltak Amerikába, igen hálásak nekem, mert az értékeik, festményeik nagy részét sikerült átmentenem…[24] Csak keveseknek volt ilyen szerencséje, és kérdés, hogy velük mi történt? Ezt Höttl nem árulta el.

Kornfeld Zsigmond báró

Lefoglalások: ingatlanok, ingóságok, gyűjtemények. A zsidó tulajdon kisajátítása

  1. március 20-án a lakosság megrohamozta a bankokat, és kivették takarékbetéteiket. Gerhart Feine német követségi tanácsos kifejezett kívánságára azonban a Pénzügyminisztérium utasította a bankokat, hogy 1000 pengőnél nagyobb összeget ne folyósítsanak és egyben zárják le a magán bankszéfeket. Ezzel megtörtént az első olyan intézkedés, amely a magyar zsidókat megfosztotta gazdasági cselekvésük szabadságától. Mindaz, ami már a megszállt területeken bevett módszer volt, Budapesten sokkal gyorsabban ment végbe. Még a háború előtt, majd később a háború éveiben, több műgyűjtő a bankokban és egyéb biztonságosnak tartott helyen helyezte el értékeit, de a kormányzati intézkedések, a Gestapo és a vele együttműködő magyarországi szervek, például a Hain Péter vezette magyar Gestapo mindent megtett azért, hogy a „vagyon-rejtegetőket” kézre kerítse. A Magyar Állambiztonsági Rendészet és a német Gestapo hamar összehangolta tevékenységét, és legfeljebb a nagyobb zsákmányok megszerzése körül akadtak illetékességi viták, például amikor a Kornfeld Móric báró Lendvay utcai villájában talált festményeket mindkét fél magának akarta megszerezni.[25] Az is gyakran előfordult, hogy lakossági besúgásra a Majestic szállodából (amelyben dolgoztak), németek szálltak ki. Az ő szempontjukból csak a várható zsákmány mennyisége számított: egy Kertész utcai lakostól autóval szállították el a hetven kilót nyomó régi családi ezüstgyűjteményt. „Távozás előtt a vitrinben találtak egy hatalmas ezüstvázát, amit Arturo Toscanini ajándékozott nagyanyámnak, amikor Pesten dirigált […] ezt kikapták a vitrinből és elmentek […] elvitték a nővéremet is magukkal.”[26]

Általában az volt a Gestapo módszere, hogy a Svábhegyre hívatták a tulajdonost, a főhadiszállásukra, és ott vallomásra kényszerítették. Az értékes bútorgarnitúrákat, kárpitokat, keleti szőnyegeket, ásványkollekciókat, könyvgyűjteményeket, nemes fémet, porcelánt, ezüst étkészleteket a német raktárakba vitették, majd ládákban a birodalomba szállíttatták. A csomagoláshoz és berakodáshoz legtöbbször zsidó munkaszolgálatosokat vettek igénybe. Az így elhurcolt értékek nagyságát megbecsülni sem lehet, ami a lakásokban maradt, azt később Szálasi-féle nyilas-keresztes testvérek, illetve a szomszédok tulajdonították el.

A németek a megszállás első napjaiban kiürítették az Astoria és a Royal szállót, amelyek SS és kapcsolt részeinek főhadiszállásául szolgáltak. A Gestapo és az SS katonái másnap, március 20-án megjelentek a Rökk Szilárd utcai zsidó tanító- és rabbiképzőben, kifosztották és később ide hurcolták a letartóztatott zsidókat. Még ebben hónapban elkezdődött a zsidó tulajdonban lévő svábhegyi, gellérthegyi, rózsadombi villák, panziók, szállodák, társasházak kisajátítása, ahol az RSHA és a „magyar Gestapo”, Hain Péter embereit helyezték el.[27]

Edmund Veesenmayer, mint a Harmadik Birodalom követe és meghatalmazottja, a Budai Várban, az Úri utca 64–66. szám alatt lakott, ami nagyon fontos volt a németeknek, mert innen csak néhány száz méterre volt a vár kormányzói szárnya, a Honvédelmi Minisztérium, a Külügyminisztérium és a Miniszterelnökség épülete. Veesenmayer innen szőtte a mindenkori német érdekek erős hálóját, tárgyalt a Sztójay-kormány kinevezéséről, és később,1944. szeptember 28. és október 15. között itt őriztette Szálasit is, attól tartva, hogy esetleg még a puccs előtt letartóztatják.

A Hatvany-Herzog család egykor

Terv szerint költözött be az SS és Waffen-SS főparancsnoki hivatala a báró Hatvany család tulajdonában lévő egykori Erdődy-palotába is.[28] Miután a németek deportálták Hatvany Józsefnét és gyermekeit, a többek között írónőként ismertté vált Hatvany Lili bárónőt, lefoglalták a palotát.[29] Itt volt irodája Alfred Trenkernek[30] és Otto Winkelmann-nak, a Waffen-SS főnökségének és innen irányították akcióikat. A másik Hatvany-villát (amit Lónyay-villának is hívtak), ami a Hunyadi úton állt, szintén SS-alakulatok foglalták le, az egyik részében szállást, a másikban kaszinót rendeztek be.[31]

Hatvany Ferenc (Budapest, 1881 – Lausanne, 1958), aki nemcsak műgyűjtő, de festő is volt, már nagyon korán igyekezett a műkincseit megmenteni, rögtön azután, hogy Budapestet szövetséges légitámadás érte. 1942 őszén a gyűjteményének legfontosabb darabjait, 165 műtárgyat 13 leszögezett és lepecsételt ládába csomagoltatott, és ezeket három különböző bankban helyezte el. De még így is számos műtárgy maradt a Hunyadi úti villában. Mravik László kutatásai szerint valószínű, hogy a Hunyadi úti palotát a németek fosztották ki, és a kincseket egy teherautó-konvojjal próbálták kijuttatni a Budapest körül egyre szorosabbá váló szovjet gyűrűből.[32] Genthon István, a Szépművészeti Múzeum későbbi igazgatója, még 1935-ben cikket írt Hatvany gyűjteményéről: „Minden gyűjteménynek van magva, amely köré csoportosul. Hatvany Ferenc bárónál ez maga a francia festészet, mely művészetéhez érdeklődési köréhez legközelebb áll. Kollekciójának többi tagja – olasz és gótikus szobrok, perzsa miniatűrök, gobelinek, páratlan szőnyegek, sőt exotikus faragványok – az otthon nagystílű dekorálásához inkább tartoznak, mint a rendszeres és következetesen kiépített kollekcióhoz.”[33]

