Borhi László – „…kiirtanák az Európában utolsóként fennmaradt zsidó közösséget”

Magyarország (majd ezt követően Románia, Bulgária és Finnország is) 1942 nyarától titkos diplomáciai csatornákon kapcsolatot keresett az angolszász hatalmakkal, majd később a Szovjetunióval, hogy kipuhatolják egy külön-megállapodás feltételeit. Horthy Miklós kormányzó, illetve a kiugrás végrehajtásával megbízott Kállay Miklós miniszterelnök kezdetben abban reménykedett, hogy az átállással, ha ez a várt angolszász megszállással egy időben következik be, el lehet kerülni nem csak az ország német, hanem a szovjet megszállását is. A magyar vezetés abban bízott, hogy egy esetleges külön-megállapodás eredményeként egészében vagy legalább részben megtarthatja az 1938 óta visszaszerzett területeket. 1943 végére azonban nagyot változott Magyarország álláspontja, hiszen a kiugrásért már csak annyit várt, hogy, akárcsak Ausztriát, a szövetségesek felszabadítandó országként kezeljék, és hogy elismerjék a győzelemhez nyújtott hozzájárulását. Egy amerikai feljegyzés szerint Budapest politikai és területi követeléseket már nem támasztott. A szövetségeseket, Moszkvát ideértve, kezdetben nem hozta lázba, hogy Hitler csatlósai kiutat keresnek a háborúból, részben azért, mert német provokációnak tartották a szövetségesek közötti viszony aláaknázására. A nyugatiakat olyannyira nem, hogy 1943 januárjában egy Sztálinnak szánt gesztusként elfogadták a feltétel nélküli megadás elvét, vagyis azt, hogy a szóban forgó országok semmilyen engedményt nem várhatnak a kiugrásért cserében. A különbéke megkötése olyannyira nem volt fontos, hogy 1943 folyamán a szövetségesek nem tudták megmondani, hogy Magyarország milyen megadási feltételekre számíthat.

Stratégiai összefüggések azonban felértékelték a kiugrási kísérleteket, hiszen egy hű szövetséges kiválása a háborúból annak német megszálláshoz vezet, ami viszont újabb terhet jelent a német hadviselés számára. A kiugrasztást arra az időpontra kellett időzíteni, amikor ez a szövetséges terveknek leginkább megfelel. Egy alább közölt irat alapján a brit kormány már 1943 márciusában erre a következtetésre jutott. Őszig azonban figyelembe vették, hogy a kiugrásra csak akkor kerülhet sor, ha a szövetségesek képesek elhárítani a német megszállás veszélyét. Ekkor azonban változás következett be a szövetségesek politikájában. 1943 szeptemberében kitűzték a partraszállás helyét és időpontját is. A hadművelet sikerének érdekében el akarták érni, hogy a német hadvezetés csapatokat vonjon ki Franciaországból. Arra számítottak, hogy Magyarország megszállása akár 10-15 hadosztályt is leköthet.

Ettől fogva fontos szempont lett a kiugrás még akkor is, ha ez a német megszállással jár. Ennek következményeivel a zsidó lakosságra nézve nem mérlegelték, vagy legalábbis ez idáig nem került elő erre vonatkozó adat, holott amerikai és brit vélemény szerint is a magyarországi zsidók helyzete kedvező volt a többi német befolyás alatt álló országhoz képest. Eddigre már azzal is tisztában voltak, hogy a németek és helyi kollaboránsaik közreműködésével lemészárolták Kelet-Európa, sőt a nyugati országok zsidó lakosságának jelentős részét. Ez a politikai változás nyomon követhető abban is, amit a szövetségesek képviselői mondtak magyar tárgyalópartnereiknek. Egy darabig megértően fogadták, hogy a német veszély miatt csak akkor kerülhet sor a kiugrásra, amikor az angolszász csapatok elérik a határokat (amire soha semmilyen reális esély nem volt), ősztől azonban kérlelhetetlenül sürgették a kiugrás végrehajtását. Az amerikai külügyminisztérium egy feljegyzése szerint a csatlósok leválasztása katonai döntés volt, amelyet a háborús helyzet miatt magáévá tett.

