Berend T. Iván: Nyolcvan év múltán

Berend T. Iván történész, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke az Infovilág honlapon emlékezett a második világháború végére és saját felszabadulására.

Egyebek mellett így írt:

“Dachau, ez a 9. században alapított bajorországi városka, tizenhat kilométerre Münchentől, ma 45 ezer lakójával több, mint kétes világhírre emelkedett. Neve a hitleri Németország gyilkos kegyetlenségének szimbolumává vált. A náci hatalomátvételt követő alig több mint két hónap múltán, 1933. március 22-én ugyanis a városka mellett nyílt meg a Hitler-rezsim talán első büntető koncentrációs tábora, mely körül hamarosan száz kiegészítő tábor épült. A leghosszabban működő náci láger fennállása idején mintegy 200 ezer foglyot zárt harminc barakkjába, 26 ezret az éhezés és betegségek, legfőbbképpen a tífusz, megölt. Az amerikai hadsereg 67 ezer rabot szabadított fel.

Dachau, egyike a nácik által Európában létesített 44 ezer (!) börtönlágernek és gettónak, a legszemélyesebb emlékem. 1944 decemberében, néhány nappal tizennegyedik születésnapom után érkeztem oda. Igazi Bábel volt a tábor, harminc országból voltunk rabok: német kommunisták, , spanyol polgárháborús vörös katonák, norvég ellenállók, homoszexuálisok, bűnözők, katolikus papok, olasz, francia és orosz, illetve ukrán hadifoglyok, a budai, Margit körúti fogház politikai foglyai, s a rabok közel egyharmada: osztrák, lengyel, szlovák és magyar zsidó. Először ketten osztottunk meg egy fapriccset, később hárman-négyen összepréselődve.

Voltak a táborban a többiektől elkülönített villákban őrzött, s emberi körülmények között tartott, megfelelően táplált híres rabok, mint Leon Blum korábbi francia miniszterelnök, Kurt von Schuschnigg, korábbi osztrák kancellár.. A híres rabok között találjuk Martin Niemöller német protestáns papot, Gavrilo szerb patriarchát, a luxemburgi Jean Bernard atyát, valamint Hjalmar Schacht-ot, Hitler korábbi gazdasági miniszterét 1937-ig, aki kiábrándult Hitlerből, valamint a náci hatalomátvételt anyagilag támogató Fritz Thyssen-t, aki a hírhedt Kristallnacht után 1938-ban lemondott posztjáról. Az olvasót meglepheti, de Ifj. Horthy Miklós és Kállay Miklós volt miniszterelnök is e speciális rabok között volt.

Az SS saját munkája megkönnyítésére a régi rabok közül valamelyest privilegizált s ennek külső jeleként nem kopaszra nyírt blokk- és szobaparancsnokokat nevezett ki. Az én 30-as blokkom fogoly-parancsnoka egy német kommunista volt, aki 1933 óta rabosodott ott. A blokkon belüli kisebb egység, vagyis a szoba parancsnoka pedig egy bécsi kommunista volt. Ő mondta nekem biztatóan, hogy majd együtt fogunk hazamenni. Ez sajnos nem válhatott valóra: a blokk- és szobaparancsnokaimat a felszabadulás előtt agyonlőtte az SS.

Volt, amikor magyar kommunistákkal, volt, hogy lengyel zsidókkal, vagy francia hadifoglyokkal osztottam meg egy matrac nélküli priccset. Egy szovjet hadifogoly rabtársamat kértem meg, hogy tanítson oroszul. 1945 elején én is elkaptam a tífuszt, nem láttam és nem hallottam a magas láztól, de a hajnali fagyban kint sorakoztunk a barakk előtt, ahol ellenőrizték a létszámot. Mint utólag megtudtam, a tífusz kezelés és gyógyszer nélkül mintegy 15 ezer áldozatot követelt. Szerencsém volt, mivel a tífusz röviddel a táborba érkezésem után kapott el, amikor szervezetem még ellenállóbb volt.

Dachau felszabadítás előtti utolsó négy hónapja különösen tragikus volt. Naponta száz fogoly halt meg. A halottakat minden nap a barakk előtt raktuk sorba, egy sort simán, a másodikat keresztbe.

Dokumentumok szerint az SS parancsnoksága úgy döntött, hogy mielőtt a szöveségesek elérik a tábort, mindenkit kivégeznek. Engem az a „megtiszteltetés” ért, hogy az első vonatszerelvény rabszállítmányába kerültem, s ez felvitt a közeli német Alpokba, ahol az Isar folyó nagy kanyarában gépfegyveres SS kivégző osztaggal körülvéve vártuk a halált. Nem tudhattuk, hogy április 30-án Hitler és Göbbels öngyilkos lett. Az SS őrség szerencsére megtudta ezt, mert lemészárlásunk helyett kereket oldott. Öten mi is nekivágtunk az erdőknek, parasztházakból darabka kenyeret kértünk, néha pajtákban aludtunk. Május elsején arra ébredtünk, hogy a pajta előtt amerikai katona áll, mellette egy láda kézigránát.

Május 7-én Alfred Jodl vezérezredes aláírta Németország feltétel nélküli megadását. Az én II. világháborúm egy héttel előbb befejeződött. Felszabadultam 32 kilós csontvázra fogyva, s az első normális étkezés után megbetegedve, elerőtlenedve, hogy fejemet sem tudtam felemelni. Életem legrosszabb éve véget ért, de nem tudtam, hogyan tovább, nem hittem, hogy van jövő. De ezeket a sorokat nyolcvan év múltán írom. Mégis volt jövő.”