A Waffen-SS főparancsnoka, Otto Winkelmann 1944. december 15-ig Vida Jenőnek, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. elnök-vezérigazgatójának I. kerületi, Bérc utcai villáját foglalta le magának családjával.[34] Vida Jenő (1872–1945) a kormányzóhoz közelálló zsidó nagytőkések közé tartozott. Horthy 1927-ben élethossziglan felsőházi taggá nevezte ki, de ő nem hagyta el hitét, aktívan részt vett budapesti zsidó hitéletben. Felsőházi tagsága sem mentette meg azonban a deportálástól, és Auschwitzban halt meg. Otto Winkelmann Vida házát és kertjét a Zsidó Tanács által kijelölt emberekkel tartatta rendben, és amikor elmenekült Németországba, mindent magával vitt, a bútorokat, a porcelánokat és az ezüsttárgyakat is. Winkelmann szívesen fényképeztette magát a Vida-villa Orom utcai erkélyén, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Krisztinavárosra és a Budai Várra. Winkelmann közvetlenül nem vett részt az Eichmann-kommandó vagy az Otto Klages[35] által vezetett SD csoportok tevékenységében, de mint a legmagasabb rangú SS-parancsnok mindenről tudott, így Veesenmayerrel együtt őt is kihallgatták a magyar háborús főbűnösök perében.[36]

Adolf Eichmann Aschner Lipótnak, az Egyesült Izzó vezérigazgatójának csodálatos villáját nézte ki magának a rózsadombi az Apostol utcában.

Chorin Ferenc

Kurt Becher SS-Obersturmbannführer Weiss Manfréd vejének, Chorin Ferencnek a villáját vette birtokba.[37] Chorin Ferenc (1879–1964) szintén ahhoz a nagyiparos-bankár-műgyűjtői körhöz tartozott, mint Weiss Fülöp, Bach Bernát vagy Goldberger Leó, akik, ha nem is a megszállottak szenvedélyével, de sokat áldoztak műtárgyakra. Chorin Ferenc például a nagybányai festészetet kedvelte, különösen Ferenczy Károly képeit, de volt festménye néhány fontos francia mestertől is, például Daugbinytől, Millet-től és Monet-tól. Bechert Himmler előléptette, amikor a magyar hatóságok kizárásával huszonöt évre megszerezte a Weiss Manfréd Művek bérleti jogát. Ezért cserébe a Weiss és Kornfeld család harminckét tagja 1944 nyarán Portugáliába távozhatott a Lufthansa különgépével, a család egy részét azonban túszként Németországban tartották.

 

A Műkincs-kormánybiztosság

A német megszállást követően, 1944. április 16-án jelent meg a Magyar Királyi Minisztérium rendelete a zsidók vagyonának bejelentése és zár alá vétele tárgyában.[38]

A végrehajtással a Zsidók Anyagi és Vagyonjogi Ügyeinek Megoldására Kinevezett Kormánybiztos Hivatala volt megbízva, amelynek vezetője Túrvölgyi Albert lett. A vallás- és közoktatásügyi miniszter, Hóman Bálint közleményben sürgette az érintett intézményeket, hogy a rendeletnek sürgősen tegyenek eleget. Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Igazgatósága két nappal később értesítette az érintett műgyűjtőket, hogy az intézmény a rendelet értelmében köteles bejelenteni a bombázások elől biztonságba elhelyezett, valamint a kiállítások anyagából visszamaradt műtárgyakat. Ez azzal is járt, hogy büntetőjogi felelősségük tudatában ki kellett jelenteniük, hogy rendelet 14. §-ának értelmében a tulajdonos zsidónak tekintendő-e vagy sem. Igenlő válasz esetén az O. M. Szépművészeti Múzeum igazgatósága eleget fog tenni kötelezettségének és a T. Cím által letétbe helyezett műtárgyakat a megfelelő hatóságnál be fogja jelenteni. Válasz be nem érkezése esetén a letéteket mint zsidók által letett műtárgyakat fogják kezelni és megfelelőképpen bejelenteni.[39]

A megkeresettek természetesen válaszoltak. Ennek megfelelően Csánky Dénes főigazgató elküldte Hóman Bálintnak a múzeumban lévő, letétként vagy egyéb okból őrzött, zsidó személyekhez tartozó műtárgyak jegyzékét. A műtárgyakat négy csoportba osztályozta, ezek közül a legnagyobb veszélyben azok voltak, amelyek ajándékozás során kerültek az intézmény tulajdonába, de az ajándékozás feltétele az volt, hogy a műtárgyakat a saját lakásuk őrizetében tarthatták. Így ezek a műtárgyak gyakran elvesztek, mert az üresen hagyott lakásokat kifosztották.

Az összeírás után nem sokkal létrehozták egy kormánybiztosságot, a Zsidók Zár Alá Vett Műtárgyainak Számbavételére és Megőrzésére szolgáló intézményt (Műkincs-kormánybiztosság), amire a nagy mennyiségű begyűjtött műtárgy szakszerű kezelése miatt volt szükség. A Műkincs-kormánybiztosság vezetője szintén dr. Csánky Dénes volt. A zsidó tulajdonok zár alá vétele több állami szerv együttes munkájának eredményeképpen valósult meg, és a magyar királyi pénzügyminiszter 1944. május 25-i körrendelete szabályozta. Ennek értelmében a Műkincs-kormánybiztosság tagjai kapcsolatba léptek az adott területen lévő pénzügyigazgatósággal, kikérték „a zár alá vett” és már leltározott ingóságok jegyzékeit, a további leltározásokban pedig személyesen működtek közre. A helyiségeket, ahol a felvett tárgyakat őrizték, kettős zár alá vették. De Csánky nem adott az embereinek leltárt vagy jegyzékmintát, és az egyes vidéki városok megbízottjai sem nem vezettek a műtárgyakról külön jegyzékeket, például a tulajdonosok nevét sem írták a tárgyak mellé, így teljes káosz alakult ki a tulajdonosok kilétét és zár alá helyezett műtárgyaik dokumentálásában. Egy a múzeumba érkezett júliusi jelentés szerint gyakran előfordult, hogy mielőtt a biztosok megérkeztek volna, az üresen álló zsidó lakásokat betörők vagy katonák már kifosztották. A lakások kiürítése után a boltok és áruraktárak, majd a zsidó tulajdonban lévő vidéki kastélyok következtek. Ezek számbavétele, valamint a munkában részt vevők díjazása szintén nagy gondot okozott Csánkynak. A vidéki múzeumok igazgatóinak, kormánybiztosi megbízottjainak jelentései a zsidó műtárgyakról és leltárakról folyamatosan érkeztek be hozzá.

