Az önantiszemitizmus dimenziói I.

Írta: Schweitzer Gábor - Rovat: antiszemitizmus, Történelem

A Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetsége 1931-es ankétja.

Schweitzer Gábor

I. A hitélet megerősítését, a belmisszió fontosságát, valamint az ifjúság megszólítását célul kitűző Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetsége Hevesi Ferenc (1898-1952), budapesti rabbi kezdeményezésére alakult meg 1931-ben.[1] A Szövetséget már a hivatalos zászlóbontást megelőzően támogatásáról biztosította a hazai neológ zsidóság csúcsszerve, a Magyar Izraeliták Országos Irodája, valamint a Pesti Izraelita Hitközség is.[2] Utóbb számos zsidó intézmény és szervezet jelezte csatlakozási szándékát. A Szövetség a kezdeményező édesapja, Hevesi Simon (1868-1943), a Dohány utcai zsinagóga nagy tekintélyű főrabbija által 1909-ben alapított Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület keretei között folytatta mindössze két esztendeig tartó működését. A szervezők elsősorban a fiatalabb – 25 év és 45 év közötti – generációk aktivizálására törekedtek, egyúttal ezeket a korosztályokat tekintették célközönségüknek is.

Az ambiciózusan, a magyar zsidóság megmentése érdekében létrehozott Szövetség legfontosabb célkitűzéseit Hevesi Ferenc foglalta össze a sajtó számára: „Küzdeni akarunk a hittérítés és a hitehagyás ellen. Küzdeni azon lelki depriváció ellen, mely megbéníthatja sorainkat és káros hatását éreztetheti. Intenzív belmisszió, a gazdasági szolidaritás érzésének felkeltése, ez a két irányú munkásság lesz a magyar zsidóság hitvédelmi szövetségének programmja.”[3]

A szakosztályokban végzett munka mellett a zsidóság legégetőbbnek tartott vallási, társadalmi és kulturális kérdéseinek megvitatása érdekében ankétokat is tartottak, amelyeken előre felkért, lehetőleg fiatalabb korosztályokhoz tartozó előadók osztották meg véleményüket a hallgatósággal. Az ankét a korszak preferált műfajai közé tartozott, hiszen a meghatározott tematika köré szervezett tanácskozások megfelelő nyilvánosságot biztosítottak a különféle nézetek egyidejű ütköztetésére. Növelte ugyanakkor az ankétok jelentőségét, ha utóbb kiadvány formájában is megjelentek a vitán elhangzott előadások.

A Szövetség vitaestjein elhangzottak alapján bocsátották az olvasóközönség rendelkezésére az „Ankétsorozat a zsidóság mai problémáiról” című füzeteket is.[4] A sorozat első füzetében az önantiszemitizmusról szóló vitaesten elhangzott előadásokat tették közzé.

Az önantiszemitizmusról szóló 1931. november 17-i ankét előadói Hevesi Simon, Kecskeméti György, Schächter Antal, valamint Sós Endre voltak. A rendezvényt beharangozó sajtóhír szerint az előadók „a lelkész, a publicista, az orvos és író szempontjából fogják megvilágítani a tárgyat.”[5] A házigazda szerepét Hevesi Simon töltötte be. Hevesi főrabbi nem tartott referátumot: felvezette az előadásokat és összegezte a hallottakat. Talán kissé szokatlan eljárást követve a záróbeszéd egyik gondolatát szeretném indulásként felidézni. Az ankét előadói – vélekedett Hevesi Simon – az „önantiszemitizmus betegségét abban látták […], hogy a zsidó nem becsüli meg vallását, nem becsüli meg a zsidó közösséget, a zsidó múltat, a zsidó testvért és önmagában a zsidót és hogy lazulni engedi a kapcsolatot az ő lelke és a zsidóság között. Ez valóban betegség, de a gyógyulás kezdetét abban látom, hogy foglalkozunk vele. […] Az első este megmutatta, milyen energiák vannak itt felraktározva.”[6] Ezek a gondolatok amiatt tűnnek kissé meglepőnek, mert azt a látszatot kelthetik, mintha csak az ankét idején, azaz az 1930-as évek elején döbbentek volna rá a szervezők az önantiszemitizmus betegesnek tartott jelenségére, s azt már önmagában a gyógyulási folyamat részének tekintették, hogy egyáltalán foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Nyilván nem egészen erről lehetett szó, hiszen az emancipáció és az antiszemitizmus korától kezdve sorban érkezhettek a legkülönfélébb jelzések a zsidók körében észlelhető öngyűlölet, öngyalázat, illetve önantiszemitizmus jelenségeiről. Mindezt elöljáróban néhány példán keresztül szeretném illusztrálni az elmúlt századforduló időszakából.

