Balázs Gábor: Rabbinikus időutazás a kétely, a bizarr és az abszurd világába

Írta: Balázs Gábor - Rovat: Történelem

Az időutazás gondolatát nem a modern kor szülte, csakúgy, mint a bizarr és az abszurd esztétikai és filozófiai kategóriáit sem. Számos kultúra mitológiájában találhatunk olyan szereplőket, akik látogatást tesznek egy másik korban, vagy megtapasztalják, a létezés olyan síkjait, ahol máshogy múlik az idő.[1]

A Bibliában nem fordul elő időutazás.[2] Az egyik talmudi ágádában[3] azonban Mózes isteni segítséggel szabadon mozog oda-vissza az i.e. 14. és az i.sz. 2. évszázad között.  Az ágádá fordítását először csak az érthetőséghez legszükségesebb magyarázatokkal és kiegészítéssel ellátva közlöm, de utána részletes kommentár is következik, amelyben kísérletet teszek rá, hogy értelmezzem ennek a bizarr és abszurd történetnek az egyes elemeit és az emberi megismerés korlátozott lehetőségei vonatkozó tanulságát.

„Rabbi Jehuda mondta Ráv nevében: Amikor Mózes felment a magasba, ott találta a Szentet – áldott legyen – amint a Tóra betűihez koronákat illesztett. Azt mondta neki: „Világ Ura! Ki fogja vissza a kezedet?” Azt felelte: „A jövőben, sok nemzedék múlva, lesz egy ember, Ákivá ben Joszéf a neve, ő minden apró jelből háláchák hegyeit-dombjait [azaz: tömegét] fogja tanulni.” Azt kérte: „Világ Ura, mutasd meg nekem!” Azt felelte: „Térj vissza magad mögé!” Mózes ment és leült [Rabbi Ákivá tanházának] nyolcadik sora mögé, és egy nem értette mit beszélnek. Teljesen elgyengült. Amikor egy bizonyos témához értek, és azt kérdezték a tanítványok: „Rabbi, honnan veszed ezt?”, és Rabbi Ákivá azt felelte: „Ez egy olyan háláchá, amelyet Mózes a Szináj-hegyen kapott.”, akkor Mózes megnyugodott.

Visszatért és a Szent – áldott legyen – elé lépett. Azt mondta: „Világ Ura, van egy ilyen ember, és mégis általam adod a Tórát?” Azt felelte: „Hallgass, ez a gondolatom támadt.” Azt mondta: „Megmutattad nekem a Tóráját, mutasd meg a jutalmát!” Azt mondta: „Térj vissza magad mögé!”. Látta, hogy a piacon árulják [Rabbi Ákivá] húsát. Azt mondta: „Világ Ura – ez a Tóra és ez a jutalma?” Azt felelte: „Hallgass, ez a gondolatom támadt.”[4]

 

A történet értelmezése:

Rabbi Judá és Ráv a 3. századi Babilóniában élt ámorák (a Misna tanításait továbbfejlesztő bölcsek), tehát a forrás valószínűleg a 3. századból származik.[5] A cselekmény első eleme, hogy Mózes felmegy a Szináj-hegyre átvenni a Tórát, és azt látja, hogy Isten, aki saját kezűleg írta a Tórát, most éppen a betűket díszíti a mai tóratekercsekben is látható „koronákkal”. A rendkívül antropomorfisztikus kép, melyben Istennek teste van, komoly teológiai problémát vet fel, amelyre általában az a válasz, hogy a Biblia és rabbinikus irodalom ilyen jellegű történetei csak metaforák és nem szó szerint értendőek.[6] Mózes meglepődik azon, hogy ezek a látszólag pusztán esztétikai jelentőséggel bíró részletek elegendő okot adnak a Tóra-adás késleltetésére, miközben az egész nép várakozik. Isten válaszából kiderül, hogy a látszólag jelentéktelen apróságok egy későbbi korban elnyerik majd értelmüket, azaz jogi jelentőséget fognak kapni. Ez az isteni indoklás azt sejteteti, hogy Isten is teljesen magáévá tette a 2. Szentély kora végén kialakult rabbinikus szemléletet, miszerint igazi fontossággal csak a zsidó jogi kérdések bírnak.[7] Mózes, aki nem képes a szövegértelmezésnek erre a szintjére, azt kéri Istentől, hogy hadd láthassa, ki lesz az a bölcs, aki majd a Tóra minden részletét meg tudja magyarázni. Az isteni utasítás megfogalmazása („Térj vissza magad mögé!”) valószínűleg arra vonatkozik, hogy Mózes a saját korát követő másik korszakba – azaz időben „maga mögé” – „utazzon”. Isten a tér és az idő – tehát a történelem – mindenható uraként jelenik meg, aki úgy bánik az idővel „mintha valami harmonika volna, melyet tetszés szerint lehet kihúzni és összenyomni”.[8]