Magyar és amerikai megbízottak titkos tárgyalásokat folytattak Isztambulban 1943 szeptemberétől egy külön-megállapodás érdekében, melyről a németek tudomást szereztek. Ennek eredményeként Magyarország elfogadta a feltétel nélküli megadást, és a megállapodás aláírása érdekében amerikai katonai küldöttséget vártak Magyarországra, amely néhány nappal a német megszállás előtt érkezett meg. Hitler a Magyarországon élő nagyszámú zsidó lakosság tűrhetetlen jelenléte mellett a küszöbön álló magyar árulást nevezte meg a megszállás indokául.

A továbbiakban rövid részleteket közlök a témára vonatkozó iratanyagból a megjelenés helye vagy eddig publikálatlan és ismeretlen iratok esetében a levéltári jelzettel ellátva. Minden esetben a dőlt betűvel szedett rész az én kiemelésem.

 

National Archives and Records Administration [NARA], Record Group [RG] 226, OSS ‘Withdraw Records’ Entry A1-210, SOE Branch Files 1943 Hungary, Box 286, WN 12125-12127. “Az SOE Magyarországra vonatkozó politikája”. 1943. március 24.

„Az SOE akkor kezdte magyarországi működését, amikor az ország még semleges volt… Ami Magyarországot illeti, az SOE utasítást kapott arra, hogy lehetőség szerint zavarja meg a kommunikációs vonalakat, hogy Németországba ne juthassanak el az oda szánt szállítmányok… ugyanakkor az SOE azt az utasítást kapta, hogy ne avatkozzon be a kormány ügyeibe, mivel bármilyen politikai felfordulás azonnal német megszálláshoz vezetett volna.

Ma azonban Magyarország ellenséges állam, és Őfelsége kormánya már nem tart a német megszállástól, ami pozitív fejlemény lenne, mivel fokozná a német hadseregre háruló feladatokat. Ez az előny még nagyobb is lehet, amennyiben a politikai felfordulást arra az időpontra lehetne időzíteni, amikor a Szövetségesek partra szállnak Európában.”

 

NARA RG 59, General Records of the Department of State, Decimal Files 1940-1944, Box 2955, Az Egyesült Államok Külügyminisztériumának feljegyzése a brit kormánynak”. 1943. április 28.

“Egy elsietett politikai fordulat azoknak az elemeknek a megsemmisüléséhez vezethet, akik hasznosabbak lehetnek az Egyesült Nemzetek számára, amikor mindez a siker reményében végrehajtható.”

 

The Macartney Papers, Bodleain Library, Oxford Box 5. Barcza a külügyminiszternek. 1943. május 23.

A Foreign Office egy képviselője, egyben a brit hírszerzés genfi rezidense, Frederick Vanden Heuvel megnyugtatta Barcza Györgyöt, hogy

“Anglia semmi olyat nem vár el Magyarországtól, amely német megszállást válthat ki, és a következmények fényében nem tudja elképzelni, hogy Magyarország kiugorjék a háborúból.”

 

Juhász, 154. o. 31a irat. F. K. Robertsnek, a Központi Osztály Vezetőjének feljegyzése. 1943. június 5.

“A kibontakozó általános kép szerint a magyarok felismerték, hogy Németország elveszítette a háborút, és ezért a tengelyhatalmaknak nyújtott segítségüket – az öngyilkossággal határos mértékig – lecsökkentették. A németek látják ezt de nem léphetnek fel nyíltan ellenük. A csehek is rájöttek, hogy a magyar ellenállás a tengellyel szemben realitás, és most attól tartanak, hogyan hat ez ránk, különös tekintettel, hogy a Protektorátusban semmi nyoma a hatásos ellenállásnak.”

 

Neal H. Petersen, From Hitler’s Doorstep – The Wartime Intelligence Reports of Allen Dulles, 1942-1945. University Park Pennsylvania, 1996. 71. o. Dulles távirata Donovannak. 1943. június 12.

Az amerikai hírszerzés a német Abwehrben dolgozó ügynökétől, Hans Bernard Giseviustól úgy értesült, hogy

„Hitler, mivel úgy érzi, be akarják csapni, feldühödött a magyarokra és abban bízik, hogy megszabadulhat Kállaytól, elintézheti majd az árulókat.”

 

The Macartney Papers, Bodleain Library, Oxford Box 5. Barcza jelentése a külügyminiszternek. 1943. augusztus 5.