 

II. Az önantiszemitizmus jelenségét – a politikai antiszemitizmus színre lépéséhez képest – meglepően korán beazonosította a felekezeti sajtó, amint azt Maislis Mór ügyvéd publicisztikája is igazolhatja.[7] A cikkíró paradoxonnak tartotta, hogy léteztek olyan zsidók, akik akaratlanul ugyan, de az antiszemiták kezére játszottak. Ezek a zsidók részben „saját történetükben való teljes tudatlanságból”, részben pedig amiatt, mert „az ellenük táplált lealázó előítéletekkel és hazug ráfogásokkal füleiket szüntelenül telesugdossák”, azt a kérdést kezdték feszegetni, hátha mégiscsak rendelkeznek a zsidók olyan speciális hibákkal és bűnökkel, amelyek a nem-zsidó társadalomban ismeretlenek. Ezeket a zsidókat Maislis Mór gyalázatos árulóknak tartotta, akik „a legocsmányabb öngyilkosságot követik el.” A gettó falainak leomlása óta viszont oktalanság volna a cikkíró szerint azt állítani, hogy léteznének értékbeli különbségek a zsidó, illetve a nem-zsidó társadalom tagjai között.

Nagy port kavart fel a maga idején Szterényi Bertalannak, Szterényi (Stern) Albert rabbi fiának az esete, aki a tiszaeszlári vérvádper idején (és azt követően is) antiszemita kijelentéseket tett, illetve cikkeket publikált, valamint zsidóellenes hangvételű lapot szerkesztett. Vállaltan antiszemita megnyilatkozásai miatt édesapja ki is tiltotta fiát a szülői házból[8], aki nem sokkal ezt követően római katolikus hitre tért át.[9] A felekezeti sajtó csak a következő évtizedben állította pellengérre a hitehagyott publicistát.[10] Szterényi Bertalan esete amiatt is érdekes, mert rövid ideig tartó „tündöklése” egyszemélyben testesítette meg az önantiszemitizmus és – vallásváltoztatása okán – az antiszemitizmus jelenségét is.

Az önantiszemitizmusnak a 19-20. század fordulóján már megvolt a maga szépirodalmi lenyomata is. Előbb folytatásonként, majd 1890-ben önálló kötetben jelent meg Csiky Gergely „Az Atlasz-család” című regénye, amelynek egyik szereplője, a zsidó hitéhez hű maradó családfő – a self-made man Atlasz Samu – miniszteri titkárként dolgozó Manó nevű kikeresztelkedett fia a végül is kudarccal végződő képviselővé választás érdekében az antiszemita szólamok hangoztatásától sem idegenkedett: „- Meg nem foghatom, hogyan történt – mondá e nagyra termett fiatalúr, midőn leeresztett orral elbeszélte atyjának a választási csata történetét. – Egy antiszemitát választottak meg ellenemben, pedig én jobban szidtam a zsidókat, mint a legdühösebb antiszemita. De rám fogták, hogy zsidó vagyok, s még a kortesnótába is beletették, hogy: ’Nyúlbőrökkel nem gseftelünk, zsidó követ nem kell nekünk.’ Megfoghatatlan!”[11] Úgy látszik, a konjunkturális önantiszemitizmus nem tűnt kifizetődőnek a regény lapjain.