Dr. Csánky Dénes

Az első lefoglalásokra 1944 májusában sor került, az O. M. Szépművészeti Múzeum május 13-án vett át műtárgyakat a Magyar Királyi Állambiztonsági Rendészet IV/4-es alosztályától: Mauthner Aladár Andrássy úti lakásából, illetve a Weiss Manfréd, Mauthner és Kornfeld családok tulajdonából származó műtárgyakat szállítottak be a múzeumba. Júniusban az Andrássy úti Herzog-palota[40] műtárgyai, Kornfeld Móric iregszemcsei kastélyának tárgyai, Káldi Jenő és özv. Goldberger Gyuláné Szabadság téri lakásaiból lefoglalt tárgyak érkeztek a múzeumba, és ez így ment egészen decemberig. A múzeumba szállított tárgyakról jegyzőkönyvek készültek.[41]

A Szépművészeti Múzeumba vitte be a dr. Pastinszky Miklós kormánybiztos-helyettes által lefoglalt könyveket is, amelyeket zsidó antikváriusoktól, illetve magánszemélyektől vettek el, valamint a Reményi-féle hangszergyűjteményt is. 1944. május végén megjelent egy pénzügyminiszteri rendelet is, amely elrendelte a bankok páncélrekeszeinek leltározását is. A különböző bankokban őrzött műtárgyak (a vidéki bankoké is) zár alá vétele egyszerű jegyzőkönyv alapján történt, többnyire itt is a tulajdonosok megjelölése nélkül.[42] Wolfner Gyula (1868–1944) főként magyar festőktől származó (Lotz Károly, Székely Bertalan, Mednyászky László, Munkácsy Mihály, Szinyey Merse Pál és még számos 19. századi mester) művei is Csánky kezelésébe kerültek.

Csánky Dénes Emlékirataiban a következőket írta a zsidó származású magángyűjteményekről:„Mint a legnagyobb állami kép- és szoborgyűjteménynek felelős vezetője, elődeimtől átvett hagyományos kötelesség szellemében különös gonddal viseltettem a magyar magángyűjtemények sorsa iránt. Különösen a múzeum hitvány dotációja mellett csakis innen várhatta méltó gazdagítását. Érthető volt tehát, jómagamnak és szakembereimnek felháborodása, ahogyan a megszállók a magyar magángyűjteményekkel szemben viselkedtek. Ugyanis a szóban forgó gyűjtemények legnagyobb része zsidó vagy zsidó származású gyűjtők tulajdonában állottak, akiket a németek azonnal internáltak, vagy menekülésre kényszerítettek. Ehhez járult a zsidó vagyonok április eleji zárolása anélkül, hogy a különleges kezelést igénylő műtárgyak védelmére gondoltak volna.”[43]

A német megszállók viselkedésével kapcsolatban Mélik Szabó Endre politikus a következő beadvánnyal fordult az akkori kultuszminisztériumi államtitkárhoz, Mester Miklóshoz: „Az országunkban és főleg a fővárosunkban tartózkodó németek egyes egységei, illetve német tisztek különösképpen gazdag zsidók nagy értékeket tartalmazó lakásában, házában szállásolják be magukat. Ezekből a zsidókat részben politikai intézkedések folytán magyar vagy német szervek eltávolították, részben a németek a beszállásoláskor rövid úton eltávolították, anélkül, hogy a lakásokban rejlő értékek megőrzésére különösebb garanciát nyújtanának, avagy a lakásban rejlő értékeket leltár alapján történő nyugtázás alapján vennék át. Március 19-e óta közel két hét telt el, anélkül, hogy a kormány részéről valami intézkedés történt volna.”[44] Mélik egy kormánybiztosság felállítását javasolta az egyes német katonai szervezetek zsákmányolási akciói ellen, hogy a nemzetgazdaságilag és kultúrpolitikailag fontos értékeket állami megőrző helyeken lehessen tárolni. Csánky ezt a felterjesztést később kapta kézhez. Válaszlevelében leszögezte, hogy őt csak május 25-én nevezték ki, ezért ami előtte történt, azért nem vállalhat felelősséget, de ígéretet tett arra, hogy a lehetőségeihez mérten törekszik arra, hogy a jelentős műtárgyakat a jövő számára megőrizze.

1944 őszén azonban Csánky a miniszterhez intézett jelentésében bevallotta: „A német követ Őexcellenciájával ez irányban folytatott előzetes megbeszéléseim, sőt személyes társadalmi kapcsolatom eleinte a sikeres munka reményével kecsegtetett, később azonban legnagyobb sajnálatomra a leltári munka a megszállott villákban rendkívül megnehezült, helyenként lehetetlenné vált és a bombázás előli biztonságba helyezés nem volt keresztülvihető.”[45]

 

A Szálasi-puccs. Győzelem – vagy halál![46]

Az egyébként is rendkívül mozgalmas őszön a kormányzó a semleges országokba akkreditált és hozzá hű követeitől folyamatosan értesült a szövetségesek nyugati hadszíntéren aratott sikereiről, valamint egyre komolyabban vette azt a felvetést, hogy az augusztus 23-án kiugrott Románia példáját kellene követni.[47] Horthyt végül meggyőzték, és Faragho Gábor elkezdte a béketárgyalásokat a Vörös Hadsereg megbízottaival Moszkvában. Miután kidolgozták a proklamáció szövegét, Horthy tájékoztatta a hozzá hűnek mutatkozó tiszteket a kiugrási terv végrehajtásáról. Sajnos azonban a németek gyorsan megtették nem éppen „lovagias” ellenlépéseiket. A nagy kalandor, a speciális feladatokat végrehajtó kommandós, Otto Skorzeny csoportja október 15-én délelőtt elrabolta Horthy fiát, ifj. Horthy Miklóst, még mielőtt délben a rádióban elhangzott volna a fegyverszünetről szóló proklamáció. Az egész kiugrási akció mérhetetlenül „amatőr” módon, szűk körben szerveződött. A hadseregben teljes volt a bizonytalanság, a németbarát tisztek nyíltan átálltak, és nem továbbították a hadparancsokat.[48]

  1. október 15-én a nyilas érzelmű tisztek igyekeztek átvenni a vezetést. Elfogták és lefegyverezték a Horthyhoz hű tiszteket.[49] Ezzel egy időben a német csapatok megszállták a hidakat és elfoglalták a rádiót. A főváros utcáin Tigris tankok jelentek meg, amelyek a lakosság megfélemlítését szolgálták. Szálasi és a nyilas, valamint a jobboldali képviselők húsz–huszonöt fős csoportja a német követségen gyülekezett. Kovarcz Emil a nyilas fegyveres erők főparancsnoka pasaréti főhadiszállásán várt az embereivel, valamint az átálló tisztekkel, akiknek az esti órákban a németek géppuskákat osztottak. Egy nyilasokból álló csoport röpcédulákat terjesztett a pesti utcákon.