Charlton Heston mint Mózes az 1956-ban
készült Ten Commandments címû filmben

Mózes mintegy másfél ezer évet átugorva érkezik meg a Szentély lerombolása után fénykorukat élő tanaiták, azaz a Misna bölcseinek korába, és a tanházban szerényen az utolsó sor mögé ül le.[9] Érdekes, hogy Mózes érkezése nem kelti fel Rabbi Ákivá és tanítványainak figyelmét. Lehetséges természetesen úgy értelmezni a szöveget, hogy Mózes csak látomásként látja őket, tehát az időutazás nem történik meg valójában, ám ennek ellentmond a kifejezetten fizikai tevékenységekre utaló szóhasználat („ment, leült, visszatért”), és a történet vallásbölcseleti konklúziója is.

Az ágádá folytatása különlegesen bizarrá válik: noha a rabbinikus bölcselet alaptézise, hogy Mózes nemcsak a Tóra egészét, de annak magyarázatát, azaz a Szóbeli Tant is a Szináj-hegyen kapta,[10] Mózes mégsem ért semmit a 2. században a Tóra jogi értelmezéséről folyó diskurzusból. A „totális kinyilatkoztatás” tana, miszerint Mózes rendelkezett a Tóra összes lehetséges értelmezésével nagyon nehezen összeegyeztethető azzal, hogy Mózest minden ereje elhagyja, amikor azt tapasztalja, hogy másfél évezred elteltével az általa adott Tóra és annak rabbinikus értelmezése – látszólag – annyira eltávolodik majd egymástól, hogy még ő maga se lesz képes a kettő közötti összefüggést felfedezni. Az ágádá nem kevésbé bizarr módón folytatódik: amikor Rabbi Ákivá egy olyan háláchát tanít, amelynek a kapcsolatát a tórai szöveggel már a rabbinikus hermeneutikai módszerekben járatos saját tanítványai sem értik, akkor Rabbi Ákivá a következő választ adja: „Ez egy olyan háláchá, amelyet Mózes a Szináj-hegyen kapott.”

Ez a rabbinikus jogban ismert terminus technicus általában olyankor kerül elő, amikor egy létező, vagy bevezetni kívánt gyakorlatnak senki sem képes megtalálni a forrását a Szentírásban. A fogalom használója tehát elismeri, hogy nem tudja alátámasztani bibliai idézettel az álláspontját, de arra hivatkozik, hogy a zsidó joggyakorlat egy része már Mózes korában is csak szóbeli hagyományként létezett, így e réteg igazolása a hagyomány hegemónjaiba vetett bizalomtól függ, és az ebben való kételkedés pedig a hagyomány hitelességének megkérdőjelezését jelenti. E fogalom használata elfogadott a bölcsekbe vetett bizalomra alapozott rabbinikus társadalomban, de a jelen történet bizarrságát éppen az adja, hogy ebben az esetben kivételesen Mózes is jelen van, aki felállhatna és tiltakozhatna. Közölhetné a jelenlévőkkel, hogy mivel az előző percekben éppen a kinyilatkoztatás részese volt egy másfélezer évvel korábbi idősíkban, így biztosan állíthatja, hogy ő nem kapta meg a mondott háláchát a Szináj-hegyen. Ehelyett azonban, és talán ez az ágádá legbizarrabb motívuma, Mózes megnyugszik a – történet szerint – nyilvánvalóan hamis kijelentéstől, miszerint tőle származik a mondott előírás.

Mózes – ahogy Michelangelo képzelte

Mózes reakcióját az magyarázhatja, hogy elegendőnek és autentikusnak találja, ha másfélezer év után a kapcsolatot az „eredeti” és a „jelenkori” jelentésrétegek között csak az biztosítja, hogy ennek a kapcsolatnak a meglétét deklarálják innovatív, a hagyomány valamint a közösség fenntartása iránt elkötelezett Tóra-tanulók. A szövegnek természetesen létezik kevésbé radikálisan „posztmodern” interpretációja is. Yerushalmi már idézett művében például úgy véli, hogy a talmudi bölcsek „képesek voltak, hogy békében fenntartsanak olyan történeti ellentmondásokat is, amelyeket mi elviselhetetlennek találnánk.” [11] A konzervativizmusáról és szigorú dogmatikai hűségéről ismert Artscroll Talmud kiadás pedig egyszerűen azzal oldja fel az ellentmondást, hogy Mózes csak a Szináj-hegyi kinyilatkoztatás egy későbbi szakaszában fogja megkapni a mondott értelmezési metodológiát és az adott háláchát, tehát minden a történetben meglévő feszültség csak ideiglenes.

