Az újrakezdés receptjei: Erdélyi Anni és Erdélyi Laló

Részlet Király Kinga Júlia Az újrakezdés receptjei című könyvéből

Erdélyi Anni és Laló esküvője

Laló: „»Was ist er? Nur ein Fotograf.«[1] Ezt mondta rám anyósom, ezzel is kezdem az életrajzomat. A lényeg, hogy bár nem vagyok istenfélő ember, én mindig toleráns voltam az egyházzal, és elvártam, hogy ők is toleránsak legyenek velem. De Anni apja mélyen vallásos ember volt, utált emiatt is, mert nem látta bennem azt a leendő vőt, akivel péntek este tálesszel a karján együtt mehet a templomba. Bennem egy árulót látott, aki elhagyta a zsidóságát, mert szerinte zsidó az, aki együtt imádkozik péntek este a templomba. Emiatt nem akarták ezt a frigyet. Ráadásul nem is volt foglalkozásom, mert szerintük az újságíró nem foglalkozás, kiváltképp a munkanélküli, kirúgott újságíró nem az. És akkor én megfogtam Annit, és azt mondtam neki, hogy: »Most velem jössz, és szombaton összeházasodunk.« »Nem lehet, mert szemináriumom van.« »Nem érdekel a szeminárium.« A végén az osztálytársai kikönyörögték a szeminárium vezetőjétől, hogy a második óráról engedje el. »Miért?« »Mert férjhez akar menni.« A végén öten ültünk az asztal körül.”

Anni: „Az egyik barátnőmmel voltam, még kolozsvári egyetemista koromban. Aztán a nászutunkra elvitt Laló valami ócska hajóra, a Deltába. Borzasztó körülmények között voltunk a lipovánoknál. Éjszaka kinn aludtunk, és én egy nagy tököt tettem a fejem alá, és alvás közben begurult a tök a vízbe, és a csobbanásra Laló azt hitte, hogy én estem bele.”

Laló: „A polgári megvolt áprilisban, és Anni olyan állapotba jutott…”

Anni: „Elájultam a varrónőnél, a gombok között…”

Laló: „Az apja ki akarta tagadni. Ezt nem dramatizálva mondom: ez komoly.”

Anni: „Süvét[2] akart mondani.”

Laló: „Szabályos 2000 éves süvét ülni. Mikor láttam, hogy Anni tönkremegy, azt mondtam, rendben, és egy kolozsvári lakásban egy sakter összeadott minket. És ki volt tűzve az esküvő napja. Anni szülei feljöttek Vásárhelyről. Meghívták a temesvári és régeni rokonságot. Egy vonattal jöttek az összesen, és én vártam őket a kolozsvári állomáson. Anni megjelent egy hófehér esküvői ruhában. Erre én közöltem velük, hogy ez így nem megy, cseréljen ruhát. Mert a fehér ruha a szüzesség jele. Hogy is képzelik, hogy mi öt hónapja házasok vagyunk, és Anni most szűzlányként akar férjhez menni.”

Anni: „Én csak hápogtam ott, mert mit lehessen erre mondani. Anyám virágot is vett. Nagy cirkusz volt. Ott voltak a rokonok, erre Laló mondja, hogy ő ballábas, nem fogja tudni eltörni a poharat, csak bal lábbal, és hogy ő az édes bort nem szereti, és hogy ő szédül, nem tud forogni…”

Laló: „Persze, ott kellett keringeni. Mondom, na, mentünk egy kört, legyen elég, mert én a valcernél sem szeretek forgolódni.”

Anni: „Aztán az ebédnél kifogásolta a csirkét. Hogy ő azt nem szereti. Kóser étteremben voltunk, anyám csirkesültet rendelt a násznépnek. Vagy húszan voltunk. Laló még az édesapját se hívta meg. Csak a polgárira. Amikor ezt anyámék meglátták, azt mondták, ne foglalkozzak vele, menjek haza. Ez nem normális. Anyám mind mondta, hogy: »Gyere haza, gyere haza, ne maradj itt, látod, hogy nem normális.«”

 