Fél tízkor az elfoglalt Magyar Rádióban felolvasták Szálasi október elején elkészített hadparancsát: „Választanom kellett nemzetünk és az alkotmány, az igazság és a jog, az élet és a törvény között. Nemzetünket, az igazságot és az életet választottam! […] Hitem és meggyőződésem, hogy nemzetünk történelmi kötelességét teljesíteni fogja, és hogy Németország, Itália, Japán, valamint szövetségeseink oldalán a biztos győzelem felé halad…

Nemzetünk szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha! Isten áldását kérem nemzetünk nagy döntéséhez az előtte álló nagy harcára!”[50]

Ezután megismételték hadparancsot és felszólítottak mindenkit a nyilasok támogatására. A katonaságban Hindy István őrnagy, a mindig elegáns, kitűnő modorú tiszt volt a nyilas hatalomátvétel kulcsfigurája. Miután Bakay Szilárd altábornagyot Otto Skorzeny emberei elfogták, a kormányzó Aggteleky Bélát kérte fel, hogy vezesse a katonai ellenállást. Aggtelekit azonban Hindy letartóztatta a Sas-hegyi laktanyában, és közben parancs ment távírón az összes budapesti és környékbeli alakulatokhoz, hogy maradjanak a helyükön.[51]

Másnap, a kormányzó lemondatása körüli huzavonát követően, Veesenmayer Lakatos Géza miniszterelnök kíséretében a Várba ment, ahol a kormányzó és környezete éppen csomagolt. A Skorzeny emberei által teljesen feldúlt és kifosztott épületben a fürdőszobában találtak rá a megfélemlített Horthyra, aki, miután ígéretet kapott fia szabadon bocsátására, aláírta a következő nyilatkozatot: „A magyar történelem súlyos és nehéz órájában ezennel kinyilatkoztatom azt az elhatározásomat, hogy a hadvezetés eredményes folytatása és a nemzet belső egysége és összefogása érdekében kormányzói tisztemről és a kormányzói hatalommal kapcsolatban minden törvényes jogomról lemondok. Egyidejűleg Szálasi Ferencet a nemzeti összefogás kormányának megalakításával megbízom. Budapest, 1944. október 16. Horthy s.k.”[52] 1944. október 16-án a nyilas Szálasi Ferenc lett a miniszterelnök.[53]

Szálasi esküjét a koronára tette le. Ez ugyan alkotmányjogi ellentmondások forrásává válhatott volna, mert ezt a Szentkoronatan nem tette lehetővé, de ezzel már senki sem törődött. Szálasi azonban nem elégedett meg a miniszterelnöki pozícióval, inkább államfői hatalmat kívánt gyakorolni, és kinevezett maga mellé egy kormányzótanácsot, amelynek Rajniss Ferenc és Csia Sándor mellett tagja lett Beregffy Károly, akit honvédelmi miniszterré nevezett ki. Rajniss a kultuszminiszteri tárcát kapta, Vajna Gábor pedig a belügyminiszterit. Szőllősi Jenő, a gyógyszerészből lett miniszterelnök-helyettes a gyakorlatban a kormányfői feladatokat látta el. Az egész országot hadműveleti területté nyilvánították és különleges közigazgatást vezettek be, a polgári hatóságokat is a katonai szerveknek rendelték alá, valamint az egyes igazgatási területek élére kormánybiztosokat neveztek ki.

Az állami intézményeknek fel kellett esküdnie a „nemzetvezető” kormányára. Aki ennek nem tett eleget, halálbüntetéssel sújtották. A Szépművészeti Múzeum dolgozóit is feleskették, az aláírók igazolványt kaptak. Az eskü szövege a következő volt: „Ünnepélyesen esküszünk a Mindenható Istenre, hogy Magyarország államügyeinek ideiglenes vezetésével megbízott miniszterelnöke SZÁLASI FERENC iránt hűséggel és engedelmességgel viseltetünk, Magyarországhoz és a hungarista eszmerendszerhez hűek leszünk, az ország törvényeinek engedelmeskedünk. Esküszünk, hogy minden elöljárónknak és feljebbvalónknak engedelmeskedünk, őket tiszteletben tartjuk és védelmezzük, rendeleteiket és parancsaikat minden szolgálatban híven teljesítjük, alárendeltjeinkről mindég legjobb tudásunk szerint gondoskodunk, példaadásunkkal és minden erőnkkel rajta leszünk, hogy kötelességüket minden körülmények között teljesítsék.

Esküszünk, hogy munkahelyünkön kötelességünket Nemzetünk iránti hittel és hűséggel teljesítjük, hogy szent Hazánkért minden külső és belső ellenség ellen, bárki is legyen az, mindenkor, mindenütt életünk és vérünk feláldozásával is vitézül harcolunk. Sem a külső, sem a belső ellenséggel soha a legkisebb egyetértésbe nem bocsátkozunk. Haza és Nemzet ellenes, vagy oly irányzat szolgálatába, amely a hungarista szellem fegyelmét aláásni igyekszik, nem lépünk, az ilyen irányzatról tudomást szerezve azt haladéktalanul elöljáróinknak vagy feljebbvalónknak jelentjük: semmiféle titkos társulatnak tagjai a jövőben sem leszünk, minden szolgálati titkot híven megőrzünk.

A törvényeket, rendeleteket, parancsokat és a Hungarista Munkaállam érdekeit szem előtt tartva viselkedünk és így becsülettel élünk és halunk. Isten Minket úgy segéljen! Amen![54]

Csánky emlékei szerint a nyilasok egy ideig a személycserékkel voltak elfoglalva, de őt meghagyták a Műtárgy-kormánybiztosság élén, viszont a zár alá vétel egyre jobban háttérbe szorult a hadi helyzet alakulása miatt és egyre inkább a múzeum műtárgyainak megmenthetősége került előtérbe.[55]

„A német megszállás alatt a szélsőjobboldaliak magukhoz tértek, de most már a feloszlatott fészek-klub helyére diktatórikus eszközökkel újonnan alakított »Művészet házában« a vezető szerepet is magukhoz ragadták. A zsidó műtárgyvagyon kisajátítását sürgető napilap akkori főszerkesztőjénél, Rajniss Ferencnél deputáció formájában tettek ellenem tiltakozó látogatást, melyet később a kultuszminisztérium új politikai államtitkáránál, Mester Miklósnál is megismételtek. Kormánybiztosi kinevezésem ugyan nem maradt hatás nélkül, de a parázs tovább izzott s csak alkalomra várt, hogy ismét fellángoljon. Egymást érték a különböző ülések, a szélsőjobboldali politikusoknál összejövetelek, tanácskozások, melyek főként az új »Művészet Háza« körül kavarogtak. Adatokat gyűjtögettek zsidó barátságomról, összeköttetéseimről, a haladó művészek támogatásáról, keresgéltek régi újságokban, katalógusokban, hogy a statisztika minél gazdagabb legyen. Egyik hivatali kollegám is közölte, hogy hiába is védekeznék, »pontos grafikon« készült egész hivatalos és művészi pályámról s nem maradhatok tovább a helyemen.

