Az MTK és az állambiztonság a Kádár-korszakban
„Zsidók” és „zsidózók”
Az MTK-t is megfigyelték? Természetesen, mondhatnánk. A sportegyesületek alapvetően három okból érdemelték ki a Kádár-kori állambiztonság figyelmét: a mérkőzéseken hétről-hétre megjelent tömeg viselkedése; a törvényeket és a „szocialista erkölcsöt” sértő cselekedetek (bundázások, a hivatalosan amatőr csapatok által a játékosok és edzők szerződtetéséért fizetett összegek, a sportemberhez méltatlannak tekintett magatartás stb.); és a sportolók, edzők és vezetők gyakori nyugati útjai, amelyek lehetőséget teremtettek a csempészetre, a kint maradásra, és a kinti magyar emigrációval, az ellenséges propagandával vagy egyszerűen a nyugati életformával való kapcsolatra. Az MTK esetében mindez kiegészült egy speciális okkal, azzal, hogy az állambiztonság a közvélekedéshez hasonlóan az MTK-t zsidó klubnak tartotta, és mint ilyet a „cionisták” gyűjtőhelyeként azonosította – cionistának tekintve minden, a hivatalosan engedélyezettől eltérő zsidó megnyilvánulást, különösen az Izrael iránti rokonszenv kifejezésre juttatását.
A fentiek különösen 1967 után tették szükségessé az egyesület szemmel tartását. Az állambiztonság 1970 januárjában azzal bízta meg a másfél évvel korábban beszervezett „Szilasi” fedőnevű ügynökét, hogy szerezzen állást a klubnál, és figyelje meg „az MTK clubba bejáró cionista csoportot”. A „csoport” valójában egy kártyázó társaság volt, amelynek egyik tagja, Vadas Árpád az állambiztonság nyilvántartásában szerepelt, mert környezetében „ellenséges cionista kijelentéseket” tett, a Szovjetuniót becsmérelte, és ezért 1971-ben figyelmeztetésben részesítették. Vélhetően ennek köszönhető, hogy amikor „Szilasi” megfigyelte, Vadas már visszahúzódott, ritkán járt a klubházba, a kártyázók a korábbi évektől eltérően nem politizáltak, nem tettek ellenséges kijelentéseket. Vadas Árpád mindössze egyetlen esetben, 1975 januárjában ragadtatta el magát, és beszélt az izraeli politikáról (véleménye szerint, ha 1945-ben minden zsidó kiment volna Magyarországról, akkor most nem lehetne izraeli–arab kérdésről beszélni) és a holokausztról (megjegyezte, hogy ha a zsidók nemcsak a gettóban, hanem a politikai életben is érvényesülhettek volna, akkor Erdély még ma is magyar terület lenne). [ÁBTL M-38664.]
A nyolcvanas években hasonló okok miatt Horváth Sándor kisiparos személye keltette fel az állambiztonság érdeklődését. Horváth az 1980-as évek elején kapcsolódott be az MTK-VM Baráti Körének a munkájába, amelynek 1987-ben, Braun Sándor lemondását követően a megbízott vezetője lett. Hálózati jelentések szerint egyre nyíltabban bírálta a kormány intézkedéseit, és dicsőítette a nyugati, mindenekelőtt az izraeli modellt. Horváth állítólag egy „nyugati típusú kártya- és szórakozó klubot” kialakítását is tervezte az egyesület székházában. [ÁBTL NOIJ BRFK-99/1987 és 136/1987.] Horváth Sándort előzetes ellenőrzés alá vonták, és dossziét is nyitottak a személyére, ez azonban nem maradt fenn.
Az a tény, hogy az MTK együtteséhez a „zsidó csapat” konnotációi tapadtak, más formában is lehetőséget teremtett a rendszerellenes érzelmek kifejezésére. Visszaemlékezések szerint az 1967-es hatnapos háború után Fradi-szurkolók demonstratív módon ünnepelték az MTK-t (és rajta keresztül Izraelt), hogy kifejezzék örömüket a szovjet tömb támogatását élvező arab országok veresége miatt. (Hadas Miklós–Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás. Replika, 17–18. [1995.] 107–108.)