Az ágádá folytatása arról tanúskodik, hogy Mózes szerint ez a deklarált kapcsolat az eredeti és az értelmezés között valóságos, és nem pusztán névleges. Miután Mózes megnyugodva visszatér Isten elé, felteszi azt a kézenfekvőnek tűnő kérdést, hogy ha van, aki nála, Mózesnél is mélyebb, összetettebb rétegeit is érti a Tórának, akkor miért nem ő – azaz Rabbi Ákivá – áll a Szináj-hegyen Isten előtt. Ha Mózes inautentikusnak, vagy hamisnak tartaná az eredeti szövegnek azt az értelmezését, amelyet ő maga nem értett meg, akkor bizonyára nem kérdezné Istentől, hogy „Világ Ura, van egy ilyen ember, és mégis általam adod a Tórát?”.[12] Ha eddig valóban a bizarr irodalmi kategóriája írta le legjobban a szöveget, akkor ettől a ponttól kezdve az „abszurd” válik a történet legmegfelelőbb jelzőjévé.

Isten ugyanis azt válaszolja Mózesnek: „Hallgass, ez a gondolatom támadt!”. Isten e szavakkal tulajdonképpen azt közli vele, hogy az isteni abszolút bölcsesség döntéseit nem értheti meg, ami nem meglepő, miután világosan bebizonyosodott, hogy Mózes a későbbi korok emberi bölcsességét sem érti. Ha pedig nem lenne kellőképpen abszurd a helyzet, hogy a sem az emberi, sem az isteni bölcsesség megértésében nem túlzottan jeleskedő Mózest találja az isteni „gondolat” a Tóraadásra a megfelelő személynek, a történet folytatása már bizonyára kielégíti minden abszurditásra vonatkozó igényünket.

Mózes következő kérése a Tóra legnagyobb tudósa jutalmának megismerésére vonatkozik. A következő időutazásával Rabbi Ákivá korának egy későbbi és tragikus időszakába érkezik. Mivel Rabbi Ákivá támogatta a rómaiak elleni, Bár Kochbá vezette felkelést, így annak bukása után a rómaiak őt is kínhalálra ítélték. Rabbi Ákivá haláláról egy másik talmudi szöveg[13] számol be. Az itt elemzett szövegben Mózes csak a bölcs végső megaláztatásának lehet tanúja, amikor Rabbi Ákivá izzó vasfogókkal darabokra tépett testét a piacon árulják. A megrázó látvány hatására Mózes folytatja a bibliai hagyományt: amikor a transzcendens létező (Isten) által irányított világ működése érthetetlennek tűnik az emberi erkölcs kritériumai szerint, Isten hűséges szolgái és prófétái azt tekintik az adekvát vallásos viselkedésnek, hogy nem csendben elfogadják igazságosnak az isteni ítéletet, hanem tiszteletteljesen, de „számon kérik” az igazságtalanságot Istentől. Mózes meglehetősen felháborodott (vagy kétségbeesett) kérdést tesz fel: „Ez a Tóra és ez a jutalma?”A válasz ugyanaz, mint az előző kérdésére: Isten a saját bölcsessége szerint működik, és nem indokolja cselekedeteit, vélhetően azért, mert az ember úgysem értheti meg.

Ez a rövid ágádá alapvető fontosságú teológiai és vallási kérdéseket érint. A történet eleje problémamentesnek mutatja az antropomorf Isten kép elfogadását, majd a vége azt hangsúlyozza, hogy Isten annyira a „teljesen más”, abszolút transzcendens kategóriájába tartozik, hogy az ember számára érthetetlenek a döntései. Istent az idő és a történelem mindenható uraként mutatja be, a történelmet viszont még a legnagyobb bölcsességű emberek is valójában csak csekély mértékben képesek megérteni. Mózes sem az emberi, sem az isteni észjárást nem tökéletesen érti, a Tórát pedig még Mózesnél is jobban értő Rabbi Ákivá viszont még a saját korának eseményeit sem tudja helyesen magyarázni, és egy bukásra ítélt szabadságharc mellé áll, amiért megalázó kínhalállal fizet. A történet meglehetősen pesszimista képet mutat az emberi megismerés lehetséges határairól: hiába tárul fel az ember előtt az időutazás segítségével a jövő, a jelenkor és a történelem későbbi eseményei nem válnak ettől könnyebben érthetővé – a létezés az emberi értelem szempontjából abszurd marad.