Anni

Amikor mi eljöttünk Csernovicból, egy szekéren hoztuk át a dolgainkat. Azokat a dolgokat, amiket a Transznisztria utáni két év során sikerült összeszednünk. Minden egyebet otthagytunk. Egy hét alatt kellett eljönnünk. Az volt a gond, hogy anyám azt mondta apámnak, ha egyszer megint elhagyjuk ezt a házat, akkor menjünk tovább, ne maradjunk Romániában. Mert egy orosz, mikor elbúcsúztunk tőle, azt mondta nekünk, hogy ne maradjunk Romániában, mert pont olyan lesz, mint itt. „Menjenek tovább” – mondta. De apám megint csak azt hajtogatta, hogy nem lesz itt semmi baj, nem lesznek oroszok. Anyám szeretett volna kimenni Izraelbe. Mert az egyik unokatestvérem elment Izraelbe. De apám nem akart. Pedig fiatal volt még. […] Szekérrel mentünk a határig, Sziretre. Az volt a határváros. És ott elhelyeztek minket a románok egy lakásba, rendes lakás volt, és megkérdezték, hogy ki hová akar továbbmenni. Mert ott, ugye, nem maradhattunk. Persze, senki nem is akart ott maradni, mert egy porfészek volt. Na most, az én apám fiatalkorában rengeteget járt Erdélyben, mert fás volt, fakitermelő volt. Ő volt a szakértő, hogy melyik fát lehet kivágni. Úgyhogy gyakran megesett, hogy amikor kiment az erdőbe, megéjszakázott a munkásokkal. Revolverrel járt ki, mert félt. Mert ha ezek ittak, ezek a huculok, akkor azok nagyon veszélyesek voltak. És akkor apám emlékezett Erdélyre, hogy az milyen egy szép hely, hogy ott van iskola és minden, úgyhogy azt mondta, Vásárhelyre akar menni. És akkor felültünk a vonatra, elkerültünk Vásárhelyre, ott, ha jól emlékszem, a hitközség fogadott minket. Egy nagyon rossz lakást kaptunk: egy istállót. Ez a kitelepedési lehetőség nem csak a zsidókra, hanem mindenkire vonatkozott, aki egykor román állampolgár volt…

Csernovicből egyébként sok lányos család jött. És a Baross Gábor utcában, az udvaron mi, a fiatal zsidó lányok összejöttünk. De egyik se akart tanulni a csernoviciek közül, csak én. A többiek szülei azt akarták, hogy menjenek férjhez. Szép lányok voltak, nem mindenki volt ortodox. De a lányoknak ez volt a dolga akkor: a férjhez menés.

Én ott, egyedüliként az összes csernovici lány közül leérettségiztem és továbbtanultam. Mikor odakerültem, le kellett tennem egy csomó vizsgát románul. Mi nem tudtunk akkor se románul, se magyarul. Amikor átjöttem Erdélybe, beiratkoztam a líceum negyedik osztályába. Minden vizsgát románul kellett letennem. Egy kedves, szegény zsidó asszony készített fel, Bianca, akiknek a mikvéjük volt […]

 

Szekusok a hitközségben

Anni: „Én úgy emlékszem, szinte végig volt kóser hús. És kóser vágás. Anyám minden hónapban kapott két kiló marhahúst.”

Laló: „Igen, a ’80-as években, az éhínség éveiben, a zsidó hitközségnek [Maros]vásárhelyen hozzávetőleg 400 tagja volt. És amikor Ceauşescuékat lelőtték, a 400 tag egyből 180-ra apadt le. Mert ahány kirúgott szekus, kirúgott pártaktivista, kirúgott szakszervezetes és nyugdíjba vonult orvos, akinek volt egy kicsi zsidó rokonsága, az mind jelentkezett a hitközséghez, mert kapott egy-két kiló húst, kóserség címén, kapott gyógyszert… Mit adtak még, Anni?”

Anni: „Volt, amikor csomagokat osztottak.”

Laló: „Tehát minden volt szekuritátés és pártaktivista gyorsan befizette a havi 5 lejes tagdíjat…”

Anni: „Anyám szedte be a tagdíjat…”

Laló: „És ahogy felteltek az üzletek, mindenki rohanva hagyta ott a hitközséget.”