Az MTK „zsidósága” mindazonáltal az esetek többségében antiszemita megnyilvánulások céltáblájává tette a klubot. Minden ellenkező állítással szemben a dokumentumok azt mutatják, hogy a sportpályákon felhangzó zsidózás nagyon is felkeltette a hatalom figyelmét, és kiváltotta a rendőrség fellépését. Nem lehet véletlen, hogy az MTK-val kapcsolatos állambiztonsági iratok többsége a labdarúgó csapatot ért antiszemita támadások révén keletkezett. A dokumentumok legtöbbje a Ferencváros szurkolóinak antiszemita megnyilvánulásairól számol be. Ez magyarázható a két klub viszonyát jellemző hagyományos szembenállással, de azzal is, hogy a leginkább rendszerellenesnek tekintett FTC-ről különösen sok titkosrendőrségi jelentés keletkezett.
Az állambiztonsági iratok alapján úgy tűnik, leginkább a Kádár-korszak első szakaszát és a nyolcvanas éveket jellemezték az antiszemita megnyilvánulások. Az 1959. december 6-i FTC–MTK mérkőzés után kb. 300–400 fradista verődött össze az öltözők kijáratánál, akik „erős antiszemita kijelentésekkel fűszerezve” szidalmazták a hazai sportvezetést. Az állambiztonság náci megnyilvánulásként interpretálta a történteket, amelyet „az FTC drukkertáborában meghúzódó huligán fasiszta elemek” szervezték meg. [ÁBTL M-34523. 322.] Az 1960. szeptember 18-ai FTC–MTK találkozón ismét antiszemita rigmusok hangzottak fel, a mérkőzés után a Thököly úton vonuló (az állambiztonság értelmezésében szervezetten tüntető) ferencvárosi drukkerek többek között olyan jelszavakat skandáltak, mint „Ferencváros–Izrael 4–1”. [ÁBTL M-34523/1.] Bár a ferencvárosi szurkolók részéről később is elhangzottak az MTK „zsidóságára” utaló szidalmazások („libások”, „görbeorrúak”), hevesebb dühkitörésre csak a két csapat 1968. augusztus 4-i találkozóján került sor. Az FTC kérte, hogy a mérkőzést egy nappal korábban rendezzék meg (7-én ugyanis nemzetközi kupameccsük volt), amibe az MTK bele is egyezett, ám a rangadóra mégis az eredeti időpontban került sor. Ráadásul az FTC által előre lefoglalt szálláson helyezkedett el az MTK is (bár tudták, hogy a Fradi ott lesz), így – elkerülendő, hogy egy helyen készüljön a két csapat – a ferencvárosiaknak új szállás után kellett nézniük. Mindez rossz hangulatot teremtett a játékosok körében, de Lakat Károly edző is csak akkor ment ki az öltözőből, amikor már elkezdődött a meccs. A találkozó alatt az MTK-szurkolók „meg nem engedhető módon szidták az FTC-játékosokat”, amire a fradisták zsidózással válaszoltak. A meccs után több ferencvárosi játékos és vezető is szidta az MTK-t: „Basszátok meg a biboldó anyátokat”, biboldók”, „metszett tökűek” stb., „mit akarunk mi, amikor ők vannak hatalmon”. [ÁBTL M-31606. 562–564.]
Az MTK-val kapcsolatos antiszemita indulatok a nyolcvanas években törtek ismét felszínre. Néhány ferencvárosi szurkoló a két csapat 1983. novemberi mérkőzése előtt azt tervezte, hogy az egyik italboltban találkoznak, és megbeszélik, milyen irredenta és zsidóellenes rigmusokat kiabálnak majd a meccsen. Az állambiztonság ezért nagy erőkkel készült az eseményre. [ÁBTL M-42072. 6–7.] 1987 tavaszán és őszén is eltávolították a nézőtérről az antiszemita jelszavakat (pl. „Mocskos zsidók”) kiabáló ferencvárosi szurkolókat. [ÁBTL NOIJ BRFK-37/1987 és 201/1987.]
