Egy veszprémi tanárcsalád tragédiái

Éppen a magyarországi holokauszt idei emlékévében lesz 80 esztendeje, hogy elhunyt dr. Simonyi Jenő földrajzi író és tanár. A vidéki kisvárosból származó Simonyi testvérek mindannyian az oktatás és tudomány területén alkottak maradandót. Sikeres életüket viszont a XX. század első felében számos tragikus esemény árnyékolta be.

Steiner Simon szatócs és Menzel Anna 1851 karácsonyának napján házasodtak össze, a pár Veszprémben, a mai Kossuth u. 7. szám alatti házban lakott. Itt született öt gyermekük is, kik közül hárman – Zsigmond, Jenő és Szerafin – később a pedagógus pályán helyezkedtek el. Érdekesség, hogy később ugyanitt született Cholnoky Viktor író, és Cholnoky Jenő földrajztudós is. Menzel Anna 1874-ben tüdősorvadásban hunyt el. Ebben az évben vették fel a Simonyi nevet a család tagjai.

A legidősebb testvér, Simonyi Zsigmond (1853-1919) a Veszprémi Izraelita Hitközség Iskolája után a gimnáziumot még szülővárosában kezdte el, majd Budapesten, Lipcsében, Berlinben és Párizsban folytatta tanulmányait. 1877-ben Budapesten magántanár lett. 1895-től a Magyar Nyelvőr szerkesztője volt. Mind tanárként, mind tudósként jelentőset alkotott, életét a nyelvtudományoknak szentelte. Számos tudományos dolgozat, szótár és könyv írója. A Tanácsköztársaság idején nem mozdították el az egyetemről a tudománynak elkötelezett tudóst, mely a rendszer bukása után kihatott a további életére. Bár tagja volt a Demokratia nevű szabadkőműves páholynak, politikai tevékenységet nem igen folytatott, tagságát a hátrányos helyzetű tanulóifjúság megsegítésére használta fel. 1919 őszén az ún. „fehér vizsgálóbizottságok” őt is utolérték, állítólagos kommunista nézetei miatt rendszeresen kihallgatták. Az érzékeny lelkű tudóst ezen megpróbáltatások megbetegítették, rövid szenvedés után 1919. november 22-én elhunyt. Özvegye, Simonyiné Becher Paula, aki férje után 1927-ben és fiát  is elvesztette, nehéz anyagi körülmények közt volt kénytelen élni. Lányával, Annával német, francia és magyar felolvasásokból próbálta magát eltartani. 1921-ben a Lipótvárosi Kaszinó Rákosi Jenő-díját az özvegynek adományozták, hogy húszezer koronával támogassák a családot. Bár 1884-ben férjével áttértek a katolikus vallásra, özv. Simonyi Zsigmondnét 1945 januárjában a nyilasok megölték. Ideiglenes budai nyugvóhelyéről később exhumálták, és 1947. május 28-án temették el férje mellé a Kerepesi temetőben.

Simonyi Zsigmond öccse, Jenő szintén Veszprémben tanult, majd a fővárosba került. A Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen földrajzot hallgatott, professzora Hunfalvy János volt. Egyetemi évei után még bő két évtizedig foglalkozott a földrajztudománnyal, később a közoktatás lett a szívügye. Több tudományos tanulmánya jelent meg a Földrajzi Közlemények és a Természettudományi Közlöny oldalain. Legtöbb írását a Budapesti Szemle, a Pesti Napló és a Nemzet közölte le. Több könyve is megjelent, a kilenc kötet nagyobb része francia és német szerzők munkájának fordítása, három saját kötetéhez más utazók leírásait használta fel. Lefordította Anatole Leroy-Beaulieu: „A zsidók és az antisémita áramlat” c. művét is. Az 1890-es évektől közel harmincöt éven át jelentek meg tankönyvei, elemi iskolák számára éppúgy, mint a polgári iskolák és gimnáziumok, valamint a kereskedelmi akadémiák számára. Tankönyveit évtizedekig az ország szinte összes iskolájában használták.

Életművének egyik kiemelkedő eredménye tankönyvírói munkássága mellett, a különböző bizottságokban a földrajzoktatásért végzett munkája. Sokat fáradozott a földrajz tantárgy nagyobb megbecsüléséért. 1897-ben lett a pesti Chevra-Kadisa tagja. Az 1912/13-as tanévtől ösztöndíjat is alapított „Dr. Simonyi Jenő-díj” néven a Budapesti Kereskedelmi Akadémia szorgalmas tanulói számára.

Méltatlan volt Simonyi Jenő halála, hiszen az 1938 óta egyedül élő, idős özvegyembert 1944 nyarán, budai polgári otthonából – feltehetőleg húgával együtt – csillagos házba költöztették. 1944. november 21-én, a VII. kerületi Wesselényi u. 44. sz. alatt hunyt el.

Lakhelyeként ugyanakkor a VII. kerületi Nagyatádi Szabó utca (ma: Kertész u.) 20. sz. alatti ház volt feltüntetve. A két, egymással – átellenben – szemben lévő épület a vészkorszakban a zsidók elkülönített tereként funkcionált. A Nagyatádi Szabó utcai ház 1944 nyarától csillagos házként működött. Három nappal a geográfus halála előtt, 1944. november 18-án a Zsidó Tanáccsal hivatalosan közölték, hogy a csillagos házak lakóinak a VII. kerületben kialakítandó gettóba kell összeköltözniük. A november 29-én kiadott rendelet alapján az említett ház is a budapesti gettó részét képezte. A Wesselényi utcai épület pedig a zsidó gettó kórházaként működött. A gettó létrehozását Simonyi Jenő már nem érhette meg. A beteg tudóst a csillagos házból vihették át a kórházba, ahol november 21-én elhunyt. Még életben lévő gyermekei 1944-ben már mindannyian külföldön (az Egyesült Államokban) tartózkodtak.

A legkisebb testvér, Simonyi Szerafin (1863-1945) kezdetben házitanítóként dolgozott. Ő tanította meg írni és olvasni Markovits Rodiont, a majdani írót is. Később a Bethlen-téri Izraelita Siketnémák Országos Intézetében 32 éven át tanította a gyerekeket kiváló szakértelemmel, és nagy odafigyeléssel. Az első világháború idején, mint Vöröskeresztes főnővér igyekezett megkönnyíteni a sebesültek szenvedéseit. A magas kort megért tanárnő, 82 éves korában, 48 órával a felszabadulás előtt halt meg a budapesti gettóban. A Wesselényi utcai Hősök temploma melletti sírkert C-8-as parcellájában temették el.

Simonyi Szerafin férje, Schönfeld Adolf kőfaragómester volt. Felnőttkort megért fiuk 1901-ben úgyszintén Simonyira változtatta a nevét. Simonyi Rezső (1886-1970) első felesége is a holokauszt áldozata lett. A galíciai Csernovicból elüldözött Edelstein Hilda, 1945. január 18-án, a gettó felszabadításának napján hunyt el, 49 éves korában.

*

Simonyi Jenő, Simonyi Szerafin, Simonyi Zsigmondné és Simonyi Rezsőné Edelstein Hilda is a hazai zsidóüldözés áldozata lett.

 

A szerző tanár, helytörténeti kutató