  

Laló

Amikor mi hazaértünk, ez a piros bútor, amit itten lát, ezt elvitték a mi lakásunkból Marosszentgyörgyre. Nyilván lehetett valaki, aki beszámolt róla, hogy ki vitte el. De ez egy egész szobaberendezés volt, nem csak ennyi… Aztán az egyik unokatestvéremnek a férje kiadta magát Siguranţa-tisztnek,[3] és úgy állított be a nevezett marosszentgyörgyi lakásba. Azok meg azonnal mondták, hogy egy felnyitott lakásból szabadrablással szerezték. Nyilvánvaló, hogy a mienkből. Természetesen visszaadják, mondták, és végül ők hozták fel a mi lakásunkba. Ez volt az egyetlen dolog, amit megtaláltunk.

Belőlem akkor lett újságíró, amikor 1948-ban megkezdődött az osztályharc, és a zsidó Egységből, ami korábban a Zsidó Demokratikus Bizottság lapja volt, a neve pedig azt jelentette, hogy nincs többé különbség származási, faji meg egyéb alapokon, hirtelen Új Út lett. Tudniillik: amikor átveszik a hatalmat a kommunisták 1948-ban, már nincs egység, osztályharc van csak, aminek értelmében a zsidók 75%-a osztályellenségnek, vagy legalábbis osztályidegennek számít. Hiszen nincsenek kizsákmányolt zsidó bányászok, zsidó földművesek, munkások… Ekkor egytől egyig kirúgták a jól képzett, nagyszerű zsidó újságírókat, élükön Kornis Ottóval, és hoztak helyettük 19-20 éves gyerekeket, akik nem tudták, hogy a múlt időt két t-vel írják-e vagy eggyel. És akkor az apámtól elvették az üzletet, nem volt miből éljünk, és én ott maradtam egyedül újságírónak az öt fiatal közül, akit odavittek. Mert nem volt pénzem. De mondom: alapdolgokat nem tudtunk. A korrektornak sok vesződséget adtunk. Mára már meghalt ez a foglalkozás, a korrektoré. Az én időmben viszont, amikor újságíróskodtam, ez Gheorghiu-Dej alatt volt, kegyetlen korszak, tán még a Ceauşescuénál is rosszabb, volt tisztafej is, úgynevezett: cap limpede. Amikor már ki volt szedve minden, be volt tördelve, és megindult volna a nyomás, a szerkesztőségből ott ült éjszaka egy cap limpede, és ha csak egyetlen aprócska hiba maradt is, aminek a politikai értelme félrecsúszhatott, akkor az illető ment a börtönbe vagy repült a laptól.

 

A hóhér

 „Akkor is repült a tördelő, amikor az Utunkban, Sztálin elvtárs 70 éves születésnapjára, kilenc oldalon keresztül ment a dicsőítés: Sztálin, a békevezér, Sztálin az iparosítás atyja, a mezőgazdaság vezére stb, mindenik egy-egy teljes oldalon, és akkor folytatólagosan a tízedik oldalon ott állt egy novella: A hóhér. Nem zárták be az illetőt, csak kirúgták…”

 

Én még a kommunista hatalomátvétel elején, 1949-ben találkoztam azokkal a Transznisztriából hazaküldött árvákkal, akikről meséltem már magának: szörnyetegek voltak. Olyan fiatalokról beszélünk, amilyenekkel meg kellett küzdenie Makarenkónak is a Gorkij-telepen. Akiket a zsidó hitközségek árvaházakba helyeztek el, ott élik meg a felszabadulást, csontsoványra fogyva, a szó szoros értelmében és morális értelemben is. És amikor a Demokrata Zsidó Bizottság meghirdeti a romániai zsidó dolgozó tömegek átnevelését – parasztokká, bányászokká, vasútépítőkké nevelik át őket –, akkor kikeresik a zsidó önkéntes fiatalokat, és elküldik a zsidó szervezetek által létesített átnevelési, pontosabban: átrétegesítési központokba propaganda-agitációs munkát végezni. Többek közt engem is elküldtek a Szilágyságba, egy Ákos nevű kis faluba, ahol 40 ilyen árva gyerek volt. Ketten voltunk Pollak Andrással, és a fél falu odajárt volna szexelni. Mert volt az árvák közt két leányka, akikről tudták a falusiak, hogy könnyen adják magukat. De hát mi vittük a szocializmust a faluba, és egész éjszaka ott álltunk őrséget, hogy a falusiak ne tudjanak odajutni a „kenyérhez”. Mert nekünk kellett megvédeni a szocializmust építő fiatalok tekintélyét. Mert abba nem fért bele, hogy kicsapongás legyen. Ott, Ákoson kendert áztattunk egy tó vizébe, ami fekete volt és iszonyú büdös az ázott kendertől. Ez volt az egyetlen kétkezi munka, amit ott végeztem, különben én tanítottam őket futballozni és marxizmusra. Futballban komoly eredményeket értem el velük. Velem egyidősek voltak, húszévesek. Zsidó parasztokat akartak kinevelni belőlük.