Rabbi Ákivá és Mózes az időutazás eszközén keresztül történő találkoztatása azzal a konklúzióval zárul, hogy Mózes, aki minden prófétának az atyja, még a saját maga által adott Tórát sem érti, és még a jövő ismeretében sem képes a történelem eseményeit értelmezni. Rabbi Akiva, aki a rabbinikus világ intellektuális hőse, minden tudása ellenére sem képes a világ menetét helyesen értelmezni. Mindez azt sugallhatja a későbbi korok bölcseinek, hogy szkeptikusak legyenek saját tudásukkal kapcsolatban, és csak korlátozott érvényt tulajdonítsanak olyan meggyőződéseiknek, amelyek arra vonatkoznak, hogy mi az istennek tetsző vagy nem tetsző dolog, mik a hagyomány alapvető értékei, és milyen újítások teszik jobbá vagy rosszabbá a zsidó közösség életét.

 

 

[1] A hindu mitológia egyik történetében például Kakudmi lányával együtt Brahmánál tesz látogatást, annak érdekében, hogy az istenség segítsen kiválasztani a lány kérői közül a megfelelőt. Mivel egy rövid ideig várakozni kényszerülnek, így Brahma felvilágosítja, hogy az idő másként telik a létezésnek ebben a dimenziójában, így a várakozás alatt 27 csaturjuga (1 csaturjuga  =4.320.000 emberi év) telt el a Földön. Kakudminak lányával együtt egy teljesen megváltozott világra kell visszatérnie, ahol minden sokkal rosszabb lett…

[2] Az áltudományos tevékenységéről híres-hírhedt Erich von Daniken szerint (lásd: Ancient Aliens S04E09) a héber Szentírásban is van időutazás. A félreértés abból származhat, hogy Daniken esetleg nincs azzal tisztában, hogy sem a héber Szentírásnak, sem a keresztény egyházak Bibliáinak – kivéve az Etióp Orthodox Egyházat – nem része a Báruk 4. könyveként, vagy Paraleipomena Jeremiouként (Jeremiás könyvéből kihagyott részek) ismert pszeudoepigrafikus, azaz szerzői álnévvel jegyzett mű, amelyben valóban van egy Avimelech nevű szereplő 66 évet alszik, így egy jelentősen megváltozott világban ébred fel, és nem ott, ahol elaludt. (Hasonló történetet számos ókori népnél, és a Talmudban is találunk, de vitatható, hogy ezt mennyire lehet valódi időutazásnak tekinteni, hiszen a korszakok közötti mozgás egyirányú és egy szokatlanul hosszú tetszhalálra emlékeztető álom a kiváltója.

[3] A talmudi irodalom nem jogi kérdésekkel foglalkozó része.

[4] Babilóniai Talmud, Menáchot 29b

[5] Van olyan vélemény is, miszerint a történet leghamarabb a 4. század elején keletkezhetett: Boyarin, Daniel: „Hellenism in Jewish Babylonia”, In: Fonrobert, Charlotte E. és Jaffee, Martin S. (szerk.): The Cambridge Companion to the Talmud and Rabbinic Literature, Cambridge: Cambridge University Press, 2007, 348.

[6] Az antropomorfizmus problematikájának legrészletesebb tárgyalását lásd: Lorberbaum, Yair: In God’s Image – Myth, Theology, and Law in Classical Judaism, Cambridge: Cambridge University Press, 2015.

[7] Ez a szemlélet jól látszik a következő talmudi mondásból: „Amióta lerombolták a Szentélyt, nincs más a Szent – áldott legyen – számára csak a háláchá szűk [szó szerint: négy ámá mértékegységű] területe.” (Babilóniai Talmud, Bráchot 8a)

[8] Yerushalmi, Josef Hayim: Záchor, Budapest: Osiris kiadó – ORZSE, 2000, 35.

[9] A Misna korának tanházaiban minél bölcsebb volt egy tanítvány annál közelebb ülhetett a rabbihoz.

[10] „Amikor Isten kinyilatkoztatta a Tórát Izrael számára Szinájon … még azt is elmondta Mózesnek, hogy egy tanítvány mit fog majd kérdezni a rabbijától.” Smot rábá 47:1

[11] (37. o.)

[12] A kérdés feltevése folytatja Mózes kiemelkedő szerénységének leírását a rabbinikus jellemrajzban, ami teljesen összhangban áll a Tóra jellemzésével: „Mózes minden ember közül a legszerényebb volt.” (Mózes IV., 12:3). Nem oldja fel viszont azt a paradoxont, hogy ha Mózes írta az egész Tórát, és ez zsidó dogmatikai hagyomány egyik alaptétele, akkor hogyan állíthatja magáról a világ legszerényebb embere, hogy ő a világ legszerényebb embere?!

[13] Babilóniai Talmud, Bráchot 61b

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]