Egy fénykép a népirtásról

Írta: Szombat - Rovat: Holokauszt, Történelem

„Mit tehet az ember, ha egy gyilkosságot dokumentáló fényképre bukkan?” – teszi föl a kérdést Wendy Lower, amerikai történész „The Ravine” (A vízmosás / szakadék) címmel fordítható új könyvében. (Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy a cikkben felzaklató archív fénykép szerepel.)

Forrás: USHMM

Lower Holokauszt-történész náci-vadászokkal együtt próbálja könyvében felderíteni egy 1941 októberében készült fénykép hátterét. A könyvet a New York Times mutatja be olvasóinak.

A kép egy ukrajnai városban, Miropolban készült 1941. október 13-án. Rajta néhány férfi – ukrán milicisták és német katonák – láthatóak, amint éppen agyonlőnek egy asszonyt. Az assszony előrehajolva egy mezítlábas kisfiú kezét fogja, mielőtt mindketten a halálgödörbe zuhannak. (A fiút a gyilkosok élve temették el, mivel náci rendtartás szerint golyót tilos volt zsidó gyermekekre pazarolni.) A fegyverfüsttől a pettyes háziruhát viselő asszony arca nem látható, viszont alaposabb vizsgálat után Lower másik gyermeket is fölfedezett a képen, akit az asszony az ölében tart. A fotó a „kivégzéses Holokauszt” dokumentuma. Az angolul „Holocaust by bullets” néven ismert tömeggyilkosságok során a Szovjetuniótól elfoglalt területeken a nácik és helyi cinkosaik több mint egymillió zsidót lőttek agyon mezőkön, mocsarakban, vízmosásokban. Az elkövetők igen gyakran a zsidók ukrán szomszédjai voltak.

A kutatónak sem a helyszín, sem pedig a fénykép nem szokatlan. A háború alatt német katonák rengeteg fotót készítettek: több százezret, talán milliót; ezek egy része emléket állított kegyetlenkedéseiknek, a kínzásoknak és bűncselekményeknek, szinte ünnepelve azokat. A német hatóságok tiltották az ilyen nem hivatalos képeket, de nem sok sikerrel; a fotókat készítőik széles körben terjesztették otthoni barátaik, családjuk körében. A szadizmusban való efféle gyönyörködés könnyen megingatja elképzeléseinket az emberrel született szégyenérzetet és bűntudatot illetően. Lower állítja, hogy a halál pillanatát ábrázoló miropoli fénykép ritkaságnak számít, ám ezt sem tudhatjuk biztosan. Érthető okokból az amatőr fotósok közül sokan jobbnak tartották, ha azokat nem nagyon mutogatják.

Lower mindent megpróbált, hogy a zsidó áldozatok nevét sikerüljön kideríteni. Bámulatosan makacs kutató hírében áll: élő beszélgetések hang- és videófelvételeit, jogi dokumentumokat, tömegsírok feltárási jegyzőkönyveit tanulmányozta. Ebben az esetben azonban nem járt sikerrel: a neveket eltemette a történelem.

Aztán megpróbálta részleteiben fölidézni, hogy mi is történt azon a napon Miropolban föltárni a bűnrészességnek azt a hálózatát, ami lehetővé tette a Holokausztot. Ez tökéletesen sikerült: a könyv “The Aktion” című fejezete lebilincselő. Végül pedig megpróbált fényt deríteni a gyilkosok kilétére.

Bár mostanára a népirtás csaknem teljesen elvont fogalommá vált, egy-egy ilyen konkrét esemény csöppet sem nevezhető elvontnak. A fényképek különösen alkalmasak a homály eloszlatására, mivel azokon az elkövetők is láthatók, akik nem csupán arctalan fogaskerekek a gépezetben. Jan Tomasz Gross történész írja “Golden Harvest” (2012) című könyvében, hogy „a fényképek emlékeztetnek bennünket az emberi közreműködésre, amit különben számszerűsített jelenségként kezelnénk”.

Lower kimutatja, hogy sok ember megöléséhez sok emberre van szükség. Ukrán tizenéves lányokat kényszerítettek, hogy megássák a gödröket; náci vámőrök (köztük sok önkéntes) és ukrán rendőrök összefogdosták a zsidókat és a kivégzőhely felé terelték őket; ukrán szomszédok kifosztották otthonaikat, és „kövekkel és üvegpalackokkal dobálták őket”. Az ukrán rendőrök „botokkal és orosz puskákkal kergették a zsidókat, sokukat halálra verve… Fiatal zsidó nőkről letépték a ruhát, és megerőszakolták őket.”

Wendy Lower Lubomir Skrovina eredeti fényképezőgépével

A város puskalövésektől, „kiáltásoktól, sikolyoktól, ordítástól” volt hangos. Nem az a bürokratikus gyilkolás volt ez, amivel a Holokausztot azonosítani szokták. Nagyon is személyes tömeggyilkosság volt: az ukránok „név szerint ismerték az áldozatokat… Ott volt a zsidó fogorvos, a cipész, a szódás, a kolhoztag. A kisgyerekeket, csecsemőket lábuknál fogva, fejüket a fák törzséhez verték.”

A történészek és a fényképeket bírálók között hangos vita zajlik arról, hogy vajon az elkövetők által készített fotókat – különösen a náci időkből – szabad-e közzétenni. Sokan azzal érvelnek, hogy azok a legrosszabb emlékeket ébresztik föl az áldozatokban. Lower vitába száll ezzel, bár csak itt-ott, és nem igazán meggyőzően. Könyve mégis cáfolja azokat, akik elfordítják fejüket. A könyv egyik legérdekesebb része a miropoli fotográfus története. Lubomir Skrovina szlovák katona, német fölötteseinek tudtával készítette a képet, ami azonban végül nem az ő céljaikat szolgálta. A valóságban Skrovina ellenálló volt, de legalább is azzá lett. Az atrocitásról készült képeket hazacsempészte feleségének, aki azokat eljuttatta az ellenállásnak; maga kilépett a Tiso féle hadseregből, otthonában zsidókat rejtegetett és segített menekülésükben, majd részt vett az 1944-es szlovák nemzeti felkelésben. Lower a Skrovina által készített felvételt „a dac kifejezésének” nevezi.

Bár a képen látható zsidó család neve ismeretlen maradt, a gyilkosok személyazonosságára fény derült. A nyugatnémet hatóságok nyomozást indítottak 1969-ben, de azt gyorsan lezárták. Mikola Makarejvics KGB őrnagy azonban nem hagyta annyiban: nyomozása eredményeként három ukrán elkövetőt azonosítottak a képről, és ellenük 1986-ban vádat emeltek. Kettejüket kivégezték, a harmadikat börtönbüntetésre ítélték. „Magam ellenzem a halálbüntetést. Amikor azonban a könyv Igazságszolgáltatás c. fejezetét olvastam, mélységes elégtételt éreztem” – írja New York Times kritikusa.

New York Times nyomán- Bassa László

Kapcsolódó cikk: Aki testközelből fényképezte a gyilkolást

támogatás
Pop up banner1

Címkék:"Holocaust by bullets", Miropol, The Ravine, ukrán szomszédok

[popup][/popup]