Egyébként a háború után nekem még volt dolgom Capesiusszal. Tudja, ő volt az 1965-ös auschwitzi orvosper fővádlottja. Ez a szelektáló auschwitzi főgyógyszerész a saját neve alatt patikát vezetett odaát. A gyermekei egy ideig itt maradtak Segesváron, korábban a Bayer cégnek volt a vezérképviselője a Székelyföldön. És minden zsidó orvoshoz, minden zsidó gyógyszerészhez a Bayer Aspirinnel bejáratos volt. Aztán bevonult az SS-be, ’42-ben vagy ’43-ban, és kinevezték a hirtelen nagyra nőtt birkenaui tábor főgyógyszerészének, akinek az volt a dolga, hogy a beérkezett csomagokat átvizsgálja, kikeresse a gyógyszereket, és osztályozza azokat. Ehhez neki szüksége volt egy csapatra, mert a magyar transzportok idején naponta 10 000 ember jött, 10 000 csomaggal. És mivel Mengele nem tudott napi 24 órát szelektálni, őt is bevonták. Amikor ismerős gyógyszerész vagy ismerős illatszerész érkezett, és mindenkit küldtek balra, akkor ő néhányukat külön rakta. Azokkal, akiket kiszedett, rendes volt, de életet és halált ugyanúgy osztogatott, mint Mengele.

És ez a házaló gyógyszerész már nem mert visszajönni utána, a családja viszont itt maradt. És amikor engem apám miatt, a származásom miatt kiraktak az egyetemről, mert filozófián mit keres egy főtéri boltosnak a fia, akkor a Capesius-gyermekek, az „árvák” kapták az ösztöndíjat Daicoviciunál. És én erre felgerjedtem, hogy akkor hogy is van ez? Hogy tőlem, akit Capesius szelektálhatott volna, tandíjat kérnek, sőt, kirúgnak az egyetem harmadévéről, az ő gyermekei pedig ösztöndíjasok!? […]

Az évek során én rájöttem, hogy engem a Securitáténál tulajdonképpen megsértettek: mélyen alábecsülték a szellemi képességeimet. Engem [a ’60-as években] hívnak fel a rendőrségre, hogy menjek az útlevélosztályra azzal – tudniillik előzőleg én beadtam a kérvényemet –, hogy valami adat hiányzik. Az útlevélosztályon egy magyarul beszélő őrnagy fogad, nem emlékszem a nevére, és elmondja, hogy komoly problémák vannak velem, mert az ellenség felhasználja az én lakásomban található reakciós dolgokat, tehát én románellenes tevékenységet folytatok.

 

Nagy Pál: Kettős portré

Az Erdélyi Lajos tulajdonában levő Nagy Pál festményének háttéralakja magát Nagy Pált ábrázolja, elöl Balázs Imre festőművész látható, akit az 1956-os kolozsvári diáklázadások egyik szervezőjeként bebörtönöztek, majd 1959-ben szabadult. A két alakot egy festőállvány választja el egymástól.