Ebben az igazgatott, mérgezett légkörben közeledtünk október 15.-hez. A helyzet súlyosbodása minden nappal érezhetőbbé vált. Múzeumi és kormánybiztosi munkám eredményeit láttam a legnagyobb veszélyben, ha a szélsőjobboldali elemek helyemről eltávolítanak s a mind általánosabbá váló német lefoglalások és eltulajdonítások mellé egyéb elemek kétes munkája is szegődik. A rend felbontása a levegőben volt és a feltételezhető forradalmi állapot élet és vagyon bizonytalansága a muzeális és zsidó értékeket is fenyegette.[56]

A fővárosban ekkor körülbelül 200 ezer zsidó várta rettegve, mit hoz a nyilas uralom. Kifosztásukat az 1944. november 3-i rendelet tette teljessé: a „zsidók minden vagyona a nemzet vagyonaként az államra száll át”. A rendelet, amely intézkedett a vagyonok kezeléséről és hasznosításáról is, idővel azonban betarthatatlanná vált, és ezzel elkezdődött a szabad rablás. A Szálasi-kabinet a végsőkig elkötelezte Magyarországot a német szövetség és a háború folytatása mellett, így német kérésre 50 ezer zsidót deportáltak. A maradék fővárosi zsidóságot gettókba zárták. A nyilas kormány jogi, közigazgatási és katonai értelemben is „káosszal enyhített, anarchiával súlyosbított rémuralma” fél évig tartott.[57]

 

Kimenekítés és menekülés

Ahogy a szovjet csapatok egyre közelebb értek az ország határaihoz, áprilisban elkezdődött a gyárak és üzemek teljes kiürítése, amelyet Szálasinak októberben folytatnia kellett, vagyis a még meglévőket Edmund Veesenmayer tanácsára meg kellett „menteni”, és a Vörös Hadsereg elől Németországba szállítani. A kiürítéssel egy vegyes bizottságot bíztak meg: német részről Kurt Becherre[58] bízták a szervezést, a magyar felelős Kisbarnaki Farkas Ferenc[59] volt. Farkas, mint az Elhelyezési Kormánybiztosság vezetője elrendelte a koronaékszerek, az aranytartalék, a nemzeti bélyeggyűjtemény és a műtárgyak kiszállítását is, amelyre azonban csak késő ősszel került sor. A főváros kiürítésének megszervezésére Albert Speer – ekkor már a hadigazdálkodás élére kinevezett miniszter – által kijelölt különbizottság érkezett Budapestre. E bizottság felügyeletével történt a Magyar Nemzeti Bank arany- és valutakészletének, illetve a nagy gyárak felszereléseinek elszállítása.[60] A németekkel önként együttműködő nyilasok a kiürítés során 55 ezer vagonnal, mintegy 6-700 ezer tonnányi árut (gépet, járművet, nyersanyagot, készárut) szállítottak a Németországba.

Vida Jenő

A gazdasági kiürítés műtárgyak elhurcolásával is együtt járt. Kurt Becher a zsidó nagypolgárság vagyonának megszerzését is feladatul kapta. Egyes becslések szerint az ekkor elvitt műtárgyak értéke kétmilliárd birodalmi márkát tett ki. A budai zsidó villákból és lakásokból összerabolt műtárgyakat a Kornfeld és Mauthner családok Budakeszi úti villájában hordták össze, majd teherautókra rakták. Minderre akkor került sor, amikor a szovjet csapatok még nem zárták teljesen körül a fővárost. A megrakott teherautók észak felé indultak, és nem tudni, hogy eljutottak-e Németországba vagy a szovjetek foglalták-e őket. Mindenesetre ezek a műtárgyak soha nem kerültek elő, pedig nagy értéket képviseltek: Vida Jenő, Hatvany Ferenc, Kornfeld Móric tulajdonából származtak.[61] Ugyanakkor az úgynevezett Winterhilfe (Téli Segély) akció keretében, amelynek célja a „nélkülöző német nép megsegítése” volt, több szerelvényt indítottak Németország felé. A tárgyak között voltak nagy értékű iparművészeti darabok, szőnyegek, porcelánok, kerámiák és 16–17. századi bútorok is.

December 24-én a szovjet csapatok körülzárták Budapestet. A véres ostrom február 13-ig tartott, a város romokban hevert. A Dunántúlon márciusban heves német ellentámadás indult, amelyet már korábban összevontak a magyar erőkkel, de a vereséget ezzel sem lehetett megakadályozni. A Gestapo és az SD több Magyarországon tevékenykedő tisztje a csupán az álmokban létező alpesi erőd felé tartott, mert az a hír terjedt el, hogy Hitler onnan irányítja a végső csapást.

Arról, hogy a visszavonuló németek mit vittek magukkal, jobbára tanúvallomások és csak nagyon kevés dokumentum maradt fenn. Mravik László szerint Eichmann-nak és kommandójának a megszálláskor kevés ideje maradt a fosztogatásra. A SEK (Sondereinsatzkommando) a gettósítás előtt és alatt, az elhagyott lakásokban, villákban hatalmas értékekre és főként készpénzre tett szert. Eichmann emberei március végén 11 millió pengőt zsaroltak ki a fővárosi Központi Zsidó Tanácstól, és ezt a gyakorlatot folytatták a kisebb vidéki városokban is.

Eichmann inkább később, amikor Berlinben úgy döntöttek, hogy egy időre leállítják, igyekezett vagyont szerezni, de nem nagy sikerrel, néhány éremgyűjtemény eltűnése írható a számlájára.[62] A ravaszabb SS-vezérek, amit lehetett, már korábban Svájcba menekítettek.

Kurt Becherről feltételezhető, hogy alaposan kiürítette az általa elfoglalt villákat, amelyből minden mozgatható értéket, bútort és felszerelést elszállíttatott. Egyes adatok szerint a budakeszi úti Mauthner-villát is ő pakolta ki. December elején ládákban szállíttatta el az ott lévő festményeket először Salzburgba, majd Rosenheimbe. A „Becher-kincsről” az elmúlt évtizedekben több publikáció is megjelent, létezését azonban a dúsgazdag tulajdonos tagadta.

Amikor a német követség a nyugati határ közelébe menekült, Veesenmayer a Khuen-Héderváry család kastélyát foglalta el, ahol antik bútorokat, értékes szőnyegeket és festményeket őriztek, többek között Rembrandt egyik önarcképét is. Amikor Veesenmayer elhagyta az országot, az egész berendezést összecsomagoltatta és elvitette Németországba.

Höttl sem ment el üres kézzel, a festői Bad Altaussee környékén telepedett le, ahol a következő év májusának első hetében megérkező amerikai egységek az ottani sóbányában és a magashegyi házakban műalkotások ezreit, összeharácsolt vagyontárgyak tömegét találták meg. Az általános rablásból kimaradt Georg Kepler SS-Obergruppenführer, aki hivatalát a már említett Erdődy-palotában rendezte be. Kepler semmit sem vitt magával, Hatvany Józsefné porcelánjai, üvegei és festményei akkor a helyükön maradtak, ezeket később a szovjet Gazdasági Tiszti Bizottság „helyezte biztonságba”. Otto Winkelmann azonban nem követte Kepler példáját, ő a Vida-villa teljes berendezését magával vitte.

