Barangolás a csodavárosban

Részletek Patai József 1927-ben megjelent írásából.

A zsidó nép tragikumához tartozott, hogy nyelve az élet nyelvéből [a] „szentség nyelve” lett. De egyben szerencséje is, hogy így átmentődött határokon és időkön át. És nem aszott el, mint a latin meg [az] ógörög, mert minden korban voltak, akik megóvták a megmerevedéstől, minden időben akadtak rajongó újítói, poétái, „profanálói”, akik kivitték a zsinagógák hűvös homályából, a bet hamidrasok szűkös, meleg házaiból, ki az utcára, az életbe.

A telefonnak is megvan a maga új héber neve. Szah rahok – távbeszélő. Éppúgy, mint ahogy a telegráfnak még a haszkala korában megalkották az elmés héber átírását: dilug rav. Tulajdonképpen: nagyot ugró.

Átmegyek a Herzlia Gimnáziumba. A rehov Herzl széles aszfaltján járok. Herzl utca. Herzl-iskola. Herzl Hotel. Herzl mozgó. Herzl-fényképek mindenfelé. A halhatatlanság hálája egy feláldozott életért. Körülnézek el-elábrándozva a cégtáblák különböző betűtípusain. Vagy százféle mesterség héber nevét látom a nyitott boltajtók és kapuk fölött.

Egy hatalmas plakát adja tudtul, hogy a kikötőbe egy hajórakomány cement érkezett, és „aki előbb jelentkezik, előbb jut hozzá”. Bizonyára sokan sietnek, hogy le ne késsenek. Hiszen mindenütt építenek itt. Építenek olyan lázas sietséggel, mintha holnapra már mindent be kellene fejezni. A lakók feje fölött is építenek. Mert máról holnapra szűknek bizonyul minden, szélességben és magasságban egyaránt.

Nézem, nézegetem a cégtáblákat. Bizonyára keresek valamit, gondolja az utcán posztoló, héber számú rendőr. Felém siet, udvariasan megszólít héberül, és útba akar igazítani. De fölösleges. A Herzlia Gimnázium elzárja fönt az utcát, és impozáns homlokzata éppen szemközt néz velem.

Csengetnek. Pár pillanat alatt az egész udvart elözönlik a Herzlia lépcsőházából kihömpölygő gimnazisták. Ezeknek a fiúknak és leányoknak a szülei a galut minden irányából jöttek ide Tel-Avivba, és magukkal hozták a galut országainak bábeli nyelvzavarát, de a gyermekek már egymás közt csak tiszta héberül beszélgetnek, birkóznak, játszanak.

Még egy franciaórát is meghallgatunk. Gyönyörűség nézni azt a csodák csodáját, hogy míg az egész világon a hébert fordítják a különböző nyelvekre, hogy megértsék, itt ellenkezőleg, a franciát kell héberre fordítani, hogy megértsék. Palesztinában sem volt ez így mindig. „A héber nyelv nem alkalmas arra, hogy tanítási nyelv legyen” – mondották, és kár volna megfeledkezni arról az önfeláldozó hősi harcról, amelyet a palesztinai tanítóság a héber nyelv jogáért saját kenyéradói ellen folytatott. A mindennapi falat megvonása, kiéheztetés, erőszak, hatalom, semmi sem törhette meg a háború előtt lefolyt históriai kultursztrájkot, melynek jelszava volt, hogy „Erec-Izraelben vagy héberül tanítunk, vagy sehogy!” Palesztinában a tanítóság diadala volt a héber nyelv feltámadása.

Már késő este volt, mikor felejthetetlen Saron-völgyi kirándulásomról visszaérkeztem Tel-Avivba. Az új zsidó város ragyogó villanyfény árjában úszott. Amint az elektromos sugarak reá világítottak az égnek meredő karcsú pálmafák sziluettjeire, melyek közül itt is, ott is lágy héber dalok csendültek ki, olyan volt, mint egy megelevenedett keleti szimfónia. Tel-Aviv dalol. A halucok hazatértek a narancsültetvényesekből, az építő kvucák a vakolómunkából, kőtörő fiúk és leányok a kvisről, az országútról, és mind elárasztják az utcát boldogan beszélgetve, énekelve. Sokan a Rothschild-kert korzója felé tartanak, sokan a holdas tengerpart felé. A diákok is letették könyveiket, és az öregek is kijönnek, és belekeverednek a dalos áradatba.