Mint azt a fent említett 1968-as mérkőzésről szóló jelentéshez fűzött értékelés, vagy a magyar labdarúgás „operatív helyzetét” értékelő 1969-es belügyi jelentés mutatja, természetesen nemcsak a Fradi-szurkolók részéről érték inzultusok az MTK-t. És még csak nem is a focipályákon. 1967-ben a Nemzeti Sportuszodában egy, a kék-fehérekkel való közös edzéssel egyet nem értő vízilabda-edző kelt ki magából, hogy zsidókkal nem hajlandó egy fedél alatt lenni. Viselkedése a jelentések szerint még saját játékosai körében is nagy felháborodást váltott ki. [ÁBTL O-19460/1. 174–180., 183–186.] Azt is meg kell jegyezni, hogy ritkán ugyan, de nemcsak az MTK-t érték antiszemita inzultusok a lelátókon. Egy 1963-as jégkorongmérkőzésen a fradista szurkolók a Vörös Meteor [ÁBTL O-19460/1. 249.], egy 1970-es jégkorong-derbin pedig az újpesti nézők éppenséggel az FTC egyik játékosát [ÁBTL M-34523/5. 94.] „találták meg” vélt vagy valós zsidó származása miatt.
Kőbányai János úgy látta, hogy „ebben az azonosságokat nem kedvelő történelmi korszakban”, ti. a Rákosi- és a Kádár-rendszerben a zsidósággal való azonosulás szinte kizárólag az MTK-nak való szurkolásban testesülhetett meg, bármennyire is „szegényes, s többszörösen áttételes egy ilyen gazdag történelmű és kultúrájú azonosság megélése épp egy futballklubon keresztül”. Ám „a hasonlóan nagy múltú, megnyilvánulási formákban gazdag antiszemitizmus” is ugyanúgy, csak a kék-fehérekkel kapcsolatban élhette ki hajlamait. [MTK. Múlt és Jövő, 2011/1. 1.] A zsidó identitás kifejezése és a zsidóellenes hajlamok kiélése egyaránt kiváltotta a diktatúra politikai rendőrségének a figyelmét. Az MTK-val kapcsolatos állambiztonsági aktivitás is mutatja a rendszer zsidósághoz való hozzáállásának a kettősségét: egyrészt – a zsinagógák falain kívül – nem engedett teret a zsidó azonosság kifejezésének, másrészt fellépett a nyílt antiszemita megnyilvánulásokkal szemben is.
“Bibárok” és “klub-sovinizmus”. Idézetek a jelentésekből:
„Vasárnap, november 4-én […] sikerült összeismerkednem a Vár-galeri tagjaival. […] Természetesen valamennyien a Ferencváros mérkőzéseire járnak ki. […] A mérkőzéseken általában az S szektor felett vannak, és a jégen is számolnunk kell jelenlétükkel. A közelgő MTK-mérkőzéssel kapcsolatban kijelentették, vagy a pályán verjük meg a bibárokat, vagy mi verjük meg egypárnak itt a fejét.” [ÁBTL M-34523/3. 158. „Bakos” jelentése, 1962. november 13.]
„Az MTK labdarúgó csapatával kapcsolatosan antiszemita megnyilatkozások egyre gyakrabban és egyre nagyobb méreteket öltenek. Kezdődött Győrben, folytatódott Pécsett majd Szegeden, f. hó 4-én pedig az MTK sporttelepén. Az ilyen megnyilatkozásokra indító ok nem lehet a mérkőzést megelőző körülmény.” [ÁBTL M-31606. 564. Értékelés „Kőműves” 1968. augusztus 6-i jelentéséhez.]
„Évekre visszamenőleg számos probléma adódott a klubok közötti ellentétből, a klub-sovinizmusból. Az MTK csapata ellen több esetben ellenségesen nyilvánultak meg a vendéglátók, antiszemita jelzőket kiabáltak feléjük, elsősorban a nézők. De Győrben és Tatabányán a játékosok is minősíthetetlen módon nyilvánították ki ellenszenvüket.” [ÁBTL O-19460/1. 301. Összefoglaló jelentés a magyar labdarúgás operatív helyzetéről, 1969. szeptember 24.]
Címkék:2013-05