A nyilasok 1944 végén szabad rablásba kezdtek, többek között eltulajdonították a svéd és számos más követségen felhalmozott értékeket. A Szálasi-kormány utasítására indult el két legendás vonat is ekkoriban Nyugat felé. Az úgynevezett Aranyvonatokkal szállították a zsidóktól elrabolt értékesebb ingóságok egy részét, a Nemzeti Bank aranykészletét, illetve az állami és közgyűjteményi javak nagy részét. A háború után a külföldre vitt, és soha vissza nem kapott vagyon értéke 1947-es forint értéken számolva több milliárd dollárt tett ki, ezen belül például a zsidóktól elkobzott műtárgyak értékét 43 milliárd forintra becsülték.[63]

„Amikor a Szálasi és környezete már Kőszegről is menekülni kényszerült, megpakoltak háromszáz teherautót mindazzal, amit Budapestről elhurcoltak, köztük a királyi várpalota Monarchiától örökölt gobelinjei, keleti szőnyegei, pótolhatatlan műkincsei, melyek jó része elkallódott, vagy rejtetten a főnyilasok kezében maradt. A kőszegi pályaudvaron négy harmadosztályú Pullmann kocsi és tizenegy tehervagon várakozott. A személykocsikba bezsúfolták a munkatörzset családostul, 250 személyt, a tehervagonokba a teherautókra nem fért vagy súlyosabb szállítmányt, rengeteg élelmiszert és a kőszegi árvaház hálóberendezését, hogy a kényelmük meglegyen. A tizenegyedik vagont berendezték tábori konyhának, a társaság élelmezésére. […] A Szent Koronát szállító Hangya-teherautó március 28-án, hajnali fél egykor haladt át a magyar határon. Szöllősi Semmeringen keletkezett naplójába beírta: »Életem legszomorúbb határátlépése volt […] Mögöttünk a sötét gondban vergődő Kőszeg és Magyarország, előttünk a jövő bizonytalanságának nagy kérdőjele.«”[64]

Részlet a szerző könyvéből, melyet a Noran Libro Kiadó engedélyével közlünk.

Jegyzetek

[1] Edmund Veesenmayer 1943. december 10-én kelt összefoglaló jelentése. Idézi: Bokor 1982. 14.

[2] Uo., valamint Veesenmayer 1968. 749.

[3] 1943-ban a „titkos embert”, Veesenmayert Budapestre küldték annak kiderítésére, hogy mennyire igazak azok a Berlinbe küldött jelentések, miszerint a Kállay-kormány titkos diplomáciai tárgyalásokat folytat az angolszász hatalmakkal.

[4] Maximilian Freiherr Weichs (1881–1954) arisztokrata származású német katona, 1943-tól Wehrmacht tábornagy, nemzetiszocialista: „A nemzetiszocialista forradalommal egész népünk nemcsak külsőleg, hanem belül, lelki magatartásában is elkezdett egyszerre lépni.” 1942-ben, a B hadseregcsoport főparancsnoka lett – ehhez tartozott a 2. magyar hadsereg is –, 1943-tól az F hadseregcsoport irányítója, amely Dél-Európában civileket gyilkolt. Vö. Klee 2015. 660.

[5] Vö. Tóth 1994. 49.

[6] Szombathelyi 1990. 126.

[7] Vö. Bokor 1982. 188.

[8] A Koronatanács ülésének jegyzőkönyve: users.atw.hu/historiamozaik/masodszor_is_klessheim.

[9] A Margarethe II. Románia esetleges megszállásának terve volt.

[10] Horthy 1992. 417.

[11] Jelen voltak a Magyar Megújulás Pártja és a Magyar Nemzeti Szocialista Párt vezéralakjai: Imrédy Béla, Rátz Jenő, Jaross Andor, Ruszkay Jenő, Rajniss Ferenc, Baky László is.

[12] Dombrády 1994. 39.

[13] Magyarország katonai megszállásának előkészítését Hitler már 1943. szeptember végén elrendelte, a Wehrmacht főparancsnokság (OKW) ekkor még számításba vette a román és szlovák csapatok részvételét is, de mivel az angolok balkáni partraszállása elmaradt és a magyar kiugrás veszélyére sem utaltak jelek, a terv végrehajtását elhalasztották tavaszig. A Trójai faló nevű akciótervet, vagyis a Margarethe I.-et Hitler 1944. március 14-én rendelte el, amelynek célja Budapest rajtaütésszerű megszállása volt. A kormány tehetetlen volt, mivel a kormányzót Hitler Klessheimben tartotta sakkban, de az ellenállást egyébként is túl kockázatosnak ítélték. Vö. Tóth 1994. 41–53.

[14] Ránki 1968. 797.

[15] Sztójay Döme (Dimitrije Sztojakovics, 1883–1946), szerb származású magyar diplomata (1935 és 1944 között tizenhét évet töltött Berlinben, először mint katonai szakelőadó, később mint katonai attasé, végül mint rendkívüli követ. 1944-ben n néhány hónapig, március 22. és augusztus 29. között miniszterelnök és belügyminiszter. 1946-ban a népbíróság kötél általi halálra ítélte. A német fővárosban Sztójayt jó barátság fűzte a német vezető körökhöz, ezért általában megbízható értesüléseket szerzett a német vezetés terveiről, ugyanakkor kritikátlanul kezelte a németek által sugalmazott információkat. Rokonszenves volt a németek számára, sőt maguk közé számították, mert szinte konok szívóssággal képviselte a németbarátságot, még saját kormányával is szembeszállva. Vö. Páva 2001. 120–121.

[16] Vö. Szita 2014. 70–78. Gerlach–Aly 2005.

[17] Szita 2014. 145.

[18] Edmund Veesenmayert (1904–1977) 1944. március 15-én nevezték ki vezérőrnaggyá. Gazdasági szakember volt, számos megszállt országban teljesített szolgálatot, természetesen a nemzetiszocializmus elkötelezett híveként. Mielőtt kinevezték teljhatalmú birodalmi megbízottnak és követnek, már jól ismerte a magyar viszonyokat, ezért – vagy ennek ellenére – nem volt jó véleménye a magyarokról. Úgy vélte, hogy a magyarok, az úgynevezett nemzeti életre alkalmatlanok, és azok maradnak a jövőben is. Úgy gondolta, hogy a birodalom számára megengedhetetlen fényűzés, hogy érintetlenül hagy egy ilyen szabotázsközpontot. Irányította azt az akicót, amelynek keretében 1944. június 13-án 289 357 zsidót deportáltak Kárpátaljáról és Erdélyből. A nürnbergi perben csak húsz évre ítélték, de még ezt sem töltötte le, és már 1951 szeptemberében szabadult. Klee 2015. 637.

