Sokkal bonyolultabb hely

Írta: Götz Eszter - Rovat: Holokauszt, Irodalom, Történelem

A költészet napján olvashatják interjúnkat Zoltán Gábor íróval, a Szép versek 1944 – Abszurd antológia szerkesztőjével.

Szép versek 1944: ezzel a címmel jelent meg Zoltán Gábor új kötete. A 2016-os, nagy visszhangot keltő Orgia és a 2018-as Szomszéd után ismét a vészkorszakot dolgozza fel, de az előző két művel szemben nem a budapesti Városmajor áll a középpontjában, hanem egy sokkal bonyolultabb „hely”: a költészet. Zoltán összegyűjtötte az 1944-es évben a hazai lapokban megjelent verseket, és kevés magyarázattal, a költők rövid életrajzával az olvasó elé önti a „talált” anyagot. Döbbenetes az a közvetlenség, ahogyan a misztikus-mélymagyar nyelvezetben brillírozó Gellért Sándor, vagy a nyíltan náci Liszt Nándor mellett felvonultatja Radnóti, Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Jékely, Illyés, ismert és ma már tökéletesen ismeretlen költők verseit, végig pásztázza, ki mit tartott fontosnak megörökíteni – vagy éppen elhallgatni – a sorsfordító esztendő élményanyagából.

 Az a benyomásom, hogy a kötetnek valójában nincs eleje és nincs vége.

Igen, eligazító szövegek nélkül kezdem és fejezem be a könyvet, azok helyett későbbi fejlemények ismertetésébe ágyazom be 1944 költői termését. Így a kötet elején egyetlenegy mű, Weöres Sándor Eidolon című, negyvennégyben írott versének a háború utáni utóéletéről írok. Mert bármennyire is szűk időszakot választottam a könyv témájául, a benne megjelenő folyamatok nem önmagukban állnak, van folytatásuk, nem is érdektelen. Abban, hogy nem írtam hagyományos bevezetőt és lezárást, tetten érhető az eredeti szándékom. Ugyanis amikor belefogtam, akkor még arra gondoltam, hogy elég összegyűjteni az anyagot, és minden kommentár nélkül kipakolni az olvasó elé, hogy tessék, olvassa és értelmezze kedve szerint. Nyilván azért is szerettem volna igazi, „tiszta” antológiát szerkeszteni, mert hatott rám az a posztmodern tapasztalat, hogy minden szöveg, illetve, hogy a szöveg minden. Aztán rájöttem, hogy a negyvennégyben alkotó költők életművének jelentős része egyáltalán nem ismert. Ráadásul az ismertnek nevezhető szerzők esetében is vannak kevésbé ismert, de fontos momentumok, és nem árt tudni, hogy egy-egy vers keletkezésével vagy megjelenésével egyidejűleg mi történt Magyarországon és a külvilágban. De túl sokat, azt hiszem, így sem mondok el az egyes alkotókról, és még mindig lehetséges a verseket a kommentárjaimat figyelmen kívül hagyva olvasni.

Azért itt-ott óhatatlanul értelmeznek a kommentárok.

Persze, de ez tényleg nem hegyeződik ki a kötet elején és végén. Fiatalkorom egybeesett a nagy magyar elő- és utószó-irodalom fénykorával. Ki-kiadtak izgalmas műveket a kortárs nyugat-európai vagy amerikai irodalomból, és részletesen leírták, hogy nekünk, szocializmust építő magyaroknak hogyan kell azokat olvasni. Minőségi szövegek voltak ezek, amiket sok nyelven beszélő, művelt, tájékozott emberek írtak, akik nem akartak rosszat, de meghatározták a normát. Persze többnyire figyelmen kívül hagytuk, de a norma mindenesetre föl volt állítva. Holott én úgy gondolom, igazából nincs norma, nincs közmegegyezés, és csalás vagy legalábbis öncsalás úgy tenni, mintha volna. Persze sokan tesznek úgy, mintha abszolút egyértelmű volna, hogyan is kell gondolkodni a világ dolgairól, hogyan kell viszonyulni a művekhez és a művészekhez, de szerintem nincs igazuk.

Ez a kötet is arról tanúskodik, hogy a kis hazugságokból lesznek a nagy hazugságok.

Csakhogy a hazugságok nem mindig szándékosak, az idézett versekből sok példát lehet hozni erre. Meg még arra, hogy aki másoknak hazudik, az óhatatlanul magát is megtéveszti.

Nincs bekeretezve, becsomagolva a kötetben felvonultatott tekintélyes anyag. De ha be lenne csomagolva, akkor a máról kellene beszélnie.