 

Mert az a kép, amit maga most itten lát, megjelent a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, mondja. És beszél, beszél vagy másfél órán át, majd elenged. Utána jön az értesítés, hogy azonnal jelenjek meg a Sáros utca sarkánál délután 3 órakor. És akkor jön Moraru elvtárs. Ugyanaz a Moraru, aki Szilágyi Julikát is be akarta szervezni. Volt Vásárhelyen egy sikátor, ami a Főtérről vezetett fel a Kollégium bejáratához, s ebben a sikátorban volt egy emeletes ház, ami besüllyed a fölötte emelkedő hegybe. És abban volt egy ócska leredőnyözött bolt, nyomtatványraktárnak használták. Moraru felhúzta a redőnyt, elővette a kulcsot, kinyitotta, bevitt. Mocskos, borzalmas hely volt, és ott 3 vagy 4 órát nyaggatott.

Annit aztán emiatt vitték be az ideggyógyászatra, mert amikor elmondtam neki, hogy mit akarnak tőlem, annyira összeomlott, hogy nem tudott beszélni. Alá akartak ugyanis íratni egy nyilatkozatot, hogy informátorként együttműködöm velük. Azaz: pontosan nem mondták, hogy mit akarnak, magát a nyilatkozatot sem láttam, odáig ugyanis nem jutottunk el. De hogy ne jussunk el, legalább 4-5 ilyen találkozón kellett részt vennem, a folytatásban már fel kellett mennem a Securitate épületébe, a Teleki-kert háta mögül volt a bejárat hozzájuk, és ebben telt vagy néhány hónap, míg végül Anni idegösszeomlást kapott.

Tehát ezek képesek voltak azt állítani, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung külpolitikai rovatvezetője lefényképezte és kilopta Nagy Pál festményét. Mondom nekik: „De hát én fényképész vagyok, nálam semmi fénykép nem készül.” „És megnézte a nagykabátja gombjait? Mert abban volt a fényképezőgép.” Egy világlap szerkesztője, aki nem csak a német nyelvű olvasót, hanem az egész világot befolyásolja, aki Hruscsovval és Mao Ce-tunggal készít interjút, az nálam ül egy egész délután, és kilop egy képet a gomblyukba szerelt fényképezőgépével? A történet egy része stimmelt: valóban nálam ült, és Anni, amilyen jó a memóriája, még azt is meg tudja mondani, hogy mit evett – krumplilevest. De hogy ilyen banális, primitív, azonnal cáfolható üggyel akarnak zsarolni? A fenyegetések reálisak voltak: hogy elvisznek bányába dolgozni, hogy hazaárulásért bebörtönöznek, hogy a gyermekeimet kirúgják az iskolából, a feleségemet a munkahelyéről… Volt olyan is egy kihallgatás során, hogy este 11-kor letelefonált Moraru, hogy készítsenek elő egy cellát… De az, hogy nálam lefényképezték a Nagy Pál-festményt egy gomblyukba szerelt fényképezőgéppel, az gyermekmese volt.

Vagyis primitív koholmányokkal próbáltak rám hatni, ami az én szellemi képességeimet mélyen alábecsüli.

Szóval, hogy konkrétan mit akartak, nem tudtam, csak sejtettem, hogy kellett Sütő András mellé egy új besúgó-garnitúra. A régi már nem felelt meg. Másfél évig gyötörtek.

1965-ben kezdték meg a megnyomorításomat, és ’66 elején zárták le. Amikor egy Călinescu nevű hadnagyot kiküldtek hozzám, ő pedig megállapította, hogy a képen látható rácsok között olyan nagy távolság van, amin ki lehet mászni, tehát nem lehet egy börtöncellának tekinteni. […]