[19]Szita 2014. 79.

[20] A kormányzó és szűkebb környezete.

[21] Megfélemlítésül 10 000 embert letartóztattak, köztük 3076 zsidót is. Vö. Szita 2014. 32.

[22] Uo. 108. Endre László (1895–1946) a Sztójay-kormány belügyi-közigazgatási államtitkára. Ő írta alá a hírhedt 1600/1944. évi törvényt a zsidóság teljes kifosztásáról. Elrendelte, hogy huszonnégy óra alatt ürítsenek ki 500, majd 1500 zsidó lakást.

[23] Vö. Interjúk dr. Wilhelm Höttlel, dr. Alfred Trenkerrel, valamint Franz Novakkal. In: Végjáték a Duna mentén 1982. 83–98, 98–115, 182–202.

[24] Uo. 189. Gróf Vigyázó Ferenc az 1927-ben átépített házat az Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta. Höttl negyedmagával foglalta el az épületet, a korábbi személyzetet megtartotta és rendszeresen vacsorákat és bálokat rendezett a magyar elit részvételével.

 [25] Kornfeld Móric (Budapest, 1882 – Washington, 1967) először a Ganz-Danubius gyár igazgatója, később a Weiss Mannfréd Művek főigazgatója. Áttért a katolikus vallásra, és megalapította a katolikus zsidók szervezetét. A Gestapo elfogta, de családja más tagjaival együtt elengedték Portugáliába, ahonnan később az Egyesült Államokba menekült. Villájának berendezéséről Gogolak Lajos Emlékezéseiben olvashatunk (Gogolak 2001). Mint írja, a falakat barokk szentképek borították, amelyek háttere gyönyörű angyalokkal díszített zöld-bordó tapéta volt. A szalon 16. századi bútorokkal volt berendezve és az ablakokat úgynevezett Richelieu-csipkefüggönyök díszítették. Gogolaknak feltűnt, hogy az akkoriban divatos impresszionista alkotások teljesen hiányoztak a képgyűjteményből. A Kornfeld-gyűjteményről bővebben lásd Molnos 2017.

[26] Dobos 2010. 91.

[27] A Gestapo első begyűjtőhelye az Astoria szálló volt. Adolf Eichmann és Hain Péter főhadiszállása a Svábhegyen, a XII. kerületi Karthauzi út 4/a alatt volt a Majestic panzióban, az Eichmann kommandót az egykori Lomnic panzióban helyezték el. A Hotel Mirabel Klages és az SD kommandó központjául szolgált.

[28] A gróf 1750–1769 között építette a barokk palotát, amely sokáig a család birtokában maradt, majd 1912-ben Hatvany-Deutsch József, a „cukorbáró” vette meg.

[29] Vö. Molnos 2017.

[30] 1944-ben Obersturmbannführerként a biztonsági rendőrség budapesti SD kommandójának vezetője volt. Ez év augusztusában visszahelyezték a birodalomba, mert azzal vádolták, hogy magyar milliomos körökkel ápolt kapcsolatot és gyanús tivornyákon vett részt. SS személyzeti minősítése szerint: északi jellem, nyitott, egyenes, mindazonáltal kicsit puhány, mint minden osztrák. A háború után különböző szakterületeken tevékenykedett, a hatvanas évek végén Münchenben élt.

[32] Hatvany Ferenc életével, műgyűjtői tevékenységével számos szerző foglalkozott, Molnos Péter és Mravik László mellett Kratochwill Mimi is: Kratochwill 2008. 34–42., valamint Dunai 2009.

[33] Genthon 1935. 4–24.

[34] Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer (vezérezredes) a Waffen-SS tábornoka azzal az operatív csoporttal (Einsatzgruppe) érkezett, amely elfoglalta az országot. Beosztásának pontos megnevezése: Der Höhere SS- und Polizeiführer beim Bevollmächtigten des Deutschen Reiches in Ungarn. Alárendeltje volt Dr. Hans-Ulrich Geschke, a biztonsági rendőrség és a biztonsági szolgálat magyarországi parancsnoka. Drezda után Budapesten főként hírszerzései és kémelhárítási feladatai voltak. A Sipo és az SD parancsnoka, SS-Standartenführer, Oberst der Polizei rendfokozattal. Amikor Hitler Budapestet 1944. december 5-én erőddé nyilvánította, Winkelmann nem akart az „utolsó töltényig” harcolni, ezért leváltották. Városparancsnoki beosztását Karl Pfeffer-Wildenbruch vette át. Az SD-hez, a biztonsági szolgálathoz tartozott még a már említett dr. Wilhelm Höttl SS-Sturmbannführer (őrnagy), aki politikai-titkosszolgálati feladatokat látott el, illetve dr. Alfred Trenker, szintén őrnagy, aki a Budapesten és környékén illetékes Gestapo parancsnoka volt.

[35] A Horthy István elrablásakor kitört tűzharcban halt meg.

[36] Otto Winkelmann (Bordesholm, 1894 – Bordesholm, 1977. 1919-től a rendőrségen dolgozott, 1932-ben belépett a NSDAP-be,1937-től a rendőrség rendészeti főhivatalában (HA) dolgozott, majd belépett az SS-be is. 1942-től a HA I. csoportjának vezetője, 1944 márciusában mint magasabb SS- és rendőrségi vezető a magyar zsidók deportálását irányította. 1945 után szülővárosában élt haláláig.

[37] Vö. Almási 1994.

[38] Budapesti Közlöny, 85. sz. 1944. április 16. 1600/1944. M.E. A rendelet értelmében Csánky Dénes főigazgató májusban felterjesztette a vallás- és közoktatási miniszter, Hóman Bálint felé a múzeumban őrzött zsidó személyekhez tartozó műtárgyak jegyzékét. A műtárgyakat négy csoportba osztotta. Az elsőbe azok kerültek, amelyeket a bombázás veszélye miatt önként hoztak be a múzeumba. A másodikba azok, amelyeket a tulajdonosaik a rendeletet megelőzően, régebben bíztak a múzeum őrizetére. A harmadikba azok, amelyeket időszakos kiállításra adtak kölcsön, és a múzeum őrizetében voltak. A negyedik csoportban azok voltak, amelyek már régebben a múzeum tulajdonába kerültek, de az ajándékozás feltétele az volt, hogy az adományozók a műtárgyakat halálukig saját lakásuk őrizetében tarthassák, tehát ezek voltak a zsidó személyek otthonában lévő múzeumi letétek. A Kormánybiztosságot a Zsidók Zár Alá Vett Műtárgyainak Számbavételére és Megőrzésére (röviden: Műkincs kormánybiztosság) 1944. május 22-én hozták lére, és élére Csánky Dénest nevezték ki, akinek tevékenysége az egész ország területére kiterjedt.