Herczeg Ferenc csipkelődő hangvételű, „Andor és András” című regényét az olvasók előbb szintén folytatásokban, majd 1903-ban önálló kötetben ismerhették meg. A javarészt párbeszédekre épülő regény főhősei fiatal zsurnaliszták, akik közül a zsidó vallású Gombos Andor fővárosi, a keresztény hitű Kapuváry András pedig vidéki gentry háttérrel rendelkezett. Mi más is lehetne kettejük beszélgetéseinek egyik vissza-visszatérő témája, mint a zsidókérdés pertraktálása! Egy ilyen alkalommal hangzott el Andor részéről a következő szimptomatikus kijelentés is: „Egész Magyarország liberális, de azért senki ki nem állhatja a zsidót. A zsidó maga se. Koppaszd meg az izraelitát és előtted áll az antiszemita. Én magam fanatikusan gyűlölöm a fajtámat.”[12]

A kitérés, valamint a vallási közömbösség kérdéseit járta körül Blau Lajosnak, az Országos Rabbiképző Intézet professzorának „Önbírálat” című 1903-ban közzétett esszéje, ami a belülről érkező kritikák kapcsán mutatott rá a „zsidó antiszemitizmus” jelenségére. „Az önbírálat szép és hasznos erény, de a jelenkori úgynevezett művelt zsidók között, kik a zsidóságot sok esetben csupán azon ismeretségből ismerik, melyet vele nyolcnapos korukban kötöttek, ez az önbírálat öngyalázássá fajult, és alkalmas arra, hogy az összetartozás érzését gyökerestül kitépje a szívekből.”[13] A megalapozott önkritika tehát legitim – mi más is lehetne –, csak ne lépjen át bizonyos „ízlésbeli” határokat.

Az Egyenlőség 1908-as évfolyamában jelent meg előbb folytatásonként – utóbb könyv formájában is – Ujvári Péter „Az új keresztény” című regénye. A kitérések ellen szenvedélyesen állást foglaló regény az egyik negatív mellékszereplőn, Kollár Lajos személyén keresztül kapcsolta össze a vallásváltoztatás és az öngyűlölet kérdéseit. A történet szerint Kollár Lajos – eredeti nevén Keller Lájbis – „[K]imondhatatlan gyűlölettel gyűlölte néhai hitsorsosait. Azzal a gonosz gyűlölettel, aminővel csak a hitehagyottak gyűlölik a zsidót, ha végképp elvetemednek.”[14] A regényíró azonban nem minden hitehagyottal szemben foglalt állást ennyire kérlelhetetlenül, hiszen a számításból megkeresztelkedő főhőst, a zsidó érzelmeitől elszakadni nem tudó Littauer Manót rokonszenves vonásokkal is felruházta.

A zsidó antiszemitizmus jelenségére reflektált Szász Zoltán író és újságíró a Pesti Hírlap hasábjain 1913. őszén közzétett publicisztikája. A cikk megírásának az volt az apropója, hogy abban az évben fordították magyar nyelvre a tragikus sorsú zsidó származású bécsi filozófus, Otto Weininger posztumusz megjelenő, „Geschlecht und Charakter” (magyar fordításban „Nem és jellem”) című könyvét. Szász Zoltán véleménye szerint Weininger kötete kitűnő példája annak, hogy milyen „szertelen túlzásokat” termel az antiszemitizmus a zsidóség körében, hiszen a többi antiszemita – mármint zsidó antiszemita – „nem ilyen végletes, nem ilyen könyörtelen a saját fajával szemben.”[15]

III. E néhány publicisztikai és szépirodalmi példa annyit minden bizonnyal alátámaszthat, hogy a 20. század első harmadára már a beazonosított társadalmi és lélektani jelenségek közé tartozott Magyarországon a zsidó antiszemitizmus, illetve öngyűlölet, jóllehet a politikai és társadalmi környezet az ankét idején lényegesen megváltozott a korábbi korszakokhoz képest. A változás előjeleit már tükrözte a nagy világháború harmadik esztendejében a Huszadik Század című folyóirat nevezetes „A zsidókérdés Magyarországon” körkérdése. A megváltozott kontextus a politikai és társadalmi antiszemitizmus első világháborút, illetve forradalmakat követő előtérbe kerülésével függött össze. Jóllehet, a Szövetség ankétja idején átmenetileg háttérbe szorult a numerus clausus törvény 1920-as elfogadása óta kormányzati szinten is jelenlévő antiszemitizmus, a gazdasági világválság kifejezetten kedvezőtlen hatásai pontosan ebben az időszakban kezdtek érvényesülni Magyarországon.