Aztán 1969-ben Sütő készít egy beadványt azokról a magyar értelmiségiekről, akiket nem engedtek külföldre, mert akkortájt kezdték kiengedni az embereket Nyugatra. Egy 100 nevet tartalmazó lista volt, mi, Erdélyiék is rajta voltunk. És akkor megkaptuk az útlevelet Annival, pontosabban: nem kaptuk meg, mert az útlevelek a Securitaténál voltak, nem tarthattuk magunknál. Három év múlva, 1972-ben be is adtuk a kérvényt, hogy szeretnénk menni egy körutazásra. Mert ugye kétévente lehetett. De én Anni idegösszeomlása után soha, egyetlen állami szervhez nem mentem többet Anni nélkül. Úgyhogy amikor felhívtak a Securitatéhoz, hogy kivizsgálják a kérelmünket, megfogtam Anni kezét, és vittem magammal. Nem engedték be a szobába. Buzogány elvtárs fogadott, és azt mondta, hogy menjünk, sétáljunk egyet. Szemerkélt az eső, és mi hármasban sétáltunk. És akkor Buzogány elvtárs előadta a következőt: az útleveleink ki vannak állítva, Anni elmehet, felveheti, az enyém is ki van állítva, de van egy probléma, éspedig az, hogy a Deuxième Bureau, vagyis a francia kémelhárítás be akar szervezni. Hát érti már, hogy miért vagyok megsértődve? Mert ilyen mesékkel traktáltak. Pont Vásárhelyről a kicsi Erdélyi Lalót akarták. Egészen más volna a helyzet, folytatta Buzogány elvtárs, ha Erdélyi elvtárs szoros kapcsolatban lenne velünk. Akkor a védelmünk alatt állna, akkor máris bejöhetne, és hazavihetné az útlevelét. Mondom, akkor inkább nem megyek. De hát Erdélyi elvtárs, akkor Anni egyedül megy? Akkor egyedül.

Anni néni egyedül a nagyvilágban

Anni: „Laló így arra kényszerített, hogy egyedül induljak el hat országba és tizenvalahány városba. Negyvenéves voltam, belevágtam. De rettenetes volt. Egyedül. Rokonokhoz, barátokhoz, Bécsbe, Münchenbe, Frankfurtba, Párizsba unokatestvérnél, Svájcba, Rómába, Firenzébe… Képzeld el, amikor mentem Velencéből Firenzébe, majdnem üres volt a vonat, egyedül ütem egy kupéban, a mellettem levőben néhány olasz fiatal, akik Németországban dolgoztak, és húsvéti vakációra mentek haza. Reszkettem, hogy mi lesz velem, ha ezek rám törnek, egyedülálló nőre. Még egy térképet is kiterítettem magam elé, s úgy tettem, mint valami nagy tapasztalt utazó… Bejön az egyik fiú, s azt mondja németül, hogy a másik kupéban egy maffiózó utazik. Azt hittem, elájulok. Erre kiderült, hogy csak ijesztgetett, s amikor meglátta, milyen állapotba kerültem, megnyugtatott, hogy ő majd megvéd, és még recepteket is ad nekem. Adott is egy csomó halas receptet. Leírta nekem az összeset. Aztán segített leszállni Firenzében. Én nagyon féltem tőlük. Mindenhol féltem. Mindenkitől. Rómában is. Ha azt láttam, hogy valaki rám néz, fogtam magam, s a legnagyobb forgalom kellős közepén átvágtam a másik oldalra.”

S akkor Buzogány mérges lett, és azt mondta: „Akkor Erdélyi elvtárs vegye tudomásul, hogy amíg én itt vagyok, maga az életben nem kap útlevelet sehova.” Aztán rá egy évre, 1973 tavaszán megállított Buzogány, hogy: „Erdélyi elvtárs, magának van nálunk egy kérvénye, hogy akar menni Párizsba, miért nem veszi fel az útlevelét?” Azért, mert azt mondták, hogy soha az életben nem utazhatok. „Ugyan, maga félreértett valamit, jöjjön be, és vegye fel, menjen.”

Anni néni: S akkor ő utazott egyedül.

Jegyzetek

[1] Ki ő? Csak egy fényképész. (ném.)

[2] A süve időszaka a temetést követően veszi kezdetét, és hét napon át tart. A célja ennek az időszaknak az, hogy a gyászoló el tudjon szakadni egy időre a mindennapoktól, s tudjon az elhunyt emlékére koncentrálni. Ugyanakkor süvét kitagadáskor is ültek régebben.

[3] Eredeti nevén Serviciul Secret de Informații, leggyakrabban Siguranța Statului, vagy Siguranța, vagyis a román titkosszolgálat. Ezen a néven 1940. november 13-áig működött, ezután Serviciul Special de Informații néven működött tovább 1948. augusztus 30-ig, amikor megalakult a hírhedt Securitate.