A Herzlia Hotel széles teraszán egész magyar kolónia várt reám. Mérnökök, halucok, Tel-Aviv amerikai gyorsaságú épülésének részesei, segítő munkásai. Köszönteni jöttek földijüket sok salommal, a béke áldásaival. Ott van köztük a tömött fekete szakáll tekintélyével fellépő, zömök ifjú Sisa, aki a pesti Izraelita Tanítóképzőn kapta diplomáját, és most Tel-Avivban tanít héberül! Amellett minden gondja, hogy miként hozhatná ki a Szentföldre körülrajongott professzorát és igazgatóját, Bánóczi József doktort. „Palesztinának meg kell ismernie Bánóczit, és Bánóczinak meg kell ismernie Palesztinát” – mondja mint megdönthetetlen igazságot. Ott van köztük a megnyúlt termetű, komor tekintetű Klein [Pelley], akit a pesti egyetem jogi fakultásáról menesztett ki a numerus clausus, most odakünn is ügyvédi pályára készül, s a világért sem beszélne egy szót sem másképp, mint héberül. „Rak ivrit!” – feleli mindenkinek, aki más nyelven szólítja meg. És rajta ragadt elválhatatlanul a jelző, amely szinte második neve lett: Rak Ivrit. Ott van köztük a pesti Rabbiképzőből a Műegyetemre és onnan Palesztinába kikerült Breuer mérnök, az Emek lecsapolója, aki a mocsárszárítás technikájának legnagyobb tekintélye lett. Ott van Vámos mérnök, akinek minden kolónián láttam tervezett házait, és éppen ma délután benn álltam stílusos jemeni templomában Rison-Lecionban. Ott vannak a Szatmári (Szod-Moria) építésztestvérek, Tel-Aviv sok szép kis palotájának tervezői. Emődi, Tel-Aviv egyik legnevesebb fogorvosa, és még sok neves és névtelen munkása Palesztina újjáépítésének.

Pár pillanat múlva ott vagyok Bialik keleti stílben berendezett dolgozószobájában.

Csenget a telefon. A Gale-Aviv (Tavaszi hullám) kaszinóban türelmetlenkedik a társaság. Bialik asztaltársasága. A Haarec szerkesztősége.

– Mi újság Jeruzsálemben?

– Még betege vagyok a jeruzsálemi héberségnek – feleli a költő. – Sokáig nem is bírnám ki. Kitörik a nyelv nyakát, kificamítják kezét-lábát, és nekem valóságos fizikai fájdalom.

– Tulajdonképpen ki határozza meg az új fogalmak új nevét? – kérdem.

– A Jeruzsálemben székelő vaad halason. De itt mindenki újít és improvizál, ahelyett, hogy a Biblia, a Talmud, a Midras kimeríthetetlen forrásaihoz fordulnának.

A régi és mindenütt ismétlődő nyelvújítási harc ez – gondolom magamban. – Lezajlott Franciaországban éppúgy, mint Angliában, Németországban éppúgy, mint Magyarországon, Palesztinában egy jó évszázaddal később vált aktuálissá, de a fő, hogy aktuálissá vált, és már életbe vágó. Bialik a klasszicitás híve, a jeruzsálemiek kissé merészek. No meg talán ami készül Jeruzsálemben, nem tetszik Tel-Avivban. Viszont szociális kérdésekben Tel-Aviv a progresszív, és ez nem tetszik Jeruzsálemben. Majd eldönti az idő, kinek miben van igaza.

A kaszinóterem hirtelen besötétedik, egy pillanat múlva fönt a plafonon sötétvörös lampionok gyulladnak ki. Egyik sarokban megszólal a jazzband és a misztikus vörös fényben tükröző parkettre foxtrottozó párok lejtenek ki.

Valami kimondhatatlan fájdalom ragadt szíven. Minek hozták ezt ide a lázas, beteg Európából? Ezt a kábító narkotikumot, ide, ahol egy egészséges, új, viruló életnek rakják le a fundamentumait? Bialik észreveszi elbúsulásomat:

– Lehangol ez a kép? – kérdi mosolyogva. – Nincs-e benne a próféciában, hogy „akkor vigadni fog a hajadon a táncban”?

– Igen. Láttam ma künn a kolónián hóratáncot az alkonyatban. Szabad ég alatt kezüket egymás vállára téve forogtak a széles körtáncban ifjak és leányok, és a távozó nap bíborsugarakkal fonta át a szép testvéri táncot. Nem a tánc hangol le, csak ez a tánc, és itt.

– Kis áldozat ez az idegenforgalom oltárán. Jönnek angol tisztek és turisták, akiket jobban érdekel a foxtrott és a shimmy, mint a héber nyelv reneszánsza. Ezeknek is kell nyújtani valamit. Nem nagyobb bűn ez, mint amikor Salamon király a pogányok kedvéért oltárokat épített Jeruzsálem mellett a pogány isteneknek.

A vörös lampionok elaludtak. Pillanatnyi sötétség után újra kigyulladtak a terem villanycsillárjai. Kimegyünk a teraszra. Elnézünk a filiszteus partok felé. Lent a betonpillérek közt két haluc sétál a sötétben dalolva. Bent a városban már tilos az ének ilyen késő éjszaka – amint a legújabb héber plakát hirdeti. Polgármesteri rendelettel kellett eltiltani az utcai éneklést. De itt a tengerparton a legzengőbb hang is belevész a hullámok zúgó morajlásába, és nem háborítja a csendet.

Patai József A föltámadó Szentföld, Jüdischer Kunst-Verlag, Wien, 1926

 

Nyomtatott lapunk szeptemberi számában részleteket közöltünk a Szalai Anna által szerkesztett A Kárpát-medencétől a Földközi-tengerig. A magyar anyanyelvű izraeliek története c. antológiából.

A fenti írás is itt jelent meg.