Dulles elmondta, hogy

“Magyarországnak azonnal követnie kell Olaszország példáját és vállalnia kell a következményeket. Amennyiben Magyarország nem vonja le a helyzetből adódó következtetéseket, ez azt jelentené, hogy újból a németek mellé áll. Ezzel örökre elvesztené az esélyt, hogy a szövetségesek másként bánjanak vele, mint a németekkel… Magyarországnak meg kell tennie ezt a lépést akár a német megszállás kockázatának árán is.”

 

Public Records Office (PRO) CAB 121-441. Az Egyesített Vezérkari Főnökök Tervező Osztályának feljegyzése. 1943. augusztus 22.

“A német haderőnek Magyarország megszállására történő átcsoportosítása veszélyes mértékben meggyengítheti Németország többi hadállását.”

 

Juhász Gyula: Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban. Budapest, 1978. 219. o. 47. irat. A vezérkari főnök helyettes számjeltávirata a vezérkari főnöknek. 1943. augusztus 23.

1. “A magyar kapituláció katonai és politikai szempontból egyaránt nagy zavart keltene Németországban, ha pedig, amint azt lehetségesnek tartjuk, Románia is követné a példát, Németország olyan válságos helyzetbe kerülne, melynek feloldására elkerülhetetlenül Magyarország megszállására kényszerülne.
2. Még abban az esetben is, ha a körülmények megengednék, hogy Németország a kockázatot vállalva, csapatokat vonjon el máshonnan Magyarország megszállására, helyzetének a más hadszíntereken következésképpen beálló meggyengülése előnyünkre szolgálna.
3. Magyarország kétségtelenül tisztában van azzal, hogy kapitulációjára a németek az ország inváziójával felelnének, mi pedig, a jelen körülmények között, semmiféle segítséget nem tudunk nekik nyújtani….
4. A mi szempontunkból Magyarország minél előbb cselekszik, annál előnyösebb, tekintettel a lépés hatására Észak-Olaszországban, az orosz arcvonalon és befolyásolhat más csatlós országokat is. A legalkalmasabb pillanat Magyarország megadására az lenne, ha Olaszország kapitulációjával szinkronizálnánk, ha egyáltalán lehetséges.”

 

NARA, RG 226, Entry 192, Box 88. A Political Warfare Executive feljegyzése. 1943. szeptember, é. n.

“E pillanatban a Secret Intelligence Service berni kapcsolatain keresztül arra igyekszik rávenni Magyarországot, hogy lépjen ki a háborúból… Cél: diszkreditálni a magyar kormányt a németek szemében és megvalósítani a német megszállást, diszkreditálni a kormányt a németek szemében, annak megdöntése céljából, melyet német megszállás követ.”

 

Warren F. Kimball, Churchill and Roosevelt – The Complete Correspondance. Princeton, 1984. Volume 2, 498-499. Churchill levele Rooseveltnek. 1943. október 7. 

„A németek tartanak Magyarország és Románia dezertálásától. Amikor felidézzük, hogy milyen nagyszerű eredményeket hoztak a katonai cselekményeink által kiváltott potenciális reakciók Olaszországban, nem lennénk-e rövidlátóak, ha nem vennénk figyelembe a lehetőséget egy hasonló vagy még nagyobb földcsuszamlásnak az általam említett országok egy részében vagy mindegyikében? Ha képesek lennénk ilyen hatást elérni, és hasznot húzni belőle, közös dolgunk Olaszországban sokkal könnyebbé válna.”

 

Juhász Gyula, Magyar-brit titkos tárgyalások, i. m. 271. o. 82. sz. irat. Sir A. W. G. Randall külügyi tanácsos feljegyzése Namier professzorral folytatott beszélgetéséről. 1943. október 14.

„Namier professzor (Jewish Agency) tegnap közölte velem, munkatársai súlyos aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre, amelyek a Magyarországon viszonylagos biztonságban élő 800 000 zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana Németországgal… Németország valószínűleg nem tűrné el a magyarok elszakadását és amíg hadseregük helyzete lehetővé teszi, a magyar kormány ilyen lépésére a németek az ország megszállásával válaszolnának, és kiirtanák az Európában utolsóként fennmaradt zsidó közösséget… A zsidókat illetően az egyetlen remény, hogy a magyarok nem tesznek semmit addig, amíg gyakorlatilag nem látszik valószínűnek, hogy a németek nem képesek reagálni.”