[39] Szépművészeti Múzeum Központi Irattára, 145/1944. Hivatalból a zsidó műgyűjtő műtárgyainak bejelentése tbn. 1944. április18.

[40] Vö. Herzog Mór Lipót (1869–1934). Bankár, nagykereskedő, műgyűjtő. Halála után páratlan gyűjteményét gyermekei örökölték. A „páratlan” gyűjtemény fénykoráról és tragikus történetéről Molnos Péter írt átfogó tanulmányt. Vö. Molnos 2017. 275–345.

[41] Vö. uo. 87–92.

A vidéki helyzetről lásd Voit 1993.

[42] Uo. 94.

[43] Lásd Csánky Dénes: Emlékirat a Magyar Művészeti Kincsek megóvása tárgyában. Függelék, 1945/6.

[44] Mélik Sz. Endre (Brassó, 1904 – Budapest, 1991). Antifasiszta ellenálló, szemben állt a Horthy-rendszerrel, ennek ellenére az ötvenes években is üldözték.

[45] MOL ZSKB K 643-1944-297.

[46] A Rajniss által 1944 szeptemberében létrehozott Nemzeti Szövetség, amelyhez 150 képviselő csatlakozott, jelmondata. Voltak tagjai a Szálasi-féle nyilas pártból, az imrédysta pártból és Sztójay-kormányból is. A szövetség arra a jogi álláspontra helyezkedett, hogy sem a kormányzónak mint államfőnek, sem a kormánynak nincs joga a fegyverszünet megkötésére.

[47] Veress László, a külügyminisztérium megbízottja, aki részt vett a tárgyalások lebonyolításában, a szövetségesekkel való tárgyalásokról utólag azt mondta, hogy addig, amíg a szövetségesek közelebb voltak, mint a Vörös Hadsereg, a kiugrásnak volt esélye, de később már nem. Szerinte a magyar diplomácia ott hibázta el a dolgokat, hogy „nem nézett rá elég gyakran a térképre”. Vö. Végjáték a Duna mentén 1982. 70.

[48] Hardy Kálmán altábornagy szerint Horthy hibája az volt, hogy nem bánt elég keményen azokkal a tisztekkel, akik nyíltan nyilasok lettek, és megbízott a tisztikarban, azt hívén, hogy tűzbe mennének érte. A tisztikart többek között lenyűgözte a német fegyverkezés üteme, az, hogy máról holnapra hatalmas hadsereget hoztak létre. Vö. A barikád két oldala. In: Végjáték a Duna mentén 1982.

[49] Ilyenből kevés akadt. A Horthy által dédelgetett Vitézi Széknek 25 ezer tagja volt, és egy sem állt ki mellette. Vö. Egy naiv ember – bársonyszékben. In: Végjáték a Duna mentén 1982. 177.

[50] Uo,

[51] Hamis parancsok voltak, amelyeket „Aggteleki s.k.” aláírással küldtek szét.

[52] Horthy 1992. 312–313.

Szálasi Ferenc hatalomra jutásának körülményiről lásd Karsai 2016. 294–367.

[53] A német titkosszolgálat főnöke, Walter Schellenberg a visszaemlékezéseiben leírja, hogy „az ún. Maus (Egér) akcióval a német titkosszolgálat beépült egy magának Horthy kormányzónak a közreműködésével folyó összeesküvésbe. Horthy fiát letartóztattuk a Tito állítólagos küldötteivel való megbeszélés alkalmával, akik valójában a mi titkosszolgálatunk megbízottai voltak. Horthy végül is feladta a játszmát, és német védelem alá helyezte magát. Schellenberg 1989. 297.

[54] Szépművészeti Múzeum Központi Irattára, 297/944.

[55] Hain Péter újjászervezte a magyar Gestapót. A Budapesti Főkapitányság Politikai Osztályán eskette fel az állományt Szálasira. Minden írásbeli érintkezéskor az aláírás előtt a „Kitartás, éljen Szálasi!” jelmondatnak kellett szerepelnie.

[56] MOL XIX-I-12- 3d. Csánky Dénes: Emlékirat a Magyar Művészeti Kincsek megóvása tárgyában. Függelék, 1945/6. Visszatekintés.

[57] Vargyai 1994. 107–122.

[58] Kurt Becher (1909–1995) az egyik legcinikusabb figurája volt a magyarországi SS tevékenységének. Az SS magyarországi gazdasági törzsének (Wirtschaftsstab) volt tagja. Beköltözött a Weiss család Andrássy úti villájába, de elfoglalta a Kornfeld és Mauthner családok tulajdonában lévő Lendvay utca 13. szám alatti villát is. Hivatalos célja – tenyésztésre és a német csapatok számára – negyvenezer ló, valamint hadifelszerelések beszerzése volt. A lovakkal való kereskedés azonban csak ürügy volt arra, hogy áttekintse a magyar gazdaságban működő személyes kapcsolatokat. A zsidótörvények életbe lépése után igyekezett megszerezni a zsidó nagytőkés családok vagyonát, részvényeit. Nemcsak az SS javára dolgozott, hanem magáncélú gyűjtést is folytatott. Svájci frankért árult vízumokat, valamint pénzért szabadított ki német fogságból zsidókat. Fontos szerepet játszott a Csepel Művek, a Weiss Manfréd konszern vagyonának SS-kézre juttatásában. Becher 1937-ben lépett be az NSDAP-be, többek között 1941-ben részt vett az 1. SS-lovasság „zsidótlanítási” akcióban Pripjaty környékén. 1944-ben Magyarországon a Waffen-SS különleges megbízottjaként részt vett a „zsidó vérért árut” akcióban, amikor a zsidók elengedéséért tízezer teherautót és nemesfémet kellett az SS-nek felajánlani, valamint ő volt a „kiürítési” akció, Magyarország gazdasági kifosztásának főszereplője. 1945 áprilisában az összes koncentrációs tábor birodalmi különleges biztosának (Reichssonder-kommissar für sämtliche Konzentrationslager) nevezték ki, ezredesi rangban. Összerabolt vagyonának egy részét Svájcba mentette, és ezzel kezdett új életet. 1960-ban a leggazdagabb német üzletemberek egyikének számított. Nürnbergben nem ítélték el, mert egy magyar cionista, Kasztner Rezső mellette vallott. Vö. Müller-Tupath 1982.

[59] Kisbarnaki Farkas, a Janus-arcú főtiszt, akire Horthy annyira számított a kiugrási kísérletnél, később átállt Szálasihoz. Sopronkőhidán is ő bíráskodott, néhány magas rangú Horthy-tiszt és Bajcsy Zsilinszky halálos ítéletét is ő írta alá.

[60] Teleki 1974. 181–183.

[61] Vö. Mravik 2004/2. 4–13.

[62] Uo.

[63] Vö. Botos 2012.

[64] Hahn 1984. 74.

támogatás