Nem tudok nem beszélni a máról akkor sem, amikor régebbi időszakokról beszélek. Tulajdonképpen meg sem próbálok nem beszélni róla. Témának tekintem a nézőpontomat is, vagyis hogy honnan figyelem meg a jelenségeket, és a nézőpont meghatározásában eleve benne van a megfigyelés ideje.

Milyen volt összegyűjteni ezeket a verseket, átböngészni az 1944-es folyóiratokat?

Sokféle élménnyel ajándékozott meg. Első közelítésben rettenetes újra és újra szembesülni a tömény rosszindulattal, korlátoltsággal, tehetségtelenséggel, tudatlansággal. Mindez bőségesen árad a negyvennégyes versek tekintélyes hányadából. De ennél meghatározóbb volt, hogy sok figyelemre méltó összefüggésre rájöhettem, sok értékes életművet fedezhettem föl. Lenyűgöző és szeretetre méltó műveket találtam. Meglepve ismertem föl, hogy ennek az évnek is a centrumában találhatjuk Weöres Sándort, most győződtem meg Nemes Nagy Ágnes költészetének fontosságáról. És sok alig ismert költőről derült ki számomra, hogy nagyszerű verseket írtak ekkor – Berda József például.

Még a szélsőjobbos költők között is találunk valódi tehetséget, pedig ma ezek szinte ismeretlenek. Hozzányúlt egyáltalán bárki is azóta ezekhez a versekhez?

Nagyon is. Egy részüket buzgón olvassák. Én nem jobboldalinak szoktam mondani őket, hanem „nemzeti” költőknek, bár tudom, hogy ezt a terminológiát sokan vitatnák. Közülük korántsem mindenki elfeledett, például Alföldi Géza költészetét a jelek szerint nagyra tartják, minden költeménye hozzáférhető. Mécs Lászlónak, aki a háború időszakában echte náci költő volt, a kultuszát és a kánonban való elhelyezését a jelenlegi kultúrpolitika szorgalmazza. Pedig Mécs Lászlót igazából nem is kell rehabilitálni, mert sohasem bélyegezték meg. Ahogy Szabó Lőrincet sem, akinek több erősen kifogásolható írása született a negyvenes évek első felében, de tehetséges és tekintélyes pályatársai meglehetősen belátók voltak, és megvédték őt azokkal szemben, akik ki akarták rekeszteni a magyar irodalomból. Egy jelenkori dalnoknak van egy dala a „bosszú népéről”, ami nyilván a zsidókra utal, miközben a vészkorszakot túlélt zsidó származású írók egyáltalán nem zártak össze Szabó Lőrinc vagy Mécs László ellen. Voltak olyan szélsőjobbos költők, mint például Liszt Nándor, akik elhagyták az országot, ő Ausztriában halt meg. Erdélyi József is elmenekült, Romániában bujdosott, börtönbe került, később írt az ÉS-be egy vacak kis magyarázkodást. Kiengedték, rehabilitálták, lakást kapott Budapesten, és élte tovább nyugodtan az életét. Ő is azok közé tartozik, akiket most fontos szerzőként tart számon a „nemzeti oldal”. Szóval nagyon is olvassák ezeket a költőket. Az irodalom sokféle, az olvasók is. Ma is sokan adják kézről kézre a nyilas tevékenységéről ismert Nyírő József köteteit. Azt is tudni kell, hogy a háború előtti időszakban a zsidó értelmiségi családok könyvespolcain is ott voltak Nyírő halina kötésű regényei, olvasták, mert jóhiszeműek voltak, és egységes magyar kultúrában gondolkodtak. Féja Géza írja negyvennégyben, hogy ezek az idegenek is mutattak némi érdeklődést a magyar nép helyzete iránt, de nem jól érdeklődtek: …A népkultúrának „fölfelé” történő hódító útja ellen azonban még azok az „urbánus” körök is mereven tiltakoztak, melyek a nép szociális sorsa iránt némi megértést tanúsítottak. Tiltakozásuk nem is annyira a nép ellen szólott, inkább a népkultúrából sugárzó eredeti magyar szellem és lélek ellen tiltakoztak azok az elmék és társadalmi rétegek, melyek a maguk félig-meddig asszimilált s zagyva lelkiségét szerették volna a magyar tudat mértékévé tenni. … Akkor jelentek meg ezek a sorok, amikor Auschwitzban tömegesen irtották azokat a zagyva lelkűeket.

Az ilyen kötetek segíthetnek-e abban, hogy a hosszú idő óta fennálló kettészakadás oldódhasson?