1. Allen feljegyzése: „Mindig nagy figyelmet fordítottunk erre a kérdésre, mert egyike volt azon érveknek, amelyek szerint ne sürgessük a magyarokat, hogy azonnal és nyíltan álljanak ellen a németeknek, mert azzal együtt járna a német megszállás veszélye.”

 

NARA RG 218, JCS, Geographical Files 42-45, Box 191. William Donovan feljegyzése a State Departmentnek. 1943. október 23.

Ullein Reviczky stockholmi követ megbeszélése az OSS stockholmi képviselőjével, R. Taylor Cole-lal. Az erről készült amerikai feljegyzés szerint Ullein közölte,

„Magyarországon tudják, bármit kívánnak is a szövetségesek, meg kell tenni, és ha a feltétel nélküli megadás konkrét feltételeit meg lehetne kapni anélkül, hogy ezt a szót kiejtenék, az meggyorsítaná a kívánt cél elérését.”

 

NARA, RG 218, JCS Geographical Files, 42-45. Boy 191. William Leahy, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága elnökének 1943. november 2-én kelt feljegyzését idézi: Memorandum by Cordell Hull to Admiral Leahy, 1944. március 16.

“A vezérkari főnökök véleménye szerint katonai szempontból jelentősen előmozdítaná a szövetségesek céljait, ha Románia és Magyarország vagy mindkét ország kilépne a háborúból, attól függetlenül, hogy egy ilyen lépés minden bizonnyal ezeknek az országoknak a teljes német megszállásával járna.”

 

Papers of Allen Dulles, Seely Mudd Library, Princeton. Távirat az Egyesült Államok berni követségének (Allen Dulles). 1943. november 3.

„Ami a Kállay és környezete számára adott egymásnak ellentmondó tanácsokat illeti, az Ön személyes tájékoztatására közlöm, hogy az Egyesített Vezérkari Főnökök jóváhagyták a Magyarország és a többi Tengely csatlós azonnali leválasztására irányuló erőfeszítést. Adolf tud erről a döntésről és ennek megfelelően tájékoztatja embereit. A vezérkari főnökök állásfoglalása irányadó az Ön számára.”

 

PRO, FO, 371-39251. W, Harrison feljegyzése, 1943. december.

„Szeptemberben a brit kormány azért nem egyezett bele abba, hogy nyilvánosságra hozza a magyar megállapodásra vonatkozó megállapodást, mert tudta, hogy a magyar kormány valójában csak akkor adja meg magát, ha reális esélyt lát arra, hogy német invázió esetén védelmet kap a szövetségesektől. Azonnali megadás pedig egyelőre nem szolgálná a szövetségesek érdekeit sem, mert Magyarország német megszállásához és bábkormány hatalomra juttatásához vezetne. Churchill és a vezérkari főnökök ragaszkodtak ehhez az állásponthoz.”

Papers of Allen Dulles, Seely Mudd Library, Princeton. Jackson feljegyzése Dullesnek. 1943. december 18.

Ifj. Horthy Miklós levele Ghika György közvetítésével:

„Ha a szövetségesek kapitulációt várnak Magyarországtól, akkor tesz róla, hogy ez megtörténjen.”

NARA, RG 226, Entry 191, Box 1. Az OSS feljegyzése, „A magyarországi zsidók”, 1944. október 19.

„A német megszálláskor… Európának a Tengely által uralt részében Magyarországon élt a legnagyobb és a legjobb helyzetben levő zsidó közösség. A magyar kormány nem mindig követte Berlin útmutatásait és nagyobb mértékű politikai függetlenséget mutatott, mint a többi náci csatlós. A Horthy rezsim habozott és nem követte a nácik politikáját, melynek végső célja a deportálás, kiéheztetés és a megsemmisítés… Mire megkezdődött a magyarországi zsidók deportálása, már brutálisan meggyilkoltak mintegy két millió lengyel zsidót, Németország Ausztria, Csehszlovákia, Görögország és Jugoszlávia zsidó lakosságát megsemmisítették, Belgium, Hollandia és Franciaország zsidó lakosságát haláltáborokba vitték. E sok millió zsidó sorsa nem sok figyelmet kapott egy olyan világ részéről, amelyet jobban lefoglaltak a háború megnyerésének nagyobb problémái.”