S ennél a pontnál kanyarodjunk is vissza az 1931. november 17-i vitaesthez.

(A tanulmány második része itt olvasható.)

A szerző a Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete tudományos főmunkatársa, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kara habilitált egyetemi docense.

Jegyzetek

[1] A Szövetség megalakulásához, illetve működéséhez lásd „Zsidó Hitvédelmi és Kulturális Központ”. Magyar Zsidó Szemle, 1931/5. szám. 182-184, valamint „A Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetsége”. Magyar Zsidó Szemle, 1932/1-2. szám. p. 2-4. A Szövetség működését Harsányi László dolgozta fel: Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület Hitvédelmi Szövetsége, 1931–1933. Zempléni Múzsa, 2018/tavasz. p. 22-27.

[2] Hevesi Simon: Hitvédelmi szövetség. Egyenlőség, 1931. október 17. p. 1.

[3] „Hevesi Ferenc dr. pesti rabbi elmondja: Mit akar az új nagy zsidó társadalmi megmozdulás: a Hitvédelmi Szövetség?” Egyenlőség, 1931. október 17. p. 6. Lásd még Hevesi Ferenc: A Hitvédelmi Szövetségről. Múlt és Jövő, 1932/január. p. 12-13.

[4] I. Ankét az önantiszemitizmusról (Budapest, OMIKE, 1931.), II. Ankét a kitérésekről (Budapest, OMIKE, 1931.), III. Ankét a vegyes házasságokról (Budapest, OMIKE, 1932.), IV. Ankét a zsidóság szerepéről a világpolitikában (Budapest, OMIKE, 1932.), V. Ankét a zsidóság hivatásáról. Válasz a Skót missziós előadásokra. (Budapest, OMIKE, 1932.). Ez a rövidéletű sorozat sajnos nem fedte le valamennyi ankét anyagát. Az első három füzet korabeli fogadtatásához lásd Vidor Pál: Ankétok a zsidóság mai problémáiról. Magyar Zsidó Szemle, 1932/1-2. szám. p. 65-68.

[5] „Hírek a Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetségéből”. Egyenlőség, 1931. november 14. p. 14.

[6] Ankétsorozat a zsidóság mai problémáiról. I. Ankét az önantiszemitizmusról. Szerk.: Hevesi Ferenc – Friedmann Gyula. Budapest, OMIKE Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetsége, 1931. p. 32.

[7] Maislis Mór: Zsidó antiszemitizmus. Egyenlőség, 1883. február 4. p. 3-5.

[8] „Rövid hírek”. Fővárosi Lapok, 1883. december 7. p. 1829.

[9] „Kikeresztelkedések”. Pesti Hírlap, 1884. augusztus 5. p. 6.

[10] Lásd pl. „Kelepczében”. Egyenlőség, 1892. július 8. p. 7-8. Szterényi Bertalan dicstelen működését Konrád Miklós dolgozta fel. Lásd Zsidóságon innen és túl. Zsidók vallásváltása Magyarországon a reformkortól az első világháborúig. Budapest, MTA BTK TTI, 2014. p. 521-523., Az újpesti rabbi fia. Avagy zsidó öngyűlölet Tiszaeszlár idején. Szombat, 2020/november. p. 17-20.

[11] Csiky Gergely: Az Atlasz család. Hatodik és utolsó közlemény. Budapesti Szemle, 1889. 59. kötet. 152. szám. p. 258.

[12] Herczeg Ferenc: Andor és András III. Új Idők, 1902. október 12. p. 335-336.

[13] Blau Lajos: Önbírálat. Magyar Zsidó Szemle, 1903/3. füzet. p. 203.

[14] Ujvári Péter: Az új keresztény (20. rész). Egyenlőség, 1908. augusztus 9. Melléklet p. 3.

[15] Szász Zoltán: Zsidó antiszemitizmus. Pesti Hírlap, 1913. szeptember 6. p. 1.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-11, Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetsége, Önantiszemitizmus

[popup][/popup]