Ha gyorsan kell válaszolni, azt mondanám, hogy nem. A kötet alcíme: abszurd antológia, hiszen ki gondolná, hogy egymás mellett szerepeltethetők Liszt Nándor és Radnóti Miklós versei? Ugyanakkor egyes visszajelzések mégis azt mutatják, hogy a nemzeti oldalhoz közel állókat is érdekli ez a könyv, el tudják olvasni, hat rájuk. Végül is verseket tálalok fel, kínálom fel őket kóstolásra, és magam is ízlelgetem őket. Egykori kedves tanárom, Hegedűs Géza mondta egyszer, hogy amikor az ember igazi verset olvas, az olyan, mintha konyakot kortyolgatna, érzi, hogy az nem valami szörp. Ott van például Gellért Sándor, aki távol áll a számomra kedves költészettől, de a tehetséget az ő verseiben is érzem. Foglalkoztatnak az általa megfogalmazott tapasztalatok, izgat a gondolkodásmódja. Vagy, visszatérve a legártalmasabb költők egyikéhez, Erdélyi Józsefhez, habár soha nem értettem, hogy miért tartották számon nagy tehetségként a maga idejében, miért emlegették Illyéssel és József Attilával egy sorban, hiszen annyira hígak a versei, még tőle is találtam olyan költeményt, amelyben eleven erő mutatkozik.

Megváltoztatja a vers olvasatát az a konkrét idő és tér, az a fizikai-mentális közeg, jelen esetben az 1944-es év Magyarországa, amiben keletkeztek?

Meg. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Sok tájleíró és szerelmes verset idézek a könyvben, de 1944-ben mást jelent mondjuk egy, a Balaton szépségét ecsetelő vers, mint máskor. Természetesen meg kell próbálni mindentől elvonatkoztatva vizsgálni a műalkotásokat. Minden embertársunk mindig megérdemli a tiszteletteljes figyelmet, és ez a műveknél is így van: meg kell próbálni megérteni, hogyan működik, értékelni a verset szervező tudást.

Az anyagot a magyar irodalomtörténet hagyományos tematikus kategóriái szerint osztja fejezetekre, amit Balassitól máig használunk: istenes vers, szerelmi líra, hazafias költészet és a többi.

Ez menet közben alakult így. Sok-sok verset összegyűjtöttem, és valamiféle rendbe kellett raknom őket. Nem lehetett ábécérendben vagy születési sorrendben egymás után sorolni a költőket. Azt szerettem volna, hogy a versek együtt mondják el, mi történt akkor, hogyan éreztek és gondolkodtak a magyar emberek. Aztán rájöttem, hogy a hagyományos tematikák itt is jól működnek. Egy új téma van: a város, a köré rendeződött az első fejezet. Nagyon izgalmas volt végig követni azt is, hogy ki mit visz tovább a régiek, elsősorban Petőfi vagy Arany költői örökségéből. Sokféleképpen lehet egy nagy költő-elődöt követni, az iskolás feladathoz hasonló megoldásoktól a teljesen átélt azonosulásig.

Megemlít néhány költőt, akik egyáltalán nem írtak 1944-ben. Olyanokat, mint Szép Ernő, vagy Füst Milán.

Ez is sokat mond. Ahogy az is, hogy minden jel arra mutat, Pilinszky sem írt abban az évben. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez így szükségszerű. Sokat elárul a költői technikáról is. Erdélyi József azt írja: „ontom a verset”, és ez esetben nem túloz. Pilinszky pedig hallgat. Egyáltalán nem mondom, hogy aki írt, az eleve híg, vagy akár felületes volt. De Pilinszky csöndje alighanem megalapozta a későbbi életművet. Számomra máig az a legérvényesebb, amit később ő írt erről az időszakról.

Az Orgia, a Szomszéd és most a Szép versek 1944 középpontjában egyazon téma áll, és úgy tűnik, kimeríthetetlen. Merre visz tovább az út, mivel foglalkozik most?

Egy kicsit tovább vitt a lendület, már olvasható a Jelenkor folyóiratban egy tanulmányom a háború utáni irodalmi életről. Emellett az utóbbi időkben emlékezetpolitikai kérdésekkel foglalkoztam, konkrétan a Budapest XII. kerületében elhelyezett turulszoborral és annak kapcsán általában a szimbólumok történetével. Egy erről írt esszém tavaly jelent meg, most elkészültem a folytatásával, összefoglalva az újabb eseményeket, ahogyan az én szemszögemből látszanak. És a szerkesztőm, Tóth-Czifra Júlia unszolására összerendezem a korábban kötetben meg nem jelent novelláimat. Több mint húsz éve nem jelent meg novelláskötetem. Jó pár tanulmányom is felgyűlt, lehet, hogy ezekből is lesz egy kisebb kötet. Kármentő tevékenységet végzek, söprögetem a saját padlásomat.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2021-02, Szép versek 1944

[popup][/popup]